Susan Abulhawa: Hajnal a tiltott kertben

Erőteljes és szenvedélyes regény.

Michael Palin

Copyright © Susan Abulhawa, 2008

Hungarian translation © Dobosi Beáta, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Mornings in Jenin, Bloomsbury USA, New York, 2010 Borítóterv © Holly Macdonald

Borítófotó © David Sacks/Getty Images

bizonyosodjék róla. Lehet, hogy bebújt a disdásám alá?

Megtapogatta a mellét. Iszmáíl sehol. Elveszett a fia.

Dália megállt, és megállt az idő is. Sikított, ahogy akkor szeretett volna, amikor az apja megégette a kezét. A legmélyebb anyai fájdalom kelt életre ebből a hangos, metsző, mindent elemésztő, nem evilági sikolyból. Az ember leghőbb vágya, hogy képes legyen visszaforgatni az idő kerekét, csak néhány perccel. Ha van Isten, meghallja Dália jajveszékelését.

Haszan odarohant hozzá, és pont olyan kétségbeesetten kezdett keresgélni a tömegben, ahogy Dália tette. Mivel féltette a nagyobbik fiát, végig magával cibálta Júszefet, miközben Iszmáílt kereste. Júszef még szorosabban kapaszkodott az apjába, félt megszólalni.

Haszan ereje mindhármuknak a biztonságot jelentette. Csak Iszmáílnak nem.

A falusiak a völgyben ültek a földön. A táj pont olyan szép és békés volt, mint máskor. A fák és az ég és a dombok és a kövek mit sem változtak, és a falusiak bódultak és csendesek voltak, kivéve Dáliát. Megőrjítette az aggodalom, az embereket vallatta, lerántotta a takarókat más nők gyermekeiről, abban a reményben, hogy egy sebhelyes arcú kisfiút talál alattuk. Baljós sejtelmekkel keresett-kutatott, hiába próbálta Jehja csitítani, hogy valaki biztosan felvette a gyermeket, és csak idő kérdése, mikor kerül vissza hozzájuk.

De Jehja is tudta, hogy a szavak fabatkát sem érnek.

57

Dália a teljes kimerülésig sírt, újra és újra és újra felidézte magában azt a pillanatot. A kis Júszef, aki semmit sem értett abból, miért vált hirtelen az egész falu élete pokollá, kelletlenül elengedte az apját, és dzsiddo Jehja karjába bújt. Mindketten kábák voltak, és könny csorgott az arcukon.

Haszan nyughatatlanul rohangált sebesült öccse, vigasztalhatatlan felesége, rémült fia és zavart apja között, míg végül összeroskadt a fáradtságtól, és elaludt a földön a kíméletlenül csipdeső szúnyogok között, fejét egy kövön nyugtatva. De az alvás sem oldhatta fel az érzést, hogy kudarcot vallott. Nem tudta megvédeni a családját. Nem nyújtott nekik biztonságot, és nem hozhatta vissza Iszmáílt.

– Dzsiddo, most már hazamehetünk? – kérdezte Júszef a nagyapját.

Jehja nem tudott hazudni, de az igazat sem mondhatta meg. Megcsókolta az unokáját, magához húzta, átölelte, a mellkasára szorította, és azt mondta: – Aludj egy keveset, ja ibni, aludj, ja habíbi.

Fiam, szeretett fiam.

Másnap megpróbáltak hazatérni, de a rájuk szegezett fegyverek útjukat állták. Három napon és két éjszakán át meneteltek az engesztelhetetlen dombokon fel, majd le, a perzselő hőségben, a láthatatlan, de minden bizonnyal résen lévő orvlövészek orra előtt.

Egy cukorbeteg fiú és a nagyanyja meghalt. Egy nő elvetélt, és két kiszáradt csecsemő ernyedten feküdt 58

az anyja karjában. Dzsenínig jutottak. Megpihentek, ahol akadt még hely a többi faluból érkező menekültek között, akikkel összetalálkoztak. A környező települések lakói segítettek nekik, amennyit csak tudtak, adtak ételt, pokrócokat és vizet, és ahány embernek csak lehetett, szállást is. Nem telt sok időbe, Jordánia, Irak és Szíria sátrakat küldött, és Dzsenínben létrejött egy menekülttábor, ahol Ein Hod lakói a dombokról ráláthattak az otthonukra, ahová már soha többé nem térhettek vissza.

Vagyis nyolc évszázaddal azután, hogy Szaladin hadvezér serege 1189-ben megalapította, Ein Hodot megtisztították palesztin gyermekeitől. Jehja megpróbálta kiszámolni, hány nemzedék élt és halt meg a faluban: negyvenig jutott. Nem volt nehéz feladat, mert az arabok úgy nevezik el a gyerekeiket, hogy abból tudni lehessen a származásukat: öt vagy hat közvetlen felmenőjük nevét adják nekik, megfelelő sorrendben. És Jehja kiszámolta, hogy negyven nemzedék életét lopták most el. Negyven nemzedék születését és halálát, esküvőjét és táncmulatságait, imáját és lehorzsolt térdeit. Negyven nemzedék bűnét és könyörületességét, főztjét, erőfeszítéseit és henyélését, barátságait és ellenségeskedését, megállapodásait, esőit és szeretkezéseit. Negyven nemzedék emlékeit, titkait, botrányait.

Mindet ellopták mondvacsinált okkal azok, akik le akarnak telepedni a helyükre, és azt állítják, hogy mind59

ez – ami az épületekből, a gyümölcsösökből, a kutakból, a virágokból és a szépségből maradt – az Európából, Oroszországból, az Egyesült Államokból és a világ minden szegletéből érkező idegen zsidók öröksége.

A történelem nyomora élve maga alá temette őket, és Palesztinában a számkivetettség éve, az 1948-as esztendő kimaradt a naptárakból. Nem számolták már a tovaszálló napokat, hónapokat és éveket, mert mindez a történelem pillanatának végtelen ködébe veszett. Az év tizenkét hónapja összezavarodott, céltalanul kavargott Palesztina szívében. Ein Hod Susan Abulhawa egy palesztin menekülttáborban szüöregei menekültként fognak meghalni a táborban, letett 1970-ben. Különböző arab országokban töltött és az örököseikre az őseik otthonait nyitó hatalmas rendkívül hányatott kisgyermekkora után kamaszként az vaskulcsokat, az ottománok ronggyá foszlott földjegyEgyesült Államokba került nevelőszülőkhöz, ma is ott él. zékeit, a britek szerződéseit, az emlékeiket és a föld 2002-ben a dzseníni menekülttáborban szemtanúja szeretetét hagyják, és a megingathatatlan elszánást, volt semmilyen egy borzalmas vérfürdő következményeinek; hogy soha körülmények között nem fog-első regénye, a Hajnal a tiltott kertben ebből az élményből nak hátat fordítani negyven nemzedék hagyatékának, született Elszánt aktivistája és szószólója a nyugati hiába tették rá meg. kezüket a mindent felforgató tolvajok. világban a palesztinok ügyének.

öt Ibni! Ibni!

1948 A támadást megelőző napon, 1948 júliusának végén a Negev-sivatag forró szelei Jeruzsálem felé fújtak, librikiado.hu

60

3999 Ft

amikor az izraeli katonák a faluba jöttek, hogy megkössék a fegyverszünetet. Már csak néhány hét volt szeptemberig, ami mindig száraz déli széllel és szakadó esővel érkezett.

Az eső, de már az érkezésére utaló jelek is reménnyel töltötték el a szíveket. És a fegyverszünetet megünneplő lakoma, gondolták a falusiak, a békés együttélés jele. voltak egymástól, Aligkezdetének tizenöt centire Amíg Izrael katonái ettek, a Móse nevűvolt férfi egy de ebben a tizenöt centiben benne arab nőt figyelt. Egy kisfiú csimpaszkodott a disdásája közel húszévnyi idő, egy háború, két szélébe. Fél kézzel egy csecsemőt szorított a mellére, vallás, egy holokauszt, egy katasztrófa, a másik kezével báránysültet szolgált fel Mósénak és a két anya, két apa, egyegyenruhájában sebhely és egy bajtársainak.

A barna katonai feszítő mely lomha pillangó módjára Móse titok, arra gondolt, milyen igazságtalan, hogy ennek az arabverdesett parasztnak megadatott a gyermekáldás, míg az a szárnyával. ő szegény Jolantája, aki túlélte a népirtás borzalmait, nem szülhetett gyermeket. A szíve mélyén zokogott.

Móse szerette volna boldognak látni Jolantát. És Jolanta gyermeket akart. De Jolanta testét tönkretették a nácik, akik kamaszkora utolsó éveiben arra kényszerítették, hogy kielégítse az SS-ek testi igényeit. Jolanta az életét köszönheti a rémálomnak, ami meddővé tette. Minden családtagját elveszítette a haláltáborokban, így egyedül utazott Palesztinába a második világháború végén. Semmit sem tudott Palesztináról és a palesztinokról, pusztán engedett a cionisták hívó szavának és a tejjel-mézzel folyó ígéreteknek. Menedéket remélt. Meg akart szabadulni az 61