erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Igazságpróba vagy bátorságpróba MASSACHUSSETTS, CONCORD, 1897. SZEPTEMBER

A

tölgyfán kuporognak a délutáni napsütésben mind az öten. Caroline ül a legmagasabb ágon, mert mindig ő mászik fel a legmagasabbra. Millie, a legjobb barátnője, egy ággal lejjebb gubbaszt. A Mackenzie fivérek, akik éppen makkal dobálják a mókusokat, ennél valamivel lejjebb ülnek, de nem annyival, hogy az ne számítana még mindig magasnak. A kisfiú mindig a legalacsonyabb ágak egyikén kap helyet. Nem mintha félne a magasságtól, hanem azért, mert ez tükrözi a helyzetét a csoporton belül, mármint olyankor, amikor egyáltalán beveszik a csapatba. Így hát áldásnak is, átoknak is lehet tekinteni, hogy ő Caroline kisöccse. Bailey-nek néha megengedik, hogy csatlakozzék hozzájuk, de mindig éreztetik vele, hol a helye.

– Igazságpróba vagy bátorságpróba! – kiált le Caroline a felső ágról. Nem kap választ, ezért egy makkal megcélozza az öccse fejét. – Igazságpróba vagy bátorságpróba? Bailey! – ismétli meg.

Bailey a kalapján keresztül megdörzsöli a a fejét. Talán a makk miatt dönt úgy, ahogy dönt. Ha az „igazságpróbát” választja, az azt jelenti, belenyugszik, hogy Caroline gonosz, makkhajigálós szabályai szerint játsszanak.

A „bátorságpróba” választásával egy kicsit több dacos önállóságról tesz tanúbizonyságot. Még ha hajlandó is a kedvére tenni, a nővére láthatja, hogy legalább nem gyáva.

Amikor kimondja, úgy érzi, jól választott, és meglehetősen büszke magára, amikor Caroline egy másodpercig nem tud mit válaszolni. Ott ül az ágon nála jó öt méterrel magasabban, a lábát lógázza, és elnéz valahová a mező fölött, miközben azon töpreng, mi legyen a bátorságpróba. A Mackenzie fivérek továbbra is a mókusokat kínozzák. Aztán Caroline elmosolyodik, és megköszörüli a torkát, mielőtt kinyilatkoztatja: – Bailey bátorságpróbája az lesz, hogy behatol az Éjszakai Cirkuszba!

Millie felszisszen. A Mackenzie fivérek hirtelen megfeledkeznek a mókusokról, abbahagyják a hajigálást, és fölnéznek Caroline-ra. Caroline szélesen elmosolyodik, ahogy lepillant Bailey-re.

53

– És hoz onnét valamit, hogy bebizonyítsa, tényleg járt ott! – teszi hozzá, miközben hasztalan próbálja leplezni hangjának diadalmas csengését.

Ezt a bátorságpróbát lehetetlen véghezvinni, és ezt mindnyájan jól tudják.

Bailey elnéz a mező fölött a cirkuszsátrak felé, amelyek hegyként magasodnak a völgy kellős közepén. A cirkusz egészen csöndes napközben, ilyenkor nincsenek fények, se zene, se tolongó embertömeg. Csak egy csomó csíkos sátor, amelyek a délutáni napfényben inkább sárgás-szürkének látszanak, mint fekete-fehérnek. Kicsit furán fest, kicsit rejtélyesen, de egyáltalán nem látszik rendkívülinek. Legalábbis nem most, napközben. És nem is olyan szörnyen ijesztő, gondolja Bailey.

– Vállalom – mondja. Leugrik az alacsony ágról, és elindul a mezőn keresztül, mert nem akarja hallani, mit felelnek, nem akarja, hogy Caroline visszavonja a bátorságpróbát. Biztos benne, hogy a nővére arra számított, nemet fog mondani. Egy makk elsüvít a füle mellett, de semmi más nem történik.

Bailey maga sem tudná pontosan megmondani, hogy miért, de egész elszántan lépked a cirkusz felé.

Pontosan olyan, mint amikor legelőször látta. Akkor még nem volt hat éves sem.

Itt bukkant elő a semmiből, és most úgy fest, mintha mindig is ott lett volna. Mintha egyszerűen csak láthatatlanná vált volna arra az öt évre, amikor a mező üresen terült el a szeme előtt.

Akkor, nem egészen hat évesen, nem engedték meg neki, hogy elmenjen a cirkuszba. A szülei úgy döntöttek, túl kicsi még hozzá, így csak távolról bámulhatta megbűvölten a sátrakat és a fényeket.

Akkor azt remélte, a cirkusz ott marad egészen addig, amíg ő elég idős lesz hozzá, hogy megnézhesse az előadást, de két hét múlva se szó, se beszéd eltűnt, és a túl-kicsi Bailey szíve majdnem megszakadt.

De most újra itt van.

Mindössze néhány napja tért vissza, és még újdonságnak számít. Ha már régebben ott lett volna, Caroline alighanem valamilyen más bátorságpróbát választ, de egyelőre az egész város a cirkuszról beszél, és Caroline szereti, ha a bátorságpróbái összhangban állnak a divattal.

Bailey előző este ismerkedhetett meg a cirkusszal.

Semmihez sem hasonlított, amit életében látott. A fények, a jelmezek, minden annyira más volt! Úgy tűnt, mintha megszökött volna a mindennapi életéből, és egy egészen más világban találta volna magát.

54

Egy műsorra számított. Amit az ember a székében ülve végignéz.

Rövidesen rájött, mekkorát tévedett.

Saját magának kellett felfedeznie mindent. És ő föl is fedezte, amennyire csak bírta, bár közben szomorúan érezte, mennyire nincs erre fölkészülve. Azt sem tudta eldönteni, melyik sátrat válassza, mert több tucat volt belőlük, és mindegyik fölött csábító felirat hirdette, hogy mit lehet látni benne. És valahányszor csak befordult egy kanyargó, csíkos ösvényen, újabb sátrakhoz ért, fölöttük újabb feliratok, a függöny mögött újabb rejtélyek.

Talált egy sátrat, amelyik tele volt akrobatákkal, és Bailey ott maradt náluk egy ideig, miközben az akrobaták egyfolytában pörögtek és szaltóztak fönn a levegőben, és Bailey addig bámult fölfelé, míg meg nem fájdult a nyaka. Aztán átbóklászott egy tükrökkel teli sátron, ahol száz meg száz Bailey bámult vissza rá tágra nyílt szemmel, és mindegyiken ugyanolyan szürke sapka volt, mint az övé.

Még az ennivaló is megdöbbentő volt. Égetett cukorral bevont almák, olyan sötétek, hogy szinte feketének tűntek, de közben könnyűek, ropogósak és édesek maradtak. Csokoládé denevérek hihetetlenül finoman kidolgozott szárnyakkal. A legfinomabb almalé, amelyet Bailey valaha kóstolt.

Minden varázslatos volt. És úgy tűnt, egy örökkévalóságig folytatódik.

Egyik ösvény sem ért véget, hanem belekanyarodott egy másikba, vagy kört írt le, és visszatért az udvarra.

Később nem tudta szavakba foglalni, amit látott. Amikor az anyja megkérdezte, jól érezte-e magát, mindössze némán bólintott.

Nem időzhetett olyan sokáig, mint Bailey szerette volna. Ha a szülei engedik, legszívesebben ott töltötte volna az éjszakát, annyi sátorba nem jutott el. De mindössze pár órát maradhatott, és már vitték is haza lefeküdni, igaz, azzal vigasztalták, hogy a következő hétvégén újra elviszik majd. De Bailey emlékezett rá, milyen gyorsan tűnt el a cirkusz legutóbb, és ez az emlék erősen nyugtalanította. Már abban a pillanatban, amikor kilépett a kapun, borzasztóan szeretett volna visszamenni.

Maga sem tudta, nem azért vállalkozott-e a bátorságpróbára, hogy minél előbb visszatérhessen a cirkuszba.

Bailey-nek csaknem tíz percébe kerül, amíg átvág a mezőn, és ahogy közeledik, annál nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnnek a sátrak, és annál gyorsabban fogy az elszántsága.

55

Már éppen azon gondolkodik, mit vihetne bizonyítékként, hogy odabent járt, anélkül, hogy csakugyan behatolna, amikor a kapu előtt találja magát.

A kapu legalább háromszor olyan magas, mint Bailey, fölötte a Cirque des Rêves felirat alig látható napvilágnál, bár mindegyik betű körülbelül akkora lehet, mint egy jókora sütőtök. A betűk köré fonódó vascirádák is tökindákra emlékeztetik. A kaput bonyolultnak tűnő lakat zárja, fölötte egy kis táblán lendületes, cikornyás írással ez áll: Sötétedéskor nyitunk és hajnalban zárunk és alatta apró, jól olvasható nyomtatott betűkkel: Az illetéktelen behatolóknak likvidáljuk!

Bailey nem tudja, mit jelent a „likvidálni” szó, de már a hangzása se tetszik neki. A cirkusz is valahogy olyan furcsa így napvilágnál, túlságosan csöndes.

Nem szól a zene, és semmi más hang nem hallatszik, csak a madarak éneke a közeli fákon és a lombok suhogása. Embernek nyomát sem látni, mintha az egész hely néptelen lenne. És az illata is ugyanolyan, mint éjszaka, csak nem olyan erős: égetett cukor és pattogatott kukorica lengi be, és érezni a lobogó tűz füstjét.

Bailey visszanéz a rét fölött. A többiek még mindig ott ülnek a fán, bár ilyen messziről egészen aprónak látszanak. Biztosan figyelik őt, úgyhogy Bailey úgy határoz, megkerüli a kerítést, és a túloldalán mászik be. Már egyáltalán nem biztos benne, hogy meg akarja tenni, vagy ha mégis megteszi, nem különösebben szeretné, ha a többiek látnák.

A kapun túl a kerítés szinte mindenütt érintkezik a sátrak peremével, igazából nem is lehet bejutni rajta. Bailey tovább megy.

Néhány perccel később, ott, ahonnét már nem látja a tölgyfát, talál egy olyan részt a kerítésen, amely nem érintkezik közvetlenül egyik sátor oldalával sem, hanem van egy kis keskeny, szabad terület a kerítés és a sátor fala között, mintha egy sikátor húzódna ott, hogy aztán beforduljon a sarkon és eltűnjön. Ha tényleg be akar mászni, ennél jobb helyet aligha talál.

Bailey azon kapja magát, hogy tényleg szeretne bejutni. Nemcsak a bátorságpróba miatt, hanem azért, mert kíváncsi. Rettentően, menthetetlenül kíváncsi. Igaz, szeretné bebizonyítani Caroline-nak és a bandájának, hogy 56

nem gyáva, de ezen és a kíváncsiságon felül ott van még az a kínzó, ellenállhatatlan vágy is, amely arra ösztökéli, hogy visszatérjen a cirkuszba.

A kerítést alkotó vasrudak vastagok és simák, és Bailey-nek meg sem kell próbálkoznia vele, hogy tudja: esélye sincs rá, hogy megmássza őket. Nem elég, hogy az első méteren sehol nem tudná megvetni a lábát, ráadásul a kerítésrudak teteje is kifelé görbül, és a végük olyan, mint a lándzsa. Így első ránézésre nem igazán félelmetesek, de nem is túl csábítóak.

De a kerítést aligha azzal a szándékkal építették, hogy a tíz éves kisfiúkat megakadályozzák a bejutásban, mert bár a rácsok szilárdak, ritkásan állnak, csaknem egy lépésnyire egymástól. A viszonylag apró termetű Bailey valószínűleg könnyedén átpréselhetné magát közöttük.

Egy pillanatig habozik, de csak egy pillanatig, mert tudja, hogy később utálná magát, ha meg sem próbálná, bármi történjék is.

Arra számított, hogy odabenn minden más lesz majd, ugyanúgy, mint éjszaka, de amikor átfurakodik a kerítésen és megáll a sátrak közti ösvényen, pontosan ugyanúgy érzi magát, mint odakinn. Lehet, hogy a varázserő napközben is ott van, csak ő nem érzi. És úgy tűnik, a terület teljesen néptelen, munkásoknak vagy cirkuszosoknak nyomát sem látni.

Idebenn még nagyobb a csönd: már a madarakat sem hallja. A száraz levelek, amelyek kinn ott zizegtek a lába körül, nem kísérték el idáig, bár a kerítésrudak között épp elég hely lenne, hogy a szél befújja őket.

Bailey azon töpreng, merre induljon, és hogy vajon mit vigyen magával bizonyítékként, hogy teljesítette a bátorságpróbát. Nem lát semmi mozdíthatót, csak a puszta földet és a sátrak sima, csíkos oldalát. Napfénynél a sátrak meglepően réginek és viharvertnek tűnnek, és Bailey azon gondolkodik, vajon mennyi ideje utazgathat már a cirkusz, és vajon hová megy majd, amikor innét tovább indul. Arra gondol, biztosan van egy cirkuszvonat, bár a hozzájuk legközelebbi állomáson sose látott még ilyet, és legjobb tudomása szerint senki más sem.

Bailey az átjáró végén jobbra fordul, és egy sátrakkal szegélyezett ösvényen találja magát. Minden sátor fölött felirat hirdeti, hogy mi van odabenn.

Képzelgések, áll az egyik táblán, Éteri Enigmák, a másikon. Bailey visszafojtja a lélegzetét, amikor elhalad a Félelmetes Vadállatok és Különös Lények feliratú sátor előtt, de bentről egy hang sem szűrődik ki. Itt sem talál semmit, amit magával vihetne, mert arra semmi kedvet nem érez, hogy ellopja valamelyik táblát, márpedig azokon kívül semmi mozdíthatót nem lát, csak szakadt papírzacskókat, és néha egy-egy széttaposott pattogatott kukoricaszemet.

57

A délutáni napfényben a sátrak hosszan elnyúló árnyat vetnek a száraz talajra. A földet egyes részeken fehérre festették (vagy fehér porral hintették be), másutt feketére. Bailey látja a festéken át a barna földet, amelyet feltúrt az a rengeteg láb, amely áthaladt rajta. Miközben befordul a sarkon, azon töpreng, vajon minden éjszakára újra festik-e, és mert a földet nézi, kis híján nekiütközik a lánynak.

A lány ott áll a sátrak között az út közepén – és úgy áll ott, mintha éppen őrá várt volna. Körülbelül annyi idős lehet, mint Bailey, és a ruhája alighanem valami jelmez, mert annyi bizonyos, hogy nem normális, hétköznapi öltözék. Fehér csizma van rajta, sok-sok gombbal, fehér harisnya, és a ruháját, amely szintén fehér, mintha a világ összes létező anyagából varrták volna össze: csipke-, selyem- és vászondarabkákblól. Fölötte rövid, katonai dzsekit visel és fehér kesztyűt. A nyakától lefelé minden porcikáját valami fehér borítja, és ettől csak még megdöbbentőbb látványt nyújt vörös haja.

– Nem lett volna szabad bejönnöd – mondja a vörös hajú lány halkan.

De nem úgy hangik, mintha bosszús lenne, vagy akár meglepődött volna.

Bailey pislogva bámul rá néhány pillanatig, míg meg bír szólalni.

– Én... uhh... tudom – mondja, és ez a saját fülében is úgy hangzik, mintha ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhatott volna, de a lány csak néz rá szótlanul. – Sajnálom? – teszi hozzá, és ez még nagyobb butaságnak hangzik.

– Szerintem jobb lenne, ha elmennél, mielőtt valaki más is észrevesz – mondja a lány, és hátranéz a válla fölött, de Bailey nem tudja megállapítani, hogy mit néz. – Merről jöttél be?

– Háát, izé, hátul... – Bailey megfordul, de nem tudja megmutatni, merről jött, mert az út visszatér önmagába, és nem lát semmiféle jelet, amelynek segítségével rájöhetne, melyik ösvényeken jött végig. – Nem tudnám megmondani – mondja.

– Semmi baj, gyere velem! – A lány fehér kesztyűs kezével megfogja a fiú kezét, és húzni kezdi magával az egyik átjárón keresztül. Egy szót sem szól többet, miközben a sátrak között mennek, bár egyszer, amikor egy sarokra érnek, megállítja Bailey-t, és legalább egy percig nem moccannak. Amikor a fiú már-már szóra nyitja a száját, hogy megkérdezze, mire várnak, a lány csak az ajkához emeli az ujját, hogy csendre intse, aztán néhány pillanattal később újra elindul.

– Átférsz a kerítésen? – kérdezi a lány, és Bailey bólint. A lány hirtelen éles szögben bekanyarodik az egyik sátor mögé, végigmegy egy ösvényen, 58

amelyet Bailey addig észre sem vett, és máris újra ott van a kerítés, és rajta túl a mező.

– Erre menjél ki – mondja a lány. – Nem lesz semmi bajod!

Segít Bailey-nek átpréselni magát a rudak közt, amelyek a kerítésnek ezen a részén szorosabban állnak, mint ahol bejött. Amikor már a túloldalon van, Bailey megfordul, és szembefordul a lánnyal.

– Köszönöm – mondja, mert semmi más nem jut eszébe.

– Szívesen – feleli a lány. – De máskor legyél óvatosabb! Napközben nem szabad bejönnöd ide, ez magánterület!

– Tudom, és sajnálom – mondja Bailey. – De mit jelent az, hogy „likvidálás”?

A lány elmosolyodik.

– Azt, hogy kinyírnak – feleli. – De nem hiszem, hogy tényleg megtennék.

Megfordul, és elindul visszafelé az ösvényen.

– Várj egy kicsit! – kiált utána Bailey, bár nem tudná megmondani, voltaképpen mire kellene várnia a lánynak, aki visszatér a kerítéshez. Nem mond semmit, csak várja, hogy Bailey megszólaljon. – Nekem... vissza kell vinnem innét valamit – mondja Bailey, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, legszívesebben leharapná a nyelvét. A lány homloka ráncokba szalad, ahogy kinéz rá a léceken keresztül.

– Vissza kell vinned valamit? – ismétli.

– Aha – feleli Bailey, és lenéz viharvert barna cipője orrára, meg a lány fehér csizmájára a kerítés túloldalán. – Ez egy bátorságpróba volt – mondja, és reménykedik, hogy a lány megérti.

A lány elmosolyodik. Egy pillanatig töprengve rágja az ajkát, aztán lehúzza egyik fehér kesztyűjét, és odanyújtja Bailey-nek a lécek között. A fiú habozik, hogy elvegye-e.

– Vedd csak el! – mondja a lány. – Nekem van belőle egy egész dobozra való.

Bailey elveszi a lánytól a fehér kesztyűt, és a zsebébe gyűri.

– Köszönöm – újra csak ennyit bír mondani.

– Szívesen, Bailey – mondja a lány, és sarkon fordul. Bailey ezúttal nem szól utána, és a lány eltűnik az egyik csíkos sátor sarkánál.

Bailey még hosszan álldogál ott, mielőtt elindulna visszafelé a mezőn keresztül. Mire visszaér, a tölgyfán már nem ül senki, csak egy nagy csomó makk hever a földön, és a nap már lenyugodni készül.

Félúton van hazafelé, amikor rádöbben, hogy nem is mondta meg a nevét a lánynak.

59