Copyright © Sejal Badani, 2015 Hungarian translation © Illés Róbert, 2016 This edition made possible under a license arrangement originating with Amazon Publishing, www.apub.com. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Sejal Badani: Trail of Broken Wings, Lake Union Publishing, Seattle, 2015 Borítókép © Europress/Getty Images
SZÓNIJÁ Gyerekkori otthonom fogva tart, mint egy farkascsapda. Amint belépek, érzem, hogy a falak rám borulnak, üdvözölnek, mint pók a hálójában. Anyu a villanykapcsolóval van elfoglalva, miután letette a táskáját a bejárati ajtó melletti cseresznyefa asztalkára. Valamikor régen egy ólomkristály tál volt rajta. Nagy becsben tartott ajándék, amit anyu bátyja hozott Svájcból. Évekkel ezelőtt összetört. Miközben anyuval térden állva szedegettük a szilánkokat, halkan azt mormolta, hogy törhetetlennek hitte. Becsukom az üvegezett ajtót magam mögött, majd bezárom. Minden ajtót bezárok. Kocsiajtót, hálószobaajtót, még a fürdőszoba ajtaját is magamra zárom, pedig egyedül élek. Teszek néhány lépést előre – az előszobában vagyok. A ház pontosan olyan, amilyenre emlékszem. Csak néhány kép díszíti a szigorú, fehér falakat. Még kislány voltam, amikor a szüleim megvették ezt a házat. Eljött az ideje, hogy készülni kezdjenek Marin
29
esküvőjére, és a kis, kétszobás lakás, ahol laktunk, nem vonzott volna megfelelő kérőket. Ez az otthon azt üzente a világnak, hogy sikeresek vagyunk, és méltóak arra, hogy egy jó nevű család fia feleségül vegye Marint. A terv bevált, mert nem sokkal a költözés után Marint odaígérték Rádzsnak, egy férfinak, akivel mindössze egyszer találkozott. – Ugyanaz a szobád – mondja anyu a konyhából kilépve. Egy csésze csájt nyújt felém a kannából, ami mindig meleg. – Nem nyúltam hozzá, hátha… – Elhallgat, nem fejezi be a mondatot. Int, hogy menjek be vele a konyhába, ahol kinyitja a hűtőszekrényt. – Itt van gyümölcslé, tej, gyümölcs. – Az egyik ajtóra mutat a folyosón. – A fürdőszoba ott van. A tusolóban van sampon, tusfürdő, minden, ami kell. – Egy másik ajtóra mutat. – Ágynemű és törülközők ott vannak. – Anyu. – Leteszem a teáscsészét a makulátlan helyiség közepén álló márványszigetre. Emlékek rohannak meg, ahogy ültünk itt reggeli közben, a lábunkat lóbálva. Trisával a vasárnapi képregényen civakodtunk, miközben anyu csendre intett bennünket. Apu szeretett sokáig aludni vasárnap reggelente, és mindannyian tudtuk, hogy jobb, ha nem ébresztjük fel. – Tudom, mi hol van. Itt laktam. Egymáshoz érinti a két kezét, összekulcsolja őket maga előtt. Behunyja a szemét, és bólint. – Persze. Alacsonyabb, mint ahogy emlékeztem rá. A haját hennával és hajfestékkel színezi feketére. Egykor nyúzott 30
és elgyötört arca most élettelibbnek, frissebbnek tűnik. Érthetetlen módon mintha megfiatalodott volna. – Csak azt hittem… mert olyan sok idő eltelt. A kérdés ott marad a levegőben. Ettől rettegtem a legjobban, amikor összecsomagoltam New Yorkban. Emlékeztethetném, mit mondott a diplomaosztóm estéjén. Az igazságra, amit mindig sejtettem, de sosem akartam elhinni. De az egyet jelentene a múlt felidézésével, az eltemetett titkok kihantolásával. Az egyetlen elfogadható válasz, ha bocsánatot kérek, amiért azt választottam, hogy egyedül megyek tovább, és nem velük. Elpróbálom magamban a szavakat, amelyekkel elmagyarázom neki, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem a túlélésre. Csak így tudtam együtt élni az emlékekkel, és közben haladni előre. Magyarázatom azonban a magam számára is üresnek hangzik. Mert menekülésemmel csak újabb terheket pakoltam a vállára. Úgy gondolom, az a legbiztonságosabb, ha nem mondok semmit, ezért témát váltok. – Hogy vagy? Milyen a ház apu nélkül? – Csöndes – válaszolja. – Sosem volt ilyen csönd itthon. – A kardigánja szegélyét babrálja, ráncosabb lett az ujja, amióta nem láttam. – Zenét hallgatok. Egyfolytában. – Halványan elmosolyodik, most először, amióta hazatértem. – Indiai zenét. Dalokat a gyerekkoromban látott filmekből. CD-ken árulják őket, régi válogatások. Hihetetlen. Önkéntelenül felnevetek. Apu sosem szerette a zenét. Azt mondta, megfájdul tőle a feje. De ez a csipetnyi 31
szabadság ritka boldogságot hoz anyu számára. Először meghökken, de aztán bizonytalanul elmosolyodik, majd ő is nevetni kezd. Hamarosan mindketten hangosan kacagunk, ahogyan sosem volt szabad. Ez a meg könnyebbülés és a remény hangja. Ő nincs itt, és bár a hozzá kapcsolódó emlékek átjárják a levegőt, mégis képesek vagyunk szabadon lélegezni. – Szívesen meghallgatnám azokat a dalokat. – Amikor elhagytam Kaliforniát és a családomat, a hagyományokat is magam mögött hagytam. Nem jártam többé vasárnaponként templomba. Nem húztam indiai ruhát díváli és hóli alkalmából. Amikor bollywoodi filmeket játszottak a mozikban, inkább mást választottam. – Jó – mondja izgatottan. – Holnap reggeli közben lejátszom őket. – Tesz felém egy lépést, nagyon ritkán fordult elő ilyen. Összerezzenek. Látva a reakciómat megtorpan, és azonnal a hálószoba felé fordul. Oda a pillanat. – Aludnod kell. Hosszú volt a repülés. Holnap pedig… – Be kell mennünk a kórházba. – Igen. Meg kell látogatnunk apádat. * * *
A szobám ugyanolyan, mint amikor itt laktam. A könyvek, amelyek az egyedüli menekülést jelentették számomra, ott sorakoznak a polcon. Leveszek egy agyonolvasott példányt, és belelapozok. Történet egy fiatalemberről,
32
aki túlteszi magát egy nagy veszteségen, és megtalálja a boldogságot. Az egyik kedvencem volt. Sokszor elolvastam kamaszként, reménykedtem, hátha meglelem benne saját túlélésem kulcsát is. Ahogy végigsimítom a többi könyv gerincét, rájövök, hogy mindegyik egy túléléstörténet. Az összes szereplőnek áthidalhatatlan akadályokat kellett leküzdenie ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Megbicsaklik a lábam. Nehéz eldönteni, hogy a hosszú repülőút vagy a nap rám nehezedő súlya miatt. Leülök az ágy szélére, és ürességet érzek. Hányszor könyörögtem, hogy bárcsak kiszabadulhatnék ebből a szobából, ebből a házból, ebből az életből! Az éjszakák, amikor a párnába fúrtam az arcomat, hátha sikerül elfojtanom a könnyeimet, miközben zengett a ház. Kimásztam az ágyból, és magamra zártam a szobám ajtaját. Bűntudat és félelem viaskodott bennem. – Mindened megvan? – Anyu nyitja rám az ajtót, felriasztva merengésemből. Ráncos ujjai a kilincsgombot markolják. Nem lép be a szobámba, tiszteletben tartja azt a képzeletbeli határvonalat, amely elválasztja az én birodalmamat a folyosótól. – Igen – felelem alig hallhatóan. – Köszönöm. – Régen sosem nézett be hozzám esténként. Talán túlságosan félt attól, mit talál idebent. – Jó éjszakát! Nem mozdul, egy másodpercig szótlanul bámulunk egymásra. Végül bólint: – Jó éjszakát!
33
Bezárom az ajtót. Elveszem a széket az íróasztal mellől, és a kilincsgomb alá támasztom. Csak így tudok elaludni. Csak ez jelent biztonságot számomra. Ez és a menekülés. Mert amíg mozgásban vagyok, nem tudnak elkapni. Sosem kapnak el. Soha, senki nem kaphat el. Magamban ismételgetem a szavakat, miközben lefekszem, a megnyugvást keresem, amit majd elhoz az álom, de hiába.
amikor az indiából amerikába vándorolt családfőt várat lanul szörnyű baj éri, három leánygyermeke hazatér végső búcsút venni tőle. Szónijá fotósként bejárta a világot, így menekült gyermek kora sötét titkai elől. Trisá számára az amerikai álom – egy jóképű férj és egy kertvárosi otthon – jelentette a menedéket. Marin kőkemény üzletasszonyként igyekszik bosszút állni az őt ért sérelmekért. Marin összehúzott szemhéja alól lesi, ahogy az indiai köÉdesanyjuk hallgatásba menekül, de a csendben több fáj zösség hennával tradicionális mintákat festenek a dalomtagjai van, mint amennyit megoszt lányaival…
MARIN
lábfejére a közelgő esküvője tiszteletére. Bonyolult mintázatok mégis aprólékosmáshogy pontossággal megnégy jelentés nő, négynélkül, választás. Mindegyikük próbálja fel dolgozni Nagynénik az őt ért sérelmeket, ám ahogy ismét összejönnek, rajzolva. és nagybácsik gyűltek össze, izgatottfelszínre törnek az eltemetett emlékek. az apa továbbra is ságuk tapintható az esti levegőben. Akárcsak a fiatalabb élet és halál között lebeg. és lányai unokahúgoké, akiknek mégFelesége éveket kell várniimádkoznak, a menyegki a haláláért, ki az életben maradásáért, eközben azonban zőjükre, és most kíváncsian tanulmányozzák a jelenetet. saját démonaikkal is meg kell küzdeniük… Próbálják megérteni a mostani örömöt és a holnapi gyászt. Könny fog csorogni anyja arcán, Trisá és Szónijá csimA Törött szárnyú angyalok, akár Jodi Picoult művei, paszkodikszép majd belé, azt kívánják, bárcsak ők lennének és fájdalmas szembenézés a múlttal. a helyében. ha mára vérségi nem lehetnek, akkor miért hagyja HogyanÉs sérülnek kötelékek, és találunk-e őket magukra? megnyugvást, ha a szeretet lángja kihunyt? Marinnak nem volt választása. Születése időpontja és a család, ahová született, eldöntötte helyette. Időnként áttanulmányozta a kérők önéletrajzát. Egyszer hangot adott a véleményének. Undorodva elhajított egy önéletrajzot, és kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem hajlibrikiado.hu 3999A fényképen Ft landó leélni az életét azzal az illetővel. látható 35