BALBEC BEACH
Már napok óta egyedül róttam a tengerpartot, amikor a hotel recepcióján átvettem a levelezőlapját. Finoman formált, tétova betűkkel írt, mintha a világért sem kívánna alkalmatlankodni, a kérése mégis egyértelmű volt, mindössze pár sor a fehér papíron: El akarok jutni Balbec Beachre, hallottam, hogy Ön rendszeresen jár oda, talán egy házat is kivennék, még nem tudom, írja meg, hogy maga szerint érdemes-e. Miután még a hallban elolvastam a levelet, a szobámba mentem. A tenger fölött éppen alkonyulni kezdett, s ahogy szélesre tártam az ablakot, a friss, sós levegő úgy áramlott be az szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, átszínezve a tapétákat, a szőnyeget, s az íróasztalomon fekvő jegyzetek feketés, szigorú rácsait, melyekbe hetek óta hiába próbáltam beleszorítani Balbec Beach különös vonzerejét. Kiléptem az erkélyre. A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő, mintha bimbózó lányok megvadult, láthatatlan csapata szaladna végig a gyéren megvilágított folyosókon. Kitártam a karomat, és hagytam, hogy a szél befurakodjon az ingem ujján, végigszaladjon a mellkasomon. Ezekért az estékért érdemes idejönni, gondoltam magamban, ám ennél többre már nem futotta a késő délutáni felindulásból. A hátam mögött, az ágyon már ott feküdt a félig bepakolt bőrönd; kötelezettségeim megint hazaszólítottak, és ki tudja, mikor tudok legközelebb eljönni. Meg 8
aztán fázom is, talán fel kellene hozatni egy kávét, elrendezni az utóbbi napok jegyzeteit, válaszolni a levélre. A levél. Ott feküdt érintetlenül a jegyzetek tetején, mint egy véletlenül a homokos partra vetődött kagyló, s a szél majdnem lesodorta az íróasztal széléről. Gyorsan becsuktam az ablakot. Esténként még nem ártott legalább egy kardigánt húzni az évnek ebben a szakában. Felvettem a telefont, és leszóltam a recepcióra, hogy hozzanak fel egy nagy tejeskávét, lehetőleg ne tejhabbal, hanem csak forró tejjel, és gyújtsanak be, az Istenért. Leültem az asztalomhoz, felemeltem és egyetlen kötegbe gyűjtöttem a jegyzeteket, a levelezőlapot pedig félretettem. Délelőtt sikerült végre kieszközölnöm egy látogatást Elstir műtermében, erre kellene most koncentrálnom. Áttekinteni zavaros és ügyetlen feljegyzéseimet a kékek kimeríthetetlen katalógusáról, melyet a festő maga állított össze visszavonulása után, mikor végleg letelepedett itt, emlékezetből kiegészíteni a különleges festék előállítási receptjét, melyet a párizsi szalonokban évtizedek óta csak Bleu d’Elstirnek neveznek, újrafogalmazni a művész kompozíciós eljárásáról készített bekezdéseket a tengeri és városi elemek kibogozhatatlan egymásba olvadásáról, felidézni a műterem alaprajzát, feljegyezni a képek címeit, melyekről beszélt, de meg már nem mutathatott, mert már régóta nem voltak a birtokában, és amelyeket otthon, dolgozószobám tengertelen magányában kell majd kikeresnem a katalógusokból. Rengeteg munkám 9
volt még, mielőtt befejezhettem volna a bőrönd bepakolását. Kiüríteni a fiókokat, ellenőrizni a fürdőszobát, hogy csak a holnap reggeli felkeléshez feltétlenül szükséges dolgok maradjanak ott, válaszolni a levélre. Bár lassan már egy év is eltelt azóta, hogy szülővárosom egyik kevésbé rangos lapjában elkezdtem havi rendszerességgel közzétenni Balbec Beach-i jegyzeteimet, mégis váratlanul ért a gondolat, hogy bárki más érdeklődést mutathat e hely iránt, melynek földrajza, történelme, művészet- és kultúrtörténete olyannyira kötődött az elmúlt század porosnak mondott, lassú és semmiségekkel telehalmozott világához. Ki lehet ez az ismeretlen, gondoltam magamban, és milyen végtelenül otthontalanul érezheti magát az életben, ha egyszer Balbec Beachre vágyik. A kezembe vettem a levelezőlapot, és újra az ablakba álltam. El akarok jutni Balbec Beachre, írja meg, hogy maga szerint érdemes-e, ismételtem magamban a levél mondatait. A szavak üresen koppantak a hotelszobában, mintha már ki is költöztem volna, és hirtelen valami kétségbeesett, szomorú és melengető szimpátiát kezdtem érezni a levél írója iránt. Aztán nevetnem kellett. Vajon mit szólna, ha megírnám neki, fiatalember, itt már nem lakik senki, a város csak önmaga kísértete, a tengert pedig egyre inkább beszennyezik a part mellett elhaladó olajszállító hajók. De mégsem írtam meg neki a választ. Ki tudja, talán az imént eszembe ötlő, kiábrándító mondatok csak a saját önzésem visszhangjai voltak, mellyel 10
meg akartam tartani magamnak ezt a titokzatos és idejétmúlt vidéket, vagy talán a magam hite is megingott egy pillanatra választott, de igazán soha meg nem ismert hazámban – mindenesetre ha volt valami értelme annak, hogy újra és újra megpróbáltam valahogyan lekottázni ezt a tájat, a tengert, a levegő tágasságát és a hotel pincéreinek kíséreteties lépteit, akkor az pontosan ez volt, találni valakit, akiben felébred ugyanez a megfoghatatlan honvágy, ami engem is ide vonzott ezek közé a kihalt falak közé, hírül adni a világnak, hogy még nem veszett el minden az eltűnt időben, hogy akad még valamiféle remény a nyugalomra, hogy Balbec Beach még mindig létezik, igen, hogy Balbec Beach lehetséges. Amikor megfordultam, hogy mindezt leírjam egy hosszú, kimerítően bőbeszédű levélben, szinte a vér is megfagyott az ereimben. Közvetlenül mögöttem, mint a végtelen diszkréció és szolgálatkészség szobra, a szobapincér állt, kezében az imént rendelt tejeskávéval. A barna, gőzölgő ital fölött, mintha csak a tenger fölé torlódó felhőtömegekről mintázták volna, mintegy kétujjnyi vastag, fehéren csillogó tejhab lebegett.
11