Morvay László 1947–2004 by Borbala Kovats

Morvay László 1947 – 2004

Szerkesztette:

Morvay Petra és Kováts Borbála

Felelős kiadó:

M. Németh Márta

Támogatók: Nemzeti Kulturális Alap Dr. Bodrácska János nyugalmazott rendőr vezérőrnagy, Budapest volt rendőrkapitánya

Budapest XX. Kerület Önkormányzata Köszönet a Morvay László Ifjúsági és Gyermek Képzőművészeti Stúdió Alapítvány

a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Hernádi Paula és Kiss Gyula segítségéért

Műtárgyfotó: Porté, életkép: Grafikai tervezés, nyomdai előkészítés: Nyomdai munkák:

Vargha János, Morvay László, M. Németh Márta, Szűcs László (Nagyvárad) Morvay László, Simonffy Balázs, Simonffy András, Orbán Nándor, Sopsits Árpád, Vargha János Kováts Borbála Nalors Grafika (Vác)

GITTAI ISTVÁN

„Tűzben járt vala” Morvay László pályaképe

BEVEZETŐ

Könnyű és egyszerűsítő kifejezésnek hangozzék bár, én mégis vállalom: összetalálkozásunk sorsszerű volt. A Gondviselő is akarhatta, hogy a szabadságos 1990-es esztendő késő nyarán Morvay László is felhágjon a csobánkai dombra. Amiként a Mindenható azt is akarhatta, hogy én is odajöjjek Nagyváradról, nyitottan és kíváncsian ama sátor alá, amelyet a Chicago-ban élő költő, a Szivárvány szerkesztőmindenese, Mózsi Ferenc állíttatott fel avégett, hogy ponyvája alá odatoborozza mindazon magyar nemzetrészek pennásait, akik az anyaország határain kívül, kisebbségben élnek. Meg azon írókat is, akik Nyugat-Európába és a tengerentúlra menekültek szabadságra és jólétre áhítozva. Nos, a Csobánkán a szélrózsa minden irányából összesereglett száz-százhúsz fős sátoralja nép magyarul beszélt és magyarul akart. Nekem, a szomszédból, Nagyváradról, a bűzös és büdös román diktatúrából érkezettnek, úgy hatott a színes egyéniségekből négy nemzedéket magába ölelő csapat, akár a víz alól felbukkanó fuldoklónak az első levegővétel. Az utolsó pillanatban. Szívtam is magamba az együtt gondolkodás áldásos történéseit éppúgy, mint az alkotó egyéniségek sajátos, különös megnyilvánulásait. Amiként a szivacs hörpinti magába a folyadékot, emlékezetem rejtett zugaiba mélyen beitatódtak az akkor, ott felvillanó, tündöklő csodabogarak: Sárközi Mátyás Londonból, Pusztai János Nagybányáról, Duray Miklós Pozsonyból, Dékán Károly Hollandiából, Radics Károly Budapestről, Faludy György Kanadából, Thinsz Géza Svédországból és még sokan mások. Közöttük ott ült Morvay

1990 körül, a Pécsi Galériában

László tűzzománcművész, grafikus is, akivel éjszakára szobatárs is lettem az egyik faházban. Kocsijának csomagtartójából előkerült jókora méretű mappája, amelyben legújabb szénrajzainak és rézkarcainak egy csokrát tartotta. Egy kicsit megmutatta magát. E magával hozott rajzokat tulajdonképpen illusztrációknak szánta a Szivárványba. Háromnapos csobánkai táborozásunkat követően meghívott, és meg is látogattam soroksári műteremlakásában. Poharazgatás közben kiadósan és hosszan beszélgettünk a gótika, a reneszánsz korában született műremekekről éppúgy, mint nagyváradi gyökereiről. Persze a költészetről is szó esett, miként a különböző Morvay-művekről – a fekete-fehér és színes grafikákról és tűzzománc képeiről. Olyan�nyira nyitottra és barátira sikeredett néhány napos soroksári tartózkodásom, hogy műteremlakásának kulcsát is a kezembe nyomta, mondván, ha megjövök, és ő éppen Pécsett tartózkodik, ne rekedjek az utcán, s legyen hol lehajtanom a fejemet. Efféle gyors növekedésű bizalom, barátság születése még a nyitott Partiumban s a vendégszerető Erdélyben is fehér hollónak számít. Innen a személyes hang, amelyet lelkem legbelsője diktál, s amelyről semmi áron le nem mondanék.

GYERMEK- ÉS ISKOLAÉVEK

Morvay László 1947. szeptember 4-én született Esztergomban. A Trianon előtti Magyarország két végletéből keveredett össze a Morvay család. Morvay László édesapja – Pöschl Antal – a Fertő-tó melletti Védenyben született. Magyaróváron a Mezőgazdasági Akadémián tanult, majd királyi jegyzői beosztást kapott Nagyváradon. Ott ismerte meg Morvay Zsigmond ügyvéd és országgyűlési képviselő leányát, Mártát, aki anyai ágon az ősi partiumi Fráter család sarja. A politizáló, jó nevű ügyvéd, Morvay Zsigmond – négy gyermek: Judit, László, Tihamér és Márta édesapja – hallani sem akart arról, hogy az ő leánya s majdani unokái a Pöschl nevet viseljék. Így aztán az ifjú férjjelölt beleegyezett abba, hogy Morvay Zsigmond adoptálja őt. Morvay Antalként pedig már feleségül vehette Morvay Mártát. Az adoptálás tényét rögzítő korabeli okiratot féltve őrzi a családi archívum. 1928-ban, a nagyváradi román diákpogrom

Balról: nővére, Márti első férjével, László, a Papa, húga, Manyi és a Mama

idején a helybéli magyarok egyik fő védőügyvédje Morvay Zsigmond volt, s emiatt őt a román igazságszolgáltatás – koncepciós per nyomán – halálra ítélte. Az ítéletet szerencsére nem hajtották végre: Morvay Zsigmond egy Budapesten halálra ítélt köztörvényes román bűnözőért, fogolycsere révén, Magyarországra kerülhetett, és a főváros egyik jó nevű ügyvédje lett. A fiatal házasok, Márta és Antal rendszeresen visszajártak Nagyváradra, ugyanis ott tekintélyes birtokaik, Püspökfürdőn pedig üdülőjük volt. A rokonság és a baráti társaság ugyancsak Váradhoz kötötte a fiatalokat. Érdekes családi adalék: Morvay Márta édesanyja Fráter Margit, aki rokona Madách Imre feleségének, Fráter Erzsébetnek. Amúgy alsódraskóczi, ippi és érkeserűi arisztokrata család a Morvay. A Fráter-, és a Morvay-vonalon is léteztek családi birtokok, ingatlanok is, amelyeknek nagy részét elvitte a második világháború vihara, a maradékot pedig az 1945 utáni román kommunista adminisztráció kénye-kedve szerint államosította és osztogatta. Ezek után érthető is, hogy később Morvay Antal megtiltotta feleségének a Nagyváradra visszajárást, mondván, amit ott a kommunisták szétvertek és lezüllesztettek, tanácsos nem látni. Később a váradi rokonságból és baráti társaságból többen is Esztergomban telepedtek le. A művész Morvay László azt vallotta, hogy számára a lehető legjobb választás volt az, hogy szülei Esztergomba költöztek. 1948–49-ben a várost, Magyarország papi fővárosát, zárttá nyilvánították. A Morvayaké régi katolikus család: Esztergom bezártságából fakadó miliője épp ezért nagyjából megfelelt nekik. Nagyjából, ugyanis a Mama nagyvilágibb gondolkodású, szabadabb, liberálisabb, Várad szellemét magában hordozó személyiség, a családi legendárium szerint pedig a nagypapa igencsak szeretett mulatni. Mikor

Tizenéves korában

fogolycsere révén Budapestre került, a Pece-parti Párizsból cigányprímása is jött utána. A kártyát sem vetette meg. A Holnaposok újságíró körével, Adyval, Fehér Dezsővel, Krúdyval, Juhász Gyulával, Emőd Tamással, Dutka Ákossal már Váradon együtt mulatozott, és később is csak akkor volt hajlandó felállni és hazamenni a kártyaasztal mellől, ha Márta nevű kis unokája – Laci nővére – arra megkérte. Az apa Morvay Antalról tudni kell, hogy igen kemény, gyakorlatias férfi volt, aki sokat fegyelmezte a gyerekeit. Tipikus sváb, aki fogához veri a garast, öt házzal odább lakó öccsével sem tartja szorosan a kapcsolatot. 1945-től éjjeliőrként dolgozott, 1956 után kitiltották Esztergomból. Ekkor földmérőként kereste kenyerét az Esztergom környéki falvakban, ahová Laci biciklivel hordta neki az elemózsiát. Közben hobbi szinten úszóedzősködött. Négy gyermeke, Márti, Miklós, László és Mária közül a kisebbik fiú kilógott a sorból, őt nem lehetett edzésre fogni. Inkább az érzelmeire hallgatott, édesanyja génjeit örökölte. Morvay ismerőseinek és barátainak viccesen gyakran mondogatta, hogy ő egy tervezett gyerek. Neki ugyanis azért kellett világra jönnie, hogy az öthetesen elhunyt Istvánka után keletkezett űrt betöltse. Morvay Antal a környéken több uradalmat ellenőrzött, gyakran átjárt a Duna másik oldalára, Párkányba is. 1945-ben, amikor a front éppen átvonulóban volt a környéken, férje társaságában Morvay Márta – várandósan, éppen a kilencedik hónapban, – hintón át akart kelni a visszavonuló németek által akkor már felrobbantott Mária Valéria híd mellett felállított pontonhídon. A bombázó repülőgépek zajától a lovak megbokrosodtak, a hintó beleborult a folyóba. A kismamát kiemelték a vízből, ámde a Duna jeges vize s az ijedelem megtette hatását: a hamarosan megszülető Morvay Istvánka tüdőgyulladással jött a világra, s ötheA négy testvér: Laci, Manyi, Márti első gyermekével, Csabival és Miklós

tes korában elhunyt. A két évre rá megszülető László számára később ez az esemény szimbolikus jelentőséggel bírt. A hídszerep vállalása, a visszatekintés, a visszavonulás lehetősége vagy annak elvágása, mint rajztéma számtalanszor felbukkan a későbbi grafikus munkáiban. A híd, mint szimbólum, meghatározó jelentőséget kap a művész érzelmi és gondolatvilágában. Az ’56-os forradalom leverése után a Papa családostul disszidálni akart, Burgenland környékén még éltek rokonai. A Mama elbújt a pincében, nem volt hajlandó utazni. A ház előtt várakozó busz végül nélkülük ment el. Esztergom egyházi légköre meghatározó volt a későbbi művész eszmélése szempontjából is. Első diákkori munkahelye az Esztergomi Keresztény Múzeum lett, ahol neves mesterek műveit cipelte a raktárból a restaurátorműhelybe és vissza. Mivel gyermekként rendszeresen ministrált, olyan kultúrkörbe került, ahonnan már csak egy lépés volt a bazilika gyermekkórusa és a papnevelde színjátszó köre. Előbbiben

énekelt, utóbbiban kisebb-nagyobb szerepeket alakított. A szülők bridzsező baráti köre révén több, művészettel foglalkozó emberrel is kapcsolatba került. Kocsis József rajztanár irányítása alatt a nyugtalan természetű, tehetséges fiú másodikos elemistaként már megyei és országos rajzversenyeket nyert. Dévényi Iván, a híres műgyűjtő, aki szintén a Morvay szülők baráti köréhez tartozott, Csontváry-, Munkácsy-, Egry József-, Tihanyi Lajos-, Gruber Béla-, Anna Margit-, Kondor Béla-műveket is birtokolt. Miközben a szülők bridzseztek, a gyerekek ott futkároztak a műkincsekkel teli Dévényi-lakásban. A mélyen katolikus családfő a báty Miklóst az esztergomi Ferences Gimnáziumba, a virgonc és öntörvényű Lászlót pedig a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba íratta be 1962-ben. Pannonhalma egyenes folytatása az esztergomi katolikus világnak. Laci a gimnáziumban tanító atyáknak köszönhette műveltsége alapjait: sokszor mondogatta, hogy a Pannonhalmán eltöltött négy esztendő alatt többet tanult, mint az

Pannonhalma a ‘60-as években

általa később elvégzett két főiskolán. A pannonhalmi paptanárok hihetetlenül nyitottak voltak a külvilágra, ugyanakkor messzemenően segítőkészek rajztehetségének kibontakoztatásában. Képzőművészettel kapcsolatos könyveket, albumokat adtak a kezébe, műhelyt, különböző gipszmodelleket bocsátottak a rendelkezésére a szomjasan rajzolni akaró kamasz fiúnak, aki már pannonhalmi évei alatt rájött arra, hogy a művészet nem kézügyesség kérdése, hanem mindenekfölött agyi munka. A tehetséges ember, ha netalántán elveszti kezeit, akkor a lábával vagy a fogai közé vett ceruzával, ecsettel is képes az alkotásra. A fizikai valóságban létrehozott mű is szellemi termék, lett légyen az vászon alapú olajfestmény, vagy kartonra nyomott rézkarc. Már Pannonhalmán tudatosodott benne, hogy műveletlen művész nincsen. A hatvanas években a pannonhalmi apátság pincéjéből sorra előkerültek a nagy reneszánsz mesterek albumai, meg a művészettörténeti tárgyú kötetek, amelyeket a gimnazisták fellapozhattak, elolvashattak. A paptanárok közül Lászlóra Kovács Jenő Arisztid tette a legnagyobb hatást, akihez különórákra járt angol nyelvet tanulni. E rendkívül művelt, Oxfordban végzett tanárember az ötvenes években hozzávetőlegesen hét évet ült a kommunista börtönökben. Hogy mennyire nyitott volt ifjú tanítványai felé, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1963-ban járatta Pannonhalmára a New Musical Express című angol nyelvű popzenei szaklapot, amelyben többek között a Beatles-ről és a Rolling Stones-ról lehetett cikkeket olvasni. E gesztusával a tanár úr két legyet is ütött egy csapásra: kielégítette a diákok érdeklődését és kíváncsiságát az akkor divatba jött könnyűzenei műfaj iránt, másodsorban pedig, mert önként olvasták a lapot, szinte észrevétlenül mélyítették el angol nyelvtudásukat. Pannonhalmi diákéveinek emlékeiből élete végéig merített. A bencés gimnázium országos hírű könyvtára a világ minden tájáról kapta a kortárs folyóiratokat és könyveket.

Kováts Arisztid korábbi gimnáziumi igazgatóval, 1966 után

Sámson Edgár gyakran tartotta óráit ebben a könyvtárban többek közt a görög és a latin verselésről. Ady Endréről is szó esett, igaz, szokatlan módon. A tanár úr kijelentette, hogy a legnagyobb magyar költőt nem hajlandó tanítani, mert „az egy istentagadó, lueszes őrült”. Igaz, azt is hozzátette, hogy olvassa, aki akarja, de ő nem hajlandó tanítani. Adyt tehát nem, de Kemény Zsigmondot, Herczeg Ferencet, Nyírő Józsefet megismertette a diákokkal Sámson tanár úr. Természetesen azt is pontosan tudta, hogy dacból Adyt is olvasni fogják. Titkon talán éppen ezt is akarta. Tanári ellenszegülésével a kíváncsiságot még azon diákokban is felkeltette, akik eladdig még egyetlen Ady-verset sem olvastak. Morvay ekkoriban már verseket írt – e kifejezési formával később is sokszor élt, ha képzőművészként képtelen volt rögzíteni feltörő érzelmeit. A pannonhalmi bencés gimnázium igazgatója ebben az időben Monsberger Ulrich volt. László sokat tanult Söveges Dávidtól és Vanyó Tihamértól, miként Kelemen Szulpictól, a zseniális matematikatanártól is. Az említett tanárok a kommunista éra beköszöntésével estek ki az egyházi felsőoktatásból, így aztán egy fokkal lejjebb, gimnáziumi szinten, de nem középiskolás fokon tanították az oda beiratkozott katolikus fiatalokat. Pannonhalmán a hatvanas években, érthető módon, nem volt jellemző a politizálás. Az egyházi iskolák léte és nemléte akkoriban pengeélen táncolt. Nem egy ott tanuló diák apja az 1963-as amnesztiával szabadult. Igen sok magyar arisztokrata család sarja tanult akkoriban Pannonhalmán, miként vallásos falusi paraszt családok gyermekei is. A diák Morvay László megismerhette báró osztálytársának szüleit, megmaradt lakását éppúgy, mint az aratni hazajáró magyarszentmiklósi osztálytársát, aki paraszt szülők értelmes csemetéje volt. László haláláig szoros kapcsolatot tartott fenn egykori osztálytársaival. Annak idején nagyon lehetett utálni a bezártságot, a fegyelmet, a temérdek tanulnivalót. S mindezt még tetézte a másik nem hiánya, tudniillik Pannonhalmán csak fiúk tanulhattak. Ha olykor leánycsoport érkezett látogatóba, a kamasz fiúk fürtökben csüngtek az ablakokban, hogy lássanak valamit. A drákói fegyelem dacára a diákok sorából beatzenekar alakult, amelynek Laci dobosa és énekese lett. Önképző kört is szerveztek. Később, három évtizedes tanári tapasztalattal a háta mögött Morvay László úgy ítélte meg, hogy az ő egykori paptanárai kiváló pedagógusok voltak, akik büntetni és jutalmazni egyaránt tudtak. Pannonhalmának köszönhette a közösségi élet iránti igényt, és meggyőződéssel vallotta, hogy a bencés gimnázium nélkül soha nem lett volna országosan és nemzetközileg is jegyzett pedagógussá, s talán soha nem jött volna létre a Gaál Imre Stúdió. Pannonhalmán, a hosszabb lelki gyakorlatok alatt tanulta meg azt is, hogy az ember életében évenként kell lennie három-négy-öt napnak, amikor elvonul, s egyedül

marad maga magával, vagy a Jóistennel, a Teremtővel, a Gondviselővel, hogy letisztuljanak azok az élmények, amelyek az év folyamán érték az illető egóját. E meditáló, csendes napok alatt rendet teremthet önmagában. Lezárulatlan érzelmi ügyei éppúgy helyükre kerülhetnek, mint a kaotikus, anyagi természetű gondok. E belső rendteremtésre minden embernek szüksége van.

Cím nélkül 1975, tus, 42×30 cm

Morvay László felvételire jelentkezett a Képzőművészeti Főiskola mellett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára. Amikor paptanárai megtudták, hogy a filmrendezői szakra adta be jelentkezését, segítettek neki a felkészülésben. 1966-ban, az érettségi előtt fél évvel László mégis úgy döntött, elhagyja Pannonhalmát. Testvérei szerint megelégelte a bezártságot. Az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumban érettségizett. A Képzőművészeti Főiskolára nem vették fel abban az évben. A képzőművészeti felvételi vizsgákkal kapcsolatosan Morvay László férfiasan bevallotta, hogy anatómiai rajztudása akkoriban még sok kívánnivalót hagyott maga után. Hiányosságait pótolandó, egy éven át Heil Ferenc tanár úr szakkörében gyakorolta az anatómiai rajzot. S hogy némi pénzt is keressen, segédmunkás volt az esztergomi szemüvegkeretgyárban, kocsikísérő a Tefunál, prézlit daráló a kenyérgyárban, sekrestyés az esztergomi Főszékesegyházban. Első házasságából 1967-ben megszületett legnagyobb lánya, Mónika. 1970-ben sikeresen felvételizett az egri tanárképző főiskola földrajz–rajz tanári szakára. Igaz ugyan, hogy a magyar–rajz tanári szak jobban érdekelte volna, de abban az esztendőben ilyen szak nem indult a főiskolán. Egerben Blaskó János festőművész volt a mestere. Főiskolás korában járt először Erdélyben és a Partiumban, egy tanulmányi kirándulás alkalmával. Mivel akkoriban már közölték verseit, ő lett a társas kirándulás irodalmi vezetője. Friss főiskolai diplomájával Budapestre költözött, s egy általános iskolában rajzot kezdett tanítani. Később a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Patay László és Bráda Tibor mesterek szárnyai alatt készült a művészi pályára. A 70-es években, napilapokban és folyóiratokban leközölt írásai és grafikái nyomán olyan neves írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel ismerkedhetett meg és barátkozhatott össze, mint Nagy László, aki akkor az Élet és Irodalom képszerkesztője volt, vagy Alföldy Jenő, a versrovat szerkesztője. Ugyancsak akkoriban ismeri meg Simonffy Andrást, Ágh Istvánt, Páskándi Gézát, Hervay Gizellát és Juhász Ferencet is. Az Élet és Irodalom mellett a Népszava és az Új Írás is közli Morvay László és tanítványai munkáit. E lapok szerkesztői szerették és értékelték azt a fajta rajztanítási módszert, amelyet a fiatal művésztanár tanítványai körében gyakorolt. E módszer miatt a tanító és közben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanuló Morvay Lászlónak módszertani tanárával, Balogh Jenővel gyakori konfliktusa volt. Jellemző, hogy bár tanára többször kirúgatással és megbuktatással fenyegetőzött, végül jelest kapott módszertanból, s ezzel mintegy elismerést nyert az a fajta rajztanítási gyakorlat, amelyet ő az ekkoriban induló Gaál Imre Stúdióban már folyamatosan alkalmazott.

A VIZUÁLIS NEVELÉS ÉS A GAÁL IMRE STÚDIÓ

Morvay László vizuális nevelés iránti érdeklődése az egri tanárképző főiskolán ébredt fel először, ahol Katona Zoltán tanította a módszertant. Akkoriban kezdett el megfogalmazódni benne az a rajzoktatásról vallott elképzelés, hogy a rajzórákon nem leendő képzőművészeket, hanem jól látó felnőtteket kell képezni. Nem tudott azonosulni azzal az elvárással, hogy az órák gyakorlati haszna kizárólag a szakmunkások műszaki rajzra való oktatása legyen. Pesterzsébeten, a József Attila Általános Iskolában, ahol rajztanári állást kapott, azonnal kihasználta a szabadabb légkörű szakköri foglalkozások nyújtotta lehetőséget: 1974. szeptember 4-én (születése napján) megalapította a Gaál Imre Ifjúsági és Gyermek Képzőművészeti Stúdiót. Itt, a XX. kerületben utaltak ki számára egy háromszor három méteres szükséglakást. Az első szakköri foglalkozások ebben a lehetetlenül kicsi lakásban zajlottak. A szakkört megalakító ifjú tanárnak az alapkoncepciója az volt, hogy gazdag művészettörténeti hátteret is mutasson. Mély meggyőződése: csak profi oktatói munkával lehet felkelteni az érdeklődést, motiválni a gyerekeket. A feladat valami módon mindig napra kész legyen, például: ha éppen azt olvassa az újságban, hogy a budai vár oldalában gótikus Anjou-kori szoborleleteket találtak, akkor e hírre fogja magát, s e témával kapcsolatosan diákat válogat, majd levetíti azokat szakkörös diákjainak. Magyarországon és külföldön fellelhető gótikus szobrok, szobortöredékek sorakoznak a vetítővásznon, s a tanár úr kommentárjában az Anjou-korról, a királyábrázolásokról, miként Buda váráról is érdekes dolgokat közöl a fogékony és kíváncsi nebulóknak. Ha a tanár úr kimondta azt a szót, hogy szobortöredék, vagy gótika, akkor 20. századi szobortöredékeket és gótikusnak ható Giacometti-szobrokat, az egészen vékony pálcikafigurákat is levetítette a gyerekeknek. A királyábrázolások, portrék fogalomkörébe pedig beleférhetett a hét fő bűn portréja, melyeket Pannonhalmán őriznek. Morvay később, több évtizedes rajztanári tapasztalattal a háta mögött is azt vallotta: a magyar oktatási rendszer legnagyobb hibája az, hogy az emberi lélekkel és az érzelmekkel nem foglalkozik. A tanár kollégák nagy része csak tananyagmozgató: talicskára rakja a tananyagot, fogja a tölcsért, s a talicska tartalmát beleönti a gyerekekbe. Hogy megmarad-e bennük, avagy átfolyik rajtuk, az már senkit sem érdekel. A szakkörben egészen más a helyzet. Az irányító tanár odakuporodik egy-egy tanítványa mellé, s készülő munkájáról elmondja véleményét, nem fukarkodva a dicsérettel, de közösen kielemezve és kritizálva is, mindig úgy, hogy a gyermek kedvét ne szegje, ügyelve, hogy el ne tántorítsa az alkotói tevékenységtől.

Tábor Zebegényben, 1977-ben

A szakkörön született rajzokról Morvay László egyik tanárkollégája egyszer azt mondta, hogy azok nem gyermekrajzok, és témáik nem az életkori sajátosságoknak megfelelőek. Emiatt aztán konfliktus támadt közöttük, s az ügy az iskolaigazgató fülébe jutott, aki a szakkörvezető tanár pártjára állt, mondván, Morvay Lászlót nagyon szeretik a szakkörre eljáró gyerekek. E konfliktust követően a Tanár úr a hóna alá csapta a szakkörös gyerekek rajzait és bevitte azokat az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ahol nem kisebb személyiség, mint Nagy László költő és képzőművész – a folyóirat képszerkesztője – lapozta át a mappát. Néhány hónappal később Morvay az Új Írás szerkesztőségében Simonffy András kezébe nyomta a gyerekek rajzait. Osztatlan sikert aratott velük, olyannyira, hogy Simonffy András megkérte, Balázs fiát is vegye be a szakkörbe. Az említett szerkesztőségek munkatársai heccesen mondogatták is, hogy: Morvay, te jobb tanár vagy, mint grafikus. Tanítványaid sorra lepipálnak. E cukkolástól Morvay László egyáltalán nem sértődött meg. Sőt, a szerkesztő cimborák véleményét még megtoldotta azzal, hogy tanítványai rajzai az övéinél azért is jobbak, mert az ő alkotói szándékuk manipulálatlan és tiszta. 1975-ben az Élet és Irodalom egyik számát a Gaál Imre Stúdió tagjainak munkáival illusztrálták. A rajzokat Nagy László válogatta és javasolta közlésre. Ugyanez év decemberében az Új Írás karácsonyi számát is a szakkör tagjainak rajzaival illusztrálták. Amíg az élvonalbeli írók, poéták, miként a kortárs képzőművészek is nagyra értékelték azt, amit Morvay László és tanítványai Pesterzsébeten műveltek, a különböző iskolákban tanító rajztanárok e különutas vizuális oktatási módszert nehezen tolerálták. Morvay László mégis a szakkörnek köszönheti, hogy később átcsábították a A zebegényi művésztelep színhelye

kerület egy másik iskolájába. Mivel a József Attila Általános Iskola egy város széli lakótelepen található, ahol a gyereket művészettörténetre nem igazán nevelték – sőt, akik közül sokan nemhogy valamelyik galériában, vagy a Szépművészeti Múzeumban, de Budán sem jártak – Morvay elvitte őket a saját műtermébe, illetve a kerületben lakó művész barátok műtermeibe, hogy valódi festményt, igazi szobrot lássanak, s hogy beszippanthassák a műtermek sajátos atmoszféráját, bepillantást nyerhessenek azon egyedi körülményekbe és hangulatokba, amelyekben a művek megszületnek. Jártak Rátkay Endre festőművésznél, Kárpáti Kamil költőnél, Borbás Tibor szobrászművésznél. Vasárnap délelőttönként felkerekedtek nyolcan-tízen, és kirándultak a belvárosban, ahol megnéztek egy-egy kiállítást. A gyerekek számára ez teljesen új volt. E közös műterem- és tárlatlátogatásokon a kortárs képzőművészetbe való belekóstolás mellett cseppenként és lopva a művészettörténetet is adagolta a Tanár úr. A gyermeki kíváncsiságot és fogékonyságot meglovagolva nem titkoltan az általános műveltségre való igényt

is fel szerette volna kelteni a gyerekekben, szerinte ugyanis az általános műveltség része az is, hogy milyen fehérneműt öltesz magadra, milyen könyvet olvasol, milyen filmet nézel meg a televízióban. A szakkörben tehát nem csak a rajzról volt szó. Ha költő volt a vendég, mondjuk Zalán Tibor, az nem a képzőművészetről, hanem a költői képekről beszélt nekik. Ha Sopsits Árpád filmrendezőt hívta el, akkor ő a mozgóképről mondott érdekes dolgokat. A szakkör vendégeinek sorában ott találjuk Kárpáti Kamilt, Csillag Tibort, Rátkay Endrét. E szakkör – vagy még inkább alkotói társaság – fokról fokra szellemi műhellyé terebélyesedett. Az szakkör első nyári művésztelepét már 1975 nyarán sikerült összehozni. Az alapötlet az volt, hogy a pesterzsébeti lakótelep gyerekei egy hétig a Komárom megyei Bajnán nyaraljanak falusi házakban, majd a következő héten a bajnai gyerekek nyaraljanak egy hetet Pesterzsébeten. Ez azért volt érdekes, mert a panellakásban élő gyermek végre láthatott lovat, malacot, csirkét, kacsát és megtapasztalhatta a falusi szagokat, éjszaka pedig hanyatt fekve a harmatos fűben nézhette a csillagos égboltot. És ha már ott voltak falun, a tanár úr lerajzoltatta velük a lovat, a tehenet, a fejés és az abrakolás mozzanatát. A városi gyerekek visítottak örömükben, hogy efféle dolgokat láthatnak. E tábor megszervezésében és lebonyolításában sokat segített Simonffy András író, aki a táborozás egész ideje alatt Bajnán maradt. A következő héten a bajnai gyerekek jöttek fel Pestre. Ők meg életükben először láthattak villamost, trolit, amit aztán a maguk módján le is rajzoltak. E közös táborozás idején született rajzok egy része megjelent az Élet és Irodalomban. A Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába harminc éven keresztül egyetlen pesterzsébeti gyereket sem vettek fel. Ezen a gyakorlaton is változtatni akart Morvay László, hiszen tisztában volt azzal, hogy szakkörös tanítványai közül, tehetségük révén, jó néhányuknak igenis ott volna a helye. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, arról is cikkezett, hogy a „kisképzőbe” bekerülő gyerekek 70-80 százaléka négy budapesti kerületből érkezik, a többiek pedig nagyrészt vidékiek. Morvay László lakótelepi szakkörös gyerekeinek pedig sem protekciójuk, sem megfelelő kulturális hátterük nem volt. Mögöttük odahaza nem álltak családi magánkönyvtárak, így aztán az igény sem fejlődhetett ki bennük az olvasásra, az önművelésre. Volt azonban tehetségük, és volt akaratuk meglévő képességeik fejlesztésére. A közös felvételire való készülés eredményeképpen már a második évben öt pesterzsébeti gyerek közül három bejutott a művészetibe. Nagyrészt e sikernek köszönhetően, illetve a Magyar Nemzetben közölt, a vizuális neveléssel kapcsolatos cikkei miatt Morvay Lászlónak a művészeti szakközépiskola igazgatója, Fekete György állást kínált. Bár így az 1975–76-os tanévben iskolát váltott, külön foglalkozásait továbbra is megtartotta.

Bulgária, 1979

A szakkör kezdetben a pesterzsébeti úttörőházban lakott, később a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár színházi öltözőjébe, majd a Tanár úr lakásának a szomszédságában lévő tömbház pincéjébe költözött. Ekkoriban Zebegényben zajlottak az – akkoriban teljesen önköltséges – nyári művésztelepek, ahol is olcsón kibéreltek egy rossz állapotban lévő családi házat. Az alkotóközösségnek olyan illusztris vendégei voltak, mint Sopsits Árpád, Koppány Gizella textilművész, a Piramis együttesből Révész Sándor, továbbá Kormos István, Simonffy András, Ágh István, Nagy László és Schéner Mihály. A szakkör korai sikerét mutatja, hogy 1979-ben a szófiai Nemzetközi Gyermektalálkozóra a Kulturális Minisztérium a zenészek, énekesek és táncosok mellett őket is Sokszorosítógrafika Pesterzsébeten

kiküldte Bulgáriába. E találkozón különböző kategóriákban vetélkedtek a gyerekek. A rajz- és festőversenyen a Gaál Imre Stúdió gyerekei első díjasok lettek, amiért négynapos jutalomfürdőzés járt a bolgár tengerparton. Az évtizedek során számtalanszor cikkeztek a Gaál Imre Stúdióról. Többek között az Élet és Irodalomban, az Új Írásban, a Népszabadságban, a Mozgó Világban jelent meg írás a szakkörről. Az ilyen publikációk és sajtóvisszhangok nyomán László 1982ben felkérést kapott a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemtől, s az év őszétől már adjunktusként tanított a Szépművészeti Tanszéken grafikát. Amikor Morvay Rétfalvy Sándor meghívásának eleget tett, nem titkolt vágya az volt, hogy a tanszéken bevezessék a tűzzománc oktatást, amit Magyarországon akkor sehol sem tanítottak. „Tűzzománc készítés” gyakorlatain Bonyhádra járt tanítványaival a munkákat kiégetni. „Szabadidős foglalkozások módszertana” címmel speciális kollégiumot is indított: a szakkörvezetés, a művésztelep-szervezés, az alkotótábori programok összeállításá-

Belsőbárándi műteremrészlet

nak sokéves gyakorlatát és tapasztalatát igyekezett átadni a leendő rajztanároknak. Így aztán kétlakiként a hét első két napján a pécsi egyetemen, szerdán és pénteken pedig már Pesterzsébeten, a szakkörben foglalatoskodott. Talán a kétlaki életmód nyomán, ekkoriban romlott meg második házassága, 1978-ban született Petra lányának édesanyjától 1987-ben, 11 évi házasság után elvált. A saját otthont, műtermet kereső művésztanár kihallgatást kért Gyulai Gusztávtól, a kerület akkori tanácselnökétől, és megkérdezte, hogy Pesterzsébetnek szüksége van-e rá, mint művészre és országos hírű szakköri vezetőre. Szüksége volt. A festőművész Rátkay Endrének műteremlakássá alakították a használaton kívüli soroksári fogorvosi rendelőt, Morvay pedig megkapta Rátkay addigi műtermét a Grassalkovich utca 157-ben, melyet rendbehozatott, kibővített és később meg is vásárolt. Miután a szakkör Egerben és Pannonhalmán is járt nyári művésztelepen, baráti kapcsolatok révén bukkant rá 1983-ban a Székesfehérvártól hét kilométerre lévő, Schindler által 1906-ban építtetett, tizenegy szobás, alápincézett, szecessziós

kúriára Belsőbárándon. Mivel a ház igen elhanyagolt állapotban volt, állagmegóvás fejében az abai tanácstól megkapták, ámde mert a szakkör nem volt jogi személy, keresni kellett egy intézményt, amely bérbe veheti az ingatlant. Ez az intézmény a székesfehérvári múzeum lett. Hivatalosan raktározási célból vették bérbe, s az egyik szobába – falból – betettek néhány bútordarabot. A fennmaradó tíz szobát a szakkör kibérelte tőlük. A hadseregtől, a kórházakból kimustrált ágyakat, matracokat hoztak, és berendezték a kastélyt. Ide nemcsak nyáron, de a hétvégeken is le lehetett járni. Egyszer szilveszterkor a bárándiak, vendégszeretetük jeléül, disznót vágtak a hetvenfős szakköri társaság tiszteletére. A 80-as évek első felében egy remek közösség formálódott Belsőbárándon, ahol a szakkörös gyerekek, szüleik, és Morvay művész barátai is jól érezték magukat. A szakkör hét éven át lakta nyaranként a bárándi kastélyt, ahol néhány napot, hetet a Tanár úr pécsi tanítványai is eltöltöttek. Ezalatt megfordultak ott japánok, amerikaiak, tanulmányozták Morvay László vizuális oktató módszereit, a szakkörösök fejlődését. Később a Tanár úr ennek alapján kapott meghívást Japánba és az Amerikai Egyesült Államokba, ahol előadásokat tartott az általa meghonosított rajztanítási módszerekről.

Munka Pesterzsébeten 1987 körül

1982, Eger

Az egyik átfogó méltatás ebből az időből P. Szűcs Julianna tollából való, aki a Népszabadság 1983. július 1-jei számában írt a szakkör Helikon Galéria-beli kiállításáról: ... A Morvay László vezette szakkörben nem az a legvonzóbb, hogy foglalkoztatottjai a rendszeres munka következtében felvérteződtek a manuális alakítás kifinomult fordulataival. Ami tetszik, az a szabadságuk. (...) A józan életű középiskolásokat óvni szokták a tradicionális művészet körén kívül eső anyagoktól. Engedélyt a változatásra csak akkor kapnak, ha a 6B-s ceruzával megrajzolt, gombfestékkel kiszínezett kiflicsendélet tökéletesen sikerült. Miután a kiflicsendélet soha nem sikerül tökéletesen, és a festék különben is elfolyik, az anyagkollázs megint csak azoknak a főiskolásoknak a jutalomjátéka, akiknek „papírjuk” van jeles kifliből. Nem így Morvayék, akik a legfiatalabb kiállítótól, a tizenkét éves Orlai Balázstól is eltűrik, hogy biztosítótűből és ruhakapocsból, patentből és gombostűből „álló” kombinált grafikában lelje örömét. Sőt arról is lehet tudomásunk, hogy a módszeres rajzszakkörök óvni szokták növendékeiket a vizuális szertelenségektől. Az élet kínálta különféle stílusoktól csak akkor

Munka Abádszalókon, 2003-ban

mámorosodhatnak meg, ha a „vizualitás alap-építőkockái”, „elemi struktúrái” hibátlan konstrukciós rendet alkotnak a papírlapon. Miután azonban a vizuális építőkockák, elemi struktúrák, látványmolekulák permutációs és variációs sorai kimeríthetetlenek, a szakkörtagok soha nem jutnak túl a pont–egyenes–hasáb szakköri liturgiáján. Nem így Morvayék, akik merik vállalni, hogy Brauer Ildikó lepkekompozíciója ne csak lepkét „ábrázoljon”, Máttis-Teutsch színvilágát is felidézze; hogy Simonffy Balázs fotógrafikái ne csak jó technológiai ismeretekről árulkodjanak, hanem Moholy-Nagy művészetének ismeretéről is; hogy Gyólai Gabriella kollázsai ne csak szellemes kombinációs készségről valljanak, hanem művészettörténeti élményről is. Ezúttal például Vajda Lajos módszerének megértéséről. (...) Morvay remek módszerének lényege tehát a „magasművészeti” konvenciók demokratizálásában rejlik. Csökkenteni igyekezett valamit abból a távolságból, amely gyereket és felnőttet, profit és amatőrt, tradicionális művészt és modern művészt évszázadok óta elválasztott. Ha ezért tévékamerát nem kapnak is, a figyelem reflektora jár nekik. Az Ádám című folyóiratban ugyanebben az időben jelent meg írás Ki van a tükörben címmel, melyben a szerző, Husz Mária Morvayt is idézi: Morvaynak a „gyerekeivel” közös a műterme, a művészete, a legrejtettebb gondolatai, az utolsó falat kenyere. Minden kiállításon közösen szerepel velük, nyaranta, s a hétvégeken egy 99 évre bérelt kastélyt uralnak, a legelképesztőbb játékokat, meglepetéseket, megmozdulásokat agyalva ki a gyerekek, s a szülők örömére. Mert ezt a „tinédzserőrületet” nem a papák-mamák riogatására, hanem az ő szórakozásukra-épülésükre is gondolva találták ki. Morvay László krisztusi alkat. Hosszú, sovány arca, szakálla, tagjai, idegesen vibráló tekintete, érzékeny ujjai emlékeztetnek a középkori Megváltó-ábrázolásokra. Távol áll azonban tőle azok bölcs nyugalma, kinyilatkoztatásra készsége, igazságszolgáltató elszántsága. Talán éppen nyughatatlan igazságkeresése, leplezetlen elkeseredései és öröme, tévedései és eufórikus rátalálásai vonzzák köré a fiatalokat, hiszen ritkán találkozhatnak ilyen közvetlenül megnyilatkozó felnőttel, aki nem sajnálja az estéjét elvitatkozni egy korsó sör mellett, valamelyik jó film után, amikor borzolt idegekkel nem akaródzik hazamenni. (...) – Utálom azt a fajta művésztípust, aki bezárkózik és csak a művét hagyja látszani. A bennünk létrejött értékeket át kell adni, a megtett úttal, a tévedésekkel együtt. És nyitottnak kell maradni a gyerekek között kipattanó újdonságokra, élményekre, mert itt viszonyról, oda-vissza ható kontaktusteremtésről van szó. A pedagogizálás számomra egy életforma, amely nélkül nem tudok meglenni. Féltem a gyerekeket a rossz pedagógusoktól. Ledarálják az anyagot és futnak bevásárolni. Szeretet híján élő emberek. Én nagyon

A Barokk bál Belsőbárándon

sok szeretetet kaptam életemben, de ezek közhely-szeretetek voltak. Lángolás-szeretet kell, dorbézolós, asztalra csapós szeretet. A felfokozottság ugyanolyan fontos, mint az őszinteség. A személytelen viselkedési kötelezettségek miatt eltűntek a széles mozdulatok, az indulatok. Indulatosan szeretem a gyerekeimet. S néha utálom is őket, mégis, ilyen „háborús szeretet” mellett, megmaradnak mellettem. Nem vagyok könnyű ember, kenyérre kenhető figura. Engem is ki kell bírni. Ők kibírtak engem, én kibírtam őket, s nagyon jól megvagyunk. Sokévi vándorlás után, 1989-ben kapta meg a Török Flóris utcai úttörőházat az akkor már nemzetközi hírű Gaál Imre Stúdió. Az 1991-ben újonnan megalakult önkormányzat egy jelképes összegért a szakkörnek ítélte a bérleti jogot, így az itt működött a Tanár úr haláláig. (Ma a Morvay László Alapítvány – egykori tanítványok által László pedagógiájának szellemében vezetett szakkör – tevékenykedik ugyanitt.) Morvay a Belsőbárándot követő időszakban Zebegényben, Visegrádon, Száron, később Tiszapüspökiben és utolsóként Abádszalókon szervezett nyári művésztelepet Visegrád, az 1990-es évek közepe

a szakkör számára. Bubik István színművész, Geiger György trombitaművész és Maros Éva hárfaművész, Tolcsvay Béla gitáros, Halász Zsuzsa tévériporter, Gyurkovics Tibor író is segítette és inspirálta alkalmanként a szakkörösöket. Laci a szakköri tevékenységet az élet nagy-nagy ajándékának tartotta: az oda hullámokban érkező gyerekek mellett nem lehetett megöregedni. Hozzájuk fiatalodni annál inkább. Megtörtént a kilencvenes évek elején, hogy a pesterzsébeti Gaál Imre Stúdió felszereltség dolgában jobban állt, mint a pécsi egyetem grafika tanszékének műhelye. Vizuális nevelésének sarkköve az állandó megújulásra való törekvés. Tanárként harcban kellett állania a különböző médiumok által a gyerekekre özönvízszerűen zúdított szennyel, alternatívát kellett kínálnia a reklámözön, a televízióból ömlő erőszak, az utcai falfirkák, a giccs ellentételezésére. S hogy mindez sikerüljön, időről időre a szakkört irányító tanárnak is törvényszerűen meg kellett újulnia. Egyik fontos újítása a költészetben megtapasztalt nyelvi szépségek átültetése a képzőművészeti szférába, ahogy ő emlegette: „a nyelvi lelemény, mint a vizuális nevelés eszköze”. Legfontosabb célja az volt, hogy a gyerekek törekedjenek a minőségre életük minden területén. Akár tanárok, szakmunkások, mérnökök, hivatalnokok, akár művészek lesznek, a jó ízlés, a disztingválni tudás csak a hasznukra válhat. Műveltségük tükröződjék lakásuk berendezésében, öltözködésükben és szabadidejük értelmes eltöltésében is. A folyamatos önművelés igényét, az olvasást, a színházba, komolyzenei koncertre járást írókkal, színészekkel, muzsikusokkal való személyes találkozások, beszélgetések révén igyekezett beléjük oltani.

GRAFIKA

Morvay László első fontosabb önálló kiállítása 1976-ban a Ferencvárosi Pincetárlaton volt, és igen jó sajtóvisszangot kapott. A kiállítást Simonffy András író nyitotta meg. Ugyanabban az évben a Kortárs márciusi száma négy Morvay-grafikát közölt, amelyekhez Ágh István költő írt rövid műkörnyékezőt. Morvay László grafikái Még alig ismertem műveit, mikor rajzszakkörébe meghívott egy pesterzsébeti iskolába. Hat-tíz éves gyerekek egyik versemet képzelték el maguknak a papíron. Meghatódtam lelkesedésüktől és fantasztikus képzeletüktől. Neptunusz járta a Dunát, eltörpültek mellette a hajók, kutyahullák és farönkök úsztak körülötte. Az egyik első osztályos fiú rózsaszín és zöld halat tűzött villájára. Láttam, hogy ezekből a festékmaszatosokból miként kelti ki a művészetet. S így önmagát is építi. Képzelete a gyerekével rokon, a félelmes gyerekálmokéval, melyek a megváltó ébredésre várnak. Aztán ismerkedtem tovább. Lényegét véltem fölfedezni egyik kettős grafikájában: vén püspökök és öreg szent hölgyek tartanak egymás felé, ahhoz, ami közülük hiányzik – az Istenhez. Morvay művészetéből hiányzik az Isten. Valami elveszett, mondja mindegyik kép, századunk poklai után, háborúk, lágerek és Hirosima után. Kifejezése csak alkalom, akár a Romlás virágaihoz, Kondor Béla halálához, vagy a középkorhoz igazítja a művet. Kifacsart arcok, degenerált kezek, gyökérszerű lábak, marionett-emberkék, cselekvő bábuk a körmenetben, zsoldosvezérek pöffeszkednek, emberfaló növények kígyóznak, domborodnak és csavarodnak a képből. Középkora nem nosztalgia, hanem múltba oltott jövőfélelem. Kondor Béla filozófiájával rokon, de bájtalanabb. Kívánom, nőjön fel mesteréhez! Következő kiállítása 1977 áprilisában, szülővárosában nyílt. A tárlatot ismét Simonffy András nyitotta meg: Morvay László grafikáiról Morvay Lászlót az Új Írás szerkesztőségében ismertem meg: két albumot hozott magával, az egyikben saját grafikáit, a másikban általános iskolai rajzszakköre növendékeinek munkáit: gyermekrajzokat. Élet- és emberszeretete, nyitott, befogadni kész belső világa volt az, amire legelőször felfigyeltem. Individualizmusra, elkülönülésre hajlamos

1978-ban

korunkban s főleg a fiatal művészek között (idegondolva az írókat is) egyre ritkább ez a tárt szívvel, kések között is gondtalanul és szeretettel élő típus, amelyet az ifjú grafikusok között számomra Morvay László képvisel. Féltem, hogy tehetsége erejének mindentakarásával előbb-utóbb megsérül, falakba ütközik majd, hogy látszólagos könnyedsége koncepiótlanságot takar. Szaporodó kiállításai (legutóbb Besztercebányán), publikációi, s amit ezek mutatnak: mívesedő rajztechnikája s egyre tömörebb kifejező ereje azonban indokolatlanná teszik ezt a félelmet. Első korszakában érezhetően a Kondor-iskolától történő mindenáron való elszakadás vezérelte, tehetsége jogán nem hasonlítani, de különbözni akart. Gyakran esett abba a hibába, hogy nem érlelte magában, hanem kierőszakolta magából ezt a külön utat, így nemegyszer modorossá válik, diszharmóniát teremtett akkor is, amikor már a rejtőzködő, igazi harmóniák világának kapujához ért el. Jelen kiállítása akarva-akaratlanul az igazi stílus és mondanivaló megtalálásának dokumentuma. Jelképi kifejező ereje megnőtt (Antijónás, Pelenkabomba) bátran merít a gyermekrajzok szuggesztív erejű, népmesei világából (Királypár-nász), magas fokú technikai készségének tudatában most már új grafikai kifejezésmódokat keres. Kérdőjelekkel teli, nyugtalan világra lelt, de ez a világ az övé, jelen van. Hozzánk szól, kortársaihoz, tanít minket és tanul tőlünk egyszerre. A kiállított grafikákról Wehner Tibor Vonalak címmel írt reflexiót a tárlat katalógusába, ami nem volt más, mint egy papírzacskó és benne néhány lap: két méltatás és négy reprodukció. Írásának kulcsmondata így hangzik: Kárpáti Kamil megnyitó beszédet mond a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 12 Galériájában, 1978-ban.

A döntő pillanatok, a döntő mozzanatok rajzai ezek: kíméletlen bárgyúsággal ránkmosolyognak, ha belső énünk fölött átvenné a hatalmat az elszegényedett, elaggott, megfáradt harcot-fel-át-eladó, semlegesítő belső énünk. (A rajzok visszalapozása után azonnal kirekesztettem magam ebből a világból, mert hát én, én nem. Ilyen nem.) Következő tárlatának a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Pataky István téri 12 Galériája adott helyet. A kiállítás katalógusában Kárpáti Kamil költő elemezte a Morvay-műveket: ... Morvay eredendően haláltánc-sorozat rajzoló. Ha akarna se lehetne más. S ott a legfeltűnőbben, ahol éppen ezt akarja álcázni. Olykor azért, hogy próbára tegye magát; hogy saját határait feszegesse. Többször azért, hogy társakra találjon képzőművészeti divatozásainkban. A fiatalok mindenkori sárga ingébe bújik, a mindenkori épater le

Gyöngyagyú lány A „Bogártestület” sorozatból 1975, tus, 42×30 cm

bourgeois pózában – de kár volna észre nem venni, hogy a Biblia Pauperum kiszálkásodó rajzaihoz hasonló grafikai lapok milyen torokszorító leprosorium kerti jeleneteihez vezetnek. Ahol, ha a tánc haláltánc, a halál megtáncoltatása is. Ne feledjük: az a hústaposó, magát sanyargató miserábilis körmenet, amely a Középkoron végigvonul, az életerő, a testi szerelem, az öröm és az élvezetek kifogyhatatlan kincses vására egyúttal. Az önostorozók könny- és vérpatakjain ugyancsak gömbölydedre hízott „édes bűn”, az életöröm.

A förtelmes tévelygéstől elrettentő, és szorgosan meakulpázó középkori fametsző: a Föld és a test édes és vaskos gyönyöreinek tanítómestere. Morvaynak rólunk és önmagáról ez az alapképe. A szépet és a rútat elválaszthatatlanul együttlátja. Szarkazmussal ellentétévé kifordítja a fenségest. De a visszataszító, a pusztuló legbenső burkában emberi szépre bukkan. Baudelaire kedvesének arcát addig rombolja, darabolja, szinte lúggal maratja, amíg kibontakozik belőle Baudelaire (halál) arca. S még Flórát, a virágzás istennőjét – vagy ha úgy tetszik: Isten Kisujját, amelybe belekapaszkodhat a múlás és pusztulás gyötrelmes változatai között –, még őt is úgy rajzolja le, hogy a véset maradandóságával virító tusvirágok közül a foszlékonyabb ceruza-arc üdesége riadtság is, szemében (múltbéli? eljövendő?) tűzvészek visszfényével. Gazdagot, szép testűt, szerelmest ugyanúgy elborít a ragálynál visszataszítóbb: az elmúlás leprája – lejár az időnk! Így szól a Morvayféle alapmondat. Ám, aki nem kapja el szemét e kegyetlenné csiszolt tükörről, az alapmondatot visszafelé ilyesminek olvashatja: Ne mondj le semmiről! Élj! Szembeszegezheted a Halállal, amíg moccanni tudsz ember mivoltod értelmét, egyetlen ember-rangodat: azt, hogy boldogság-kereső voltál mindig, mindenben ... Zsó várandós, s az órák lassan múlnak 1978, tusrajz, 31×22 cm

Morvay rézkarcaival a hetvenes évek végétől már részt vett a különböző nagy, országos és nemzetközi tárlatokon. Így a Miskolci Grafikai Biennálén, a Krakkói Grafikai Biennálén, 1977-ben Selmecbányán (Csehszlovákia), 1978-ban Liege-ben (Belgium), 1980-ban pedig Zürichben (Svájc) volt önálló kiállítása. Utazásait élete ékes részeinek tartotta. 1975-ben Huszárik Zoltán és Ágh István jóvoltából és az ő ajánlólevelükkel útlevélhez jutott és Rómába utazott. Egy hónapon keresztül Nápolytól Palermóig, Milánótól Páduáig, Velencétől Ravennáig, Firenzétől Rómáig kóborolt Olaszországban. Végigjárta a képtárakat, a múzeumokat, a templomokat, s látta a pompeji romokat is, találkozott Amerigo Tot szobrászművés�szel. Ezen utazás tapasztalataiból rengeteget merített. A későbbiek során tanított Japánban, Amerikában és Németországban. Megfordult Afrika néhány országában. Egy riporter, Amerikából hazaérkezve, megkérdezte tőle, hogy művészetére milyen hatást gyakoroltak a tengerentúli élmények. Semmilyet, válaszolta, hiszen a műteremtéshez az egyéniség a fontos, s nem az, hogy miféle külső élmények villódznak, lobognak éppen. Morvay Lászlónak nem lett sem japán, sem amerikai, sem olasz korszaka. Csak a fekete-fehér litográfiákba és rézkarcokba lopta be magát egy-két szín az utazások hatására. Az esztergomi Dévényi Iván jóvoltából Morvay már a hatvanas évek végén megismerkedett Kondor Bélával és annak 1972-ben bekövetkezett haláláig nemegyszer volt vendége a jeles grafikusnak. Tőle is tanult a rézkarckészítés titkairól. A Kondor-hatást

Jónás 1977, tus, grafit, 30×21,5 cm

elismerte és vállalta, de úgy gondolta, hogy a kompozicionális hasonlóságok nem annyira Kondor Bélához, mint inkább a magyar grafika általános vonulatába illeszthetők, amelyet Szalay Lajos, Gross Arnold, Lenkei Zoltán és Pásztor Gábor neve fémjelez. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában olyan szaktanárokkal, mesterekkel került napi kapcsolatba, mint Rékassy Csaba, Csohány Kálmán és Pásztor Gábor jelentős magyar rézkarcművészek. A beszélgetések, a szakmai viták Morvay Lászlóra,

a grafikusra megtermékenyítőleg hatottak. Az itt eltöltött évek építően és érlelően befolyásolták művésszé válásának folyamatát. A minőségi ugrás bekövetkezett. Tudatosodott benne, hogy mit is akar, és az is, hogy mit nem akar. 1978-ban szakkörös tanítványaival állított ki Belgiumban, 1983-ban pedig minisztériumi felkérésre az algériai Souk Ahrasban rendezett kiállítást, ahol megkapta a Szahara-nagydíjat. Az ebben az időszakban készült tükrös grafikákkal új irányba, az avantgárd felé nyitott. Részlet Husz Mária korábban már idézett 1980-as évekbeli írásából: – A pozitív hajlamaimat kiélem a tanításban, a problémáimat a műveimben. A művészet számomra erotikus viszony, amelyben az alkotó kitárulkozik a közönségnek, meg akarja hódítani, mint Don Juan. Kierkegaard Mozart operájában is a közvetlen érzéki zsenialitást fedezte fel. A művész a műve belsejéből néz kifelé, a közönség meg fordítva. A Baleset 1989, rézkarc, 30×40 cm

képeimmel zárt világot próbálok teremteni. Alapélményem a bezártság, s az abból való kitörés lehetősége és lehetetlensége, az ember megalázottsága, s az ellene való lázadás.

Olyan ez is, mint a szerelem: a legtársasabb magány, mint közösségi cselekvés. A szexualitás az európai kultúrkörben a legmélyebben összekapcsolódik egyfajta bűntudattal. Ez is bezártság, ami alól minduntalan fel kell szabadulni. Az ösztön-, hatalom-, bűntudatirányítottságot vizsgálom az emberekben, s ennek a befolyásolása érdekel. Munkái színes grafikák, applikációk, legújabban tükörkollázsok. Nem gyakran használt elem ez a képzőművészetben, sokan túl egyszerű, túl látványos dolognak tartják, puszta dekorativitásnak. A koncept art emelte be a műstruktúrába a véletlent, az épp fennálló megismételhetetlen aktualitást. Amikor a grafikusan fogalmazott kép terét tükröződő felületek bontják meg, a csak virtuálisan létező tér a valódival összeütközve tartalmas feszültségeket hoz létre. A néző környezete és a kép világa összekeveredik, a befogadó viszonya is tükröződik a rajz világához.

Souk Ahrasban, 1983-ban

– Nagyon megszerettem a tükröket, kimeríthetetlen ez a téma. Újabban zománc faliképeken is alkalmazom, s talán ez a legtermékenyebb terület a dekoratív térnagyobbító szerep miatt. Technikailag elég sok nehézség adódik az üveg és a papír eltérő vastagsága, az üveglapok oldalának plasztikai értelmezhetetlensége miatt. Néha a foncsort kezdem el maratni, úgy alapozom le, mintha rézkarc készülne, s ebből csalogatom elő a részletszépségeket. A tükörhatás olyan fokú dinamizmust hoz a képbe, amikről most már nehezen mondok le. Ezeken a képeken a rajz tétova, simogatóan kereső mozdulatokkal keresi, adja elő a témát. A sűrű vonalháló sokszor annyira elrejti az alakokat, hogy csak egy-egy érzéki csalódásszerű pillanatban világosodik meg a kompozíció logikai felépítése. Furcsa szerepük van a kétértelmű címeknek is: Maradandó grafika – írja egy fémmel kombinált kép alá, vagy Járom az utam a címe egy járom alatt görnyedő nőt ábrázoló műnek. A Morvayképeknek szubjektív mitológiájuk van. Sajátos életfilozófiájának csodás – félelmetes, szakrális és profán meséjét folytatja minden újabbal. S a képek világa legtöbbször kellékektől, jelmezektől zsúfolt, zárt, belterjes tér, ahonnan mindig valami kitör. Bábuként mozgó marionettfigurák élnek látszat-életet, akiknek egyetlen vészkijáratuk a szerelem. – Költő barátom, Kárpáti Kamil szerelem-értelmezése áll közel hozzám: „Az álmok szememből mind kihajoltak, / tarkán egymásba szerelmesedtek, úgy csapongtak / te pedig felkantároztad a levegő-semmit, / s ravaszul, hosszú madzagon elhúztad előttem. / Így tartjuk egymásban a lelket.” – írja Ha a lónak szárnya van című versében. Indulat és mélység fonódik össze triviális motívumokkal, a nagy érzelmeket nyomban bagatellizáló kellékekkel, páncélokkal, szárnyakkal, fölálló orrú cipőkkel. – Ezek olyan kellékek, amelyek szükségesek a kitöréshez. De ezzel együtt védelmet is adnak, ha álcázással is. Igaz, a védelmező szerszámok dacára nincs jelen ellenség. Az ellenség a tükörben jelenik meg.

1981-ben középső lányával, Petrával

A TŰZZOMÁNC

A találkozást a tűzzománccal szakkörös tanítványainak köszönheti, akik egy alkalommal elújságolták, hogy ők milyen nagyszerű, gyermekek által készített tűzzománc képeket láttak, s hogy ők is szívesen kipróbálnák e technikát. Ráadásul az egyik szülő, nyugaton járva, elektromos égető kemencét vásárolt a szakkör számára. Ekkor a Tanár úr már szinte rá volt kényszerítve arra, hogy a művész kollégák között megtalálja azokat, akik értenek a tűzzománcozáshoz. Így jutott el Morelli Edit és Kátay Mihály műtermébe, s ott eltanulta mindazokat a fogásokat, amelyek szükségesek ehhez a technikához. Egy idő után a gyerekeknek ugyan már tanítani is tudta e technikát, ám saját műveken még jó ideig nem gyakorolta. Tudniillik nem nagyon érdekelte ez a fajta alkotói lehetőség. Aztán mégis étvágya támadt a technikához mondván, ha netántán bekövetkezik az atomtámadás, minden rézkarc – Dürertől Kondor Béláig, Rékassy Csabától Gross Arnoldig – megsemmisül. Elkezdte csinálni a maga tűzzománc grafikáit. E munkák fekete-fehérek, vörösfehérek, illetve kék-fehérek voltak. Ebből aztán elég nagy konfliktusa is támadt a képzőművészeti közéletben, ugyanis Morvay László e tűzzománc grafikákat megpróbálta lezsűriztetni. Egy galériás ráérzett arra, hogy e zománcos Morvay-grafikák minőségi termékek. Olyan művészi újdonságot látott benne, amit addig még soha senki nem művelt. E jó szimatú szakember felajánlotta, hogy e művekből a Dürerteremben kiállítást szervez, sőt garantálja, hogy a munkák háromnegyed részét el is adja. Igen ám, de a grafikai zsűri tagjai azzal érveltek, hogy a zománcba belekarcolt és kiégetett rajzok nem grafikák. Ez nem hozzájuk tartozik, tehát ők nem zsűrizhetik Adógaras 1989, tűzzománc, 50×50 cm

le. A művész bevitte a munkáit a tűzzománcosokhoz, ők meg azt mondták, hogy e művek nem tűzzománcok, hanem grafikák, így ők sem zsűrizték le az anyagot. Erre Morvay művésztanár-kollégái a művészeti szakközépiskolából eljöttek az alkotó soroksári műtermébe, s egy pohár jó bor mellett megnézték, lezsűrizték a tűzzománc grafikákat: áldásukat adták a művészi szempontból kifogástalan anyagra. A galériás jóslata bevált: a kiállított grafikák mind egy szálig elkeltek. A közönségsiker talán a nóvumban, az egyediben keresendő. A sajtóban megjelent kritikai visszhangok nem voltak mind kedvezőek. De jó kritikákat, miként megrendeléseket is kapott e kiállítás kapcsán a művész. Miközben szerencsecsillaga ilyetén felragyogott, a tűzzománctechnika jó tulajdonságai mellett a művész arra is rájött, hogy csalóka is e csillogó-villogó ragyogás, hiszen elviheti az emberi szemet a tisztességről. Az alkotó pedig nagyon könnyen

Koldusbohóc 1984, tűzzománc, 50×50 cm

átcsúszhat a felszínességbe, az olcsóságba. Aki e technikát választja, résen kell lennie, s nagyon-nagyon egyensúlyozni, lavírozni kell tudnia, hogy a kötélen fennmaradjon. Morvay László megvallja, hogy egy álló évig próbálta, tanulta, tapasztalta a tűzzománcozást, s művét csak akkor állította ki, amikor az égetőkemencéből már az jött ki, amit ő akart. A fekete-fehér tűzzománcok mellett lassan-lassan a színesekre is ráhangolódott. Az a pillanat is rendkívül érdekes – valamikor 1985 tájékán –, ahogyan Morvay tűzzománc grafikái színesedni kezdtek. A fekete-fehér tűzzománc grafikákban valahol mellékes helyen megjelenik egy piros pont, ami fél centi átmérőnél nem nagyobb, ámde süt és pulzál. A következő képen már három pötty tűnik fel, akárha a kalitkába zárt madár tojásai volnának. E piros pontoknak már fókuszáló erejük van. A Salome Az 1980-as évek második fele, tűzzománc, 50×50 cm

tűzzománc képek mérete méterszer méteresre nőtt, ezeket már a bonyhádi zománcgyárban, a Magyarországon fellelhető legnagyobb elektromos kemencében égette ki. Továbbra is készített rézkarcokat, könyveket is illusztrált, de munkásságának fő csapása a tűzzománc lett. Ezen alkotói periódus egyik főműve A halott király, mely 2×1 méteres táblára készült. A nagyméretű tűzzománcok készítésének ideje egybeesett a pécsi adjunktusi periódussal. Valamikor a nyolcvanas évek végén lezárult a két-, illetve háromszínű tűzzománc grafikák készítésének korszaka. 1990 tájékán érett be a gyümölcs. Édesanyja halálának az évében, 1989-ben elkészítette a Márta Mama-oltárt, ami három évvel később, 1992-ben az első Varadinum-ünnepségsorozat keretében, a tizennégy stációképpel együtt a nagyváradi Vártemplomba került. A stációkkal indult nagymé-

Az M-oltár (Mária, Mama, Márta) Szt László templom, Nagyvárad (Románia)

retű, színes tűzzománcainak új, összefogott, eposzszerűen végiggondolt, formailag egységes képsorozata. Nagyváradon, 1992 májusában a Kárpát-medencéből odaérkező főpapok és sok ezer hívő jelenlétében Tempfli József megyés püspök szentelte fel a képeket. Tizennégy évvel e mérföldkőnek számító képsorozat megszületése után a művész bevallotta, hogy soha sem gondolta magáról, hogy ilyenszerű monumentális alkotásokra, sorozatokra képes ő, aki amúgy végtelenül érzékeny, befelé forduló, a rajzolásba belefeledkező típus, akinek szemernyi vágya sincs a monumentalitás színpadához. De beleszeretett az anyagba. A kilencvenes évek kelet-európai változásai, szabadságos felhajtó ereje lendítette és jócskán besegített a nagyot álmodásba. 1990-ben Ravennában ismét meglátogatta a mozaikokat, azt követően pedig Párizsban találkozott a grisellesi zománccal, mely úgy hat, akár a ceruzával felrajzolt szürkésfehér, leheletfinom grafika. Rézkarcokat már egyre kevesebbet készített, ezzel szemben egyre-másra teremtette tűzzománcképsorozatait.

Lassan a testtel I. 1984, tűzzománc, tükör, 58×50 cm

Nagyvárad A váradi keresztút Morvay László művészi pályaívének egyik fontos lépcsőfoka. 1992 májusának második hetében az első Varadinum-rendezvénysorozat a magyar kultúra demonstrációja volt. „Én ott és akkor, a váradi Vártemplomban értettem meg először, hogy mi az, hogy magyarság, és hogy én ennek a közösségnek a tagja vagyok. Istenigazából ott fogtam fel, és tudatosodott bennem, hogy én művészetemmel és munkáimmal alakítója, alkatrésze vagyok a magyar kultúrának. Korábban kishitű kételyeim voltak a tekintetben, hogy mit keresek én Nagy László mellett a kocsmaasztalnál, vagy hogy miért hív meg engem Páskándi Géza a lakásába. A váradi Vártemplomban értettem meg, hogy lényegében ugyanazt csinálom, mint Nagy László, Páskándi Géza vagy Juhász Ferenc. Néhány éves késéssel-csúszással ugyan, de munkám révén immár felzárkózhattam hozzájuk, s még valami: ma már határozottan tudom, hogy szakmailag a tőlem telhető legjobbat teljesítettem. Az elmúlt tizennégy évben ugyanis többször jártam Nagyváradon, és a Vártemplomban alaposan leellenőriztem, hogy nem pattogzik-e valahol a zománc. Mindannyiszor megnyugodva láttam, hogy zománcképeim állják az idő próbáját.” Chicagóban és Budapesten a Mózsi Ferenc szerkesztette Szivárvány 1993-as évi második száma címlapján közölte a nagyváradi Vártemplom stációképeit, amelyről Zalán Tibor ekképpen cikkezett: A Nagyváradi Keresztút – Morvay László tűzzománcai Van egy hely, ez a hely Nagyváradon van éppen, s ez a hely arról híres és nevezetes, hogy Szent László királyunk sírját rejtegeti a mélyében. A hely. Föléje építettek egy templomot, s ez a templom a magyar királyok eskütételének a színhelyévé vált évszázadokon keresztül. Zarándokoltak oda a derék magyari királyok, sorba mind, fejükön fényes korona világolt. Szinte látni az időben ezeket a koronákat, ahogy szentjánosbogár-kék-arany világgal imbolyogtak az idő végtelen sötétjében. Volt idő és volt sötét. Azután volt az a templom lóistálló egy ideig, ahová az éhes lovakat kötötték be, akik bekötötték, s bizony a szent földre hullottak a méltatlan lócitromok. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy mennyire nevetséges mai korunk finnyás, álszent és ostoba kényeskedése. Lovak zabálták az abrakot, hatalmas pofájuk ütemesen mozgott közben, alant aludt a Király, s egy csöppet sem érezte megzavartatva magát. Sőt. A nagyság nem ismeri a megzavartatást (lovak által), elnéző gúnnyal és szeretettel szemléli csak földi mércéktől elhatározott meghurcoltatását. Aztán még volt bútorraktár is a nevezetes nagyváradi Vártemplom. Hozták, vitték belőle, bele a szegényes bútorokat, lehet az is, nagyon gazdag bútorokat hurcoltak oda a nagyon

szegények, erről nem szól a fáma. A király ezt is elviselte alant, szelíden, ahogy nagy és magas emberekhez illik. Nem szerette ugyan a bútorok lábának kellemetlen nyikorgását, ám aki társbérletben van a világgal, legyen bár szent, el kell viselje e közös élet kínzatásait. Azután volt még ott rosszabb is, mert a váradi zsidók deportáló helyévé nevezték ki a templomot, vagy ami abból megmaradozni vélődött. Ekkor talán szólt is a király, felszólt haraggal, de a történelem drámája, hogy vannak idők, hangos és vérrel megfestett időszakok, amikor a nagy és szent királyok hangja beleveszik a perc-gyilkosok hangzavarába. 1992. május 17-én Morvay László grafikus- és tűzzománcművész Nagyváradi Keresztút című stációsorozatát szentelték fel a sokat látott és megélt helyen. Bízhatnánk benne, talán hosszú időre nyugvást talál magának a hely, helyben a képek, a színes, méltóságos tűzzománcok. Huszonnégy püspök szentelte fel a művész stációsorozatát, Tempfli József nagyváradi megyés püspök mondott ünnepi beszédet Paskai László és Tőkés László

A Nagyváradi Keresztút két stációja: III. Először esik el a kereszttel XI. Jézust felszegezik a keresztre

Nagyváradi stációk: X. Jézust megfosztják ruháitól XIV. Jézus testét sírba helyezik

jelenlétében. Esemény volt mind Nagyvárad, mind a művész életében – továbbélő és továbbgondolkodó pillanatsor. Nagy vállalkozás a Morvay Lászlóé. A főoltáron kívül 14 nagyméretű (6 darab 2 m2es, 8 darab 50×155 cm-es) képből áll a Nagyváradi Keresztút. Összességében harmincöt négyzetméter matériát tölt meg. Esendő férfiakat és nőket jelenít meg munkáin Morvay, Jézusa töprengő a szenvedésben, Pilátusa kopasz filozófus, s a tagadhatatlan hasonlóság a megkínzott és a megkínzó, mártír és pribék között, nyilvánvalóan sugallja a keserű huszadik századi felismerést: a haramiák emberek, egyformák vagyunk a teremtés által, csupán választásunk kérdése, mik leszünk, a keresztek hordozói, vagy a korbácsot tartó kezek. Anyja emlékének ajánlotta a grafikus a művét. Egyszer eldörmögte nekem, ha egy atomháború elpusztítaná a világot, a tűzzománcok megmaradnának. Talán a falak nem, ott Nagyváradon, csak a tűzzománcok. Elképzelem, ahogy az igazi falak helyett ott derengenének a pusztítás füstjében az idő falára felszögelt képek, Krisztus a vörös töviskereszten, de nem csak ő, Mária is, a többiek is, a rosszak, a rontóak, így együtt, a mi fájdalmas tükörképeink. Fölnéz – talán lenéz – az öröklét takarásából László király, fölnéz, és elmosolyodik. Királyom, így álmodunk mi, 1993-ban, az emberről szépeket, Budapesten és Nagyváradon.

XII. Jézus meghal értünk a harkányi Krisztusi Keresztút részlete

A harkányi kettős keresztút A váradi stációknak komoly sajtóvisszhangja volt. Ennek nyomán Molnár János plébános kérésére az újonnan épült harkányi templomba is készült egy keresztút. Morvay azzal a kikötéssel vállalta a feladatot, ha valami újat, mást készíthet, így született meg a magyar történelem keresztútja: a templomkertben hatalmas termésköveken állnak az egyes történelmi stációk, velük szemben, a templom külső falán, az ablakközökben ott sorakoznak a krisztusi keresztút képei. Ezeket tizenötödikként a feltámadás képe zárja. A magyar történelmi stációkhoz nem készült tizenötödik feltámadáskép, ugyanis 1993-ban a művész még nem érezte, nem látta a magyar feltámadást. Így az utolsó kő üresen maradt. (Tíz évvel később, 2003-ban a művész ezt a képet is megálmodta: e képen egy lefelé néző, fölfelé szálló angyal látható.) Az 1993. augusztus 20-ára elkészült kettős stációkról Morvay László tíz esztendőXIII. Jézust leveszik a keresztről részlet Harkányból

vel később így beszélt: „A krisztusi keresztút egyes állomásai adottak voltak, a másik, a nemzet stációiának kikristályosodása viszont jóval tovább tartott, ezeket Mayer Mihály

A történelmi keresztút egyik darabja: IV. Mátyás király – Humanizmus A krisztusi keresztút Harkányban

pécsi püspökkel is egyeztetni kellett. Nekem eleve az volt a szándékom, hogy a templomkerti képsor egy kicsit élő múzeum is legyen. A Képes Krónika Szent István-ábrázolását az »S« betűvel nem minden általános és középiskolás gyermek ismeri, dacára annak, hogy a tankönyvekben is benne van. Továbbá – ha a gyerekek belépnek a templomkertbe – ismerjék meg például a Mányoki Ádám megfestette II. Rákóczi Ferenc portréját. E képek megkomponálásakor az a szándék is vezetett, hogy – didaktikus módon – a magyar történelmet idéző festmények, relikviák, ásatási darabok is visszaköszönjenek.” A harkányi kettős keresztútról Stációk címmel elegáns képes könyv jelent meg 1993 karácsonyára, amelynek bevezetőjét Tűnődések a kereszt titkáról címmel Mayer Mihály pécsi püspök jegyzi. A kötetben Molnár János harkányi plébános írása is helyet kapott. A kötet külön érdekessége, hogy a tizenöt stációhoz tizenöt kortárs magyar költő írt verset: Ágh István, Balla Zsófia, Csiki László, Faludy György, Gittai István, Gyurkovics Tibor, Határ Győző, Juhász Ferenc, Kárpáti Kamil, Mezey Katalin, Mózsi Ferenc, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Páskándi Géza, Zalán Tibor.

A harkányi stációkat Mayer Mihály pécsi püspök szentelte fel Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter jelenlétében. Az avatás szerény sajtóvisszhangjánál figyelemreméltóbb a szabadtéri stációk utóélete: a Trianon-stációt minden évben megkoszorúzzák Harkányban, az 1956-os emlékkönyvben pedig színesben reprodukálták a keresztút tizennegyedik képét.

IX. Petőfi Sándor – Szabadságharc

VI. II. Lajos – Törökvész

VIII. II. Rákóczi Ferenc – Kurucvilág VII. Egri nők – Elárvult világ

XII. Teleki Pál – II. világháború

XIV. Nagy Imre – Pirkadó hajnal X. Ady Endre – I. világégés

Oltárképek és keresztút Tótinak Méretében szerényebb, de gesztusában mindenképpen nagyvonalúbb a Bihar megyei Tóti újonnan épített, kicsiny katolikus templomába ajándékként elkészített szárnyas oltár és a keresztút, amelyet Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére szentelt fel Tempfli József megyés püspök 1994 őszén. A nagyváradi egyházmegye történelmi sematizmusa című 2003-ban megjelent kötetben erről a következő sorok olvashatók: „Csodálatosan szép szárnyas oltár képe – tűzzománc – Morvay László művész munkája a tizennégy stációképével együtt, amelyek szintén tűzzománc képek. A tóti születésű Gittai István költő jó barátja Morvay László művésznek. Amikor elkezdődött a templom építése, Gittai megígértette a művésszel, hogy amint a nagyváradi Vártemplom számára is megfestette a tűzzománc-stációképeket, ugyanúgy megfesti a tóti új templom számára is. A művész állta a szavát, és felszenteléskor együtt gyönyörködhettünk a szép művészi munkában.”

Kakaduk Morvay, mint grafikus, pályája elején gyakran illusztrált könyveket, Csörsz István, Mózsi Ferenc köteteit, és a Rakéta újságban közölt novellákhoz készített alkalmi illusztrációkat. Ezért vonal-, karakter- és formaegységben kellett gondolkodnia, azaz meg kellett csináljon, mondjuk tíz, egymásba folyó, egymásból kinövő rajzsorozatot, ami nem képregény, de mégis olyasmi. Mivel a művészi alkotás fegyelmező tevékenység, előbb a kikristályosodott gondolatnak kell megszületnie – vallotta a művész –, s csak azután jöhet a forma. Első igazi sorozatai két-három színű grafikák, amelyeknek a Királypár-nász címet adta, de Angyal-pár sorozatot is készített. E sorozatok figurái a korábbi grafikákból mentődtek át.

Fülöpke madarak 1994, 35×25 cm

Kék rapszódia II. 1998, 79×29 cm

Tűzzománcban a legerőteljesebb és legteljesebb sorozatát, a Kakadukat 1994-ben várandós felesége, Márta örömére, születendő fia méltó fogadására készítette. A sorozat legelső tűzzománc képe még nem is kakadu, inkább valamiféle legókockákra emlékeztető kirakós, szín- és formajáték. Kicsit kakas is, kicsit madár is, kicsit elefánt is, kicsit harckocsi is. E képet a kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelepen készítette. A Pap Gábor művészettörténész által kitalált alkotótábori program szerint az Árpád-kor motívumait kellett átlényegíteni a mai korra és a tűzzománcba. Miközben készült a Morvay-kép, a tűzzománcos kollégák félig viccesen, félig komolyan cukkolták is, hogy bizony nem a megadott témában dolgozik. Ő pedig bizonygatta, hogy az Árpád-kori motívumok a kakaduk tollában rejtetten ott vannak. A humoros megközelítés, a vidámságot sugalló hangulat annyira megtetszett Pap Gábornak s a zsűrizőknek, hogy neki ítélték az alkotótábor nagydíját. Később a kakaduknak valami módon lelke lett, ölelőek, befogadóak, védelmezőek, simogatóak lettek, de fricskák is felvillannak bennük: szégyenlősek, gúnyolódóak, visszafeleselőek, frivolak és kópésak is. A külső szemlélő is nyomban megérzi: az alkotó élvezettel, pozitív töltettel és derűs jövőképpel készítette őket. E Kakaduk az évek során – amíg az alkotófolyamat tartott – egyre inkább absztrahálódtak, s mint művészi „lény” már egyre kevésbé hasonlított a madár kakadura. Morvay László kakaduja, mesefigurája az évek múlásával kakadutlanodni kezdett, s új teremtményként önálló lénnyé vált. Az új Kakaduk struccszerűbbek, zsiráfosabbak, elefántszerűbbek, angyalosabbak, teknősbékaszerűbbek lettek. A „kakaducsináló” jelző, amellyel gyakorta illették, zavarni kezdte Morvay Lászlót, de annak sem örült, hogy az ő játékait már nem veszik elég komolyan. Ugyanakkor azt is érezte, hogy új kakadui már csak művészi, formai játékok, amelyek keretbe kerülve már egyre zavaróbbak: lehántotta a keretet, s nélküle jelenítette meg, tálalta az alakzatot, a formát. Ne szabjon neki határt az egyenes. A fémlemezt már eleve a kívánt alakzat szerint vágta ki, erre kerültek a színek. Szamárka pár – Az asszony 1998, 76×29 cm

Így született a Totemek és idolok című zománcképsorozat, amelynek darabjait akár síkplasztikáknak vagy síkszobroknak is nevezhetnénk. Ezek az angyal- és Krisztusszerű, misztikus költői lények már sokkal közelebb álnak az emberhez ölelő és befogadó formájuk, belső ragyogásuk révén. Szépségük drámai: fekete, mélybarna, vagy talán csak panaszos, akár a nagybőgő hangja. A tűzzománcról úton-útfélen azt hangsúlyozzák, hogy rideg, hideg, kemény anyag. Pedig egyáltalán nem az. Jóval inkább meleg, forró, szerelemteli, élő, dobogó technika. Ha pedig lírai vonalvezetéssel, színharmóniákkal társul, akkor az összképnek hívása lesz. Egy műtárgy, ha „tudja” a hívást, s odahat, a szépre, a művészi értékre fogékony, érzékeny lélek – belső kényszerűségből fakadóan – odalép és ujjbegyével megérinti, megsimogatja a Morvay-totemet. E

Társalgás 2001, 10,5×8 cm

Dagadó 1995, 43×15 cm

Táncközép 1999, ékszerzománc, vörösréz, 11×16 cm Triptichon 1999, ékszerzománc, vörösréz, 3 darab, egyenként 15×3,5 cm

gesztussal is arról akar megbizonyosodni, hogy nem csalóka szivárvány, hanem kézzel fogható az, ami előtte ragyog. A Totem-sorozattal szinte párhuzamosan készültek profán oltárai. A többértelműség, a többrétegűség, miként a képen belüli mozgathatóság is régtől – a gyerekkortól – izgatta a művészt. E problematika kisméretű, vörösréz lemezre készült szobadísz oltáraiban öltött testet. A házi oltár – mely a buddhizmustól a keresztény hitvilágig evidencia – olyan misztikus kegytárgy, környéke olyan áhítatos hely, ami előtt, és amiben az ember önmagával és Istennel találkozhat. A szobában függő kereszt, vagy szentkép, ikon mellett az ő szárnyas oltára átkötő kapocs, a köztes állapoton átvezető lépcsőfok

lehet, híd ember és Jóisten között. Az esztergomi szülői ház – az úgynevezett angyalos ház – udvarán ott állt a keresztet tartó angyal szobra. A gyermek Morvay László e szobor aurájában cseperedett, eszmélt, „utazott” és hessent Istenhez. A művész mai szárnyas oltárai angyalszobrok akarnak lenni. Valakiknek. A már megszületett, s a majdan születendő gyermekeknek. A költő Zalán Tibor meséli – akinek lakása falán ott függ egy Morvay-féle szárnyas oltár – hogy amikor ő hazaérkezik, gyermekei az oltárt kinyitják. S az mindaddig nyitott pozícióban marad, amíg apjuk odahaza tartózkodik. Amikor pedig elmegy hazulról, az oltár szárnyait becsukják. A képzőművészet kicsit tanítás, kicsit együttélés, kicsit harag, kicsit bánat, kicsit öröm is.

Grecoltár 1994, ékszerzománc, vörösréz, 46×42 cm

Ópusztaszer hét nyílvesszője Morvay László művészi munkásságának leglátványosabb műve az 1996-os esztendőhöz és Ópusztaszerhez kötődik. Egy belga–amerikai–magyar társaság Ópusztaszer faluba nagy szállodát, konferenciaközpontot, rönkszínházat szándékozott felépíteni. E célból felvásároltak egy jókora fölterületet a falu bejáratánál. Beruházásuk indításaként a millecentenárium megünneplésére egy nagyméretű képzőművészeti alkotást kívántak létrehozni. E célból meghirdették a maguk pályázatát, amelyen rengetegen részt vettek. E pályázaton való részvételre Morvay Lászlót is felkérték. Gondolkodott is, töprengett is, vajúdott is a dolgon, de az átütő erejű ötlet csak a pályázati határidő lezárulása előtti éjszakán villant be. A hitelesség kedvéért hadd idézzem a művész idevágó szavait: „Mártika Fülöppel aludni ment, én meg itten szenvedtem. Majd egészen véletlenül tekintetem a bekapcsolt televízió képernyőjére esett. Valami indiánokról szóló filmet vetítettek… Hoppá! A fenébe is! Hát nemcsak az indiánokra, de a honfoglaló magyarokra is jellemző a nyíl. Hát nyílvesszőket kell csinálni! De milyen nyílvesszőket, és hogyan?! Egész éjjel dolgoztam, elkészítettem a makettet, kiégettem a piciny zománcokat, a nyílvesszők tollára és hegyére, és leírtam a koncepciót. Egy Kunhalomszerű dombba hét nyílvessző fúródik be. A magyarok hét nyila ötvenhat tűzzománc képet jelent. A hét nyíl az országalapításnak, a vérszerződésnek a szimbóluma, s mindez Ópusztaszer falu bejáratánál állana. Másnap reggelre kész lettem a makettel, mikor Mártika kijött a hálószobából és meglátta a makettet, azt mondta: Megnyered! S úgy is lett. Jöttek a pályázatkiírók, s amikor műtermem asztalán a makettet meglátták, közölték velem: A magáé a megbízás. Még megkérdezték, hogy a nyílvesszők mekkora méretűek lesznek. Mondtam, legalább tíz-tizenkét méter. Rendben van, mondták, itt írja alá, hogy az ötletét nem adja másnak. Aláírtam.” Az ötvenhat tűzzománc képből álló ópusztaszeri hét nyílvessző kapcsán Kő Pál szobrászművész 2001. február 4-én levelet írt Morvay Lászlónak. Íme a levél egy fontos részlete:

Kedves Lászlókám! Azért írok néhány sort, mert igaz megrendülést éreztem, amikor Ópusztaszeren jártam, és felfigyeltem egy olyan emlékműre, amely igazi szobrászi gondolkodás eredménye. Összekapcsoltam a hévízi beszélgetés foszlányait és mintegy felfogtam, hogy ez a Te műved. Ritkán fog el olyan egészséges irigység, ami ekkor fogott el! Fogadd nagyrabecsülésemet és őszinte irigységtől sem mentes gratulációimat, tiszta szívemből. Ilyenek jutottak eszembe, hogy itt szeretnék énekelni, üldögélni, olyan barátaimat szeretném oda hívni, akik már nem élnek és nagyon hiányoznak ma is. A nyitánya ez a mű a mi gondolkodásunknak, a magyarságról, a művészetről és a tradícióról. Napóleon mondotta volt, hogy a magyaroktól – nem pontosan idézem! – vegyük el a múltjukat, s majd akkor legyőzhetőek lesznek. Eddig hál’ istennek ez senkinek sem sikerült, s ha rajtunk múlik, hát nem is fog! Lászlókám! Nagyon szép, igaz és nagy formátumú a nyílzápor című munkád!!! Én szobrásszá avatlak! ... Az ópusztaszeri grandiózus térplasztika megvalósításához komoly statikusi számítások is kellettek. A földbe fúródó tízegynéhány méter hosszú fémcsövek rézsutos pozícióját komoly vasbeton alap tartja. Az ópusztaszeri hét nyílvessző a világ legnagyobb tűzzománc térplasztikája. Az ötvenhat tűzzománctábla összességében kilencvenhat négyzetméter. E hatalmas volumenű munka kivitelezésében szakkörös tanítványai is sokat segítettek. Az ötvenhat tábla közül mindössze négy-öt darabot kellett újrakészíteni. Az egyes tűzzománctáblák ábráin megjelennek a magyar honfoglalás korának tárgyi jelei: az ásatásból előkerült néhány centiméteres hajrögzítő csat, a nagyszentmiklósi kincs. Tudni kell, hogy az alkotó László Gyula professzorral több ízben is konzultált atekintetben, hogy az egyes tűzzománctáblákra mely honfoglalás kori tárgyak felnagyított képmásai kerüljenek. Miután a nyílvesszők elkészültek és a helyükre kerültek, a művet ábrázoló egyik színes fotóra a professzor saját kezűleg azt írta: „Meghatottsággal, László Gyula”. Az avatás Morvay művészbarátai – Gyurkovics Tibor író, Bubik István színművész, Geiger György trombitaművész, Huzella Péter zeneszerző-énekes – közreműködésével történt.

A hévízi Szent István Következő nagyobb munkája az 1999-es évhez és Hévíz város főteréhez kötődik. A polgármesteri hivatal épületének Fő utcára néző csupasz falára készített 6×4 méteres tűzzománc képet, mely a stilizált Szent Istvánt ábrázolja. Színezése szándékosan visszafogott, rekeszzománc hatású, utalva a Szent Koronára. A korona motívumait, növénymintáit, díszítményeit felhasználva, egy statikus, ikon jellegű, ötvös-zománcszerű munka Morvay László huszonnégy négyzetméteres műve. A tizenkét táblából álló installáció az Europa Nostra-díjas Hévíz városképének fontos darabja.

A hévizi Szent István terve 1999, tűzzománc, 30×20 cm

Óvodák, képek „Ha a nagyszüleim, szüleim nem kényszerülnek elhagyni Nagyváradot, akkor én a Peceparti Párizsban, s nem Esztergomban jártam volna óvodába. De hát ez fikció. Az azonban realitás és kézzelfogható tény, hogy néhány évvel ezelőtt, Nagyváradon járva, láthattam az evangélikus templom hátsó udvarán lévő óvodaépületet, amelyet valamivel korábban kapott vissza az egyház, s nyomban neki is látott azt renoválni. Az ingatlan Várad kortárs irodalmához is kapcsolódik. Évekig alagsorában lakott családjával Tóth Károly Antal tanár, aki az Ady Endre Irodalmi Kör vezetője és az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik szerkesztője. Az alagsori lakásban az erdélyi magyar irodalom jeles képviselői közül többen megfordultak. De ami ennél is fontosabb: titokban, szitanyomaton itt (is) készültek az illegális folyóirat számai. Úgy gondoltam, hogy a gyerekeknek szánt magyar mesevonaton túl, az egykori közéleti, irodalmi vonatkozású helyet is megjelölöm. Pályáztam rá, megnyertem s elkészítettem a külső falra a tíz méter hosszú mesevonatot. Úgy gondoltam, hogy ne a Walt Disney-figurák, hanem a jó magyar mesék közismert figurái rögzüljenek a váradi magyar

Kakaduk a Szitás utcai óvoda falán, Soroksáron

gyerekek emlékezetében. Így aztán Mátyás királyt, az igazmondó juhászt, hétfejű sárkányt, János vitézt meg Lúdas Matyit festettem és égettem zománcba. Nyilvánvalóan értékmegőrző szándékkal. Az egyik vakablakba pedig odafestettem a magyar mesék állatfiguráit: Bogáncsot, a megcsókolandó békát, Kelét, Vukot. E képsorozat elkészítése számomra – de két kisebb gyerekem, Fülöpke és Flóra számára is – jó szórakozás, laza kikapcsolódás, örömös alkotómunka volt” – vallja Morvay László a 2000 májusában felavatott óvodaképekről. A nagyváradi evangélikus óvoda után a soroksári Szitás utcai óvoda falára készített öt kakaduból álló sorozatot. Ennek avatására készült Lázár Ervin Csacsarkameséje, mely később megjelent az író Manógyár című könyvében. A mese a kakadukról szól. Egyikük Fülestől, László ekkoriban óvodás kisfiától kapta a nevét.

A szenttamási Kálvária megújítása Az ezredfordulóhoz kapcsolódik másik nagy volumenű képsorozata. A Kossuth-díjas regényíró, Gion Nándor szent helyén, a vajdasági Szenttamáson, a szerb kommunisták és nacionalisták által szétrombolt s a helybeli magyarok által felújított Kálváriára készítette el a stációképeket, a kápolna bejárata fölé a feltámadott Krisztust, valamint az Ecce homo-oltárt a magyar szentekkel, s a szenvedő Krisztussal. Ő készítette a Kálvária-kápolna tetejére a három corpust is. A nem sokkal később elhunyt Gion Nándor még látta az elkészült műveket Morvay soroksári otthonában. Az avatóünnepségen Zalán Tibor költő méltatta Morvay László stációit a vajdasági Szenttamáson, Istenember – emberisten címmel: ...Ifjúságom nagy és meghatározó olvasmányélménye volt Gion Nándor Virágos Katona című műve, mely ezen a kálvária-dombon álmodja meg cselekményét. Most, immár a Cím nélkül 1999 k., ékszerzománc, vörösréz, 20×7,5 cm

férfikor delén, abban az örömben lehet részem, hogy ezen, a magyarság történetében és vallási múltjában fontos hegyen, egy másik kiváló barátom, Morvay László tűzzománcgrafikus művész (méreteiben is hatalmas) alkotását adhatom át a nagyközönségnek. Morvay, aki ismeri Gion művét, inspirációt meríthetett a szellemi elődtartományból, s talán merített is. Ha nem túlzok, a művész egyik legletisztultabb, kiérleltebb munkáját szemlélhetjük magunk előtt és magunk körül. Az alkotó, akinek megrendelései belülről érkeznek, nem először foglalkozik Jézus mártíriumával. (...) Legújabb stációi, melyek keresztet tartó angyalokkal nyíló – kik nyilván a magyar címer egyik ábrázolásából kerültek át Morvay László nagyszabású koncepciója – szárnyas oltárral és hatalmas feltámadott Jézus-ábrázolattal egészülnek ki és válnak teljessé, a

társas Jézust jelenítik meg. Hiszen a nagy feladat, a bűnelvétel, bűnátvétel elvégzésében mindenki társ, az anya, a kendőt nyújtó Veronika, de az a mai korszak hivatalnok-ábrázolását megkapó Poncius Pilátus éppúgy, mint a kereszt cipelésében segítő Simon, vagy a csuklóba szöget verő, a kereszten szenvedő testet lándzsával átütő martalóc is. Vagy a latrok, akik társaivá váltak a halálban, erre utal az is, hogy testük itteni ábrázolása (a megjelenítés szépségében) vetekedik a Krisztuséval. Csak a feltámadás pillanatában marad magára ez a nagyon emberszabású Megváltó, hiszen az emberként elért halál és az istenlétbe visszatérés közötti történés, életünkön kívüli fölmagasodás már nem megragadható emberi mértékkel és felfogóerővel. Az alkotás, melyen csak Jézusnak és a magyar történelem szentjeinek az ábrázolása stilizált, szokatlanul erős, tiszta színekkel és formai elemekkel építkezik. Mondhatnánk,

A Ferihegy Galériában feleségével közösen rendezett kiállítását Zalán Tibor nyitotta meg 1997-ben

sötét, szenvedéssel és vérrel átitatott úthoz, anakronisztikusan. Úgy vélem, a művész a virágos katona szinte gyermeki tisztaságú világába emeli vissza a történetet – ne felejtsük el, Jézus a Fiú, a gyermek! –, ahol a halál nem pusztulás, befejezés, hanem kezdet, a megváltás és egy későbbi, messianisztikus messzeségbe helyezett jövő ígért kezdete. A végpont ragyogja be tehát különös visszafelé idejűségben, lehet, időtlenségben (Morvay metafizikája szerint) az ábrázolt jézusi utat. Nem a középkor aszketikus Jézusa mutatkozik meg tehát a tűzzománcon, hanem a reneszánsz értő, megértő, és sorsával nem lelkifurdalást, bűntudatot felidéző, sokkal inkább megnyugtató, reményt kínáló, magához, magával emelő istenembere, emberistene ... Lázár Ervinnel a Szitás utcai óvoda kakaduinak avatásakor, 1998-ban

Feleségével, Mártával Stockholmban, 2001-ben

Utolsó kiállításai, munkái A 2002-ben nagyszabású tárlata nyílt Herenden, a porcelángyár múzeumában. A művész munkásságát Szakolczay Lajos kritikus, a Kortárs folyóirat szerkesztője méltatta: Profán ikonok – Morvay László tűzzománc képei Herenden ... Amit Herenden látunk, az nem csupán egy nagy hatású, a színnel és a formával igencsak bánni tudó művész (persze a technikai tudás itt is elengedhetetlen) egyedi világképe – világmagyarázata, hanem egyúttal a tűzzománc, mint kifejezőeszköz megdicsőülése is. Morvay, jóllehet képi világa és motívumvándorlásának trendje láthatóan meg van szerkesztve, nem a kis lépések, tötyögő elmozdulások-maradások híve. Hanem a robbanásszerű, egyetlen rohammal addig ismeretlen terrénumokat meghódító kitöréseké. Csak így, ilyen hirtelen döntéssel lehetett a grafikát odahagyni – a rajzi alakzatok rendszerében –, hogy a biztos, néha bravúros addigi önkifejezés helyébe valami forrongó, ismeretlen lépjen. Hogy egész eszmerendszerét át kellett volna alakítania, azt azért nem mondanám, de mitologikus érdeklődése mindenesetre megnőtt. Házi szárnyas oltárai, valamint a furcsa felhő-ég ablakokon kikönyöklő szentek – termékenységünnepért eseLegkisebb gyermekeivel 2002-ben

dezik itt minden – arra utalnak, hogy hellyel közzel megérintette a szakralitás is. Csakhogy nála minden ez irányú „szent gondolat” azonnal vissza is vonatik. A szárnyas oltár – jó példa erre a Tromboltár (1999) – egyszerre innen is meg túl is van a hagyományosan megszokott megjelenítésen. Innen van, mert hiába a belső képek fanfáros (a testszerkezetet tekintve acélbordás) angyalainak a Harmonia caelestist megirigylő zenéje, az Úr dicsőítése alighanem elmarad. (Az átszellemített szárnyas angyalok úgy fújják a „toborzót”, mintha házastársaink volnának.) Az oltárszekrénybe, pontosabban a festett oltárra pedig egy hobó zenészpáros kerül. Profanitásukat a harlekini vonások hangsúlyozzák. Leginkább a földön ülő trombitás – a zenéjével kolduló koldus – fájdalmas magába révedése fog meg bennünket. Ő már nem a mellette lévő hárfás futamait hallja, sokkal inkább az Országúton bohóclányának édeskés-bús trombitaszólóját (Nino Rota). Morvay László tűzzománc-kalandozása ezt is tudja: az egymásra omlasztott műveltségrétegekből – a megjelenítés formáját tekintve a középkornak fölöttébb áldozva – egy mai életképet előhívni. Szárnyas oltárai, holott a hagyományos rendszerbe illeszkednek (szinte mindegyiküknek van predellája, ami csaknem mindig tájalakzattá összetömörült, nyugvó női testből áll), azzal modernek, hogy a művész korvalósággá teszi az időben egymástól távol álló élményrétegeket – például a mitológiából valót a szarkazmussal átitatott valóságdarabokkal elegyíti. Ehhez nem kis bátorság kell. Elsőbben azért – vagy éppen az említett „összevonások” által –, mert testalakzatai sosem az anatómia tiszta, csak az

emberre (férfira, nőre) jellemző viszony- és arányrendszerét mutatják, hanem – sajátságos bestiárium jellegüknél fogva – a vízi és madárvilág stb. valótlanszerűségükben ugyancsak valós voltát is. Szépséges esetlenségükben – ahogyan szinte minden mozdulatukkal ablakot vágnak a felhő-égre, vagy netán maguk is felhőfoszlánnyá válnak –, valamennyire ott van a főhajtás, a megrendülés izgalma is. Nem véletlen, hogy bűnbánó gesztussal sokszor térdepelnek, mintha eme gesztussal testük áramrendszerébe bekapcsolható volna a semlegesnek mutatkozó föld összes energiája (a gyökérvilág mint hagyomány). (...) A herendi tárlat – jóllehet csupán az utóbbi pár év alkotásai szerepelnek itt – bátran nevezhető életmű-kiállításnak. Nem csupán azért, mert súlyos, esztétikailag kikezdhetetlen műveket bocsátott szemlére a művész – ez a dicséret éppúgy áll a tűzzománcban unikumnak számító, ferde, gúla alakú szoborra-térplasztikára (Zalán Tibor: Maradjunk délig az ágyban; Discovery; 1956 – emlékműterv – mindhárom 2002), mint a tűzzománc szonátájának nevezhető Fragmentumok egyik-másik darabjára, legkivált az Elre (1999) – hanem azért is, mert ebben a szűk időszakaszban is jól láthatók a fejlődés fokozatai. Vagyis hogy az alkotó miként jutott el az egy kis megengedéssel ékszerdobozoknak nevezhető szárnyas oltároktól a nagy méretű, faragott fakeretükben is szobortestet mutató profán corpusokig. Elsősorban nem a vékony fémkeresztre függesztett, csupán a zománcszín és folthatásai által különlegesnek tetsző Megváltóra (Corpus – 1999) gondolok. Hanem azokra az amorf, pontosabban a szarkasztikus corpust egészen az amőba vagy hal alakjáig megnyújtó – mert plasztikailag is ható – „reliefekre”, amiken az életműben egyre jobban látszó nonfiguratív szemlélet formaleleményt formaleleményre halmozó

Védett-e Grosics Erzsébeten? 2002, tűzzománc, szélessége: 160 cm

erővel bír (Kiáltás; Megfeszítve; Szívtelen; Pocakos – és mindezek összefoglalásaként, és mindenekelőtt az Árnyéktolvajok című triptichon – 2002-es művek). Eme műalkotások profán ikon volta azért is lenyűgöző, mert Morvay László úgy maradt meg a groteszk humoránál, hogy közben komolyan véve az őt időtlen idők óta foglalkoztató szenvedéstérképet, tűzzománc táblaképet csinálva megtanult a vízen is járni ... A 2003 augusztusában felavatott utolsó nagyméretű munkája Szent István és Szent Imre alakja az esztergomi Kerektemplom külső falán. Egy évvel korábban ugyanide készítette el a Szent Annát ábrázoló képet. Rudnai és Mindszenty portréja, és a Szent Koronát ábrázoló kép helye üresen maradt a külső homlokzaton. A nagyméretű Morvay-művek közül Soroksár főterére is jutott négy darab. Három a református templom tornyát, egy pedig a zeneiskola homlokzatát díszíti. Élete utolsó két évében visszatért a kisméretű tűzzománcokhoz és a rézkarchoz. Béta A „Hal-Táj” sorozatból, 2003

Az utolsó pillanatig lelkesedéssel dolgozott. „Van festőművész kollégám, aki reggel nyolctól délig fest, majd megebédel, alszik egyet, délután négy és hat között ismét fest, merthogy neki jól bevált programja van. Nekem is van programom, amelyben feltöltődési időszakok vannak. Ez az a periódus, amikor rákészülök arra, hogy mit is fogok majd dolgozni. Ugyanis a képzőművészeti munka nem kézi, hanem agyi munka. Minden egyes művem szellemi termék, függetlenül attól, hogy az kiégetett vagy nyomtatott. Én azt mondom, hogy van ihlet. A Balaton partján, a homokban fekvő női test megihlet. De hát így volt ezzel Picasso és Gerzson Pál is. A fűszál is megihlető.” A 2002-es esztendőben Totemek és idolok címmel elkészített tűzzománc-képsorozata kicsit dél-amerikai indián totemekre, kicsit magyar kopjafákra emlékeztet. A Duna Galériában bemutatott tárlatról P. Szabó Ernő a Magyar Nemzet 2002. március 4-ei számában többek között ezt írta: A Duna Galériában rendezett tárlat mintegy két évtized termését áttekintve jelzi az előzményeket is, azt, hogy az alkotó kezdetben korábbi grafikai munkásságának eredményeit „átmentve”, a vonalkultúra lehetőségeit elemezve mélyült el a tűzzománc intenzív színvilágának kutatásában. A nyolcvanas években e sajátos vonalkultúra egyrészt biblikus, mitologikus témák iránti érdeklődéssel párosult, másrészt jellegzetes geometrikus, a népművészet iránti érdeklődést jelző formákkal. A kilencvenes évek közepén bekövetkezett változás egyszerre volt tematikai jellegű, és érintette a művek stílusát, hangvételét is. A kecskeméti zománcművészeti alkotótelepen 1994-ben készült Kakadu-sorozat a színvilág gazdagodásával, a humor, a játékos elemek előtérbe kerülésével, a felszabadultság érzetének fölkeltésével jelentős szakmai sikert hozott alkotójának és új, máig tartó periódus

kezdetét jelentette. A legújabb, 2001–2002-ben keletkezett sorozatokban összegződnek a pálya korábbi szakaszait jellemző elemek, s miközben a grafikai értékek máig jellemzik Morvay László tűzzománcait, színvilága tovább gazdagodott, intenzívebbé vált. A Hét boszorka van, a Huncut táj című sorozatok tanúsága szerint a humor, az irónia jól megfér a munkákban a lírai mozzanatokkal, a groteszk a drámai elemekkel. Műveinek egy csoportja a méretek további növelésének szándékáról beszél, egy másik pedig arról, hogy Morvay Lászlót a zománc térplasztika lehetőségei is egyre inkább foglalkoztatják. Következő, huszonhét darabos képsorozata Hal-táj címmel született meg, egy szuszra, egyetlen lendülettel. Képein maga is meglepődve fedezte fel a Balaton-felvidéki

Dzéta A „Hal-táj” sorozatból, 2003, 40×50 cm

Klú A „Hal-táj” sorozatból, 2003, 30×15 cm

dombok vonalait, a munkákat bemutató balatongyöröki kiállítását követően a környéken bóklászva a salföldi kövekben, hegyekben megrendülve ismerte fel saját képeit, saját magát. Kicsit hintás, kicsit szikár, kicsit ágaskodó. A sorozatból rendezett kiállítást 2003 nyarán Halász Zsuzsa, a Magyar Televízió riportere nyitotta meg. Egyik hosszabb beszélgetésünk alkalmával Morvay László bevallotta: ahhoz, hogy közléskényszere legyen, neki előtte jócskán hallgatnia kell. A hangulat döntően befolyásolja alkotókedvét, mivel hisz az ihlet jótékony áldásában. Mihelyt megérinti,

Nű A „Hal-táj” sorozatból, 2003

homlokon csókolja, dolgoznia kell. Édesanyja gyakran mondogatta volt, hogy nekik – mármint Lászlónak és a mamának – a szívük egzaltáltan nagy, amelyből adni kell a környezetnek is, különben szétrobban. Az a fölös rész, ami kiadható, elmondható, lerajzolható, azt igenis oda kell adni a gyermeknek, a szomszédnak, a magyarságnak, a világnak. A közléskényszer, miként a prédikátorokban, úgy Morvay Lászlóban is munkálkodott. Képeivel – úgy remélte –, ha nem is tanít, de élményt ad. Nem röstellte bevallani, hogy ő nagyon örül annak, ha valakinek tetszik az, amit ő csinál, mert művével örömet okoz, esetleg bánatot, vagy simogatást, kellemes hangot. Ezen érzelmi rezonanciakeltést, mint képességet, Istentől kapta, s ő ezt köteles továbbadni, mondta.

Gamma A „Hal-táj” sorozatból, 2003

Amikor pedig alkotómunka nélkül telnek a hetek, a hónapok, s tesze-tosza, mihaszna módon él, gyötri a lelkiismeret, hogy nem jól sáfárkodik a talentummal. Valójában a feltöltődés ideje ez, amikor olvas, meditál s végiggondol egy fűszálat, vagy a fejelő játékos, a vetődő kapus mozdulatát. Ha felfedez a Gulácson, a Somló-hegyen vagy a Géza-dombon egy hajlatot, arról neki kedvese öle, keble jut eszébe – akkor az már kép. „Nagyon sok örömet s legalább annyi bánatot is okoztak nekem a nők. Amikor este kezemmel végigsimítom asszonyom testét, s még másnap reggel is ott bizsereg, ragyog ujjaimban a gyönyör, érzem, hogy azt át kell vinnem a képbe, és oda kell adnom másoknak is. Másfelől meg ott vannak nekem a megtermékenyítő csöndek. Harmadszor meg ott van Tolnay Gábor gyönyörű írása Olaszországról, ebből egy mondat így hangzik: »Maradj velem, mert beesteledett.« Ez a mondat nagyon sok örömet, nagyon sok bánatot, formát, illatot és védettséget is jelent nekem. Ez az egyetlen mondat is azt támasztja alá, azt a meggyőződést erősíti bennem, hogy az ember élete üres lenne művészet nélkül. Nem vitatom, hogy az ősember azért is rajzolta a barlang falára a bikát, hogy az elejtés módozatait gyakorolja rajta, de azért is rajzolta, hogy szebb legyen a környezete, s hogy ő jól érezze magát benne. A sziklafal bikájától a reneszánsz templomok elképesztő gazdagságáig ível e művészi szándék. Amikor a középkor gótikus beszorítottságából kirobban egy Botticelli, az maga a csoda. Ebben a ribanc világban, ahol a képernyőn és a valóságban is elképesztő az agresszivitás, a művész félelemből is dolgozik, s megpróbálja legyőzni saját félelmét. Ha a művész környezete, a politika nem tud örömet szerezni, akkor maga magának próbál

Discovery 2002, tűzzománc, 35×27×13 cm

örömet szerezni azzal, hogy dolgozik, azzal, hogy teremt, létrehoz valamit: szépet, különöset, esetleg meghökkentőt, szokatlant. Amikor az alkotóművész dolgozik, akkor elsősorban önmagának és nem másoknak igyekszik tetszeni. A másik sarkalatos dolog, hogy a művésznek tudnia kell szelektálni, önkritikusan mérlegelni az elkészült művek felett.” Röstelkedve bár, de bevallotta azt is, hogy ő igenis hasznosnak érzi magát. Ha örömöt, élményt, esztétikumot ad másoknak, akkor ő mégiscsak hasznos. „Úgy hiszem, hogy a lélek is őrölhető, és kenyér süthető belőle. Az emberi érzelmeket nem szabad lebecsülni, a művész gyakorta szerelemből, szívből dolgozik. Máskor meg racionális meggondolásból, s e művekre szoktam mondani, hogy: alkalmazásban állnak, utcát díszítenek, tért, óvodafalat. Ezekkel együtt élnek az emberek, s ez számomra rendkívül jó érzés. A művészi munkának van egy másik aspektusa is, amikor dolgozom, görnyedek a kartonlap, a vastábla fölött, a világ legmagányosabb emberének érzem magamat. Sodor az ár, betemet a homokvihar és senki nem jön helyettem az én művemet elkészíteni. Az alkotás temérdek kínnal, vívódással jár. S milyen nagyszerű, amikor önmagam fogyatékosságait is legyőzve, valami igazi születik. Önkéntelenül csettint az ujj, olyan ez, mint a nyelvet, a szájüreget bezsongító nemes bor különleges bukéja. A barátok és a nők nagyon sokat segítettek nekem. S ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én a Mártikával való megismerkedésem óta – 1986tól – tartom magam művésznek. Barátaimmal, Bubik Pistával, Geiger Gyurival s veled is, fél szavakból is megértjük egymást. Én ahhoz már túl fáradt vagyok, hogy hosszan magyarázzak bármit is. Ők meg egy gesztustöredékből is mindent felfognak. Hiszen valamennyien művészek, és sok-sok év teremtő tapasztalattal bírnak. Mártikától meg temérdek töltést kaptam. Szépsége, nőiessége, keménysége, kitartása, talpraesettsége óriási ajándéka az életemnek. Bőrének hamvassága, testének faktúrája, lankája, meredélye, zugai észbontóak. Huszárik Zoltán remekül fogalmazza meg ezt a filmszalagon. Későn, de mégis jókor lett életem része. Gyönyörű csendeket és harsányságokat éltünk át együtt. A szó szoros értelmében megtermékenyítően hatott rám. Ráadásul két gyönyörű gyermekkel is megajándékozott.” Amikor a barátság fontosságára rákérdeztem, Morvay László bevallotta, hogy az elmúlt évtizedekben – politikai és egzisztenciális változások dacára – azokkal maradt barátságban, akik játszani tudtak. Akikben volt és van valami slusszpoén, és úgy istenigazából el tudták és tudják engedni magukat. Barátai játszottak és játszanak, nemcsak a trombita billentyűjén és a tollal, de a leghétköznapibb helyzetekben is. A művészetcsinálás bizony-bizony üres lenne játék és játékosság nélkül. Tekintélyes mennyiségű időt tölthettem el a Morvay-művek között. Megfeszülve 2002, tűzzománc, magassága: 180 cm

Egyik alkalommal, magamra maradva a műteremlakásban, vetettem papírra az alábbi verset, amelyet Morvay László tűzzománc képei ihlettek.

Tűzben járt vala eMeL zománcképei alá

Egyszerű minden

Egyszerű mondom

akár az ég

egyszerű

az égrenézés

mint ujjbegyedben

akár a fű

az érintő bizseredés

a beledőlés

mint a szarkalábat szépítő

akár az ásó

kópés kacsintás

a kertkapu kinyitása

mint szénásszekér araszolása a dombon

Szóval egyszerű egyszeri juss

Talán még ennél is

kócosan is

egyszerűbb

szépasszony teregetése

hajadon nyakíve

fehér lepedők

kamasz pehelyző bajsza

lobogása a szélben

hómoraj nyúlnyom

Gittai István megnyitó beszédet mond Morvay László kiállításán, a Tibor Ernő Galériában, 1996-ban. Jobboldalt Tempfli József megyés püspök

menyasszony és vőlegény Hát persze hogy az

násznép és tenger

piros és sárga

és érzelemszótár

kék és rőtbarna fehér és fekete

Ilyesmi minthatotem

és kereszt és alkony

minthakagyló

és álom és minthaharang

minthagyöngy

és minthamadár Tűzben járt vala s kihűlt vala minden de el nem enyészik de el nem enyészik hiszen ragyog hiszen egyszerű hiszen egyszeri De hiszen ujjlenyomat!

EPILÓGUS

Amikor e pályakép megírásába 2003 szeptemberében belefogtam, Morvay László egészségi állapota már szemmel láthatóan megromlott. Lefogyott, csontjai szúrtak, kórházi ágyánál félig viccesen, félig komolyan azt találtam mondani, hogy ő hajszálra olyan, mint Don Quijote. Erre ő elmosolyodott, s mintegy elfogadta, tudomásul vette a „hasonlóságot”. Infúzión keresztül vért, felerősítő vitaminokat kapott kezelőorvosaitól, s még néhány hét léthaladékot az Úristentől. Így aztán a szerda és péntek délutánokat ismét a szakkörben, tanítványai között tölthette. Február hónapban, kérésére többször is modellt ültem a rajzolni tanuló gyerekeknek. Az egészségi állapota iránt érdeklődő hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek, minden alkalommal ugyanazt felelte: „Jól vagyok!” Ismételten, utolszor kórházba került. Felhívtam. Hangja olyannyira fátyolosnak és távolinak tűnt, hogy már röstelltem feltenni a banális, szokványos kérdést: Hogy vagy? Isten áldjon! – köszöntem el tőle. „Téged is.” – válaszolta. Három nappal később, 2004. március 7-én felesége, Márta értesített arról, hogy László e földi élete véget ért. Véget ért? Aligha, hiszen műveinek időtállósági próbája épp hogy csak elkezdődött.

SZABICS ÁGNES

Gazdagítani, gazdagodni Morvay László pedagógiai munkássága

1978. szeptember. Budapest, XX. kerület, Székelyhíd Utcai Általános Iskola. Egy szép őszi délelőtt harminc tizenegy éves gyerek próbálta lefesteni a tábla előtti posztamensre helyezett gyümölcs-csendéletet, almát, körtét, szilvát – amúgy uzsonnájuk egy részét. Próbálkoztam én is, teljes elszántsággal, bár nem sok remén�nyel, mert az iskola falai között rajzaimmal, festményeimmel – a kellő precizitás hiánya miatt – eddig még nem sok sikert arattam. Igyekeztem összekeverni a színeket az apró dobozkában, amelyben vízfestéknek nevezett fedőfestékek vannak „gomb” alakban felsorakoztatva. De a készletben elhelyeztek egy kis tubust is, melyben fehér tempera található, általában szilárd halmazállapotban, mert hamar beszárad. Azért szeptemberben néha még használható. Kipróbáltam, és a fehér tempera működött. Paletta híján telenyomkodtam vele a festékes doboz kinyitott tetejét. És mivel kint szépen sütött a nap, a csillogó, gömbölyű gyümölcsöket érzékletesen, látványosan, plasztikusan lehetett ábrázolni. Így tettem én is; minden apró szőlőszemre ráfestettem a csillogást, nem túl pontosan, de nagy élvezettel. Nem is nagyon figyeltem, hogy mások milyen megoldásokat találtak ki – találtak-e egyáltalán megoldásokat, a kicsit unalmas, távolról alig látható beállítás megfestésére… Egyszer csak megállt mellettem az új rajztanár, talán kaptam egy-két bátorító szót is, de, ami fontosabb volt számomra, felajánlotta, hogy menjek el a rajzszakkörébe, a pesterzsébeti úttörőházba, pénteken 5-től 8-ig. Izgatottan vártam a pénteket. Illetve egyáltalán nem vártam, mert szorongtam az idegen helytől és az ismeretlen gyerekektől. Édesapám elkísért péntek délután

Munka a Bonyhádi Zománcgyárban, az 1980-as évek második felében

A tábort jelző bábu Zebegényben, a ‘70-es években

a rejtélyes helyre, ahol mindenki idősebb volt nálam. Egy apró teremben körülbelül húsz gyermek festett elmélyülten, de érezhetően jó hangulatban. Aznap éppen cirkuszt festett mindenki; én rengeteg fejet próbáltam meg ábrázolni, ahogy – ha jól emlékszem – éppen egy oroszlánt bámulnak. Ezentúl minden héten, minden pénteken 5 órától együtt vártam a többi szakkörös gyermekkel az újabb és újabb feladatot, melyet más és más technikával oldottunk meg. A rézkarctól a tűzzománcig, a gipszöntéstől a fotómontázsig mindenre sor került. Általában kis méretekben dolgoztunk, mert apró volt a helyiség, és – bár ezt egyáltalán nem érzékeltem – talán anyagokkal sem halmoztak el minket. Sőt Bulgária, 1979

inkább úgy tűnt, hogy abban a teremben minden megtalálható. Illetve hogy minden ott van, amire 10-16 éves gyermekeknek szükségük lehet. Anyagok és gondolatok egyarán. A munkát legtöbb esetben diavetítés előzte meg, sok kép, sok magyarázat, majd következett az izgalmas feladat. Ezeket a feladatokat annyiféle módon lehetett megoldani, ahányan jelen voltunk. Ha 100-an lettünk volna a kis teremben, száz különböző megoldás is születhetett volna a megadott témákra. Nem úgy, mint az általános vagy középiskolákban, ahol nemcsak hogy egy teremben, hanem Magyarország összes iskolájában ugyanazok a megoldások születtek egy-egy feladatra. Ugyanazok a megoldások, ugyanolyan technikákkal, egyformán unalmasan előadva. Hiszen nem is feladatokat kaptak az iskolákban a gyerekek, nem valódi feladatokat, hanem megmondták, hogy minek kell majd megszületnie az általában félfamenetes A/4-es rajzlapon. Mintha matematika órán nem azt írná fel a táblára a tanár, hogy 7+ 5=?, hanem azt, hogy 12, és a tanulók szépen lemásolnák a füzetükbe... A szakkörben kiadott vizuális témákhoz hasonlókkal iskolai keretek között egyáltalán nem lehetett találkozni. Az iskolai rajzórákon ragaszkodtak az évezredes tanme-

Cipő bál Belsőbárándon

nethez, és elvárták az összes rajztanártól, hogy e szerint tanítsa a gyerekeket rajzolni, vagy nem is tudom pontosan, hogy mit. Mert ezeknek az óráknak sem a rajzhoz, sem a művészethez, sem a gyerekekhez nem volt köze. Mert mit is csináltak ezeken a rajzórákon? Ősszel terméseket kellett gyűjteni és ceruzával félfamentes papírra lerajzolni, őszi leveleket a padra letéve lefesteni, télen egy kisméretű fotókartonra fehér temperával havat festeni, a színkört gombfestékkel, színkeverés nélkül megfesteni, a hideg-meleg színek harcát ábrázolni, átlátszó üvegeket krétával lerajzolni, csempemintát tervezni, és így tovább. Mindenki, minden iskolában évtizedeken keresztül ugyanazt tanította és tanulta. A legtöbb esetben figyelem, érzelem és gondolkodás nélkül.

Pedig miről is szól a tanítás? Miért foglalkoznak pedagógusok kisebb-nagyobb gyermekekkel? Általában meg akarnak nekik valamit tanítani. Valami olyat a világról, amelyről úgy gondolják, hogy ők többet tudnak. Információkat akarnak nekik átadni. Olyanokat, melyekről azt gondolják, hogy nélkülözhetetlenek a gyermekek számára. De mit taníthatnak rajzórán vagy vizuális nevelés órán a pedagógusok? Mert rajzolni ugyan lehet tanítgatni bárkit, de aki nem leli benne örömét, az szenvedni fog tőle. És ez esetben semmit nem tanul. Tanítani nagyon sok mindent lehet, nagyon sokféle módszerrel, de egy pedagógusnak ennél sokkal nagyobb a felelőssége, és sokkal nagyobb a lehetősége is. Emberi sorsok függnek tőle, személyiségek fejlődnek kezei között. A gyerekek felcseperednek, miközben rengeteg hatás éri őket, melyek befolyásolják későbbi életüket.

Borbás Tibor szobrászművész maszkot készít Egerben, 1982-ben

Egy pedagógus irányít, lehetőségeket nyújt, felfedez, példát mutat. Megpróbál újabb és újabb kapukat kinyitni a gyermeki agy járataiban, összefüggésekre rávilágítani, és olyan képességeket kifejleszteni a gyermekekben, hogy egyedül is képesek legyenek az utak megtalálására. Mellesleg számos információt is kapnak, tényeket, adatokat is tanulnak a diákok az iskolában, de maradandó csak az lesz, ami élményt nyújt számukra, megérinti őket, amin elgondolkoznak,ami személyessé válik, vagy ami érdekesebb, mint amit a többi tanár mond. Morvay László sem tehetett mást, mint hogy óráról órára, követve a központi tanmenetet, csendéletet, üveget és nyári élményt festetett a gyerekekkel. Ugyanazt,

Belsőbáránd, 1987

mint minden más iskolában, ugyanolyan feltételekkel és eszközökkel. De emlékeim szerint, ezeket az órákat mégis mind a harminc gyerek élvezte. Karizmatikus megjelenésével kizökkentette a fiatalokat a szürke, egyhangú és unalmas iskolai létből, fergeteges szövegeivel, személyes megszólításaival színt vitt az iskola falai közé. Mert Morvay tanmenetet követő rajzóráin is jelen volt a humor, izgalmas feladatmegoldásokkal lehetett találkozni, és lehetett alkotni, játszani is – bizonyos iskolai határokon belül. Morvay megrajzoltatta ugyan a csendéletet A/4-es méretben, azonban megtette azt is, hogy ezeket a rajzórai képeket összetépve, összegyűrve egy sarokba halmozta A Bonyhádi Zománcgyárban

az egyik szakkörös kiállításon. Tömör és egyértelmű véleménynyilvánítás volt ez az iskolai rajztanításról. Bátor tett, amely egyértelműen körvonalazta szakkörös pedagógiájának lényegét. Mert a Gaál Imre Rajzszakkörben nem kellett tanmeneteknek, külső szabályoknak

A Táborvezető Belsőbárándon

megfelelni; ezzel szemben szigorú belső rend uralkodott. Olyan rend, mely lehetővé

tette a szabadságot, az egyén és a közösség szabadságát egyaránt. Morvay olyan szituációkat teremtett, olyan témákat vetett fel, melyek a szabad gondolkodást, a kreatív alkotást, az önálló munkát erősítették, sőt el is várta a szakkörösöktől ezt a fajta magatartást. S mindezt egy olyan társadalmi rendben, amelynek célja volt az uniformizálás, az egyén elnyomása, az önállóság, a kreatív ötletek semmibe vétele. Az iskolákban talán még nyilvánvalóbban működött ez a mechanizmus. A mérce a tanmenet elsajátításának pontossága volt. Információkat kellett megtanulni, mindenféle összefüggést, véleménynyilvánítást mellőzve. Önálló gondolatokra, kreatív megnyilvánulásokra, vitákra nem voltak kíváncsiak a pedagógusok. Óráról órára kikérdezték a tankönyvekben leírt szövegeket, melyeket utána rögtön el lehetett felejteni, és jó esetben a diáknak érettségire újból megtanulni. De a szakkörben mindent lehetett, sőt kellett: dolgozni, gondolkozni, véleményt alkotni, ha nem szóban, akkor rajzban. A légkörrel, a feladatokkal, a vetített képekkel, az anyagokkal és a technikákkal olyan atmoszférát teremtett a Tanár úr, amelyben

A Barokk bál Belsőbárándon, 1988-ban

mindenki kibontakozhatott. Kinyílt és alkotott. A gyermekrajzok minden esetben fantasztikusak, egészen addig, ameddig őszinték és manipulálatlanok. Azonban sajnos már az óvodában is beleszólnak, hogy mit és hogyan rajzoljanak a gyerekek. Előkerülnek a sémák, a sztereotípiák. Példákat rajzolnak a gyerekeknek a felnőttek, hogy mit „hogyan kell” lerajzolni, ahelyett, hogy ők tanulnának a kicsiktől. Mert tőlük lehetne tanulni, ha figyelnénk rájuk. És Morvay nagyon odafigyelt a tanítványaira. Pedig nem kicsiket tanított, akiknek alkotásait még nem befolyásolták a szülök, pedagógusok és a külső elvárások. 12-16 éves gyerekekkel foglalkozott, akiknek rajzaiban már alig-alig fedezhető fel az őszinte gyermeki kifejezésmód, a gátak nélküli alkotókedv. És ennek ellenére pedagógiai módszerével minden szakkörös egyéni stílusban, szabadon, őszintén és felhőtlenül dolgozott. Sikerült tanítványai fejében olyan kapukat kinyitnia, amelyek már rég – egészen kis korukban – bezáródtak. És ezzel utak nyíltak meg olyan terekre, melyek feledésbe merültek volna. Nyilvánvaló, hogy mindez nem elsősorban a rajztanítás szempontjából fontos, hiszen egy felnőttnek, aki nem képzőművész, voltaképpen nincs szüksége a rajzolásra, nem kell soha semmit lerajzolnia. Látnia viszont kell. Látni maga körül a világot, felfedezni minél több vizuális csodát, melyhez nem a kézügyességet, hanem a vizuális gondolkodást kell fejleszteni. Persze a szakkörben szerettünk festeni, agyagozni; folyamatosan alkottunk, hiszen ide olyan gyerekek jártak, akik ezzel szerették tölteni az idejüket. De merem állítani, hogy mindeközben ugyanolyan gyorsan járt az agyunk, mint a kezünk. Mert olyan feladatokat, inspirációkat és motivációt kaptunk, hogy rögtön és hosszan

Belsőbáránd, 1984

elkezdtünk gondolkozni a megoldásokon. Nem volt modell, nem volt példa, nem kellett leképezni semmit, hanem ki kellett vetíteni azt, ami a fejünkben volt. Ami éppen akkor, arra a felvetésre, arra a kérdésre, témára megfogalmazódott bennünk. Tanár úr arra volt kíváncsi, hogy mi mit gondolunk, vagy mit gondoltunk ki egy feladatra, nem pedig arra, hogy másnak, vagy akár neki mi a véleménye bizonyos témáról. Folyamatosan egyéni ”elbírálásban” ítélt meg mindenkit úgy, hogy egy kivételes, páratlan közösség vezetője volt. Egy olyan közösség alakult ki az évek során, melyre azóta sem láttam példát. Sokszorosító grafika Belsőbárándon

A Tanár úr szájából festés, agyagozás, rajzolás közben leggyakrabban a gazdagítani, gazdagítani instrukció hangzott el. Gazdagítottunk és gazdagodtunk mi is. Észrevétlenül nyílt ki a világ, és helyezkedtünk el benne egyre biztosabban, megtalálva helyünket ezen a világban. Azt a helyet, amit szántak nekünk. Nem egyszerű és egyértelmű feladat. Ha megfigyeljük az embereket magunk körül, kevéssel találkozunk, aki igazán boldog attól, amivel foglalkozik, elégedett munkájával, és szívesen teszi azt, ami a foglalkozása. Hazánkban az emberek többsége nem szeret dolgozni, sok kávészünetet tart, hosszú az ebédszünet, és a pénteki munkaidő csak kettőig tart. Mindenki az óráját nézi, mikor indulhat haza. Az iskolákban is hasonló a helyzet, kevés olyan iskolát találunk, ahol a tanárok és a diákok, egyaránt élvezik a tanítást. Pedig tanulni, dolgozni élvezettel és örömmel is lehet. A szakkörösök felnőttként a legkülönfélébb területen helyezkedtek el; lett belőlük: asztalos, óvónő, cukrász; persze sokan művészi pályára mentek, grafikusnak, szobrásznak, festőnek, formatervezőnek. Úgy tűnik, megtalálták a helyüket. Azt a helyet a világban, ahol elégedettek és jól érzik magukat. Jómagam is a képzőművészeti hivatást választottam, pedig nagy volt a kísértés, hogy más irányba induljak: ugyanebben a pesterzsébeti általános iskolában tanított egy kitűnő matematika tanár, Szeghő István is, aki hasonlóképpen megszerettette velem (velünk) a matematikát. Ugyanúgy élvezetes volt számomra a számokkal, az iz-

Pesterzsébet, 1987 körül

galmas logikai feladatokkal foglalkozni, mint festeni, rajzolni, mintázni. Bár a matekszakkor nem alakult közösséggé, nem szerveztek matematika-tábort, de a számok világa is elbűvölt. Mégis, amikor dönteni kellett, – minden ellenérvre fittyet hányva – egyértelmű volt számomra, hogy a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában fogok továbbtanulni. Ez a világ mindennél színesebb és vonzóbb volt számomra. Egy olyan bűvöletben éltem, akkor már négy éve, mely minden mást elhomályosított. Morvay varázslatos személye olyan szeletét mutatta meg a világnak, és olyan vonzóan és csábítóan, hogy aki belekóstolt, nem akart róla lemondani. Több szakkörös választotta a képzőművészetet, mint hivatást, ehhez azonban

felvételizni kellett a ”kisképzőbe”. A Tanár úr azt is vállalta, hogy a pénteki foglalkozások mellett szerdánként modellrajzot tanít az éppen felvételiző tanítványoknak. Kockát, csendéletet, fejet: mindazt, amit a felvételin megkövetelnek. S ezt is hasonló elszántsággal és sikerrel tanította, mint a kreatív, gondolkoztató feladatokat. A felvételi közeledtével az iskolában beteget kellett jelenteni, hogy egész nap rajzolhassunk. A hét minden napján reggeltől estig foglalkozott velünk, hiszen ő éppoly boldog volt, ha valakit felvettek a művészeti középiskolába, mint a tanítványok. Mint mi, mindannyian. Pontosan emlékszem, hogy a felvételi napján a nagyobb lányok izgatottan vártak minket egy csokor hóvirággal a közeli presszóban, s mikor hulla fáradtan mi is odaérkeztünk, őszinte kíváncsisággal kérdezgették, hogy mi történt, milyen tanárok felvételiztettek, hogy hogy sikerült a tanulmányrajz… Nem tudom, hogyan lehet közösséget kovácsolni,hogy vajon mitől válik húsz különböző korú gyermek egy összetartó csoporttá,hogy mi az, amitől kiállnak egymásért, és közösen fel tudnak lépni egy ügyért – de a szakkör így működött. Nyilván voltak többen is, akik időközben lemorzsolódtak, akikre már nem is igazán emlékszem. De azok, akik több éven át heti egy alkalommal találkoztak, azok az emberek szinte testvéri kötelékben éltek. Veszekedtek, ha nem értettek egyet, mert őszinték voltak,

Visegrád, 1994

és kiálltak egymásért minden szituációban. Hosszan lehetne mesélni az izgalmas külföldi utazásokról (Bulgária, Belgium, Olaszország), hiszen egy külföldi út – főleg akkoriban, amikor ritkábban utazhattak a családok – mindig katarzist jelent, jelentett. De talán ennél is fontosabbnak tartom azokat a csakis közösen megoldható feladatokat, amelyek munkát, odafigyelést és rengeteg energiát igényeltek, például egy közös kiállítás megrendezését. Ezek is hasonlóképpen vidám és izgalmas eseményei voltak a szakkör történetének, mint a „jutalomüdülések”. Mert együtt voltunk. És együtt mindig jól éreztük magunkat. Elképzelni sem tudtuk, hogy ne találkozzunk rendszeresen. És együtt a nehezebb kihívásoknak is könnyebb megfelelni. Emlékszem – én akkor még kezdő szakkörös voltam – egyszer Polcz Alaine azzal kereste meg a Gaál Imre Stúdiót, hogy mi lenne, ha a szakkörösök kifestenék a súlyosan beteg gyermekek kortermének falát a Tűzoltó utcai kórházban. Morvay természetesen vállalta. Először végigvezettek minket a kórtermeken, és meséltek. Meséltek a gyerekekről, a halálról, a gyógyításról. Megrázó volt. Megrázó és egyben megtisztelő, hogy a szakkörösök kifesthettek egy hatalmas falfelületet, ezen a helyen, ezeknek a gyerekeknek. Nagyon vidám jelenetekkel népesítettük be a falat, nagyon vidáman előadva. Mert még ebben, a gyerekként átélve nehéz szituációban is jól éreztük magunkat. Mert akkor is együtt lehettünk, együtt festhettünk, létrán, guggolva, zenét hallgatva.

Bál Zebegényben, 1991-ben

Az év legnagyobb ajándékának a nyári művésztelep számított. Mindenki részt vehetett rajta, kicsinyek és nagyobbak egyaránt. Először Zebegényben, majd Belsőbárándon, a szakkör saját kastélyában. (A régi szakkörösök mind a mai napig szerveznek nyári művésztelepet Mezőtúron, Kőszegen.) Más nyári táborban, a szakkörösön kívül, soha nem vettem részt. Nem is akartam, nem is vágytam máshová. Morvay minden évben újabb és újabb két hétig tartó vizuális programmal lepett meg minket. Más-más témák, izgalmas technikák, újabb és újabb meghívott vendégek, de mindig ugyanaz a társaság, és természetesen a Tanár úr, kedvességével, szigorával, szeszélyességével, jóságával, humorával, kiborulásaival, történeteivel, egész lényével, mellyel kicsiket, nagyokat egyaránt elbűvölt. Minden nyári tábor tökéletesen megszervezett, kifogástalan és egyedülálló volt. De a belsőbárándi kastélyhoz hasonlót még elképzelni sem tudok. Egy valóságos mesebeli elvarázsolt kastéllyal ajándékozta meg Tanár úr a szakkört, mely omladozott ugyan, de számunkra menedék volt. Hét évig jártunk le nyaranként jól működő birtokunkra, és nemcsak nyáron, hanem hétvégenként és a téli szünetben is használhattuk a hatalmas épületet. Felnőtt fejjel visszagondolva látom csak igazán, hogy ahhoz, hogy a középiskolás szakkörösök egyedül is birtokolhatták a kastélyt, Morvaynak mennyire meg kellett bíznia tanítványaiban. És ez kölcsönösen, minden területre érvényes volt. Bíztunk egymásban és megtettünk egymásért mindent. Akárcsak a szülők, akik látván az egyedülálló társaságot, a gyerekek boldogságát és a Tanár úr elszántságát, mindent megtettek értünk és a szakkörért. Volt év, amikor a nyári tábor alatt felváltva vállalták a szülök, hogy főzik az ebédet, vacsorát a táborozóknak. És időt, pénzt, energiát nem sajnálva megtettek mindent, hogy a szakkör a lehető legjobban működhessen. Nem tudom, hogy a szakkörös szülők mennyire látták át és értették meg Morvay László pedagógiai módszereit, de azt minden szülő érzékelte, hogy csemetéjének fontos és nélkülözhetetlen a Gaál Imre Rajzszakkör. S a jó szülők mindent megtesznek azért, hogy gyermekük minél boldogabban éljen. Nem véletlen, hogy a képzőművészet mellett a pedagógiával is elkezdtem foglalkozni. Egészen fiatalon, már a középiskolában eltökélt szándékom volt, hogy megpróbálok más módon foglalkozni a gyerekekkel, mint ahogyan azt a közoktatásban tapasztaltam. A gyerekek rettegnek, unatkoznak, félnek, értelmetlenül magolnak, és még hosszan sorolhatnám, mit élnek, éltek át az iskolákban. Nyilván azért szerettem

2001-ben a Gaál Imre Stúdió abádszalóki nyári művésztelepén köztéri szobrot alkotott a város számára

volna valami mást és másképp tanítani a gyerekeknek, mert megismertem egy pozitív példát. Valami olyat, amivel azóta sem találkoztam sehol. Illetve véletlenül – amennyiben hiszünk a véletlenekben – abban a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy főiskolai éveim alatt, Tatai Erzsébet beajánlásával, elkezdhettem tanítani a GYIK – Műhelyben. Megtisztelő volt számomra, hogy 22 évesen olyan nagy szakmai tudással rendelkező emberekkel taníthattam együtt, mint Szemadám György, Sinkó István és Kalmár István. Náluk éreztem olyan pedagógiai és művészeti elhivatottságot, ami egy karizmatikus személyiséggel is társul, mint amit tanítványként éltem át Morvay László esetében. A GYIK-Műhely persze más szerepet töltött és tölt be a hazai művészeti oktatásban, mint a Gaál Imre Stúdió. Mások a feltételek, más

1994 és ‘97 között készült visegrádi képek

a helyszín, más a célközönség, más az infrastrukturális háttér, más a kapacitás. Mégis, amikor elkezdtem abban a hatalmas térben sok-sok lelkes gyereket tanítani, megéreztem a két „intézmény” közötti szellemi, művészi hasonlóságot. Mindkettőt egyedülállónak és zseniálisnak tartom, és hálás vagyok a sorsnak, hogy az egyiknek gyermekként, a másiknak pedig tanárként tagja lehettem. Mégis, lenyűgöző számomra, hogy Morvay László egyszemélyben, mindenféle állami támogatás nélkül, egy külvárosi úttörőházban felépített egy ugyanolyan jól működő vizuális műhelyt, mint a Nemzeti Galériában évente átlag tíz tanárt és 150 gyereket foglalkoztató GYIK-Műhely. A GYIK-Műhelyben tizenkét éven át kipróbálhattam, megvalósíthattam régen dédelgetett elképzeléseimet. Majd, hogy még intenzívebben foglalkozhassak a kortárs Abádszalók, 2003

képzőművészettel – elsősorban a Műcsarnokban, de más kiállítóhelyeken is – múzeumkommunikációs programokat szerveztem – és szervezek mind a mai napig. A főiskolán tanár szakosként vizuális módszertani, pedagógiai és pszichológiai előadásokat hallgattam. Bizonyára nem voltak haszontalanok ezek az órák, de én akkor már úgy éreztem, hogy kialakultak bennem azok az elvek, amelyek szerint a fiatalokkal foglalkozni szeretnék. Nagyon határozott elképzeléseim voltak arról, mit és hogyan szeretnék kisebb és nagyobb gyermekeknek megtanítani. S ennek valószínűleg az volt az oka, hogy gyermekként megtapasztaltam egy olyan pedagógiai módszert, melyet bemutatni talán lehet, de tanítani nem. A főiskola elvégzése után először a Tanítóképző Főiskolán majd a MOME posztgraduális képzésén kértek fel, hogy leendő illetve már praktizáló pedagógusoknak vizuális nevelés módszertant tanítsak. Szerencsére mindig foglalkoztam az általános és a középiskolás korosztállyal is, így folyamatosan kísérletezhettem a vizuális ne-

Visegrád

velés terén, alakíthattam módszertani elképzeléseimet, melyeket továbbadhattam hallgatóimnak. Vetítettem, meséltem, feladatokat adtam, és ezt teszem most is. De változatlanul úgy érzem, hogy recept nincs, nem lehet megtanítani, hogyan kell, vagy lehet tanítani a művészetet. Hogyan eredményes a gyerekekkel foglalkozni. Az érzékenységet, a kreatív gondolkodást, a művészet iránti fogékonyságot talán lehet fejleszteni. Ám ha valaki fiatalon nem vesz részt azokban a különös kalandozásokban, amelyekben én szakkörösként részt vehettem, akkor tanárként nehéz a gyermekek fejében kapukat kinyitni, nehéz utakat mutatni a tanítványoknak, hogy izgalmas területeken bolyongva megtalálják az alkotás és a művészet felemelő közegét. Receptek nincsenek, de ha a leendő tanárok rengeteg példát látnak, elgondolkodtató, vizuális feladatokat oldanak meg, speciális szituációkat élnek át, akkor a többségük talán képes lesz túllépni a hagyományos, idejétmúlt módszereken. Maguk is képesek lesznek olyan szituációkat teremteni, melyben a gyerekek vizuális gondolkodása

fejlődik, és ők maguk is változnak annyira, hogy kisugárzó személyiségük, megnyerő fellépésük elbűvöli tanítványaikat. Az, hogy képes vagyok hallgatóimmal eredményesen foglalkozni, az sokkal inkább köszönhető szakkörös múltamnak, mint bármelyik pedagógiai előadásnak, melyet a főiskolán hallgattam. Sajnos, manapság kevés példát találunk olyan szakkörökre, műhelyekre, mint a pesterzsébeti Gaál Imre Stúdió. Pedig minden gyermeknek nélkülözhetetlen lenne átélni ezt a varázslatot, ezt az életformát, hogy személyiségük, nyitott, színes és gazdag legyen. Hogy meglássanak, meghalljanak olyan dolgokat is, amelyek felemeli őket a szürke hétköznapokból. A legszerencsésebbnek azt tartanám, ha a művészettel kapcsolatos ilyen jellegű tevékenységgel a tanmenetbe építve, az iskola falai között találkoznának a gyerekek. Akárcsak az irodalom, a zene, a dráma, a film területén. Amit leginkább el kellene sajátítani a gyerekeknek, az az önálló gondolkodás, a kreativitás, a fantáziafejlesztés, a kommunikáció, a műalkotások értelmező befo-

Abádszalók

gadása, és az önálló véleményalkotás. És mivel a legtöbb időt az iskolában töltik a gyerekek, szakemberek irányítása alatt, ezért az általános- és középiskolákban kellene erre sort keríteni. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a művészetekkel való elmélyült foglalkozás, mivel ezeket a képességeket csakis műalkotásokon keresztül lehet elsajátítani. A művészet oktatása, mely természetesen sokféle formában szerepel a Nemzeti Alaptantervben, mindenki számára hasznos. Azonban attól tartok, hogy a művészeti tárgyakat fele akkora intenzitással sem tanítják a pedagógusok, mint ahogyan ezt Morvay László tette harminc évvel ezelőtt. Az iskolai feltételek adottak, sőt egyre jobbak, a gyerekek alapvetően nyitottak, mert úgy születnek, a művészek minden területen és minden országban alkotnak, mert számukra ez belső kényszer, így folyamatosan születnek a színvonalas alkotások, melyekről az információk egyre könnyebben és gyorsabban megszerezhetők. Olyan elszánt, energikus, tájékozott és elhivatott pedagógus azonban, mint Morvay László volt, nagyon kevés akad. Olyan, aki képes arra is, hogy bármilyen keretek között, bármilyen előírt és javasolt tanmenetbe beépítse a művészet valódi oktatását, amely feldolgozza a régi korok művészetét, de intenzíven foglalkozik a jelennel is. Nehéz befejeznem ezt az emlékezést. És nem szeretnék nagy szavakat, patetikus szólamokat használni, úgy hiszem, ennek a Tanár úr sem örülne. Mégis, el kell mondanom, hogy Morvay László – a benne is meglévő emberi gyarlóságok ellenére – igazi Mester volt, olyan, akiben volt egy kicsi szikra a vallásalapítók szent tüzéből. Ezt a szikrát adta tovább tanítványainak, amikor együtt áldoztak a Szellem és a Szépség oltárán a pesterzsébeti stúdióban, vagy a belsőbárándi öreg fák alatt. Az általa képviselt szellemiséget így nemcsak saját művei, hanem a tanítványok is őrzik és folytatják.

Zebegény

Mezőtúr, 2004

A rajzszakkör története nem ért véget, a művésztelepek sora nem tört meg halálával. A sok különböző korú tanítvány összeült még a Tanár úr temetése napján. Ös�szeterelte őket a közös emlékezés és a folytatás szükségének érzése. Néhányan az „öregek” közül – ahogy Morvay a régi tanítványait hívta – 2004 nyarán művésztelepet szerveztek. Kiállítást rendeztek a 30 éves jubileumra – 1974-ben volt az első szakkörös foglalkozás. A tavasz döbbent csendje után, egy őszi pénteken pedig újraéledt a Szakkör. Simonffy Balázs, Orbán Nándor, Orlai Balázs, Morvay Petra és Kováts Borbála állt az újraszerveződő alkotócsoport élére, mely azóta a Morvay László Rajzszakkör nevet viseli. A szerkesztők

Morvay László sírköve a Kerepesi Temetőben A szobor Lukács József Joka, egykori szakkörös munkája

FELEDY BALÁZS

Indulat, emóció, gondolat Morvay László művészi munkásságáról

Most is azzal kell kezdenem, amivel 2007. november 22-én indítottam megnyitómat Soroksáron a Galéria 13-ban, a Morvay Laci 60. születésnapja alkalmából rendezett emlékkiállításon. Amúgy nem vagyok egy protestáló alkat, de most lázadok. Épp ezen kiállítási alkalom kapcsán tiltakoztam… Lázadtam a sors ellen, s tiltakozást jelentettem be, hogy nem így kellett volna, s hogy valahol nagyon rossz döntés született a Fátum birodalmában. Mindez ma is aktuális, amikor Róla egy emlékező kiadvány jelenik meg. Morvay Lászlónak nem szabadott volna elmenni. Laci rosszkor távozott, nem hagyhatott volna itt minket. Nem egészen megélt 57 éve kevés, nagyon kevés volt arra, hogy ez a folyamatosan sistergő, égő, dinamikus személyiség bebizonyítsa azt, amire képes volt, amire képes lehetett volna, de ugyanakkor létrehozott életműve – mert az! – bizonyítja: sokat, nagyon sokat hagyott örökül a magyar művészetnek. S ez az örökség egészen egyedien sokszínű, mind szemléletben, mind technikában egyaránt. Morvay Lászlónak meg kellett halnia ahhoz, hogy lassan felismerjük: univerzális tehetség volt, affinitása sokféle művészi cél megvalósítása felé sodorta, erősen átlagon felüli teljesítménnyel. Mert mi minden is volt Morvay László? Először is, természetesen rajzoló, képgrafikus, aki a litográfia és a rézkarc technika alkalmazásában volt elsősorban otthonos. A nyolcvanas évek elejétől kezdett intenzíven foglalkozni zománcművészettel (szinte egy időben az új magyar zománcművészet felívelésével, hiszen a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep 1975-ben kezdte meg

Korpusz-szelet 1980-as évek, papírmetszet, tükör, 63×14 cm

működését), melyben egyénien ötvözte grafikai, grafikusi képességeit ezzel az ősi fém technológiával, Sajátos sgrafitto technikát is meghonosított e műfajban, majd a festő zománcot fejlesztette, kialakította a zománcgrafika műnemét. Alkotói útja nagy ívű, de ő az a művész, akinek életműve értékelése, számbavétele nem történhet meg pedagógiai munkássága említése nélkül. Nem csak sikeres, de megszállott tanár is volt. 1974 óta – ekkor végezte el az egri tanárképző főiskolát – számította magát pesterzsébetinek, soroksárinak, bár természetesen első önálló kiállítását ebben az évben szülővárosában, Esztergomban rendezte meg. Ekkor kezdett Pesterzsébeten tanítani, és ekkor hozta létre a később (iskolához képest igen hamar!) legendássá vált Gaál Vágta Az 1980-as évek vége, tűzzománc, 50×50 cm

Imre Stúdiót, melynek keretén belül egy nagyon tudatos és egyéni vizuális nevelési programot tudott érvényesíteni, évtizedeken keresztül, s folyamatosan kitűnő tehetséggondozónak bizonyult. Különösen így, utólag, immár az ő halála után is felértékelődik névválasztásának misztikuma. Gaál Imre, a Pesterzsébethez egész életében oly erősen kötődő kiváló festő, képzőművész is rövid életet élt… Ráadásul művészi sokszínűsége is példa lehetett Morvay számára, s Gaál küzdeni tudása, ami Morvayra is jellemző pályája során… Jó tudni, hogy a Stúdió – Gaál Imre nevét egykori vezetőjének nevére cserélve – ma is működik: tovább élteti Morvay László munkásságát, személyiségét. Később szervezőképessége, a kor atmoszférájának felismerése tette lehetővé, hogy az egyesületalapítási „láz” keretében létrehozza, erőteljes kezdeményezője legyen a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának (Már a névválasztás ilyetén módja is mutat valamit! Nem Magyar Tűzzománcművészek Társasága, hanem Tűzzománcművészek Magyar Társasága. A szórend fontos hangsúlyokat is kiemel!). Mindez már 1997et jelzi. A Társaságnak, mely a legkiválóbb alkotókat tömöríti soraiba, alapító és első elnöke volt, egészen haláláig. S tehetsége elágazott az írásig, az irodalomig. Nem csak hozzá írtak kitűnő verseket jeles kortársai (ez is önmagában jelzi személyiségének minőségét!), hanem ő maga is remek verseket írt, azon túl, hogy íráskészsége a vizuális neveléssel kapcsolatos írásokban is megnyilatkozott. Az irodalmi barátságok át is szőtték életét. Fájdalmunkra – vele együtt – már eltávozott Mózsi Ferenc, aki barátja volt, generációs társa, verseskönyve megjelentetője, s nincs már közöttünk Gyurkovics Tibor sem, aki művészetét nagyra tartotta, személyiségét szintén igen szerette. Grafikai munkásságában mindig nagy szerepet kapott az ember, a figura, talán inkább a nő, de a férfi is. Mindig kiemelte az általa fontosnak tartott jellegzetességeket.

Pontos, egyéni atmoszférájú rajzoló volt (ez már feltűnik korai munkáin, a hetvenes évek második felében), mely burjánzó vonalú rajzi kultúrát igényesen helyezte át nyomataiba. Nincs távol tőle egy túlzó, szinte karikaturisztikus felfogás sem, melynek során mer alkalmazni olyan rajzi elemeket, motívumokat is, melyeket pl. gyerekrajzokon fedezhetünk fel vagy falfirkaként látunk az utcán vagy – Uram bocsá’ – illemhelyek falán is. Igen, Morvay szarkasztikus, de sohasem mizantróp, embergyűlölő. A személyiségében eredendően oly erősen meglévő lendület és dinamizmus egyfajta pikareszk mesélőkedvvel bontakozik ki grafikáin. Motívumainak széles skáláját Gittai István – e kiadvány fő tanulmányának szerzője – egy versében az érzelemszótár kifejezéssel illette (Tűzben járt vala). Valóban. Morvay Lászlóra az érzelem-központúság jellemző, de nem az érzelmesség, hanem igazán a közöny elutasítása. Ha valami távol volt tőle – de művészetétől is –, az a közöny. Művei címei is ezt a túláradó mondandó-gazdagságot fejezik ki, s

Nem színház a világ 1989, rézkarc, tükör, tempera, 50×70 cm

ezek a címek is határozottan jelzik literátusi vénáját. Frappáns műcímei is azt mutatják, hogy a képzőművész egyben szóképző művész is, s munkáin ezek a meghökkentő elnevezések vissza is tükröződnek (Kezevesztett, Ihajj, Árnyéktolvajok, Szent éj – Szentély, Tromboltár, s a zománcoknál, a Kakadu sorozatban: Pipiskedő, Dagadó, Rolizó (sic!), Kaffogó stb.). Grafikai elemeiben sokszor ott az álarc, sokszor vannak jelen ősi kultúrák vizuális elemei, s elevenednek fel ezek előttünk. De mindegyik munkája, azok kontúros határozottsága, változatos formagazdagsága, állatai, emberei, s azok vitalitása mutatja, hogy Morvay valójában mindig utálta az álarcot, az álarcosságot. Rézkarcaival egy nagy magyar grafikai iskola ívébe tagozódik be, a kondori eksztázistól Szalay Lajos konfliktusos rajzművészetén át pl. a Gácsi Mihály által képviselt szarkazmusig. Nem is véletlenül tekintette az első két művészt magára nézve „útmutatónak”, s írt verset Kondor Bélához… Generációjából pedig talán Banga Ferenc, Szemethy Imre, Almásy Aladár művészetével rokon az ő művészi magatartása, látásmódja. Egész életműve nagy művészettörténeti előképek és kortársak inspirációiból hajtott ki, s maradva e képnél: mindez önálló fává terebélyesedett. S ezt az emberi-művészi karaktert égeti oly szuggesztíven pl. zománcgrafikává, Cím nélkül 1980-as évek, papírmetszet, tükör, 50×70 cm

hogy el kell hinnünk neki: e két műfaj egyesíthető. A zománcgrafika szinte Morvay László saját műfaja, ritkán találkozunk e sajátos módszerrel, ahol az égetett vonalak sokasága teremt egyéni zománc-textúrát. Tűzzománcainak az is egyedi arculatot ad, hogy képes egy olyan expresszív vizuális világ megteremtésére, melyre amúgy a zománc nehezen alkalmazható. E zománcgrafikák jellemzően dús, vonalgazdag rajzokat hordoznak felületükön, ahol a burjánzó elemek gondolatgazdagságot és invenciót is jeleznek, s mindez – a többször eseménydús, narratív elemek mögött – igazi zománcfelületekkel együtt érvényesül. E felhőket, tereket érzékeltető, sejtelmes, sohasem izgalommentes, átúszó, áttűnő rétegek az expressis verbis zománc-alap jellegzetességeit mutatják, ám e munkáin a művész a koloritásban visszafogja magát, dominálnak a kékes, szürkés árnyalatok. Valószínűleg ezt épp azért tette, hogy az ezzel szintetizált grafikai kompozíció minél jobban érvényesülhessen, s a hátterek véletlennek tűnő fontossága is igen tudatos kompozíciós törekvéseket mutat. E munkái egy jelentős része oltár szerkezetű, a középkori szárnyasoltárok felépítését követik, természetesen jelentősen kisebb méretekben, oly módon, hogy azok bensőséges környezetben is elhelyezhető műtárgyakká válhassanak. Ikonográfiailag sokban kötődik az oltártól elvárható követelményekhez (pl. a predellák horizontális

INRI 1983, litográfia, tükör, 40×30 cm

Meddőség, szerelem 2002, tűzzománc,57×25,5 cm

kompozíciói az oltárlábazat atmoszféráját idézik), ám e művek mégis döntően távol vannak a szakralitástól, épp profánságuk – sokszor nyers, átfűtött – mondandójuk miatt. Morvay László arra képes, amire kevesek: rajzban, rézkarcban kialakított grafikai világát sajátos kontinuitással építi be zománcművészetébe. (Kondor Béla is szívesen készített szárnyasoltár szerkezetű munkákat!). Morvay László műveinek vizuális nyelvezete így messze van a magakellető, öncélú szépelgéstől, amelyre oly sok példa van a kortárs zománcművészetben és elvezetnek minket a – nehezen kimondható, de mégsem szégyellni való – profán, ám épp ezért őszinte szépségig. Zománcainak színkultúrája is mindig tükrözte intelligenciáját, művészete szépelgéstől mentes tudatosságát. Monokrómban pompázó kis oltárokat tehát éppúgy készített, mint a fekete-fehér kontrasztjára építő műveket, a harsogó, szinte színorgiáig, nevezetes Kakadu sorozatában például. De nála mindig mindennek oka volt. Morvay László nagy szakmai, művészi kockázatokat vállalt a zománc léptékeinek megnagyobbításával. Nagyméretű, külső és belső közösségi terekben elhelyezett zománcai több középületet, közteret, templomot díszítenek itthon és határainkon túl, Harkányban, Dobogókőn, Ópusztaszeren éppúgy, mint Nagyváradon vagy Tótiban. Szakrális jellegű munkáin felfokozott drámaiság megjelenítésére volt képes. Fontos volt számára a hit, mindig büszke volt arra, hogy Pannonhalmán, a bencéseknél érettségizett. Ez is különös: a szakrális művek átéltségéig jutott le egyébként sok vonatkozásban szarkazmusra épülő művészete, melyben a csípős, a maró, a gúnyos mindig nagy jelentőséget kapott. A profán oltároktól a szakralitásig. Ez az intellektuális, érzelmi bőség és tágasság jellemzi őt, s mindkét véglet (ha ezek esetében végletek, de nála inkább találkozási pontok) harmonikusan egyesül művészetében is. Sok jelentős egyéni kiállítása közül hadd emeljem ki a 2002 télutóján a budapesti Duna Galériában megrendezett jelentős egyéni tárlatát, amely a „Totemek és idolok” címet viselte. E kiállításán minden ott volt, ami az utóbbi években a művészt foglalkoztatta. Itt tűnhetett fel véglegesen, hogy zománcai esetében megbontotta a külső geometriai formákat (szárnyas oltár, fekvő, álló formátumú téglalap, négyzet) és sajátos hajlékony külső ívek, organikus megoldások alakították munkái formáját. A „mindig mindent teljes dinamikával átérezni és csinálni” Morvay-féle ars poetica igen szuggesztív eredményeket hozott azért is, mert tárgyai egy részében a méretek is szokatlanok lettek, szinte ember nagyságúak, s úgy tekintettek ránk, hogy megigéztek, fogva tartották szemlélőjüket. Az elevenséget fokozták a jelzett szabálytalan, hol organikus, hol figura-kontúrt idéző formái, pontosabban, hogy figuráit nem zárta egy kép vonalai közé, hanem azok kontrasztjai egyben a zománcképe határai is lettek.

Piros tojás, Húsvét Az 1980-as évek vége, tűzzománc, 100×140 cm

Itt is tapasztalhattuk, hogy Morvay elindult visszafele a történelembe a mából. A keresztény kultúra nagy mítoszain át, az ezt megelőző historikumba, az idolok és bálványok mitológiájába, melyek miközben formavilágukban idolszerűek és ősiek, valami atavisztikus tartalmat is hordoznak, azonközben szellemükben nagyon is maiak és aktuálisak. Morvay Lászlónak így sikerült újra fogalmazni művészi véleményét, vizuális ítéletét 1956-ról, így jelenítette meg a számára – mint ahogy generációja számára is – oly fontos Beatles együttes tagjait. S nem Chagall emlékét idézte egy repülő Antijónás II. Az 1990-es évek második fele, rézkarc tükörre ragasztva, 35×45 cm

idollal, hanem tiszteletét fejezte ki Grosics Gyula iránt és három dimenzióba kilépő plasztikai törekvéseket mutató munkái is ezt az ívet folytatták, pl. a „Maradjunk délig

az ágyban” című kompozíciójával. Vagyis Morvay sosem álszent, sosem ájtatos, még ha kiemelt fontossága is van művészetében a nagy emberi érzéseknek, s épp ezt erőteljesen érzékelhettük e kiállításán is. Így összegződött munkáin a nagyon ősi és a nagyon mai. A művész arra volt képes, amire nagyon kevesek: rajzban, rézkarcban kialakított grafikai világát sajátos kontinuitással építette be zománcművészetébe, melyben azonban finoman érzékelhetően egyre erőteljesebb festői megoldások is érzékelhetővé váltak. S természetesen nem maradhat el, hogy ne említsük nagy hangsúllyal Morvay László patriotizmusát és lokálpatriotizmusát. A magyarság sorskérdései fokozottan

Fehérasztal Társaság 1980-as évek második fele, rézkarc, tükör, 27×36,5 cm

foglalkoztatták és sajátos soroksárisága is egyre fontosabbá vált életében. S ezen túl, ha Őt jellemezni kell, akkor egyik verse – meglepő módon? – erre tán a legalkalmasabb (Vagyok és létezel): „Menekülök, tehát vagyok gömbfelületre átkozottan, körbe-körbe a földön, kilakoltatva az űrből, kozmosztól üres mellemen csillagfény kaparász, s csak a Hold réztányérja kínálja borát. Részegülök, tehát létezel, arcul ütve, földközelben, énekek-éneke rajzolta arcod, balladamélyi kútszemed szegez vízre, kortyolom, józanodok, napfogyatkozás ébreszt.” Itt a menekülök, tehát vagyok a kiemelten fontos, bár az egész vers megragadó, szinte kozmikus ívelésű, s épp az újra megtalált – és immár egy életre szóló – szerelem fontosságát is kiemeli műve második szakaszában. „Menekülök, tehát vagyok.” De Morvay László sohasem valami elől menekült, hanem valamibe! Jellemzően és leginkább: a munkába. Ebben – ahogy mondani szoktuk – nem ismert pardont, s sosem lankadt. 1997-ben, ötvenedik születésnapjára Laci nagyon készült. Fontos volt számára. Szülővárosába, Esztergomba szervezett egy kiállítást, egy ünnepséget, nem is akármilyen helyszínre, a Bazilikába. Ezt most is azért kell megemlítenünk, mert utólag válik érthetővé az akkori nagy készülődése. A hatvanadikat már nem tudta megünnepelni… S ne hallgassuk el azt sem, hogy Morvay László nem volt könnyű ember. Erőteljessége sokszor erőszakosságnak tűnt, hangossága nagyképűségnek, érvelő készsége magabiztosságnak. Ám mindemögött mindig érezhettük sérülékeny, mindig értelmet, célt kereső személyiségét. Konfliktusait immár feloldja a megbocsátó emlékezet. S ha a bevezetőben említett lázadásom nem is vezet eredményre, s ha ez a viselkedés nem is egy emlékező és értékelő írás feladata, Morvay László munkásságát mégis ilyen gondolatokkal és érzésekkel kell az olvasó figyelmébe ajánlani. Fatális hiánya indulatokat vált ki belőlünk, de művészete felemel minket, tán Hozzá is: a szellem magasába.

A túloldalon: Sóhaj 1984, rézkarc, 40×30 cm

Bentről II. 1997, színes papírmetszet, 42×30,5 cm

Rondó III. 1997, színes papírmetszet, 42×30,5 cm

Madárkáim 1982, rézkarc, 24,5×20 cm

Madárkáim 1983, rézkarc tükörre ragasztva, 50,5×21 cm

Madárdoboz 1999 k., ékszerzománc, vörösréz, doboz, 6×10 cm

Táncdoboz 1999 k., ékszerzománc, vörösréz, doboz, 6×10 cm

„Oda a széllel” (Morvay pizza) 1995, ékszerzománc, vörösréz, 30 cm átm.

Bikatánc 2000, rézkarc, 29,7×29,7 cm

Árny-ék 2000, rézkarc, 29,7×29,7 cm

Megvan 1991, tűzzománc, 60×22 cm

Váradykon 1993, tűzzománc, 70×55 cm

Mozi 1999, rézkarc, 29,5×39,5 cm A túloldalon: Tükör által homályosan 1999, rézkarc, 40×32,5 cm

Jelek égen-földön 2000, ékszerzománc, vörösréz, 35×54 cm

Életrajzi adatok 1947. szeptember 4-én született, Esztergomban. 1954–1962 Az esztergomi Petőfi Sándor Általános Iskolába járt. 1962–1966 A Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója volt. 1966

Az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumban érettségizett.

1967

Házasságot kötött Maklári Erzsébettel, megszületett Mónika lánya.

1970–1974 Diplomát szerzett az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, földrajz-rajz szakon. 1974

Megalapította a későbbi Gaál Imre Stúdiót.

1975

Megszervezte a Szakkör első nyári művésztelepét.

1974–1976 Rajzot tanított a XX. kerületi Attila utcai általános iskolában. 1976

Házasságot kötött Horváth Erzsébettel.

1976–1980 Rajzot tanított a XX. kerületi Székelyhíd utcai általános iskolában. 1978

Megszületett Petra nevű lánya.

1980–1981 Rajzot tanított a XXI. kerületi Szárcsa utcai általános iskolában. 1981–1982 A Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára és kollégiumi nevelője volt. 1985

Velencében a Palladium dell’Arte nevű művészeti szabadiskola meghívására előadást tartott a vizuális nevelés módszertanáról.

1982–1995 A Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Szépművészeti Tanszékén alakrajzot és sokszorosítógrafikát tanított, az időközben létrejött Szépművészeti Kar egyetemi adjunktusa lett. 1986–88 (?) az ELTE Tanárképző Karán a vizuális neveléssel foglalkozó speciális kollégiumot vezetett. 1986

Diplomát szerzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán.

1987

A Penn State University-n (Pennsylvania, USA) a vizuális nevelés módszertanáról tartott előadást.

1988

Tokióban, a Kodály Intézetben tartott előadást a vizuális nevelésről.

1989

Módszertani előadást tartott a Pedagogischen Aktion-on, Münchenben.

1992

Házasságot kötött Németh Mártával.

1995

Megszületett Fülöp Zsigmond nevű fia.

1997

Megalapította a Tűzzománcművészek Magyar Társaságát, melynek haláláig elnöke volt.

1999

Megszületett Flóra Márta nevű lánya.

2004. március 7-én Budapesten halt meg.

Önálló kiállítások 1970 Látszerészeti Eszközök Gyára, Esztergom 1974 Művelődési Központ, Esztergom 1975 I. M. L. Galéria, Firenze (Olaszország) 1976 Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest 1977 Esztergom

Tokod

Banska Stiavnica (Selmecbánya, Csehszlovákia)

1978 Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest

Rajz a ‘80-as évekből

Liege Cirq Diverse (Belgium)

Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 12. sz. kerületi könyvtára, Budapest

1980 Kunstgewerbe Schule, Zürich (Svájc) 1981 Pesterzsébeti Múzeum, Budapest 1987 Penn State University, Pennsylvania (USA) 1988 Kodály Intézet, Tokió (Japán) 1989 Pedagogische Akcion, München (Németország) 1990 Galéria Seghaier, Bécs (Ausztria)

Gaál Imre Galéria, Budapest

1991 Balassa Bálint Múzeum, Esztergom

Képcsarnok, Ferenczy-terem, Pécs

1992 Tibor Ernő Galéria, Nagyvárad (Románia) 1993 Kis Galéria, Pécs

Espoo (Finnország)

1994 „Családi tárlat”, Sigrai-ház, Kőszeg (M. Németh Mártával és Németh Jánossal)

Művészek Céhe Galéria, Zöld Ház, Esztergom

Csontváry Terem, Budapest

A Fortuna Étterem galériája, Budapest

1996 Neumünster, Hamburg (Németország)

Tibor Ernő Galéria, Nagyvárad (Románia)

1997 Az Esztergomi Bazilika kupolája (50 éves, jubileumi kiállítás)

Galéria 13, Budapest

Ferihegy Galéria, Budapest (M. Németh Mártával)

A Soroksári Polgármesteri Hivatal Galériája, Budapest

Híd Galéria, Esztergom

Nagyatádi Művelődési Ház (M. Németh Mártával és Németh Jánossal)

1998 Teátrum Galéria, Kecskeméti Katona József Szinház

Érintés Galéria, Budapest

1999 Vigadó Galéria, Budapest

Tihanyi Bencés apátság

Kereskedelmi és Iparkamara, Budapest

Megacenter, Budapest

2000 Jazz Galéria, Budapest

ELIT Galéria, Budapest

2001 Kehida Termál Hotel, Kehidakustány 2002 Herendi Porcelángyár, Porcelánművészeti Múzeum

Duna Galéria, Budapest

Magyar Intézet, Párizs (Franciaország)

Csillag Terem, Református templom, Kőszeg (M. Németh Mártával)

2003 „Hal-táj˝, Balatongyörök 2004 Emlékkiállítás, Hévíz, Csokonai-napok 2007 Emlékkiállítás születésének 60. évfordulóján, Galéria 13, Budapest

Díjak 1981 XX. Kerületi Művészek Tavaszi Tárlata, Budapest, Grafikai díj 1983 Nemzetközi Képzőművészet Fesztivál, Souk Ahras (Algéria), Szahara-nagydíj 1994 Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep, Kecskemét, Nagydíj 2000 Szent Korona a Kortárs Zománcművészetben, Debrecen, Nagydíj

Szakmai szervezetek Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Magyar Grafikusművészek Szövetsége Magyar Illusztrátorok Társasága Tűzzománcművészek Magyar Társasága (alapító, elnök)

Tűzzománc művei közterületeken, középületekben 1988

Falkép, BM üdülő, Dobogókő

1992

M-oltár, Keresztút, Szent László templom, Nagyvárad (Románia)

1993

Kettős keresztút, a katolikus templom külső fala és kertje, Harkány

1994

Falkép, Budapesti Rendőrfőkapitányság

1994

Oltárkép, Keresztút, Lisieux-i Kis Szent Teréz-templom, Tóti

1996

A magyarok hét nyila, millecentenáriumi emlékmű (56 zománctábla vasszerkezeten), Ópusztaszer

1996–1997 Falképek a nagyváradi Evangélikus Óvoda falán 2003-ban

1998

Öt falkép a soroksári Szitás utcai óvoda falán

1999

Szent István, a Polgármesteri Hivatal külső fala, Hévíz

2000

Himnusz 2000, Polgármesteri Hivatal, Budapest XX. kerület

2000

Képek a Milleniumi Emlékműhöz, Novákfalva, Velem

2002–2003 Református jelképek (három zománckép) a soroksári Református templom tornyán, Budapest 2002–2003 Címer a soroksári Zeneiskola homlokzatán, Budapest 2003

Ecce homo-oltár, Feltámadott Krisztus, stációképek, korpuszok, Szenttamás, Vajdaság (Szerbia)

2002–2003 Szent István, Szent Imre, Szent Anna, a Szent Anna templom külső fala, Esztergom

Méltatások, interjúk, kritikák a teljesség igénye nélkül Ágh István: Morvay László grafikái. Kortárs, 1976. március Simonffy András: Morvay László kiállítása Esztergomban. Új Tükör, 1977. június 19. Kapuvári Gábor: Rajztábor a Duna-parton. Szövetkezet, 1978 július 12. P. Szűcs Julianna: Ki mit tud – rajzban, színben, formában – Morvay László szakköri bemutatója a Helikon Galériában. Népszabadság, 1983. július 1. Husz Mária: Ki van a tükörben? Ádám, 1985. február. Morvay László és tanítványai. Dunántúli Napló, 1985, október 10. Lengyel Nagy Anna: Erzsébeti történet hajókötéllel. Siker, 1986/6 Keresztes Ágnes: Patthelyzet. Új Tükör, 1987. június 21. Petrőczi Éva: Morvay-töredék. Szivárvány, 1988. február.

100

Orbán Zoltán: Elvarázsolt kastély Belsőbárándon – Jelen, aminek nincs jövője. Fejérmegyei Napló, 1988. július 25. Kárpáti Kamil: Morvay László művészete. Magyar Fórum, 1991. április 11. Gittai István: Elfogult vallomás. Kelet-Nyugat, 1991. május 31. Kenéz Ferenc: Jöjjön Európa Soroksárra! – Beszélgetés Morvay László grafikus művésszel. Est Hírlap, 1991. június 17. Kiss Dénes: Magyar rajztanítási módszer Japánban. Magyar Fórum, 1991. november 21. Gittai István, Szűcs László: Az ember nem a kezével rajzol – Morvay László grafikus kiállítása a nagyváradi Tibor Ernő Galériában. Bihari Napló, 1992. május 15. Fried Alice: Közöttünk élnek – Egy boldog ember. Pestszenterzsébet – Soroksár 1992. október 2. Zalán Tibor: Nagyváradi Keresztút – Morvay László tűzzománcai. Szivárvány, 1993/2 Pusztai János: Emberek, angyalok, madarak – hálóban. Világszövetség, 1993. május 25. Gittai István: Varadinum ’94 – ÉKítésre való alkotások. Heti Magyarország, 1994. május 13. Mese a művészetről (is)… – A Gaál Imre Stúdió. Mindenművészeti Magazin, 1994/4 Gittai István: Földbe fúródó nyilak: Morvay László: „mindig profikkal hozott össze a jó sorsom”. Demokrata, 1996/37 Csáki Imre: Mintha madarak, mintha lények. Repülőtéri Magazin, 1997. október 13. Bukta Csaba portréfilmje Morvay Lászlóról, Pécs Tv, 1998 Zalán Tibor: Istenember – emberisten. Morvay László stációi a vajdasági Szent tamásiban. Magyar Iparművészet, 2002/2 P. Szabó Ernő: Tűzzománcok a Duna Galériában. Magyar Nemzet, 2002. március 4. Németh Adél: Finom textilek, karakteres tűzzománcok – M. Németh Márta és Morvay László kiállítása a Csillag-teremben. Vas Népe, 2002. július 17.

Rajz a ‘90-as évekből

101

Tartalom

Gittai István: „Tűzben járt vala” Bevezető

Gyermek- és iskolaévek

A vizuális nevelés és a Gaál Imre Stúdió

Grafika

A tűzzománc

Epilógus

Szabics Ágnes: Gazdagítani, gazdagodni

Feledy Balázs: Indulat, emóció, gondolat

Életrajzi adatok

Önálló kiállítások

Díjak

Szakmai szervezetek

Tűzzománc művei közterületeken, középületekben

100

Méltatások, interjúk, kritikák

100