Ashley Audrain: A szív sötétje

7

Amikor elmentél, azonnal tudtam. Eltöltött a tested melege, és máris tudtam, hogy megvan. Akkor már hónapok óta próbálkoztunk. Három hét múlva sírva-nevetve hemperegtünk a fürdőszoba kövén, mint a részegek. Egy csapásra minden megváltozott. Aznap nem mentél dolgozni, emlékszel? Egész nap ágyban maradtunk, filmeket néztünk, telefonon rendeltünk kaját. Nem akartunk elmozdulni egymás mellől. Te meg én. És ő. Tudtam, hogy lány lesz.

Többé egy sort sem tudtam leírni. Ahányszor megpróbáltam, mindig ezerfelé kalandoztak a gondolataim.

Hogy fog kinézni, milyen ember lesz?

Kismamatornára kezdtem járni. Minden foglalkozás nyújtással kezdődött. Első alkalommal bemutatkoztunk, elmondtuk, ki hányadik hónapban van. Lenyűgöző élmény volt nézni a többi nő gömbölyödő hasát a tükörben, miközben aerobikgyakorlatokat végeztünk, amelyeknek amúgy vajmi kevés értelmét láttam. A saját hasamon még semmi változás nem látszott, pedig alig vártam már, hogy nézhessem, amint a kislányom lassan teret foglal magának. Bennem. És a világban.

41

Egész más volt így járkálni a városban. Hiszen volt egy titkom. Szinte azt vártam, hogy a szembejövők is másképp néznek majd rám. Szerettem volna megsimogatni a hasamat, amely egyelőre lapos volt, és odakiáltani nekik, anya leszek. Bizony! Mintha tíz centivel a járda felett lépkedtem volna.

A könyvtárban órákon át lapozgattam a Terhesség és szülés szekcióban talált könyveket. Most már látszott is. Egy nő odajött hozzám, miközben a könyvek gerincét fürkészve keresett valamit. Amikor leemelte a polcról, láttam, hogy valami álmatlansággal foglalkozó kötet, rongyosra olvasva.

– A tied mekkora? – kérdeztem.

– Hat hónapos. – Ujját végighúzta a tartalomjegyzék sorain, mint aki keres valamit, aztán tekintetét felemelve a hasamra pillantott. – És te? Hányadik hónapban vagy?

– Huszonegyedik hét – feleltem. Mindketten bólintottunk. Olyan típusnak tűnt, aki valaha otthon kombucha gombát nevelt, és reggel hatra járt az edzőterembe, de ahogy elnéztem, újabban beéri a maradék krumplipürével, és örül, ha le tud ugrani pelenkáért a sarki boltba.

– Azóta szemhunyásnyit sem aludtam. Első gyerek?

Mosolyogva bólintottam.

– Nekem a második. – A nő felemelte a könyvet. – Figyelj, ha az alvást meg tudod oldani valahogy, a többi már menni fog. Semmi más nem számít. Előszörre nagyon elszúrtam.

Elnevettem magam, megköszöntem a jótanácsot. Az ajtó felől gyereksírás hallatszott.

42

8

– Fox, gyere, nézd! – Immár a harmadik hatalmas doboz érkezett édesanyádtól azóta, hogy elújságoltuk a baba érkezését. Anyád azt se tudta, hova legyen örömében, minden héten felhívott, hogy megkérdezze, jól vagyok-e.

Elegáns pólya, újszülöttnek való kötött sapka, aprócska fehér rugdalózók voltak a csomagban. A doboz alján még egy külön becsomagolt batyu, a csomagoláson felirat: Fox babaholmija. A csomagban egy kissé megviselt, gombszemű plüssmacit találtam, és egy kopott, selyemszegélyű flaneltakarót. Egykor elefántcsontszínű lehetett. Apró porcelánfigura, egy fiúcska, aki a holdsarlón üldögél, rajta aranybetűkkel a neved. Az orromhoz érintettem a macit, aztán eléd tartottam, hogy te is megszagolhasd. Azt mondtad, emlékszel rá. Csak fél füllel hallgattalak, mert a gondolataim másutt jártak: a múltat kutatták hasonlóan ismerős tárgyak, takarók, plüssjátékok, kedvenc könyvek után, de egyet sem sikerült felidéznem közülük.

– Szerinted képesek leszünk rá? – kérdeztelek aznap este a vacsoránál, a tányéromra szedett ételt piszkálgatva.

Mióta teherbe estem, a húst csak nehezen tudtam legyűrni.

44

– Mire?

– Hogy gyereket neveljünk.

A kezedet nyújtottad, és mosolyogva a villádra szúrtad a tányéromon heverő marhaszeletet.

– Nagyszerű anya leszel, Blythe.

Ujjaddal szívecskét rajzoltál a kézfejemre.

– Tudod, az én anyám… ő nem volt… szóval elment.

Egyáltalán nem olyan volt, mint a tied.

– Tudom. – Elhallgattál. Biztathattál volna, hogy mondjam tovább. Ha megfogod a kezem, a szemembe nézel, és megkérsz, hogy beszéljek róla… de nem tetted, csak elvetted előlem a tányért, és a mosogatóba tetted.

– Te más vagy – mondtad végül, és átkaroltál. Aztán hozzátetted: – Egyáltalán nem hasonlítasz rá, érted? – Mintha valami sértettséget éreztem volna ki a szavaidból, amit nem tudtam hova tenni.

Hittem neked. Igazán nem esett nehezemre elhinni.

Később egymást átölelve üldögéltünk a kanapén. Kezedet a hasamon nyugtattad, olyan mozdulattal, mintha a világot tartanád a tenyeredben. Alig vártuk, hogy megmozduljon, meredten figyeltük feszes bőrömet, a kékesen derengő ereket a bőr alatt, amelyek miatt gömbölyödő pocakom a földgolyóra emlékeztetett. Olyan apukák is vannak, akik beszélnek a feleségük pocakjához, azt mondják, a baba hallja őket. De te szótlanul, megilletődött csendben vártad, hogy jelet adjon magáról, mintha a szíved mélyén úgy éreznéd, álmodod az egészet, valójában nem is létezik az a gyerek.

45

9

Talán éppen ma.

Aznap reggel a szokottnál is súlyosabbnak éreztem a hasamat, és mintha lejjebb is ereszkedett volna. Egész éjjel arról álmodtam, hogy magzatvíz árasztja el az ágyunkat. Éreztem, hogy erőt vesz rajtam a pánik, amit tudatos erőfeszítéssel sikerült elkerülnöm a terhesség negyven hete alatt. Hát csak jöjjön, ha jönni akar. Ha ez már az, legyen.

Akkor most megszülöm, és ez így jó, suttogtam magam elé, miközben feltettem a teavizet. Ültem a konyhaasztalnál, egy darab papírt tettem magam elé, és mint a mantrát, újra és újra leírtam ezeket a mondatokat, míg csak be nem léptél a konyhába.

– Betettem a gyerekülést a kocsiba – mondtad. – A telefon egész nap ott lesz mellettem.

A papírlapot a tányéralátét alá csúsztattam. Megcsókoltál, és elmentél dolgozni. Én pedig egészen bizonyos voltam abban, hogy ez lesz az a nap.

Este fél nyolc körül már együtt kuporogtunk a hálószoba padlóján, a térdembe mély árkokat vájtak a parketta rései. A csípőmnél fogva tartottál, nehogy elveszítsem az 46

egyensúlyom, miközben igyekeztem mélyen, egyenletesen lélegezni. Ahogy a tanfolyamon tanultuk. De sehogy sem sikerült eljutnom az ígért nyugodt, ellazult állapotba. Te minden apró rezdülésemet figyelted, feljegyezted, hány perc telt el az egyes fájások között, ám én kitéptem a jegyzetfüzetet a kezedből, és hozzád vágtam.

– Gyerünk, induljunk. – Úgy éreztem, nem bírom tovább a lakásban. Éreztem, hogy a baba hatalmas erővel nyomul kifelé, én pedig öntudatlanul azért küzdöttem, hogy bent tartsam. Persze szó sem volt még arról, hogy valóban a végéhez közeledett volna a vajúdási szakasz, tudtam, a méhszáj még nincs nyitva, még nem állok készen. Próbáltam elképzelni, ahogy a baba feje beilleszkedik a szülőcsatornába, de képtelen voltam már arra gondolni, ahogy tanították, hogy a testem kitágul, mint a folyó torkolata. Minden izmom görcsbe rándult a rettegéstől. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Amit a fájdalomról mondanak, igaz, bár ma már nem tudom felidézni, milyen volt. A hasmenésre emlékszem.

Arra is, hogy milyen hideg volt a helyiség. Emlékszem a görgős kocsira helyezett csipeszekre és fogókra is a karácsonyi girlandokkal ékesített folyosón, ahol a fájások közötti szünetekben sétáltunk. A nővér sütőlapát méretű kezére. Nyüszítettem, amikor belém hatolt vele, hogy megnézze, mennyire vagyok kitágulva.

– Nem akarom – suttogtam magam elé. Halálosan kimerült voltam. Te vagy félméternyire állhattál tőlem, vizet ittál, amit a nővér hozott neked. Nem akartam ilyet mondani, de valahogy kibukott belőlem.

– Mit nem akarsz?

47

– A gyereket.

– Úgy érted, nem akarsz szülni?

– Nem. A gyereket nem akarom.

– Kérsz érzéstelenítést? Szerintem kellene. – A nyakadat nyújtogatva néztél a nővér után, és hideg vizes borogatást tettél a tarkómra. Emlékszem, úgy tartottad a kezedben a hajamat, mintha egy ló sörénye lett volna.

Nem kértem gyógyszert. Érezni akartam, mennyire rossz. Büntess meg, gondoltam. Tépj szét! Csókot nyomtál a fejem búbjára, de ellöktelek. Gyűlöltelek. Azért, mert ezt kívántad tőlem.

Könyörögtem a nővéreknek, hadd menjek ki a vécére, hadd szüljek ott. Nem tudom már, miért gondoltam, hogy ott könnyebb lesz. Ott valamiért nyugodtabbnak éreztem magam. Amúgy addigra már nemigen tudtam, mit beszélek. Abból sem értettem egy szót sem, amit nekem mondtak. Valahogy sikerült rávenned, hogy feküdjek vissza, a nővérek rám parancsoltak, hogy dugjam a lábam a kengyelbe. Bármit próbáltam, mindenhogy rossz volt. Az az égő érzés… odanyúltam, hogy érezzem a lángokat, mert biztos voltam benne, hogy lángolok, de valaki eltolta a kezemet.

– Rohadj meg!

– Ugyan, anyuka – hallottam az orvos hangját. – Meg tudja csinálni.

– Nem tudom. Nem is fogom – sziszegtem.

– Nyomd! – mondtad. Meglepően nyugodt volt a hangod. Lehunytam a szemem, és azért fohászkodtam, hogy valami szörnyűség történjen. Halál. Azt akartam, hogy valaki meghaljon. Én vagy a gyerek. Hiszen lehetetlen, hogy mindketten túléljük.

48

Miután kitoltam, az orvos odatartotta elém, de a vakító fényben alig láttam belőle valamit. Egész testemben reszkettem a fájdalomtól. Hányni fogok, mondtam. Te valahol a csípőmnél álltál, az orvos mellett, úgy jelentette be, hogy kislány. A síkos fejecske alá csúsztattad a kezed, és óvatosan az arcodhoz emelted a kis testet.

Valamit mondtál neki. Hogy mit, ma sem tudom; attól a másodperctől kezdve, hogy a világra jött, megvolt a saját, titkos nyelvetek. Az orvos hasra fektette a tenyerén, mint valami ázott kismacskát, átnyújtotta a nővérnek, aztán visszatért a munkájához. A méhlepény időközben a padlón landolt. Az orvos összevarrta a sebet, én meg csak bámultam a vakító fényben azt a lényt, akit én hoztam létre. Immár én is közéjük tartoztam, az anyák közé.

Borzongatóan izgalmas érzés volt. Annyira vacogtam, hogy attól féltem, letörik egy darab valamelyik fogamból.

Aztán meghallottam a hangját. Az ordítását. Valahogy ismerősen hangzott.

– Jöhetünk, anyuka? – kérdezte valaki. A meztelen mellemre tették. Olyan volt, mint valami meleg, kiabáló vekni. Már lemosták róla a vért, és kórházi flaneltakaróba csomagolták. Orrocskáját pici, sárgás pontocskák pet�tyezték. Nedves, sötét szemét rám szegezte.

– Én vagyok az anyád – mondtam.

Első éjjel egy percet sem aludtam. Hallgatagon néztem a gyereket az ágyat körülvevő lyukacsos függönyön át. Aztán kibontottam a takaróból. Lábujjai, akár az apró, fehér gyöngyök. Ujjam hegyével végigsimítottam a bőrén, néztem, ahogy összerándul az érintésem alatt. Élt. Belőlem jött. Olyan illata volt, mint nekem. Az előtejbe bele 49

sem kóstolt, úgy sem, hogy kifacsarták a mellemet, mint valami citromot, és az állára cseppentették a tejet. Adjak neki egy kis időt, tanácsolták. A nővér felajánlotta, hogy elviszi, amíg alszom, de nem engedtem. Nézni akartam. Észre sem vettem, hogy hullanak a könnyeim, csak akkor, amikor az arcára pottyantak. Letöröltem a kisujjammal, aztán megkóstoltam. Őt szerettem volna ízlelni. A pici ujjait. A fülcimpáját. Még kába voltam a fájdalomcsillapítóktól, de odabent már éreztem az oxitocin táplálta lobogást.

Egyes anyák talán szerelemnek mondták volna ezt, én inkább csodálatnak nevezném. Mint amikor csoda történik az emberrel. Nem érdekelt, mi lesz ezután, mit fogunk csinálni, ha hazamegyünk. Nem gondoltam rá, hogy majd fel kell nevelnem, hogy gondoskodnom kell róla, ahogy arra sem, vajon milyen ember válik majd belőle. Egyedül akartam lenni vele ebben az időtlen, önkívülethez hasonló állapotban. Érezni akartam minden szívdobbanását.

Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy soha többé nem leszünk ilyen közel egymáshoz.

NEW YORK TIMES BESTSELLER Blythe Connor eltökélt, hogy kislányának, Violetnek olyan melegszívű és szerető anyja lesz, amilyen neki nem adatott meg. Ám az anyaság első, kimerítő napjaiban meggyőződésévé válik, hogy valami nem stimmel a kisbabájával – nem úgy viselkedik, mint a többi újszülött, és ők ketten, anya és gyermeke képtelenek kötődni egymáshoz.

Vagy ez csak Blythe rögeszméje lenne?

A férje, Fox úgy gondolja, hogy csak képzelődik. S minél kevésbé hisz neki Fox, Blythe annál inkább úgy érzi, anyaként és feleségként is kudarcot vallott. A helyzet felemészti minden józanságát, s már saját magában sem bízik.

A kis testvér, Sam érkezése azonban mindent megváltoztat: Blythe magától értetődő módon kapcsolódik a kisbabához, és végre olyan anya lehet, amilyenről mindig is álmodott.

Valóságos lehet ez az idill? Vagy a balsejtelem, ami Violet születésének pillanatától kísérti Blythe-ot, beigazolódik?

Mi van, ha az anyaság nem mindaz, amire mindig is vágytál, hanem mindaz, amitől mindig is rettegtél?

librikiado.hu

3999 Ft

9 789634 336983