Vidra Gabriella A TEMPLOM TITKA A Tudรกs kรถnyvei III.
Sziasztok, Roxi vagyok, A Tudás könyvei rajongói klub szerkesztője! Tudjátok, ez a könyv nagyon nagy hatással volt rám, hiszen úgy tanultam meg fontos dolgokat, úgy szereztem meg ismereteket a világról, hogy közben nagyon jól szórakoztam, és izgultam, sikerül-e végrehajtania Krisztiánéknak a küldetéseket. Ráadásul velem egyidős tinikről olvastam, akik nagyon viccesek! Szabó Roxána, 15 éves Nem hittem volna, hogy lesz még egy könyv, amely annyira fog tetszeni, mint A fekete kő titka. De megtörtént, mert a folytatás, a második rész minden képzeletet felülmúló, letehetetlen regény lett! Olyan könyvet írni, amelyben az intelligens humor, a tudomány és az izgalom magas fokon keveredik, szinte lehetetlen. És akkor kézbe vesszük A Tudás könyveit, és megtörténik a varázslat. A Tudás könyvei itt és most játszódik, ez mindenkiről szól, rólad is! Szabó Judit, 16 éves Az írónő rendkívüli közvetlensége egyfajta lazaságot ad a könyvnek: nincsenek több oldal hosszúságú leírások, ehelyett egy pörgős, kalandban bővelkedő, vidám történetet tár a rajongók elé. Az olvasó nagyon könnyen bele tudja képzelni magát a történetbe, mert a főszereplők is egyszerű diákok, akár csak én. S nem utolsó szempont az sem, hogy egy kis szerelemmel van fűszerezve az egész sztori! Jankura Szilvia, 16 éves Ajánlom minden korosztálynak, mert a gyerekek sok új ismeretre tehetnek szert, miközben egy izgalmas történet részesei lehetnek. Mi felnőttek pedig, újra átélhetjük milyen volt az iskolában – és még mi is tanulhatunk új dolgokat! Remek sorozat egy rendkívüli írónőtől, letehetetlen és majd alig várod, hogy mielőbb kezedbe vehesd a folytatást! Első Krisztina Egy csapat gyerek. Titokzatos feladatok. Utazás térben és időben. Egy nem emberi ellenség. És mindezek összekomponálása úgy, hogy kicsik és nagyok is élvezettel olvassák, és együtt izguljanak a hősökkel. A szándék, amit képvisel, a tiszta érzések, az emberi értékek, a világ csodáinak bemutatása számomra nélkülözhetetlenné teszi. Az, ahogy ránéz hanyatlónak tűnő világunkra és gyógyírt kínál neki. A tudást. Szabó Antal Imre, középiskolai magyartanár A tanárnő hisz az emberi hangban, abban, hogy a dolgokat normálisan is meg lehet beszélni illetve oldani, és a hite olyan erős, hogy átragyog a regényen. Nem frázisokat pufogtat (hogy pl. magadnak tanulsz, meg a tudás hatalom stb.), hanem megmutatja, mi mindenre jó, ha az ember tényleg tud valamit. Hogy tudás nélkül valóban nem lehet túlélni – s ez épp úgy igaz Új-Guinea vadonjában, mint Budapesten. Uzseka Norbert, ekultura.hu
Vidra Gabriella
A TEMPLOM TITKA A Tudรกs kรถnyvei III.
Kolibri Budapest
Š Vidra Gabriella 2012
Első rész
A NEGYEDIK KÜLDETÉS: EURÓPA
A VAN DE GRAAFF-GENERÁTOR
Krisztián hétfő reggel jókedvűen ébredt. Felült az ágyában, magára öltötte a köntösét, aztán papucsba bújva az ablakhoz lépett. Elhúzta a függönyt, és kibámult az utca sötétjébe. Hat óra van, nézett az órájára, de még mindig olyan, mintha éjszaka lenne. Nem szerette a novembert: a rövid nappalok hamar véget értek, s míg nyáron ilyentájt már magasan állt a Nap, most sötétség borította a várost. De most ez sem lombozta le: hat hét után ma veszik le végre Erik lábáról a gipszet – jutott eszébe megint az örömteli gondolat. Erik megsérült az október eleji kiránduláson. Számháborúztak, és amikor menekülni próbált Zoli és Ákos elől, kibicsaklott a bokája. Úgy kellett Krisztiánéknak visszacipelniük őt Ági nénihez. Muszáj volt mentőt hívni, mert Erik ráállni sem tudott a lábára, nemhogy a buszig elgyalogolni. A kórházban megröntgenezték a sérült testrészt, így derült ki, hogy nem egyszerűen megrándult a bokája, hanem el is törött. Krisztiánék, akik közben egy szerencsétlen véletlen folytán megjárták a török hódoltság igájában sínylődő Magyarországot, persze ugyanabban a pillanatban érkeztek vissza a jelenbe, amelyikben elindultak. Amikor a végzetes verekedés során Zoli letépte Barna nyakából a bőrzacskót, hogy végre megtudja, mit rejt, mind a négyen ugrottak, hogy elkapják a levegőbe repült köveket. Mozdult volna Erik is, de nem tudott. Ahogy a többiek egy kupacba lehuppantak, egymáshoz értek, így a harang működésbe lépett, és elragadta őket. Erik és Zoli tágra meredt szemmel bámult utánuk: Erik amiatt, hogy 7
nem mehetett velük a küldetésre, Zoli meg azért, mert az osztálytársai köddé váltak… De csak egy szemvillanásnyi időre, mert mire a két fiú egyet pislogott, Krisztiánék már vissza is érkeztek. Zoli leblokkolt a döbbenettől és nem támadott újra, így Krisztiánék Erikkel kezdtek foglalkozni, aki még mindig a kőtömbön üldögélt. Csak egy biccentéssel jelezték neki, hogy valami történt, és várjon türelmesen, majd mindent elmondanak neki. Akárhogy is volt, azóta, hat hete, mindannyian tűkön ültek. Nem győzték kivárni, hogy barátjuk végre megszabaduljon a béklyótól, és elindulhassanak a negyedik küldetésre. Amitől féltek, és ami miatt haboztak visszajönni Erikért – tudniillik hogy Mar-Tör újra támadni fog, ha itthon várakoznak –, szerencsére nem következett be. Csak találgatni tudták, miért nem éri támadás az iskolát. Barna azt mondogatta, hogy a nagyúrnak nyilván gyengül az ereje, és valahogy keresztülhúzhatták a számításait, azért nem lép akcióba. Krisztián és Orsi, akik a múltkor nem voltak ilyen derűlátók, most kezdték elhinni, hogy tényleg nem lesz több merénylet, és örültek, hogy végül is nem hagyták itthon Eriket. Erik nagyon hálás volt, hogy a barátai visszajöttek érte; még a szeme is könnybe lábadt, amikor megtudta, hogy Krisztiánék milyen kalandokon mentek keresztül az alatt az idő alatt, amit ő egy pillanatnak élt meg; s mégsem kezdték el nélküle a küldetést. Részletesen beszámoltak neki a hollókői várban történtekről, és Erik, aki eddig is becsülettel tanult azért, hogy behozza a lemaradásait, onnantól még jobban rákapcsolt. Igaz, nem mozdulhatott ki hazulról, de Krisztiánék mindennap jártak hozzá, vitték a leckét, segítettek neki megtanulni az órai anyagokat, és megírni a házit. Az eredeti, első obszidiánt, amelyik haza szokta őket szállítani, most sem tették vissza a vitrinbe (nehogy Zoli vagy valaki más megint kísértésbe essen, és megpróbálja megszerezni). Barna továbbra is a nyakában lógó bőrzacskóban őrizte, csakúgy, mint a másik kettőt, amelyeket Klopptól kaptak: a lapos ásványt és a kisebbiket. Az egyiptomi küldetéshez használt gúla formájút ellenben betették az üveg mögé az eredeti obszidián helyére: arra többet úgysem lesz szükségük, hadd gazdagítsa hát az iskola gyűjteményét. 8
Bízva abban, hogy ha majd másodszor is elindulnak, ugyanoda és ugyanabba az időbe fogja őket szállítani a kő, igyekeztek minél alaposabban felkészülni a török idők Magyarországából. És persze egész Európát is tanulmányozták, hiszen ha szerencséjük lesz, és tényleg a hazájukba kerülnek majd vissza, az európai küldetésnek akkor is csak az első helyszínét tudják. A másik kettőről fogalmuk sem lehet. Amerikába nem fogtak bele. Most, hogy már tudták, melyik obszidián hová visz, abban maradtak, hogy a kényszerű várakozás minden percét arra használják inkább, hogy a soron következő küldetésre készüljenek fel. Kivéve Krisztiánt, akit nagyon izgatott a titokzatos korong, amelyet a padlásukon találtak, s amely nem akarta felfedni a titkát. Ezért gyakran kért a könyvtárostól Dél-Amerikát taglaló könyveket, de csak találomra bele-belenézett mindegyikbe; nem szisztematikusan olvasta őket. Vajon mit jelent az ábra a fránya érmén? – tűnődött megint, már vagy ezredszer az elmúlt hetek alatt. Gondolataiból az utcán hirtelen felharsanó dudaszó zavarta fel. Vajon ki dudál kora reggel, és miért? Újfent kinézett az ablakon, de semmi sem mozdult, az autó már eltűnt a sötétben. Krisztián kiballagott a konyhába, ahol édesanyja éppen a reggelit készítette. – Szervusz, kisfiam! Jól aludtál? – Köszönöm, igen. Jó reggelt, anya! Tökmag felkelt már? – Igen, már reggelizett is, most a fogát mossa – fülelt az anya a fürdőszoba felé, ahonnan víz zubogása hallatszott. – Én is mindjárt kész leszek. Menj csak nyugodtan, elleszünk Tökmaggal. Az anyja elmosolyodott, egy csókot nyomott a homlokára. – Az én nagy fiam… Legyen szép napotok! – köszönt el, aztán bement a fürdőbe, hogy kisebbik fiától is búcsút vegyen.
– Sziasztok! – üdvözölte Krisztián a barátait, ahogy belépett a fizikaterembe. Orsi és Zsófi a padban üldögélve beszélgettek, Barna pedig a kísérletre előkészülő tanárnőnek segédkezett. Púpka idén nagyon 9
megváltozott, legalábbis ami a tanítási módszereit illette. Míg korábban semmit sem szemléltetett, csak elmagyarázta a szabályokat meg a képleteket, addig most kísérletekkel készült az óráira. Az osztály nem tudta mire vélni az újítást, de Orsi, aki mindig nyitott szemmel és füllel járt, egyszer hallotta, amint Púpka és Zsóka néni arról beszélgettek a folyosón, hogy ez a kompetencia alapú oktatás, amit a minisztérium kitalált, csak púp a hátukra: kétszer annyit kell készülniük egy órára, mint eddig. Orsi gyanította, hogy a fizikatanárnő emiatt változtatott a módszerein. Akárhogy is, a gyerekek nagyon örültek, mert mostanában fizikaórán is rendszeresek voltak a durrogások, villanások és a mindenféle izgalom. A lányok felálltak, és odaléptek Krisztiánhoz. – Szia! Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte Orsi izgatottan. – Igen – bólintott a fiú. – Ma veszik le Erik lábáról a gipszet. – Bizony! – mosolygott Orsi. – És ez azt jelenti, hogy még pár nap, amíg megerősödik a lába, és indulhatunk a küldetésre! – Sziasztok! – lépett oda Barna is. – Nézzétek, mit csinálunk ma! – mutatott a tanári pulpitus tetején magasodó szerkezetre. – Ez egy Van de Graaff-generátor. Ezzel fogunk kísérleteket bemutatni. Ha úgy sikerül, ahogy terveztem, szuper látványban lesz részetek! – Hogy beindult Barna a fizikára! – súgta Zsófi Orsi fülébe, mire a barátnője elmosolyodott. – Hála isten, hogy végre kibékült ezzel a tantárggyal. Tavaly utálta, pláne amióta Púpka idekerült hozzánk. De most tényleg nagyon lelkes! Becsengettek, így az osztály a helyére ment. Vera és Robi voltak a hetesek. – Vilma néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonöt, hiányzik Dobos Erik. Az osztály fizikaórára készen áll. – Köszönöm! – biccentett a tanárnő. – Foglaljatok helyet. A gyerekek leültek, Vilma néni pedig beírta a naplót. Barna izgatottan fészkelődött a helyén, alig várta, hogy a tanárnő kiszólítsa. – Ma még mindig a töltésmegosztás témakörével foglakozunk, és ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes szerkezetet, a Van de Graaffgenerátort fogjuk tanulmányozni – kezdte a tanárnő. – Barna felkészült az anyagból, hallgassuk meg a kiselőadását! 10
A fiú felpattant, és kezében szorongatva a jegyzeteit előrement a tanári asztalhoz. – Nos, először szeretném nektek röviden elmondani, ki volt Van de Graaff, hogy működik a generátora, aztán bemutatnék két érdekes kísérletet is. Ahhoz majd szükségem lesz két emberre, akik segíteni fognak… Szóval, Van de Graaff amerikai fizikus volt, 1901-től 1967ig élt. Már gyermekkorában is élénk érdeklődést mutatott a fizika és a természettudományok iránt. De tehetséges volt a mérnöki tudományokban is. Az ő nevéhez fűződik az asztalon látható generátor feltalálása – mutatott a készülékre. – Ez a maga nemében az első szerkezet volt, amellyel nagy, akár több millió voltos feszültséget lehetett előállítani. Működési elve a következő: egy elektromos motor két különböző anyagú görgőn keresztül igen gyorsan meghajtja az itt látható gumiszalagot – bökött a szerkezeten függőlegesen körbefutó fekete sávra. – A dörzsölő hatás következtében a szalag két végén, a görgőknél töltésszétválasztás jön létre: az alsónál hiány keletkezik, míg itt felül, ebben a fémkupolában – mutatott a készülék burájára –, elektrontöbblet jön létre. A negatív töltésű részecskéket maga a szalag szállítja fel, és egy fésű segítségével jutnak fel a burára. Itt aztán felhalmozódnak. A töltések szétválasztása miatt feszültség keletkezik. Míg Barna magyarázott, többen a nyakukat kezdték nyújtogatni, hogy jobban lássák a nevezetes gumiszalagot. – Tulajdonképpen ez a berendezés volt az első részecskegyorsító – folytatta Barna –, és mint mondtam, több millió voltos feszültséget lehetett vele létrehozni. Majd mindjárt meglátjátok… Meg is lehet érinteni, és akkor… – Ezt a marhaságot! Hogy lehetne már megérinteni! – kiabált közbe Zoli gúnyosan. – Több millió volt azonnal agyonütne minket! Barna felpillantott a jegyzeteiből. Egy másodpercig összehúzott szemmel, szúrósan nézett Zolira, aztán mégis válaszolt: – Nyugodtan megfoghatod a fémkupolát, mert igaz, hogy benne több millió voltos feszültség is lehet, de az áram erőssége olyan kicsi, hogy maximum egy kicsit megcsípne. Bár még az sem biztos, hogy egyáltalán éreznél valamit… Egyébként meg nem kértelek, hogy segíts! 11
Zoli nem válaszolt, csak küldött egy utálkozó pillantást a fiú felé. A kapcsolatuk csak még rosszabb lett a kirándulás óta. Bár Zoli azóta egyszer sem kötött beléjük, ha a helyzet olyan volt, hogy megüthette miatta a bokáját; de azért olyankor, amikor nem volt tétje a dolognak, mindig próbálta cikizni Krisztiánékat. Barna folytatta az előadását. – Akkor most szükségem lenne először is egy lányra, hogy bemutathassuk a kísérletet. Rengetegen jelentkeztek, és Barna – maga sem tudta, miért – a tolongó lányseregből Virágot választotta. A lány elégedetten állt fel a padból, és nevetve kiment a pulpitushoz. Orsi megütközött a barátja döntésén. Egy pillanatra feltolult benne a féltékenység, és hirtelen átérezte, min mehetett keresztül Barna, amikor azt hitte, hogy Erik és közte van valami. – Most elindítom a készüléket, hogy kezdjenek összegyűlni a kupola felszínén az elektronok – szólt Barna. – Ez eltart egy ideig, aztán meglátjátok… Bekapcsolta a szerkezetet, mire a motor felbúgott, és a gumiszalag elkezdett körbe-körbe szaladni a görgők mentén. A gyerekek surrogást hallottak, ahogy a mozgása egyre gyorsult. Még vártak vagy egy percet. Mint rendszerint minden érdekes kísérletnél, most is többen felágaskodtak a helyükön, hogy jobban lássanak. Amikor Vilma néni intett, hogy most már jó lesz, Barna megfogta a berendezés alján kilógó vezetéket, aztán Virág fülébe súgott valamit. A lány Barnára nevetve bólintott (ettől Orsi még rosszabbul érezte magát), és hirtelen rátenyerelt a fémkupolára. Abban a pillanatban az összes hajszála önálló életre kelt, és mint valami tüskés gömb, a világ összes irányába meredve szabályos kupolát alkotott a feje körül. A produkció hatalmas sikert aratott: a gyerekek tapsoltak, fütyültek, Ákos hangosan dobogott a padján. Vilma néni alig tudott rendet teremteni. – Most az elektronok a kupolából átvándoroltak Virágra, és mivel ezek mind negatív töltésűek, taszítják egymást. Ezért áll Virág haja szanaszét – tájékoztatta Barna a többieket, aztán kikapcsolta a generátort. A lány frizurája hirtelen visszanyerte az eredeti formáját, mire 12
Virág elindult a helyére, de azért vetett még egy huncut pillantást Barnára. – Most… ööö… mást mutatok, de… ööö… ahhoz egy fiúra lenne szükségem – motyogta Barna zavartan az osztálynak; közben úgy nézett Virág után, mintha fejbe kólintották volna. Orsi most már dühösen fészkelődött a helyén, és odaszólt a mellette elhaladó Virágnak, hogy hagyja békén Barnát, mire a lány megint csak nevetett. Ismét szép számmal akadt jelentkező, végül Barna Krisztiánt választotta. Barátja fölállt, és kibaktatott hozzá a szerkezet mellé. Barna újraindította a generátort, megkérte segítőtársát, hogy most fogja meg ő az alul kilógó vezetéket, aztán neki is valamit a fülébe súgott. – Na, figyeljetek! – fordult az osztályhoz, aztán a mutatóujjával hozzáért a fémkupolához. Az érintésre az ő haja is az égnek meredt, de – sokkal rövidebb lévén – közel sem volt olyan látványos, mint amikor Virág hosszú hajával történt ugyanez. Ám az újdonság csak most következett. Krisztiánnal mindketten kissé megdőltek, és az orruk hegyét előrebökve közelíteni kezdtek egymáshoz. Egyszer csak hatalmas szikra keletkezett, és egy pillanatra éles fénycsík, egy mini villám ívelt át a két orr között. – Nahát! Szuper! – hallatszott mindenfelől. – Ez volt a kisülés – tájékoztatta Barna az osztályt. – Az elektronok most átugrottak az én orromról Krisztiánéra, hogy helyreálljon az egyensúly… Köszönöm! – nyújtott kezet Barna a barátjának. A fiú a helyére ballagott, Barna pedig boldogan Vilma nénire nézett, várva az elismerő szavakat és a kisötöst. A tanárnő már nyitotta is a száját, de nem tudott belekezdeni az értékelésbe. Ugyanis ekkor a generátor ismét felbúgott, és magától forogni kezdett a gumiszalag. Vilma néni odalépett, hogy kikapcsolja a zabolátlan készüléket, ám az nem engedelmeskedett: úgy látszott, elromlott a kapcsolója. A szalag egyre gyorsabban forgott körbe-körbe, és éles, sivító hangot hallatott, mire a tanárnő a konnektorhoz szaladt, és kihúzta a vezetéket. Ám a generátor most sem állt meg, sőt még gyorsabban futtatta a szalagot. Vilma néni megdermedt; még sosem találkozott efféle természetellenes jelenséggel. Egy elektromos készülék nem üzemelhet áram nélkül… Hacsak nem elemes, de a generátor nem volt az. A tanárnő 13
rémülten az osztályra nézett, mert eszébe jutottak a tavalyi esetek, amikor megmagyarázhatatlan dolgok történtek az iskolában. A készülék ekkor ropogó hangot hallatott. A fémkupolából egyre fényesebb ívek lövelltek ki minden irányba; aztán a tetejéről ragyogó szikrák kezdtek pattogni szanaszét, amelyek hamarosan betöltötték az egész termet. – Gyönyörű! Csodálatos! – hallatszottak mindenfelől a gyerekek sóhajai, akik furcsamód cseppet sem ijedtek meg; inkább megbabonázva bámulták a földöntúli fényességet. A szikrák elérték őket, körbefogták a hajukat, a bőrüket, a ruhájukat, és szemkápráztató, ezüstös keretbe fogtak mindent, amihez hozzáértek. Ragyogtak a bútorok, a füzetek, a könyvek, és az összes virág is a teremben. A kis fénygömbök úgy villództak a levelek csúcsán, mint apró igazgyöngyök. A lányok nevetve tanulmányozták vakító ezüstté vált hajukat, és az ujjukkal fény-képeket rajzoltak a levegőbe. Virág világító vidrája vidáman suhant még egy darabig a levegőben, aztán az alak szertefoszlott, és a kis gömbvillámok hangtalanul surrantak a legközelebbi szikrázó csíkhoz, hogy eggyé váljanak vele a pazar fényszimfóniában. Vilma néni halálra váltan kapkodta össze a holmiját, de aztán mégsem hagyta el a termet. Az ajtóból visszafordult, dacosan lecsapta a naplót és a könyveket az asztalra, aztán hősiesen megragadta a generátort, és kirohant vele a folyosóra. Ahogy kilépett az osztályból, a készülék megadta magát, és felhagyott furcsa viselkedésével. Oly ártatlanul feküdt a tanárnő karjaiban, mintha mi sem történt volna az előbb. Vilma néni megtorpant, csodálkozva felvonta a szemöldökét, aztán megfordult, és visszament a terembe. Krisztiánék azonnal tudták, hogy támadás történt, és cseppet sem csodálkoztak, amikor a tanárnő visszatérte után az osztálytársaik bambán maguk elé meredve, csodálkozva tekintgettek a belépőre: vajon mi a nyavalyát csinál azzal a készülékkel? Barna odasietett Vilma nénihez, hogy segítsen; elvette tőle az immár élettelen berendezést, az asztalra tette, aztán elindultak Krisztiánnal az osztálytársaiknak segíteni. – Sose hittem volna, hogy éppen Púpka lesz az, aki nem rohan el, mint eddig az összes többi tanárunk, hanem szembeszáll a gonosz 14
erővel – mondta Barna Krisztiánnak, aztán megpaskolta a kifejezéstelen tekintettel ücsörgő Virág arcát, hogy a lány magához térjen.
Mivel senkit nem ért sérülés az osztályban, Anna néni, az igazgatónő ez alkalommal sem hívott segítséget. Ahogy a gyerekek feleszméltek a furcsa bűvöletből, Vilma néni azonnal felszaladt az irodába, hogy tájékoztassa őt a történtekről. Az igazgatónő már meg sem lepődött; csak bólintott, ahogy a fizikatanárnő a beszámoló végére ért, és közölte, hogy ez várható volt; aztán elszaladt az alagsor irányába. Kollégája úgy nézett utána, mintha megbolondult volna. Bár a többi óra rendben lezajlott, és nem indult újabb támadás, Krisztiánék árgus szemekkel lesték egész nap az osztálytársaikat. Alig várták, hogy kicsöngessenek az utolsó óráról, és lemehessenek az udvarra megbeszélni a fizikaórát. Végre bekapcsolhatták a mobiltelefonjukat; már nagyon várták Erik hívását is: mikor érnek végre haza apjával a kórházból. Letelepedtek a tiszafa alá egy padra. – Megint sikerült neki – szólalt meg Barna csalódottan. – Pedig már azt hittem, többet nem tud támadni. – Tudott – bólintott Orsi –, de gondolj bele, hány hétig nem próbálkozott! Ez azért jelent valamit… – Egyre több idő kell neki, hogy össze tudjon hozni egy merényletet – helyeselt Krisztián. – Ez mindenképpen jó jel. – Tudom – felelte Barna –, csak olyan jó lett volna, ha nem kellene megint újratanítanunk az osztályt valamiből. Most foghatunk neki a fizikának… – Nem baj – vélekedett Zsófi –, bár nem erősségem a fizika, megteszek mindent, amit tudok… Szegények! Olyan megbűvölve ültek ott… Krisztiánnak eszébe jutott, amikor tavaly ő is hasonlóképpen gondolt a matematikatudását elvesztett Zsófira. Akkor, a támadás után, a lány is olyan elveszetten, kiszolgáltatottan üldögélt a székén, hogy Krisztián szíve majd megszakadt. És most ismét megtörtént… – Hamarosan vége lesz, meglátjátok! – szorította ökölbe a kezét. – Vagy ő, vagy én. Valamelyikünknek vége lesz… 15
A többiek megrendülten, csendben hallgatták a fiú szinte suttogó, rekedt szavait. – Hé, mondtam már: nem kell egyedül szembeszállnod vele! – rázta meg Barna a vállát. – Mi is itt vagyunk, ne feledd! Krisztián nem válaszolt, csak sóhajtva bólintott. – Na, gyertek, kéredzkedjünk el a tanszobáról! – szólalt meg Orsi. – Szerintem Erikék már hazaértek a kórházból. Látogassuk meg, biztos örülne neki – mondta úgy, mintha legalábbis nem tegnap látták volna utoljára a fiút.
Péter bácsi, aki aznap az ügyeletes tanár volt, nem ellenkezett. Amúgy is alig lettek volna, mert a délelőtti események miatt a legtöbb gyereket hazavitték. Krisztiánék úgy döntöttek, először mégiscsak hozzájuk mennek, mert Erik még mindig nem telefonált, ők pedig nem akartak alkalmatlankodni; hátha éppen bent van a fiú az orvosnál. Alig fordultak azonban rá az Esze Tamás utcára, megcsörrent Krisztián mobilja. Erik hívta nagy boldogan, hogy már otthon van, és végre megszabadult az átkos páncéltól. Naponta hallgatták a panaszkodását amiatt, hogy mennyire nem tud se mozogni, se fürdeni, se semmit csinálni a gyűlölt gipszbe merevedve. Így hát a Zrínyi utca felé vették az irányt. Erik hamar jött kaput nyitni. Még furcsán, majdnem sántikálva lépdelt, de nagyon örült a szabadságnak. Elújságolta, hogy megkérdezte az orvostól, mikortól használhatja teljes erőbedobással a lábát, mire az orvos azt felelte, hamarosan, csak egyszerre ne gyalogoljon sokat; és még két hétig felmentette a testnevelés óra alól. Letelepedtek Erik szobájában. A lányok segíteni akartak házigazdájuknak az üdítő felszolgálásában, de Erik nem hagyta; mihamarabb meg kell erősödnie, hogy megkezdhessék a negyedik küldetést, mondta, és máris kidöcögött a konyhába, aztán vissza a poharakkal meg az üdítővel. – Csakhogy ez a pillanat is eljött! – koccintottak a narancsdzsússzal. 16