Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve (részlet) by Libri Kiadó

Copyright © Lucia Berlin, 1977, 1983, 1984, 1988, 1990, 1993, 1999 Copyright © Estate of Lucia Berlin, 2015 Published by arrangement with Farrar, Straus and Gioux, LLC, New York Hungarian translation © Bíró Júlia, 2017 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült A Manual For Cleaning Women, Farrar, Straus and Giroux, 2015 Borítóterv © Rodrigo Corral Szerzőfotó: Buddy Berlin (Acapulco,1961), © Estate of Lucia Berlin, 2015

Bejárónők kézikönyve

42-es járat, piedmont felé. Lassú busz a Jack London Square-ig. Bejárónők és idős hölgyek. Egy öreg, vak néni mellé ültem le, Braille-írást olvasott, az ujja lassan és megfontoltan siklott az oldalakon sorról sorra. Valahogy kellemes, megnyugtató érzés volt átlesni a válla fölött. A néni a Huszonkilencedik utcánál szállt le, ott, ahol a vak kézművesek hazai termékei feliratból a vak kivételével már minden betű lepotyogott. Általában én is a Huszonkilencedik utcánál szállok le, de most egészen a belvárosig kell zötyögnöm, hogy beváltsam Mrs. Jessel csekkjét. Ha még egyszer csekkel fizet, felmondok. Mellesleg sosincs aprója buszjegyre. A múlt héten a saját pénzemen mentem a bankba, negyeddollárba került, és csak ott derült ki, hogy elfelejtette aláírni a csekket. Mindent elfelejt, még a saját nyavalyáit is. Portörlés közben összegyűjtöm a cetliket, és leteszem az asztalára. Reggel 10, émejgés (így!), a köntös zsebében. Diarré, a szárítón. Szédülés emlékezetkiesés, a tűzhelyen. Legtöbbször elfelejti, hogy bevette-e a nyugtatóit, vagy sem, azt is elfelejti, hogy már kétszer felhívott otthon,

hogy megkérdezze, szerintem bevette-e, és hol van a rubinköves gyűrűje, és így tovább… Szobáról szobára követ, és mindent kétszer mond, mindent kétszer mond. Lassan én is tiszta kakukk leszek, mint ő. Folyton azt hajtogatom, hogy felmondok, de aztán megsajnálom. Én vagyok az egyetlen, akivel szót válthat. A férje ügyvéd, golfozik, és szeretőt tart. Szerintem Mrs. Jessel nem tudja, vagy nem emlékszik rá. A takarítónők mindent tudnak. A takarítónők lopnak, nem kérdés. De nem olyasmit, ami miatt olyan nagyon aggódnak az emberek, akiknek dolgozunk. Az a sok felesleges holmi, az váltja ki végül belőlünk. Nem kérünk a kis hamutartókban lévő aprópénzből. Egyszer egy bridzspartin egy hölgyemény azzal állt elő, hogy a takarítónők becsületességét úgy lehet tesztelni, ha az ember kis, rózsamintás hamutartókat hagy szerteszét, teli apróval. Én a magam részéről még hozzá is teszek pár egycentest, időnként még egy tízcentest is. Amint nekifogok a munkának, legelőször is megjegyzem, hol vannak az órák, a gyűrűk, az aranyszövésű színházi retikülök. Később, amikor lihegve, vérvörös arccal berontanak, csak hűvösen megjegyzem: – A párnája alatt; a zöld pipereasztalkán. – Igazából szoktam lopni, de leginkább csak altatót, a rossz napokra is gondolni kell. Ma elloptam egy üveg Spice Islands márkájú szezámmagot. Mrs. Jessel ritkán főz. Olyankor szezámmagos

csirkét kotyvaszt. A receptet kiragasztotta a fűszeres szekrényke ajtajának a belsejére. Van még egy példánya belőle a varrófiókban, és még egy tartalék a noteszében. Valahányszor csirkét, szójaszószt és sherryt rendel, rendel egy újabb üveg szezámmagot is. Tizenöt üveg szezámmagja van. Hát most tizennégy lesz neki. A buszmegállóban leültem a járdaszegélyre. Három másik bejárónő érkezett, feketék, fehér kötényben, fehér bóbita a fejükön. Régi jó ismerőseim, évekig együtt dolgoztunk a Country Club Roadon. Eleinte piszkosul dühösek voltunk… a busz két perccel korábban ment el, lekéstük. A francba. Pedig tudja az a nyavalyás sofőr, hogy a takarítónők meg a szobalányok mindig időben ott vannak, merthogy a 42-es piedmont felé óránként jár. Elszívtam egy cigit mialatt a lányok szemrevételezték és összehasonlították a zsákmányt. Amit loptak… körömlakk, parfüm, vécépapír. És amit kaptak… fél pár fülbevalók, ócska műanyag vállfák, szakadt pántú melltartók. (Egy jó tanács bejárónőknek: fogadjunk el mindent, amit őnagysága ad, és mondjuk szépen, köszönöm. Utána nyugodtan ott hagyhatjuk a buszon, az ülések közti résbe dugva.) Hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, megmutattam nekik a szezámmagos üvegemet. Dőltek a nevetéstől. Ilyen nincs! Szezámmag?! Megkérdezték, hogy bírom ilyen hosszú ideje Mrs. Jesselnél. A legtöbben már három alkalom után leléptek. Azt is megkérdezték, igaz-e,

hogy száznegyven pár cipője van. Igaz, de az benne a legrosszabb, hogy a legtöbb tök egyforma. Kellemesen telt el az az egy óra. A munkaadóinkról beszélgettünk, és sokat nevettünk, igaz, nem kevés keserűséggel. Nem könnyű beilleszkednem a bejárónők, különösen a régiek közé. Ráadásul elég nehéz volt bármilyen takarítói állást szereznem, mert ugye „tanult nő” vagyok. Manapság meg sehol semmi meló, se a szakmámban, se azon kívül. Megtanultam, hogy rögtön azzal kezdem nekik, hogy most halt meg az alkoholista férjem, és itt hagyott egyedül, négy gyerekkel. Korábban nem dolgoztam, mert a gyerekeket neveltem. 43-as járat, shattuck–berkeley felé. A reklám mindent eláraszt feliratú padok minden reggel csuromvizesek. Egy férfitól kértem egy szál gyufát, a kezembe nyomott egy csomaggal. Öngyilkosság-megelőzés. Az az idétlen, levél alakú fajta volt, amelyiknek a másik oldalán van a dörzsfelület. Jobb félni, mint megijedni. Az utca túloldalán a spotless tisztítós nő a járdát söpörte. Kavargott körülötte a szemét meg a falevelek. Ősz lett itt minálunk, Oaklandben. Aznap délután, amikor takarítás után hazafelé tartottam Horwitzéktól, a spotless előtti járdán megint bokáig állt a szemét meg a falevelek. Rádobtam a jegyemet. Horwitzék mindig adnak egyet. Néha odaadom másnak, de általában megtartom őket.

Ter mindig azzal cukkolt, hogy őrizgetem a régi dolgokat. – Valld csak be, Maggie May, nincs ezen a világon semmi, amit igazából megtartanál. Tán engem kivéve. Egyik éjjel, akkor még a Telegraph Avenue-n laktunk, arra ébredtem, hogy gyengéden a tenyerembe nyom egy Coors benzines öngyújtót, és egyenként ráhajtja az ujjaimat. Könyökölt az ágyban, és mosolygott. Terry fiatal cowboy volt Nebraskából. Külföldi fi lmeket nem volt hajlandó megnézni. Csak nemrég jöttem rá, hogy azért, mert nem tudta elég gyorsan elolvasni a feliratokat. Amikor Ter elolvasott egy könyvet, ami ritkán esett meg, egyenként kitépte a lapokat, és kidobálta őket. Arra jöttem haza, hogy az összes ablak nyitva van, vagy be van törve, és az egész szobában kavarogva örvénylik a papír, akár a galambrajok a Safeway parkolójában. 33-as expresszjárat, berkeley felé. A 33-as eltévedt! A sofőr elbambult, és túlment a kereszteződésen, nem kanyarodott le az autópályánál. Mindenki idegesen nyomkodta a csengőt, mire bíborvörös képpel a Huszonhetedik utcánál gyorsan balra fordult. Zsákutca volt, mint kiderült. Az emberek a házak ablakából kihajolva bámulták a buszt. Négyen kellettek hozzá, hogy valahogy ki tudjon tolatni a szűk kis utcából a mindkét oldalon parkoló kocsik között. Mire kiértünk végre az autópályára, százhússzal száguldott. Félelmetes volt. Az utasok az eseménytől fellelkesülve szóba elegyedtek egymással. Ma Linda van soron.

(Bejárónőknek: ne feledjük az aranyszabályt, soha ne dolgozzunk barátoknak! Előbb-utóbb megneheztelnek ránk, mert túl sokat tudunk meg róluk. Vagy éppenséggel mi ábrándulunk ki belőlük ugyanezért. ) De Linda és Bob régi jó barátok. Akkor is érzem a kedvességüket, amikor nincsenek otthon. Spermafoltok és áfonyadzsempöttyök a lepedőn. Fogadószelvények és cigarettacsikkek a fürdőszobában. Bob cédulái Lindának: „Vegyél cigit, és vidd el a kocsit… sállállá.” Andrea rajzai, szeretettel Anyának. Pizzakérgek. A kokós tükrüket Windexszel szoktam letörölni. Először is, az összes helyem közül ez az egyetlen, ahol soha nincs tisztaság. Sőt, kifejezetten mocsok van. Szerdánként sziszifuszi erőfeszítéssel mászom fel a lépcsőn, és előre rettegek a nappalijuktól. Mindig úgy néz ki, mintha egy költözés kellős közepén volnának. Nem keresek náluk túl sokat, mert nem órabért kérek, és a saját költségemen utazom. Ebédről persze szó sincs. Keményen dolgozom náluk. Viszont sokat üldögélek, jó későig maradok. Cigarettázom, olvasgatom a The New York Timest, a pornóregényeket, a Hogyan fedjük be a patiót és efféléket. De a legtöbbször csak bámulok ki az ablakon a szemközti házra, ahol egykor laktam. 2129½, Russell Street. Nézem a fát a fából faragott körtékkel, Ter néha azokra lövöldözött. A kerítésben még csillognak a légpuskagolyók. Nézem a bekins neonját, ami éjjel megvilágította az ágyunkat. Hiányzik Ter, rágyújtok. Nappal nem hallani a vonatokat.

40-es járat, telegraph, millhaven idősek otthona felé. Négy idős hölgy tolószékben, álmatagon néznek ki az ablakon. Mögöttük állnak az ápolónők, mellettük egy gyönyörű szép fekete lány az I Shot the Sheriff re táncol. A zene hangos, még nekem is, de az idős hölgyek semmit sem hallanak belőle. Kint az ablak alatt kegyetlen tábla jelzi: 13.30, Onkológiai intézet. A busz késik. Kocsik húznak el. A gazdagok az autókban sose néznek a gyalogosokra. Nem úgy a szegények… valójában időnként úgy tűnik, csakis azért furikáznak körbe-körbe, hogy megbámulják őket. Én tudom, milyen ez, végigcsináltam. A szegényeknek sokat kell várakozniuk. Egészségpénztár, sorok a munkaközvetítőben, automata mosodák, telefonfülkék, sürgősségi osztály, börtönök satöbbi. Mialatt a 40-esre vártunk, mindannyian bebámultunk a Mill and Addie’s mosoda ablakán. Mill, aki egy malomban született Georgiában, egymás mellé tolt öt mosógépet, rájuk feküdt, és éppen egy óriási televíziókészüléket próbált föléjük szerelni. Addie mindeközben viccesen elmutogatta nekünk, hogy az a tévé sosem fog ott maradni. Az arra járók megálltak, és csatlakoztak hozzánk. A bámészkodó közönség visszatükröződött a televízió képernyőjében, tisztára olyan volt, mint a kandi kamera. Az utca végében, Fouché ravatalozójában, éppen egy nagyszabású fekete temetés van. A neonfeliratot régeb-

ben „Touché”-nak olvastam, és maszkban képzeltem el a halált, amint a tőrét a szívemnek szegezi. Már harminc tablettám van, Jesseléktől, Burnséktől, Mcintyre-tól, Horwitzéktől és Bluméktól. Ezeknek az embereknek, akiknek dolgozom, egyenként annyi serkentőjük meg nyugtatójuk van, amennyiért egy Pokol Angyalát legalább húsz évre lesittelnének. 18-as járat, park–montclair felé. Oakland belvárosa. Egy részeges indián látásból ismer, mindig úgy köszön, hogy: „Egyszer fent, egyszer lent, így megy ez, cukorfalat.” A Park Boulevardnál a megyei seriff hivatal kék, bedeszkázott ablakú autóbusza áll. Benne úgy húsz elítélt, a fogház felé tartanak. Az egymáshoz láncolt férfiak egy ütemre mozognak narancssárga overalljukban, mint egy evezőscsapat. Ugyanazzal a bajtársiassággal, egész pontosan. A buszban sötét van. Az ablakban visszatükröződik a közlekedési lámpa. Sárga, várj, várj. Piros, állj, állj. Hosszú, álmosító egyórás út, fel a párás és gazdag montclairi dombok közé. Kizárólag bejárónők vannak a buszon. A Sion evangélikus templom előtt nagy feketefehér tábla hirdeti: vigyázat, sziklaomlás! Minden alkalommal, amikor meglátom, hangosan felröhögök. A nők és a sofőr mind hátrafordulnak, és rám bámulnak. Mostanra már rituálé lett belőle. Volt idő, amikor ösztönösen keresztet vetettem, amikor elmentem egy katolikus templom előtt. Talán azért hagytam abba, mert a buszokon ülők mindig odafordultak, és megbá-

multak. És még most is elmondok egy üdvözlégyet, ha szirénát hallok, mindig. Ami képtelenség, hiszen a Pin Hillen lakom Oaklandben, három kórház van a szomszédságomban. A montclairi dombok lábánál Toyotákban ülő nők várják, hogy a bejárónőik leszálljanak a buszról. Engem is mindig elvisznek kocsival, fel a Snake Roadra, mamival együtt. Mami munkaadója affektálva jegyzi meg: – Juj, hát nem vagyunk cukik? Mami, te az ősz parókádban, én meg a testhezálló rucimban? – Mamival rágyújtunk. A nők hangja mindig két oktávval magasabban szól, amikor a bejárónőikhez vagy a macskáikhoz beszélnek. (Bejárónőknek: ami a macskákat illeti… soha ne barátkozzunk velük, ne hagyjuk, hogy játsszanak a felmosóval és a szőnyegekkel. A gazdáik féltékenyek lesznek. Ám soha, még véletlenül se zavarjuk le a macskát a székről. Ugyanakkor mindig legyünk barátságosak a kutyákkal, szánjunk öt vagy tíz percet Cherokeera vagy Smiley-ra érkezés után. Ne felejtsük lehajtani a vécé fedelét. A szőrös nyálcseppeket elkerülendő.) Blumék. A legképtelenebb hely az összes munkahelyem közül, de az egyetlen szép ház. Mindketten pszichiáterek. Párterapeuták, két örökbe fogadott „iskolaelőkészítős” gyerekkel. (Soha ne dolgozzunk olyan házban, ahol „iskolaelőkészítős” gyerek van. Csecsemők, az jó. Órákat tölhetünk azzal, hogy nézzük, ringatjuk őket. De az

idősebbek… hiszti, száraz Cheerios, megkeményedett „balesetek” a Snoopy pizsamás talpakra ragadva.) (Pszichiátereknek se dolgozzunk soha. Belehülyülünk. Én is tudnék tanácsolni pár dolgot nekik… sarokemelős cipő, hm?) Dr. Blum, a férfi, már megint itthon van betegen. Asztmás, a jó isten áldja meg! Fürdőköpenyben toporog, a papucsa orrával vakargatja sápadt, szőrös lábát. Oh-ho-ho-ho, Mrs. Robinson. Van egy több mint kétezer dollárt érő sztereó berendezése és öt nagylemeze. Egy Simon and Garfunkel, egy Joni Mitchell és három Beatles. A konyhaajtóban áll, most a másik lábát vakargatja. Kihívóan siklik a kezemben a Mr. Clean felmosó dr. Blum lábától az ebédlősarok felé, amikor megkérdezi, miért választottam éppen ezt a foglalkozást. – Úgy vélem, bűntudat vagy harag állhat a háttérben – mormogom. – Majd ha felszáradt a padló, készíthetek magamnak egy teát? – Ó, tudja mit, üljön le nyugodtan. Hozok magának egy teát. Cukorral vagy mézzel? – Mézzel. Ha nem jelent túl nagy gondot. És egy kevés citrommal… – Menjen, üljön le. – Viszek neki teát. Egyszer vettem Natashának, a négyévesnek egy fekete flitteres blúzt. Hogy kicsípje magát. Dr. Blum, a nő, magából kikelve üvöltött, szexistának titulálta a blúzt, és

kidobta a szemétbe. Egy pillanatra azt hittem, mindjárt megvádol, hogy el akarom csábítani Natashát. Később persze kiszedtem a blúzt a szemetesből, és időnként felveszem, hogy kicsípjem magam. (Bejárónőknek: rengeteg úgynevezett felszabadult nővel fogunk találkozni. Első fázis: önismereti csoport; második fázis: takarítónő; harmadik fázis: válás.) Bluméknak egész arzenálnyi gyógyszerük van, egy patikára való. A nő serkentőket szed, a férfi nyugtatót. Blum doktor belladonnapirulái. Nem tudom, milyen hatást váltanak ki, de a név nagyon tetszik, bárcsak így hívnának. Egyik reggel hallottam, hogy azt mondja a feleségének, ott a reggelizősarokban: – Mi lenne, ha ma csinálnánk valamit csak úgy spontán… elvihetnénk a gyerekeket sárkányt eregetni! Tiszta szívből megsajnáltam. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem, mint Hazel, a házvezetőnő a Saturday Evening Post képregényéből. Csodálatos papírsárkányokat készítek, és Tildenben ismerem az összes jó széljárású helyet. Montclairben sose fúj a szél. Az énem másik része bekapcsolta a porszívót, hogy ne hallja, mit felel a felesége. Odakint ömlött az eső. A gyerekszobán mintha tornádó söpört volna végig. Megkérdeztem Natashától, tényleg szükségük van-e, neki meg Toddnak, egyszerre ennyi játékra. Azt felelte, hogy hétfőn, amikor felkelnek, Todd-dal az összeset szétdobálják, mert tudják, hogy jövök.

– Na, kerítsd csak elő a bátyádat – mondtam. Éppen nagyban dolgoztattam őket, amikor Dr. Blum, a nő, benyitott. Kioktatott, hogy ne avatkozzam bele a gyerekei nevelésébe, és közölte, hogy messzemenően helyteleníti a kényszerítést és a bűntudatkeltést a gyerekeknél. Dacosan hallgattam. Ezek után, mintegy mellékesen, megkért, hogy olvasszam le a hűtőszekrényt, és mossam le vaníliaillatú hipóval. Hipó és vanília? Egy pillanat alatt elszállt a dühöm. Milyen egyszerű! Már értettem, hogy igazából csak otthonos otthont szeretne, ezért nem akar bűntudatot kelteni a gyerekeiben sem. Aznap, amikor később ittam egy pohár tejet, hipó- ésvanília íze volt. 40-es járat, telegraph–berkeley felé. A Mill and Addie’s mosoda. Addie egyedül van odabent, a hatalmas kirakatüveget csutakolja. Mögötte, az egyik mosógép tetején nagy műanyag szatyor, óriási halfej kandikál ki belőle, homályos, lusta szemmel. Egy barátjuk, Mr. Walker szokott nekik halfejet hozni, levest főznek belőle. Addie nagy, fehér habköröket rajzol az ablakra. Az utca túloldalán, a Szent Lukács óvodában, egy kisfiú azt hiszi, hogy neki integet. Visszainteget, ugyanazokkal a körkörös mozdulatokkal. Addie abbahagyja a munkát, elmosolyodik, és most tényleg integet neki. Megérkezik a buszom. Végig a Telegraphon, Berkeley felé. A Varázspálca szépségszalon kirakata – egy légycsapó, alufóliából kivágott csillaggal a tetején. Mellette, az ortopédiai segédeszközök boltjában két esdeklő kéz meg egy műláb.

Ter nem volt hajlandó buszra szállni. Nyomasztotta az ott ülő emberek látványa. De a Greyhound állomásait kifejezetten kedvelte. San Franciscóban és Oaklandben az összeset ismertük, sokat jártunk oda. Főleg a San Pablo Avenue-ira. Egyszer azt mondta, azért szeret, mert olyan vagyok, mint a San Pablo Avenue. Ő meg olyan volt, mint a berkeley-i hulladékgyűjtő. Bárcsak lett volna buszjárat a telepre! Olyankor mentünk oda, amikor már nagyon hiányzott Új-Mexikó. Kopár, szeles, és a sirályok úgy vijjognak, mint az estifecskék a sivatagban. Az ég rád borul és körülvesz. Szemeteskocsik dübörögnek, nyomukban gomolyog a por. Szürke dinoszauruszok. Képtelen vagyok elfogadni, hogy meghaltál, Ter. De hát, tudod te azt jól. Az van, mint akkor a repülőtéren, amikor megtorpantál az albuquerque-i gép rámpája előtt. – Ó, a francba. Nem mehetek el. Sose fogod megtalálni a kocsit. – Mi lesz veled nélkülem, Maggie? – kérdezgetted újra meg újra, amikor Londonba kellett menned. – Majd makramézom, te majom. – Mi lesz veled, Maggie, mi lesz veled nélkülem? – Tényleg azt hiszed, hogy olyan iszonyúan nagyon szükségem van rád? – Igen – mondtad. Egyszerű, nebraskai kijelentő mód. A barátaim azt mondják, önsajnálatban és bűntudatban fetrengek. Nem járok sehova, emberkerülő lettem.

Ha véletlenül elmosolyodom, a kezem önkéntelenül mozdul, hogy eltakarja a számat. Gyűjtöm az altatókat. Egyszer megállapodtunk… ha 1976-ig nem jönnek rendbe a dolgok, akkor a jachtkikötő mólójának végében lelőjük egymást. Nem bíztál bennem, azt mondtad, én lövök majd először, és utána elszaladok, vagy először magamat lövöm le, már nem tudom. Elegem van, Ter, felmondom az egyezséget. 58-as járat, alameda college felé. Az idős oaklandi hölgyek mind Berkeley-be járnak vásárolni, a Hink’s áruházba. Az idős berkeley-i hölgyek mind Oaklandbe járnak vásárolni, a Capwell’s áruházba. Ezen a buszon mindenki vagy fiatal és fekete, vagy öreg és fehér, beleértve a sofőröket. Az öreg, fehér sofőrök mind mogorvák és idegesek, különösen a Műszaki Szakközépiskola környékén. Nagyot rántva állítják meg a buszt, hőbörögnek a cigizés meg a rádiók miatt. Meglódulva fékeznek, és a kapaszkodóknak lökik az idős, fehér hölgyeket. Az idős hölgyek bőre azonnal felhorzsolódik. A fiatal, fekete sofőrök lendületesen, gyorsan vezetnek, könnyedén suhannak át a sárgán a Pleasant Valley Road lámpájánál. A buszaik hangosak és füstösek, de nem zavarja őket. Ma Mrs. Burke háza van soron. Itt is fel kéne mondanom. Soha semmi változás. Soha semmi nem piszkos. Egyszerűen nem értem, minek kellek én ide egyáltalán. Ma azért valamivel jobb volt. Legalább lett valami sejtésem a harminc üveg Lancers rozé rendeltetése felől.

Harmincegy volt belőlük. Úgy tűnik, tegnap volt az évfordulójuk. Két csikk is volt a férfi hamutartójában (és az egyik nem az övé volt), az asztalon egy borospohár (a nő nem iszik), és az üres borosüveg. A bowlingtrófeákat mintha elmozdították volna. A közös életünk. Mrs. Burke-től sokat tanultam a takarékos háztartásvezetésről. A vécépapírt úgy kell felrakni, hogy alulról adagolódjon. A Comet súrolószer tetején a hat perforált lyukból csak hármat szabad kilyukasztani. Ha takarékoskodsz, gyarapodsz. Egyszer, amikor kitört belőlem a lázadó, letéptem a Comet tetejéről a papírkorongot, és véletlenül az egész beleömlött a sütőbe. Káosz a köbön. (Bejárónőknek: mindig adjuk tudtukra, milyen alaposak vagyunk. Az első napon sose toljuk vissza a helyükre a bútorokat… elég tíz centi ide vagy oda, vagy hogy más szögben álljanak. Portörléskor cseréljük fel a sziámi macskák sorrendjét, a tejszínes kancsót tegyük balra, a cukortartót jobbra. Jól keverjük össze a fogkeféket.) Ezen a téren akkor alkottam a legnagyobbat, amikor letisztítottam Mrs. Burke hűtőjének a tetejét. A nőnek sasszeme van, de ha nem hagytam volna égve a zseblámpát, sose vette volna észre, hogy lesikáltam és beolajoztam a gofrisütőt, megragasztottam a porcelán gésababát, ráadásul még az elemlámpát is megtisztogattam. Ha mindent összekutyulsz, nem csupán azt a meggyőződést váltod ki belőlük, hogy nagyon alapos vagy, hanem a főnöki önbizalmukat is helyre rakod. A legtöbb amerikai nő valójában kínosan érzi magát, amiért

személyzetet tart. Fogalmuk sincs, mihez kezdjenek magukkal, amíg ott vagy. Mrs. Burke, példának okáért, előszedi a karácsonyi ajándéklistát, és kivasalja a tavalyról megmaradt csomagolópapírt. Augusztusban. Igyekezz zsidó vagy fekete családoknál munkát találni. Biztosan kapsz ebédet. De ami a legfőbb, a zsidó és a fekete nők többsége tiszteli a munkát, a munkádat, és egyáltalán nem szégyelli, ha az egész napot otthon tölti édes semmittevéssel. Végül is ezért fizet téged, nem igaz? A Kelet Csillaga keresztényei, az egészen más tészta. Hogy ne legyen bűntudatuk, mindig csinálj olyasvalamit, ami nekik eszükbe sem jutna. Állj fel a tűzhelyre, hogy a felrobbant Coca-Cola foltjait lemosd a plafonról. Zárd magadra a zuhanykabin üvegajtaját. Told az öszszes bútort, beleértve a zongorát is, az ajtó elé. Ők sose tennék, mellesleg így be sem tudnak jönni. Istennek hála, mindig van legalább egy olyan tévéműsor, amit képtelenek kihagyni. Ilyenkor egy félórára bekapcsolva hagyom a porszívót (kellemes, megnyugtató zúgás), és befekszem a zongora alá egy bútorápolóval átitatott ronggyal a kezemben, biztos, ami biztos. Csak fekszem ott, dúdolgatok magamban, és gondolkodom. Nem voltam hajlandó azonosítani a holttestedet, Ter, lett is belőle nagy kavarodás. Attól féltem, hogy megütlek azért, amit tettél. Meghaltál. Burke-éknél a zongorát hagyom a legvégére. Az benne a rossz, hogy egyetlen kottájuk van, a tengerészgyalogság himnusza. A buszmegálló felé menet mindig

azon kapom magam, hogy masírozok… From the Halls of Monte-zu-u-ma… 58-as járat, berkeley felé. Öreg, mogorva, fehér sofőr. Esik, késő van, és tömeg és hideg. A karácsonyi buszozás igen keserves dolog. Egy betépett hippi lány elüvöltötte magát, hogy „Engeggyen má’ le erről a kibaszott buszról!”. „Várjon a következő megállóig!” – üvöltötte vissza a sofőr. Egy kövér asszony, takarítónő egyébként, lehányta az első ülést, néhány ember kalucsniját, és az én csizmámat is. Szörnyű büdös lett, sokan már a következőnél leszálltak, ahol az asszony is. A sofőr megállt az Alcatrazon az Arco benzinkútnál, egy locsolócsővel megpróbálta lemosni, de csak hátrafolyt az egész, és minden csuromvíz lett. A sofőr vérvörös volt a méregtől, és a következő lámpánál átszáguldott a piroson, veszélyeztetve mindannyiunk testi épségét, ahogy a mellettem ülő férfi mondta. A Műszaki Szakközépiskolánál úgy húsz tanuló várakozott a megállóban, rádióval a kezükben, előreengedtek egy rokkant férfit. A szociális betegellátó közvetlenül az iskola mellett van. Amikor a férfi nagy nehezen felszállt a buszra, a sofőr így szólt: – Jézus atyaúristen! – Erre a férfi meglepett arcot vágott. Megint Burke-ék. Semmi változás. Tíz digitális órájuk van, és mind ugyanazt a pontos időt mutatja. Azon a szent napon, amikor felmondok, az összesnek a dugóját kihúzom a konnektorból.

Végül mégis felmondtam Mrs. Jesselnél. Továbbra is mindig csekkel fizetett, és egyik éjszaka négyszer hívott fel. Telefonáltam a férjének, bejelentettem, hogy mononukleózisom van. Mrs. Jessel elfelejtette, hogy felmondtam neki, tegnap éjjel felhívott, és megkérdezte, mit gondolok, nem tűnt-e kicsit sápadtabbnak a szokásosnál. Hiányzik. Ma új helyen voltam. Egy valódi úrinőnél. (Ő nem azt mondja rám, hogy „a lány” vagy „a bejárónő”, ahogy a többiek.) Mrs. Johansen. Svéd, és az angolt jó sok szlenggel tűzdelve beszéli, mint a fi lippinók. A legelső dolog, amit mondott, amikor kinyitotta nekem az ajtót, az volt, hogy: „Szent Mózes!” – Ó! Túl korán jöttem? – Szó sincs róla, kedvesem. Szédületes, mit nyomott le. Egy nyolcvanéves Glenda Jackson. El voltam ájulva. (Látják, máris úgy beszélek, mint ő.) Már az előszobában lehengerelt. Az előszobában ugyanis, még mielőtt levehettem volna a kabátomat, Ter kabátját, Mrs. Johansen beavatott az eseménybe, amely örökre megváltoztatta az életét. A férje, John hat hónappal ezelőtt hunyt el. Leginkább az álmatlanság viselte meg. Ezért kezdett el puzzle-okat kirakni. (A nappaliban lévő kártyaasztal felé intett, amelyen Jefferson Monticello-háza már majdnem készen volt, csak a bal felső sarokban éktelenkedett egy csillós egysejtű formájú lyuk.)

Egyik éjjel annyira belemerült a puzzle-ba, hogy le sem feküdt. Képzeljem csak el! Egész egyszerűen elfelejtett aludni! Ráadásul enni is. Reggel nyockor vacsorázott. Utána szunyókált egy kicsit, délután kettőkor felébredt, akkor megreggelizett, utána pedig fogta magát, elment, és vett még egy puzzle-t. Amíg John élt, a reggeli hatkor, az ebéd délben, a vacsora este hatkor volt. Mostantól más idők járnak, akár tetszik, akár nem, ennek a képmutató világnak. – Nem, kedvesem, nem jött túl korán – mondta. – Csak lehet, hogy hamarosan elhúzom a csíkot a hálóba, és szundítok egyet. Még mindig ott álltam kimelegedve, az új munkaadóm álmosan is ragyogó szemébe nézve, vártam, szól-e holló-módra: Soha már. De csak ablakot kellett mosni, és kiporszívózni a szőnyeget. Ám a szőnyeg előtt még meg kellett keresnem egy puzzle-darabkát. Az ég van rajta, meg egy juharlevélből egy kevés. Tudom, hogy hiányzik. Kellemes volt az erkélyről ablakot mosni. Hideg volt, de a nap pont a hátamat sütötte. Odabent Mrs. Johansen odaült a puzzle-hoz. A tekintete elrévült, de a lady-póz, az megmaradt. Minden bizonnyal elbűvölő lehetett fiatalkorában. Az ablakok után következett a puzzle-darabka felkutatásának feladata. Centiről centire a bolyhos, zöld szőnyegen, kekszmorzsa és a Chronicle gumiszalagjai között. Irtóra élveztem, a világ legjobb munkája volt!

Mrs. Johansennek „tök mindegy” volt, dohányzom-e, vagy sem, úgyhogy négykézláb csúszkáltam a padlón, a cigivel a számban, magam előtt tolva a hamutartót. Megtaláltam a darabkát, a szoba túlsó végében, a kártyaasztallal átellenben. Az égbolt kékje meg egy juharlevél csücske. – Megtaláltam! – kiáltotta. – Tudtam, hogy hiányzik! – Én találtam meg! – kiáltottam vissza. És akkor végre porszívózhattam, amit meg is tettem, ő pedig egy mély sóhajtással befejezte a puzzle-t. Elmenőben megkérdeztem tőle, mit gondol, mikor lehet rám legközelebb szüksége. – Ki tudja? – Nos… bármi megtörténhet – mondtam, és elnevettük magunkat. Ter, tudod, igazából már nem is akarok meghalni. 40-es járat, telegraph felé. A busz a mosoda előtt áll meg. A Mill and Addie’s-ben tömeg van, az emberek a gépekre várnak, de vidámak, mintha szabad asztalra számítanának. Az ablak mellett álldogálnak, beszélgetnek, bele-belekortyolnak a zöld sprite-os dobozokba. Mill és Addie szívélyes házigazdaként vegyül el köztük, aprót váltanak. A tévében az Ohio állami rezesbanda a nemzeti himnuszt játssza. Michiganben hózápor van. Hideg, tiszta januári nap. Négy barkós biciklista fordul be a Huszonkilencedik utca sarkán, elsuhannak,

mint a papírsárkány farka. A buszmegállónál üresben jár egy Harley, és néhány kisgyerek odainteget a szelíd motorosnak egy 50-es Dodge furgon platójáról. Végre elerednek a könnyeim.

k! TAKAR T N K LOPNAK NEM K RD S $E NEM OLYASMIT AMI MIATT OLYAN NAGYON aggódnak az emberek, akiknek dolgozunk. Az a sok felesleges holmi, az váltja ki V G|L BEL L|NK .EM K R|NK A KIS HAMUTART KBAN L V APR P NZB L %GYSZER EGY BRIDZSPARTIN EGY H LGYEM NY AZZAL LLT EL HOGY A TAKAR T N K becsületességét úgy lehet tesztelni, ha az ember kis, rózsamintás hamutartókat HAGY SZERTESZ T TELI APR VAL ! MAGAM R SZ R L M G HOZZ IS TESZEK P R EGYCENTEST ID NK NT M G EGY T ZCENTEST IS !MINT NEKIFOGOK A MUNK NAK LEGEL SZ R IS MEGJEGYZEM HOL VANNAK AZ R K A GY¡R¡K AZ ARANYSZ V S¡ SZ NH ZI RETIK|L K + S BB AMIKOR LIHEGVE V RV R S ARCCAL BERONTANAK CSAK H¡V SEN MEGJEGYZEM – A párnája alatt; a zöld pipereasztalkán. – Igazából szoktam lopni, de leginkább csak altatót, a rossz napokra is gondolni kell.” Kiadja a Jelenkor Kiadó Megjelent Budapesten 2017-ben Felelős kiadó Sárközy Bence Szerkesztette Merényi Ágnes Olvasószerkesztő Kiss Béla A borítót az eredeti alapján készítette Oláh Gábor Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Készült 2017-ben a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató ISBN 978-963-676-624-5