d Benedek Szabolcs d
A VÉRGRÓF
5
Amikor a gróf Budapestre érkezett, éppen csak leszállt a hajóról a Lánchíd tövében, szétnézett, eny hén megingatta fejét, majd sápadt arcán egy enyhe mosollyal azt mondta a szorosan mellette lépdelő és a kései időponthoz képest szokatlanul elegánsan öl tözött fiatalembernek: — Hát itt tényleg nagyon sok minden megválto zott. Idegen akcentussal ejtette a szavakat, ám nem az zal a nehézkes darabossággal, ahogyan a Bécsben élő magyar arisztokraták beszélnek, akiknek folyama tosan keresgélniük kell a számtalan német szó kö zött azt a néhány magyart. Keskeny, vértelen ajkain könnyedén, szinte légiesen csúsztak ki a mondatok, láthatóan nem kellett törnie a fejét azon, hogy mit miként kell megfogalmazni ezen a nyelven, mégis a tónusban, a hangsúlyokban, a hangok megformá lásában szokatlan színek vibráltak. De nem csupán 79
ebben: az egész lényében volt valami idegensze rűség. Már az is különös volt, hog y hajóval érkezett, holott jöhetett volna vonattal is, az sokkal hamarább megtette az utat Bécs és Budapest között. A gróf azonban sehova sem sietett. Olyan volt — állapította meg az elegánsan, bár kissé csapzottan öltözött fia talember —, akár egy múlt századi úr, aki különösebb cél nélkül utazgat a világban, pusztán az utazás örö méért. Szépen, komótosan, kedélyesen. A régimó diságot még egyértelműbbé tették azok a hatalmas, ódon utazóládák, amelyeket a gróf és inasa magával cipelt. A fiatalember Pozsonyban szállt föl a hajóra. Az előnyt, amit elegáns öltözéke (fodros inge és drapp öltönye) adott a külsejéhez, némiképpen lerontotta sovány termete, göthössége, kócos haja és idegesen ugráló tekintete. Egy percre sem tudott leülni, foly ton föl-alá mászkált a hajón, hol erre, hol amarra fi gyelt, mintha szüntelenül keresne valamit. Rögtön kiszúrta a grófot. Persze nehéz is lett vol na nem észrevenni, amint az alkonyat után is meg maradó nyári langymelegben rezzenéstelen arccal, látszólag sehova nem nézve üldögél a fedélzeten. Úgy nézett ki, akár egy angol felfedező valami afrikai hajójáraton, pár nappal azelőtt, hogy bevenné ma gát a dzsungelbe, hogy ismeretlen állatok és népek után kutasson. A fiatalembernek az is megfordult a fejében, hogy ez a szokatlan küllemű alak talán új ságíró, tehát a kollégája, akit valamelyik neves lon doni lap küldött ide, hogy első kézből tudósítson 80
a magyarországi állapotokról. Esetleg egy otthon furtonf urt unatkozó gentleman, aki a múlt századi utazókhoz hasonlóan járja a világot, hogy később mindenről szépen illusztrált kötetekben számoljon be a művelt olvasóközönség előtt. Egy rövid ideig arra is gyanakodott, hogy hazatérő emigráns, de az tán gyors fejszámolással elhessegette ezt a gondola tot. Mert igaz, hogy élnek még páran 1848 szereplői közül — elegendő akár a császárra gondolni, vag y mondjuk a komáromi remeteségbe menekült Gör gey Art úrra —, ám azok őszbe csavarodott fejükkel és hajlott, reszketeg testükkel nem úgy néznek ki, mint ez a férfiú, aki — s a fiatalember itt azon kezdett el gondolkodni, hogy ez az alak vajon mennyi idős lehet. A sötétség valamelyest eltakarta az ismeretlen férfi arcának sápadtságát, s bár így is kivehető volt, mennyire fakó és beesett, ennek ellenére nem tűnt nagyon idősnek. Mielőtt kijött volna a kabinjából és beleült volna a karosszékbe — ez nem sokkal Pozsony után történt —, a fiatalember megfig yelte, milyen könnyedén, ruganyosan járt, tekintete élénk volt, sőt, hogy erőnek se volt híján, azt az bizonyította, hogy mielőtt megtalálta volna a számára és a szék számára legmegfelelőbb helyet, olyan játszi könnyedséggel tolt arrébb egy tárolószekrényt, mintha az valami könnyű kis tákolmány lett volna. Nagy bajuszú, tagbaszakadt férfi állt a gróf ka rosszéke mögött. Igazi óriás, aki robusztus mére teivel szokatlanul erős kontrasztot képezett a má sik véznaságával. A gróf ugyanis magas, de sovány, 81
majdhog ynem cingár ember volt. Ennek ellenére semmivel se g yöngébb az óriásnál. A Lánchídhoz megérkezve a fiatalember földbe gyökerezett lábbal nézte végig, ahogy lepakolnak a hajóról: nem enged ték, hogy akár ő, akár a matrózok az utazóládákhoz nyúljanak, maguk vitték le mind a négyet a fedél zetről. Pedig súlyos darabok lehettek, és a kikötő ben várakozó kocsik közül az, amelyiket fölfogadtak, láthatóan lejjebb ereszkedett a négy utazóláda súlya alatt. A lovak is igen nehezen bírtak el velük. Károm kodott is a kocsis rendesen, amíg a melléje letelepedő tagbaszakadt férfiú a vállára nem tette a kezét. Nem szólt egy szót se, még csak a tekintete vagy az arca se mutatott haragot, netán fenyegetést, ám a pazar szókincsű kocsis azonnal elhallgatott, és onnantól csak az ostort pattogtatta. Úgy esett, hogy a gróf szólította meg a közelében sertepertélő fiatalembert, noha eredetileg ez éppen amannak állt szándékában. Már jócskán benne jártak az éjszakában, erősen közeledtek Budapesthez, de a fiatalembernek még semmilyen épkézláb ötlete nem volt arról, hogy miként is kezdhetné el a remélt be szélgetést. Pedig nem szoktak ezzel nehézségei lenni: készített már színes riportot többszörös gyilkossá gért rács mögé került hallgatag hentesinassal épp úgy, mint a titkolózásba burkolózó szabadkőművespáholyok egyik főmesterével. Ezúttal viszont sehogy se akartak a szájára jönni azok a frappáns kérdések. Órákon át keringett a rejtélyes ismeretlen körül, s miközben annak arisztokratikus idegensége rop pant kíváncsivá tette, egyszersmind meg is bénította. 82
Na meg persze attól is tartott, hogy mielőtt egyet szólna, a marcona, nagy bajuszú figura egyszerűen leüti. A gróf észrevette, hogy ez a bátortalan ifjú akar tőle valamit, de egyelőre kivárt. A hajó azonban vé szesen közeledett Pesthez, és félő volt, hogy a célok beteljesületlenek maradnak — ezért amikor a fosz ladozó sötétségben föltűntek Újpest gyárkéményei, hirtelen odaszólt a néhány méterre tőle a korlátnak támaszkodó fiatalembernek, és megkérdezte tőle, hogy mit gondol, lesz-e lehetőség a kikötőben kocsit vagy valamiféle szállítóeszközt bérelni. — Hogyne, kérem — hebegte amaz, majd erőt vett magán, ellépett a korláttól, és néhány szóban elma gyarázta, hogy a hajók érkezésekor mindig ott szo kott állni pár bérkocsis, akik kéretlenül is fölkínálják a szolgálataikat. — Ez pompás — örvendezett a gróf, és a fiatalem ber ekkor állapította meg, hogy kissé franciásan ejti a szavakat. Ezek szerint mégse angol, gondolta, de ez egy általán nem keserítette el. Sőt. Éppen elég regényt olvasott már el Verne Gyulától és Victor Hugótól ah hoz, hogy a franciákért is lelkesedjen. — Tudja, momentán nem sok holmim van, a na gyobbik része egyelőre Bécsben maradt, de azt a ke veset se szeretném ölben elszállítani a szállásomig. Nem mintha nem birkóznánk meg velük, ám mégis, képzelje csak el, milyen nevetséges látványt nyújta nánk, amint az imbolygó súlyok alatt görnyedve vé gigcipekedünk a fél városon… 83
A férfi nevetett. Volt valami gúny, valami szarkaz mus a nevetésében. Különben az a nem sok holmi, mint rövidesen kiderült, egész pontosan négy uta zólád át jelentett, és a fiatalember megállapította, hogy az idegen igazat beszél: tényleg meg tudnának birkózni velük, mi több, talán keresztül is tudnák ci pelni őket a fél, vagy akár az egész városon. — Hol volna az a szállás, kérem? A férfi a homlokát ráncolta, aztán a mögötte álló tagbaszakadt alakra bökött: — Ne haragudjon, milyen jó, hogy mondja, ezt el is felejtettem az inasomtól megkérdeni… Mihály, merre is van a szállásunk? Az újságíró kétszeresen is meglepődött. Egyrészt azért, mert nem gondolta volna, hogy ez a nagy ter metű figura, aki bő, fehér ingében és enyhén buggyos fekete pantallójában egy az egyben úgy festett, aho gyan a színpadokon a parasztokat szokták ábrázolni, inasként szolgál. Másrészt azon is csodálkozott, hogy túl azon, hogy Mihálynak szólították, a bajszos férfi gazdájához hasonlóan magyarul, ám enyhe francia kiejtéssel válaszolt: — A Bulyovszky utcában, gróf úr. Pillanatokon belül ez volt a harmadik meglepe tés. Egy gróf! — futott át a fiatalember agyán — Ezek szerint mégiscsak negyvennyolcas emigráns? — Az egyre jobban felszakadozó sötétben lopva megint az idegen vonásait kezdte fürkészni, és azon tanakodott, mennyi idős lehet. — Ezek szerint Bulyovszky utca! — bólogatott amaz. — Netán ön tudja, hogy merre van? 84
— Az Andrássy útról nyílik — felelte a fiatalember, mielőtt Mihály szóra nyithatta volna vaskos ajkait. — Köszönöm! Köszönöm, kedves… ej, de udvariat lan vagyok, hiszen még be se mutatkoztam, bocsás son meg a figyelmetlenségemért… — a gróf kotorászni kezdett a zsebében. Az újságíró fülig elpirult. — Én kérek elnézést, méltóságos uram, amiért megfeledkeztem az illendőségről, nekem kellett volna előbb… Közelebb lépett, de nem tudta folytatni, mert az idegen egy névjegyet rántott elő, és átnyújtotta. A fiatalember a hajnal derengésében és a fedélzeti lámpa imbolygó fényében elolvasta a három nyelven (franciául, németül és magyarul), apró betűkkel meg írt kártyát: Felsővadászi Rákóczi Lipót, Saint-Ger main és Sárospatak grófja. — Rákóczi! — ismételte félhangosan a bűvös nevet. Pár esztendővel korábban, még egészen kezdőként szerette volna elérni, hogy ő tudósítsa lapját a vezér lő fejedelem, a fejedelem mostohaapja és édesanyja hamvainak temetéséről, de a főszerkesztő ebbe nem ment bele, mondván, hogy túl tapasztalatlan még egy ekkora anyag összeállításához, úgyhogy mást küldött Kassára. Abba azonban beleegyezett, hogy Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és Zrínyi Ilona Budapestre ér kezéséről és itteni rövid megállójáról ő tájékoztassa az olvasóközönséget. Kicsit elszámította magát, vagy az értesülései voltak felületesek, a koporsók ugyanis egy egész napot töltöttek Budapesten, az ifjú kollégának tehát bőven volt lehetősége írni a Keleti pályaudvarról 85
induló, majd oda visszatérő, valamint a Bazilikában és a Deák téri evangélikus templomban fölravatalo zott vendégekről. — Igen, az vagyok — bólintott a gróf, és kíváncsian pillantott a fiatalemberre. Amaz zavartan nyújtotta át saját névjegyét: — Tényleg bocsásson meg, méltóságos uram… Sza… Szállási Titusz vagyok. Megint elpirult, mint rendszeresen, amikor be mutatkozott. Ennek az volt az oka, hogy eredetileg Szabó Bélaként anyakönyvezték, de a publikációi hoz (amelyekbe a hírlapi tudósításokon, riportokon és olykor tárcákon kívül néhány vers is beletartozott) barátai és kollégái tanácsára eg y másik, szebben hangzó nevet választott, amely egy kávéházi hajnalon született meg, midőn az éjjeli abszint hatását némi kávéval igyekeztek elmúlasztani, hogy a redakcióba immáron többé-kevésbé kitisztult fejjel menjenek. Mindazonáltal a fiatalember demokrata meggyőző désétől vezéreltetvén ragaszkodott ahhoz, hogy ha már a derék kollégák egy római császárról keresztel ték el, új vezetékneve végén —i álljon —y helyett. — Titusz… — mélázott Rákóczi gróf. — Milyen rég hallottam ezt a szép nevet. A fiatalember nem tudta eldönteni, hogy gúnyoló dik-e. Mielőtt megbizonyosodhatott volna, gyorsan elterelte a szót: — Már megbocsásson a kíváncsiskodásért, méltó ságos gróf úr, de az ön családneve igen jól cseng er refelé… Az pedig, hogy Sárospatakot is föltünteti a névkártyáján, külön gyanakvásra ad okot… 86
A gróf kurtán fölnevetett. — A magyarok szeretnek folyton a múltba hajolni. Akárhányszor magyarokkal találkozom, mind ezt kérdezi. Nem igaz, Mihály? — De igaz, gróf úr — válaszolta Mihály rezzenés telen arccal. — Hát mondd meg ennek a derék ifjúnak, Mihály, hogy leszármazottja vagyok-e annak a Rákóczi fe jedelemnek. — Ön Rákóczi Ferenc fia, gróf úr. Szállási Titusz ismételten meghökkent. Nem azon, hogy a gróf intése ellenére az inas nem hozzá, hanem a gazdájához intézte a szavait. Sokkal inkább a fejedelem nevének hallatán. Mármint hogy Lipót Rákóczi Ferenc fia lenne, ami már csak az azóta eltelt majdnem kétszáz év okán is képtelenség. Természete sen nem szabad kizárni azt a lehetőséget, hogy ezek itt gúnyolódnak — vagy jó: engedtessék meg, hogy tréfálkoznak vele. A másik eshetőség, hogy a gróf apját ugyanúgy hívták, mint a vezérlő fejedelmet. Elhatározta, hogy ennek alkalmasabb időben utá na fog járni. — Először jár a méltóságos úr Budapesten? — Nem először, noha amikor legutóbb itt voltam, akkor még nem így hívták ezt a várost, és nem is volt ekkora. De mostanában csupa jót hallottam róla. Szállási Titusz a homlokát ráncolta, és újra azon mélázott, hogy vajon mennyi idős lehet a gróf, ha legutóbbi ittjártakor Budapest még külön városok formájában létezett. Elvégre annak is már lassan negyven éve. 87
— Méltóságos gróf úr, mint láthatja, újságíró va gyok… — Látom — biccentett Rákóczi Lipót, ahogy a ke zében tartott névjegyet tanulmányozta. — Budapesti Napló. Ez az ön lapja? Ennek dolgozik? — Igen, méltóságos uram, és ne haragudjon a tola kodásért, de az olvasóinkat bizonyára nagyon érde kelné, ha megtudnának egyet s mást az ön életéről, különös tekintettel történelmi családjára… A gróf legyintett: — A magyarokat ez érdekli a legjobban. A törté nelem. A múlt, amit ők valami félreértés kapcsán di csőnek tartanak. — Engedelmével, ezen véleményét kiegészíthetné a legújabb, már itt szerzett benyomásaival is… Szóval, ha nem veszi tolakodásnak, néhány nap múlva föl keresném, hogy beszélgessünk ezekről. Szállási Titusz, ahogy a matrózoktól látta, szélesre tárt terpeszben állva megvetette lábait a fedélzeten. Nem imbolygott, nem dőlt semerre sem. Most már elemében volt. Megint dolgozott. — Hogyne, barátom, hogyne — biccentett kedé lyesen a gróf. — Az inasom mindjárt fölírja a névje gyemre a pontos címemet. Aztán majd csináltatok olyat is, amelyen már szerepel ez a Bulyovszky utca. Keressen föl néhány nap múlva. De föltétlen este jöjjön. — Köszönöm, méltóságos uram! Esetleg odatele fonáljak előbb? — Ne telefonáljon. Nincs a villában telefon. Utá lom a modern dolgokat. Ha otthon vagyok, akkor 88
megtalál. Ha nem, akkor jöjjön máskor. Vagy ekkor, vagy akkor, de mindenképpen várni fogom. A bécsi hajó kürtszóval üdvözölte az ébredező Bud apestet. Már látszott a Vár és a Lánchíd szilu ettje. * A főszerkesztő korántsem volt annyira lelkes. — Mondja kérem, hol él maga? Talán nincs fogalma arról, hogy ez egy liberális demokrata napilap? Mi óta is van minálunk? Pályi Ede minden munkatársáról pontos tudo mással bírt, így azzal is tisztában volt, hogy Szállási Titusz (még Szabó Bélaként) még az elődje idejében került a Budapesti Naplóhoz. Nem sokáig dolgozott Vészi József kezei alatt, mivel amaz a szabadelvűek választási győzelme után kormánytisztséget kapott. Később Berlinbe távozott, és noha mostanában ismét Budapesten tartózkodott, úriemberi mivolta meg akadályozta abban, hogy visszavegye azt, amely az övé volt, és amelyet ő alapított. Pedig a barátai, isme rősei és volt kollégái (ezek többnyire egy csoportot alkottak) folyamatosan győzködték, mondván, hogy miután pár évvel ezelőtt leköszönt a főszerkesztői tisztről, a lap legnevesebb munkatársai szélsebesen távoztak, ami a nívó csökkenésében és a példányszám esésében is meglátszott. Szállási Titusz beletúrt loboncos, ollóra váró, szertelen, keseszínű hajába. Ez nála a meg nem ér tettségből származó csalódott, néma düh jele volt. 89