A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tonke Dragt: Geheimen van het Wilde Woud Leopold/Amsterdam, 2016 Copyright text and illustrations © Tonke Dragt, 1965 First published by Leopold/Amsterdam Hungarian translation © Wekerle Szabolcs, 2018 Endpapers hand-drawn in colour based on Tonke Dragt’s original black-and-white maps ©Neil Gower
1 A h ág ó
T
iuri, Tiuri fia hason feküdt a földön, és kinézett a rejtett ösvényt lezáró meredek sziklafal pereme fölött. A mélyben ott kanyargott a Meglepetés Útja. Piak mellette feküdt, és a fülébe súgta: – Látod azt a füstcsíkot, a Taren-csúcstól jobbra? Biztosan ott van az utolsó őrhely. A másik oldalon, nyugatra húzódott a hágó; Tehalon mondta, hogy bizonyára azt is őrzik. A kilátást magas szikla takarta el – a két fiú tehát nem láthatta, hogyan tudnak majd elhaladni az őrség mellett. Akárhogy is, előbb le kellett ereszkedniük a sziklafalon – Piak már ki is találta, hol tehetik meg a legegyszerűbben. Léptek közeledtek az alattuk futó úton. Gyorsan viszszahúzták a fejüket, de nemsokára, nagyon óvatosan, újra kikukucskáltak. Két Vörös Lovas volt, állig fegyverben, de gyalog. Elsétáltak alattuk; lassan mentek, mert az út csúszós volt a félig megolvadt hótól. Nyugat felé tartottak, majd eltűntek a szikla mögött. Beszélgetés foszlányai hallatszottak. A két barát némán várakozott. Kis idő múltán visszafelé jöttek a Vörös Harcosok… de nem ugyanazok, hanem két másik ballagott kelet, a Taren-csúcs felé. 479
– Most váltották le az őrséget a hágónál! – súgta Tiuri, miután a két katona eltávolodott. – Ez jó hír: egy darabig jó eséllyel senki nem jár az úton. Induljunk! Piak kitekerte a kötelet, és a két végét összecsomózta. Ráakasztotta egy kiálló szikladarabra, amelyet már korábban kinézett magának; a kötél még így, félbehajtva is olyan hosszú volt, hogy majdnem leért a földig. – Először menj te! – mondta halkan Tiurinak. Most, hogy újra a hegyekben voltak, Piak megint átvedlett kalauzzá, aki mindig utolsóként megy tovább. Tiuri elindult; össze kellett szednie a bátorságát, hogy elkezdjen leereszkedni a sziklafalon. Ezekben a helyzetekben egyértelműen elmaradt a barátja mögött. Ám végül ép bőrrel földet ért. Mozgatta az ujjait, amelyek megfájdultak és kivörösödtek a kötél durva érintésétől, közben pedig visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan ereszkedik le Piak. Ő, amint leért, rögtön barátja mellett termett, húzni kezdte a kötelet, míg el nem ért hozzá a csomó; kioldotta, és a kötelet egyetlen mozdulattal lerántotta a szikláról. – Így ni – súgta elégedetten, miközben feltekerte a kötelet –, magunk mögött hagytuk a Rejtett Ösvény utolsó szakaszát, és most itt állunk a Meglepetés Útján. – Ezután ismét átadta a vezetést Tiurinak. – És most mit csinálunk? Ezt még Tiuri sem tudta. Arról a helyről, ahol álltak, nem látták a hágót, és azt sem lehetett megállapítani, pontosan hol van az őrhely. Ettől még, gondolta, nemigen tehetünk mást, mint hogy abba az irányba indulunk – kúszva, osonva és okos cselekkel, ahogy Tehalon mondta. Az út széles volt, és folyamatosan emelkedett. Kétoldalt sziklafalak szegélyezték, balra tőlük pedig, a kanyaron túl
480
ott voltak az őrök. A legjobb természetesen az lenne, ha észrevétlenül el tudnának surranni mellettük… Piak oldalba bökte Tiurit. – Kérlek, vedd át a kardomat! Én nem bánok vele valami jól. Ez jobban kézre áll – súgta, és jól megmarkolta a botot, amelyet még korábban talált. Tiuri beleegyezett, mert tudta, hogy a barátjának igaza van. Kilestek a szikla mögül, amely továbbra is eltakarta a kilátást. Így már belátták az egész utat, a legmagasabb pontjáig – vagyis a hágóig. Valamivel alatta kis, kövekből épült kunyhó állt. A tetejébe vágott lukon vékony füstcsík gomolygott, az ajtaja nyitva. Olyan közel volt, hogy jól látták az ajtó mellett lógó kürtöt. Valaki mozgott odabent, és amikor kilépett a kunyhóból egy Vörös Lovas, mindketten gyorsan visszahúzódtak a szikla mögé. Vártak egy kicsit, aztán újra kikukucskáltak. A katona épp tüzet rakott az út szélén. Felállt, háttal nekik, és hangosat kiáltott. Erre a hágó mögül előbukkant a másik őr. Amikor a két jó barát ismét ki mert lesni rejtekhelye mögül, látták, hogy az egyik katona eltűnt. A másik a tűznél ült, egyik kezével szorosan markolva egy földbe szúrt lándzsát. Tiuriék halkan visszaosontak ahhoz a helyhez, ahol leereszkedtek a sziklafalon. Csak ott mertek váltani néhány halk szót. – Képtelenség úgy átjutni, hogy ne vegyenek észre – mondta Tiuri. – Csak az úton közelíthetjük meg a hágót. Nagyon úgy tűnik, hogy a két őr közül az egyik folyamatosan kint van. – Igaz – bólintott Piak. – De csakhamar besötétedik…
481
– Szerinted az számít valamit? – Nem tudom – felelte töprengve Piak. – Csak az úton mehetünk, és az út szélén ott ül az őr a tűznél, ami világít. Lehet, hogy nem lát meg azonnal, de hogy meghall, arra mérget vehetünk. – Ez azt jelenti – mondta Tiuri –, hogy biztosan észre fognak venni bennünket. – Tehát? – Tehát minél előbb el kell indulnunk, most azonnal, hiszen úgyis mindegy, mikor megyünk. – De hogyan? – Úgy teszünk, mintha Zöldruhások lennénk – végtére úgy is nézünk ki… – Gondolod, hogy csak úgy továbbengednek? – kérdezte Piak. – Nem – válaszolta Tiuri rövid hallgatás után. – De elsőre nem látnak majd ellenséget bennünk, vagyis elég közel juthatunk hozzájuk… – És azután? – Azután kettő a kettő ellen leszünk. Le kell bírnunk őket. – Ó! – sóhajtott Piak. – Nos, kötelem éppenséggel van elég, hogy alaposan megkötözzük őket. – Fontos, hogy nem szabad kiabálniuk – folytatta Tiuri. – Ha sikerül ártalmatlanná tennünk őket, azt csak holnap fedezik majd fel, amikor jön a váltás. Ezért kell mielőbb indulnunk – annál nagyobb lesz az előnyünk. – Igen… – suttogta az izgalomtól, és talán egy kissé a félelemtől remegő hangon Piak. – Csak mondd, mit vársz tőlem, és én engedelmeskedem!
482
Újra elindultak felfelé a Meglepetés Útján; ezúttal azonban nem a sziklafal mellett osontak, hanem nyugodtan lépdeltek az út közepén. Amikor a Vörös Őr megpillantotta őket, felemelkedett; kiállt az út közepére, és vízszintesen maga elé tartotta a lándzsáját. A két barát nyugodtan sétált tovább, legalábbis külsőre – a szívük közben jóval gyorsabban vert a szokásosnál. Az őr odakiáltott nekik valamit; úgy hangzott, mint egy vakkantás. A két fiú megállt előtte, üdvözlésképpen meghajtották a fejüket, és azt mondták: – Giarúda! Tiuri óvatosan az őrkunyhó felé pillantott, és látta, hogy a másik strázsa az ajtóban áll. Ezután megnézte magának a szemben álló katonát. Barátságtalan arca volt, kis szemével gyanakodva méregette a két vándort. Újra megszólalt, Eviellan nyelvén kérdezett valamit. Egyértelmű volt, hogy mit: – Mi van? Mit akartok? Tiuri kelet felől nyugati irányba mutatott, és kézjelekkel az őr értésére adta, hogy Piakkal együtt át szeretnének kelni a hágón. Ám ekkor az történt, amitől tartott: az őr megrázta a fejét, és kurtán odavetette, hogy az átkelést nem engedélyezi. Tiuri erre újra elmutogatta a kérését, ám az őr hajthatatlan maradt, rázta a fejét, és egyre fenyegetőbben nézett. Tiuri a mellkasára tette a kezét. – Én Taren várából – mondta lassan, és a vár irányába mutatott. – A Vöröspajzsos Fekete Lovag, Eviellan… Piak a segítségére sietett. – Tehalon – közölte komoly képpel. 483
– Tehalon – bólintott Tiuri, és ismét a hágó felé mutatott. Közben folyamatosan szemmel tartotta a kunyhót. Jelenlétük szerencsére a másik őr érdeklődését is felkeltette, aki odalépett hozzájuk. A két katona most egymás mellett állt; ridegek voltak, és elutasítók, ugyanakkor szemlátomást csodálkoztak is a két fura szerzeten. Tiuri még egyszer elmutogatta a kérését, közben olyan hangokat ejtett ki, amelyeknek a jelentésével maga sem volt tisztában, majd ezzel fejezte be: – Engedjetek át bennünket! Piakkal már korábban megbeszélte, hogy ez lesz az utolsó mondat a támadás előtt. Amikor a két őr épp válaszolni kezdett, kiadta a jelet: – Most! – kiáltotta, mire teljesen egyszerre nekiugrottak a két őrnek. Várakozáson felüli eredményt értek el. Láthatóan sikerült elaltatniuk az őrök gyanakvását. Mire magukhoz tértek volna meglepetésükből, már le is fegyverezték őket. Tiuri a földön birkózott ellenfelével, és addig verte a fejét az útból kiálló kőbe, míg elvesztette az eszméletét. Felállt, és látta, ahogy Piak jókorát vág botjával a másik őrre, majd ügyesen elgáncsolja. Most már mindkét katona a földön hevert. – A kötelet, gyorsan! – lihegte Tiuri. Ám ekkor elakadt a lélegzete az ijedtségtől. A kunyhóból kilépett még egy vörös harcos; ezek szerint három őr volt! Tiuri előrántotta a kardját, és felé rohant. Megcsúszott a síkos úton, és közben látta, hogy ellenfele szintén előhúzza a kardját, miközben a kunyhó falán lógó kürt felé nyúl. – Állj félre! – hallotta a háta mögül Piak kiáltását, és a következő pillanatban kő süvített el a füle mellett. 484
A harmadik őr megtántorodott, és mire magához tért, Tiurival találta szemben magát. Az ifjú habozás nélkül támadott. Tudta, hogy ebben a küzdelemben nem maradhat alul, ráadásul gyorsan és hangtalanul kell végeznie ellenfelével. Kemény ellenállásba ütközött, ennek ellenére a harc hamar véget ért – hihetetlenül hamar, és rettenetes, de elkerülhetetlen befejezéssel. Szinte öntudatlanul érzékelte, amikor a másik egy pillanatra védtelenül hagyta a testét; rögtön döfött, erővel, mélyen… A katona megingott, arca elszürkült és összerándult… aztán a földre zuhant. Tiuri hátrább lépett; és egy pillanatra úgy érezte, megállt a világ. Ám Piak fojtott kiáltása hamar magához térítette. Az egyik korábban leterített őr magához tért, felkapta a lándzsáját, és rá akart rontani a barátjára. Tiuri odaugrott, és kardjával a férfi fejére sújtott. Ő is a földre rogyott, és nem mozdult többé. A két barát egymásra pillantott; majd Tiuri a vértől csöpögő kardra nézett. Hirtelen émelygés tört rá. De aztán megemberelte magát, és a földön fekvő alak fölé hajolt. – Mindenképpen meg kell őket kötöznünk – mondta Piak; hangja reszketett, és valahogy nagyon távolról szólt. – Csak azt, amelyik az úton fekszik – válaszolta Tiuri. – Ez is meghalt. – Az ő hangja is másképp csengett, mint korábban; mintha valaki más beszélt volna. Talán az lenne a legjobb, ha a harmadikat is megölném, gondolta, miközben a férfihoz lépett. Ám amikor ránézett a védtelen testre, rögtön tudta, hogy képtelen lenne rá – harcban lesújtani valakire, az rendben van, de így? – Kötözd meg jó alaposan – utasította Piakot –, és tömd be a száját valamivel, hogy ne tudjon kiabálni, ha magához 485
tér! – Letérdelt, és segített a barátjának. – Vigyük be a kunyhóba – mondta –, és a másik kettőt is… Gyorsan és szó nélkül tették a dolgukat. Nemsokára újra ott álltak az úton, és körülnéztek. Nem láttak semmi gyanúsat. Tiuri fogott egy kis havat, és amennyire tudta, letisztogatta a kardját. – Ez a te kardod – kapott észbe hirtelen. – Visszaadjam? – Nem, most még ne! Egyelőre maradjon nálad – felelte Piak. Elindultak a hágó felé. Megöltem egy embert, gondolta Tiuri. Illetve kettőt. Vajon képes lesz-e valaha elfelejteni a pillanatot, amikor döfött, és visszahúzta a kardját, a sebből pedig bugyogni kezdett a vér? Mi mást tehettem volna?, fűzte tovább a gondolatait. Hiszen amikor megkaptam a kardomat, tudtam, hogy előbbutóbb használnom is kell. Meggyorsította a lépteit, és azon töprengett, vajon mit gondol most Piak. Nem beszélt; talán irtózva tekint rá azok után, ami történt? Amikor felértek, Piak törte meg a csendet. – A hágó! – mondta. Tiuri ránézett, és nem undort, hanem bajtársiasságot látott a tekintetében. – Igen, felértünk – mondta halkan. – Most pedig induljunk lefelé!
486
2 A l eere sz ke dé s
T
iuri és Piak nem először kelt át együtt a Nagy-hegységen, hogy lejtőin leereszkedve Unauwen birodalmába jusson. Korábban más úton jöttek, egy jóval magasabban fekvő hágón át, keskenyebb, nehezebben járható ösvényen. A Meglepetés Útja viszont kényelmes volt, pedig épp csak elmúlt a tél. A hideg ellenére nem volt rossz idő; gyorsan haladtak. Tiuri ennek ellenére rossz és nyomott hangulatba került. Ezt részben az imént az őrkunyhónál történtek okozták, másrészt talán az, hogy továbbra sem tudta, időben leérnek-e a hegyről. A kopár, vad táj pedig csak tovább rontott a hangulatán. A lejtők magasak és nyaktörők, a szakadékok sötétek, mélyek… Ezt énekelte Lavinia. De Tiuri most a csúcsokat borító havat is búskomornak és könyörtelennek látta, nem pedig ragyogóan fehérnek, mint Unauwen lovagjainak pajzsait. Hiába a lenyűgöző táj, semmi szépet nem tudott felfedezni benne: szeme előtt szürke lejtők és dombok terültek el végeláthatatlanul, eltakarva előlük úti céljukat. 487
Nagyon gyorsan meneteltek; mint általában, most is Piak ment elöl, és diktálta az iramot. Néha visszanéztek a hágó felé, titokban tartva attól, hogy egyszer csak megpillantják üldözőiket. Ám egy idő után nem láttak oda, mert az út lejtése eltakarta a szemük elől a magaslatot. Tiuri Piak mellé lépett: – Már majdnem egy nap előnyünk van. Feltéve persze, ha Tehalon nem tévedett, és tényleg csak naponta váltják az őröket. – És akkor mihez kezdenek? – töprengett Piak. – Rögtön utánunk jönnek? De nem érnek utol, akkor sem, ha lóra ülnek. Ez az egy nap ennek ellenére elég kevés… – Fontos, hogy ne legyen kevesebb – mondta Tiuri. – Taren várába pedig még később jut el a hír, mert az legalább három nap a hágótól, ha minden igaz… – Tehát három napunk van, és még egy; négy nap, mire a fejedelem értesül róla, hogy átkeltünk a hágón – állapította meg suttogva Piak. Tiuri tovább számolt magában: ha a fejedelem úgy dönt is, hogy azonnal megindítja a támadást, legalább négy nap, míg a csapataival eléri a hágót… – Ha az ég is úgy akarja, éppen elég időnk lesz – tette hozzá fennhangon. A levegő gyöngyházszínű lett; a táj különös, szinte természetfeletti fényben fürdött. – Azt gondolnám, erre soha nem jár ember – jegyezte meg Piak. – Pedig biztos nem így van: az utat nagyon jól karbantartják. – Mit kell ezen karbantartani? – kérdezte Tiuri. – Hiszen nem nő rajta semmi. Piak egy közeli lejtőre mutatott. 488
– Nézd csak, ott leomlott egy csomó kő – mondta. – Látod? Viszont magán az úton egy sincs… valaki szépen halomba rakta őket az út szélén. Persze az lehet, hogy ez már nagyon régen történt. – Úgy van – bólintott Tiuri. – De igazad van: nagyon is elképzelhető, hogy gyakran járnak erre emberek. Könnyen lehet, hogy össze is futunk néhányukkal… – Akárhogy is, szedjük a lábunkat! – szólt Piak. – Minél lejjebb érünk, annál könnyebben tudunk haladni. Meg kell próbálnunk éjszaka is menni. – Körülnézett, és kissé gondterhelten hozzátette: – Imádkozni fogok, nehogy essen a hó. Piak imája meghallgatásra talált, és másnap délutánig minden különösebb nehézség nélkül folytatták az ereszkedést. Az erejüket azonban igencsak felemésztette a túra; most olyan ellenségekkel kellett megbirkózniuk, mint a hideg és a kimerültség, a komor gondolatok és a félelem. Dél körül látták újra az emberi jelenlét nyomát: az út mellett rozoga erdei kunyhó állt. Lelassították lépteiket, és abbahagyták a beszélgetést. A kunyhó lakatlannak tűnt, de ebben természetesen nem lehettek biztosak. – Én bizony nem laknék itt szívesen – suttogta Piak, miután elhagyták a kis épületet. – Sehol egy jó legelő az állatoknak, amúgy pedig… Hirtelen elhallgatott. Az úton előttük árnyék suhant át. Felnéztek az égre: egy sas körözött fölöttük, majd lassú szárnycsapásokkal elszállt. A két fiú egymásra nézett; megpróbáltak mosolyogni. De a nyomasztó érzés ettől nem múlt el. Véget ért a nap, és követte újra egy kevés pihenéssel töltött éjszaka. Ám a rá következő reggel a kedvük is jobbra fordult. 489
Enyhült a hideg, az út már sehol sem csúszott, a táj kizöldült és jóval barátságosabb lett. Jókedvük azonban egy csapásra szertefoszlott. Kiáltást hallottak, és egy közeli dombon megpillantottak egy férfit, amint feléjük mutogat és integet. Nem akarták felkelteni a gyanúját, ezért visszaintegettek, de ugyanolyan gyorsan folytatták az útjukat. – Talán megbolondultunk – szólt Piak –, hogy mindentől így megijedünk. Még csak nem is volt vörösbe öltözve. Igaz, íj lógott a vállán. Láttad? Én senkiben sem bízom ezen a környéken. Hát te? – Én sem – válaszolta Tiuri. – Szívesen mennék inkább másik úton, ha lehetne. – Gondolom, ebben a magasságban jó sok ösvény futhat – vélte Piak. – De azokon nem mehetünk… – Mert még a végén elvétjük a gongot – fejezte be a mondatot Tiuri. Látta, hogy a férfi sarkon fordul, aztán eltűnik. Nemsokára újabb erdei kunyhó mellett haladtak el; ezt, ellentétben az előzővel, egyértelműen használták. Két férfi állt előtte, akik mogorva és némileg gyanakvó arccal méregették őket, és kedves köszönésükre sem válaszoltak azonnal. Egyikük viszont, miután már majdnem elmentek mellettük, utánuk lépett. – Hé – mondta –, várjatok csak! Íj és nyíl volt nála, és könnyen lehetett ugyanaz a férfi, akit az imént a dombon láttak. Cimborájához hasonlóan ő is igen toprongyosnak tűnt. Talán vadász, aki ezen a vidéken próbálja előteremteni a napi betevőt. Ám az arca egyáltalán nem tetszett a fiúknak. – Mi történt? – kérdezte nyugodt hangon Tiuri. – Mit csináltok itt? – kérdezett vissza a férfi. 490
– Megyünk az úton – felelte Tiuri szárazon –, és épp ereszkedünk, amint láthatod. A férfi tetőtől talpig végigmérte, mint egy ellenfelet. Aztán nyersen így szólt: – Nocsak, fiatalúr, talán a tyúkszemedre léptem? Jó utat kívánok nektek, és vigyázzatok, nehogy orra bukjatok! Sarkon fordult, visszament a cimborájához, és eltűnt vele a kunyhóban. – Fú – mondta Piak. – Végre megszabadultunk tőlük! Nem mondta ki hangosan, amire gondolt: hogy ezek a fickók simán utánuk is eredhetnek, vagy más ösvényeken eléjük kerülve bevárhatják őket odalent. Azért megvizsgálta a kezében szorongatott husángot, Tiuri pedig önkéntelenül is erősebben szorította a kardja markolatát.
A Nagy VadonrĂłl kĂźlĂśnĂśs szĂłbeszĂŠd jĂĄrja: ĂştonĂĄllĂłk, rĂŠg elfeledett vĂĄrosok, rejtĂŠlyes idegenek ĂŠs titokzatos ZĂśldruhĂĄsok hazĂĄja, ahol nem ĂĄrt, ha rĂŠsen van az ember. Tiurira vĂĄr a feladat, hogy megfejtse a Nagy 9DGRQ WLWNDLW $] LIM~ ORYDJRW EDUiWRN pV VHJtWÄž tĂĄrsak kĂsĂŠrik ĂştjĂĄn, amelynek sorĂĄn egy vĂŠgzetes harc rĂŠszese lesz. BĂzhat-e mĂŠg a megĂŠrzĂŠseiben? És ha meg is fejti a titkokat, vajon kijut-e valaha a Nagy VadonbĂłl, hogy mĂĄsokkal is megossza tudĂĄViW PLHOÄžWW W~O NpVÄž OHQQH" A Nagy Vadon titkaiQDN HOVÄž UpV]pW D LevĂŠl a kirĂĄlynak FtPÄŹ UHJpQ\W D] tUy KD]iMiEDQ D szĂĄzad legjobb holland ifjĂşsĂĄgi kĂśnyvĂŠnek vĂĄlaszWRWWiN D 1HWĂ L[ SHGLJ KDPDURVDQ VRUR]DWRW NpV]tW D W|UWpQHWEÄžO :LOO 'DYLHV D] Ă?gy neveld a sĂĄrkĂĄnyodat forgatĂłkĂśnyvĂrĂłjĂĄnak segĂtsĂŠgĂŠvel. A regĂŠnyek V]HU]ÄžMpW 7RQNH 'UDJWRW LURGDOPL PXQNiVViJiQDN HOLVPHUpVHNpQW EHQ ORYDJJi  W|WWpN
H AT ODI K R É SZ
A ZĂśl Z Ăś l druh d r u h ĂĄ sok sok