Boldizsár Ildikó: Mesék a felnőtté válásról (belelolvasó)

© Boldizsár Ildikó, 2017 © Fordítók és jogörökösök A kiadó mindent elkövetett, hogy felkutassa a mesék fordításainak jogtulajdonosait.

Azon fordítások esetében, melyek esetében nem jártunk sikerrel, a kiadó a jogtulajdonos rendelkezésére áll.

Borítóterv © Tillai Tamás, 2017 Belívgrafikák © Féder Márta, 2017 Borítókép © Europress / Getty Images

Bevezetés a mesék világába A világ népmesekincsének ismeretében bátran kijelenthető, hogy az évezredes történetekben a felnőtté válás a leggyakoribb téma. Ennek okait keresve az orosz mesekutató, Vlagyimir Jakovlevics Propp megállapítására hagyatkozhatunk leginkább: a varázsmesék a beavatási szertartások szerkezetét és motívumait tükrözik, azaz megőrizték azokat az elemeket, amelyek a felnőtté avatási rítusok elengedhetetlen részei voltak. Ez egyben annak bizonyítéka is, hogy a mese évezredeken át nem a gyerekek, hanem a felnőttek műfaja volt. Ha egy ifjú részt vehetett a mesemondáson, biztos jele volt annak, hogy immár felnőttnek tekintik.

Aki kézbe veszi ezt a könyvet, erre az útra lép.

Felnőttként vagy a felnőttség útját járó fiatalként tekinthet önmagára, hiszen közösségi mesemondások és beavatási szertartások híján e könyv segítségével fogja bejárni ezt a nehéz utat. A mesék lépésről lépésre végigvezetik a felnőtté válás buktatóin, és egyetlen állomásnál sem hagyják cserben. Mindig lesz megoldás, mindig lesz kiút, mindig lesz alternatíva. De a döntés az Olvasóé: minden történet után eldöntheti, hogy az követendő minta-e számára, vagy sem.

9

Az emberiség mára sok mindent elfelejtett vagy elutasított az elődök és ősök tudásából. Az egyik legfájóbb veszteség épp azoknak a rítusoknak az eltűnése, amelyek a fiatalokat segítették a legnehezebb határ átlépésében: a felnőtté válásban. Minden kultúra elismerte ennek szükségességét, és a lehető legteljesebb módon próbálta megkönnyíteni az átmenetet. A közösség tagjai tisztában voltak vele, hogy ez a rendkívül érzékeny életszakasz nagymértékben meghatározza az érett felnőttkor minőségét és az egyén későbbi boldogságát, sőt öregkorát. Amikor a mesék azt mondják egy-egy nehéz, próbákkal teli út végén, amely során a hősök helyt álltak, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, erre tesznek félreérthetetlen utalást.

A mesék válogatásánál az elsődleges szempontom az volt, hogy bemutassam: a világ minden táján hasonló módon gondolkodnak a felnőtté válásról.

Indiai, szibériai, afrikai, indián, skót, breton, észt, mongol, japán, baskír, koreai, eszkimó, német, finn, burmai, kínai, ír, török, orosz és magyar népmesék sorakoznak egymás után, azt üzenve, hogy felnőtté válni nehéz, de nem lehetetlen feladat. Bárhol születik meg egy lány vagy egy fiú, ugyanazok az életpróbák várnak rá: útnak indulás, szülőkről való leválás, barátok és közösségek megtalálása, külső és belső segítőkkel és ellenfelekkel való találkozás, a saját egyéni mintázatok megalkotása, az intimitás megtapasztalása, valamint az elköteleződés. A mesék akkor tekintenek egy ifjúra felnőttként, ha sikeresen 10

átment ezeken a próbákon, és a végén kézben tartja saját életét. Felelősséget vállal önmagáért és másokért.

A mesékbe kódolt képek és szimbólumok azonban nem mindig egyértelműek, meg kell dolgozni a jelentésükért. Megkönnyítendő e titkos üzenetek dekódolását és megértését, valamint a mesék közötti eligazodást, a mesék elején feltüntetjük azokat a „tanulnivalókat”, amelyekkel a mese hőse találkozik az adott történetben.

A piktogramok feloldása:

Mit tud?

Hős

Mit tanul meg?

Azok számára, akik egyfajta „önismereti tréningként”, autokommunikációs lehetőségként is használni szeretnék a könyvet, a kötet végén található Állapotfelmérés és felnőttségmutató című rész segíthet abban, hogy könnyebben magukra ismerjenek a történetekben, és eligazodjanak a mesék között. Ezek a tulajdonságlisták persze korántsem teljesek, hiszen a több ezer felnőttéválás-meséből csupán harminckettő került ebbe a kötetbe: tizenhat a férfivá válást, tizenhat pedig a nővé válást segítendő. Fontosnak 11

tartottam, hogy bemutassam azokat a női meséket, amelyek megcáfolják a mára elterjedt vélekedést, miszerint a népmesék tele vannak áldozat típusú nőkkel, akik arra várnak, hogy megmentsék őket.

Ez a legnagyobb tévedés, amellyel munkám során találkoztam. A népmesék tele vannak aktív, bátor, a saját boldogságukért megküzdeni kész nőkkel, akik nem elszenvedői, hanem alakítói életüknek.

A mesék elbeszélési technikájához – és így a megértésükhöz – hozzátartozik az is, hogy a történetek olvashatók úgy is, hogy a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. A felnőtté válás meséinél ez különösen fontos szempont, hiszen mi magunk vagyunk a lusta, naplopó, henyélő, felületes, de az útnak induló, fejlődni kész mesehősök is. Rajtunk múlik, melyik minta lesz marandóan a miénk.

Boldizsár Ildikó mesekutató

Fiúból férfi

„Felnőtt akarok lenni!”

Manitou ajándéka

– nyitott szemmel jár – vidám ‒ céltudatos ‒ kitartó

Nokay

45

– rábízni magát ismeretlen erőkre – késleltetni a szükségletei kielégítését – uralni saját erejét – önzetlennek lenni

Hajdanában, régen-régen különös dolog esett meg az egyik csipevé faluban. Élt ott a wigwamjában, feleségével és számos gyermekével egy vadász. Az apa naponta vadászgatott, de a zsákmány gyakran volt kevés ennyi éhes szájnak, és télvíz idején sűrűn toppant be hívatlan vendég hozzájuk: az éhség. Mégsem hagyta el soha panasz vagy elégedetlenség az ajkukat.

Nokay, a legidősebb fiú vidám legényke volt.

A tavaszt szerette a legjobban. Hajnaltól napestig az erdőt, mezőt járta, figyelte, hogyan sarjad a zsenge tavaszi fű, hogyan elevenedik meg a természet, ilyenkor ragyogott a szeme, és szívét boldogság járta át. Csak az bántotta, hogy még gyerek, és nem kísérheti el apját vadászportyáira. Amikor betöltötte tizennegyedik esztendejét, apja elé állt, és így szólt nagy komolyan: – Apám, engedd meg, hogy nagyböjtöt tartsak, azt akarom, hogy álmomban meglátogasson a védőszellemem. Felnőtt akarok lenni, hogy elkísérhesselek, ha vadászni mégy. Szeretném megtanulni, hogyan kell farkasra, nyúlra, barnamedvére vadászni.

Az apa gondterhelten nézett fiára, majd így szólt: – Nokay, várj legalább még egy évet! Nem vagy még elég nagy és erős a nagyböjtre.

46

A fiú azonban olyan állhatatosan könyörgött, hogy az apa végül is engedett. Maga vágott fűzfaágakat neki. Anyja fűzfavesszőből és mohából kunyhót épített neki az erdőszélen, egy csöndes zugban, hogy emberi hang ne zavarhassa meg elmélkedésében. Amint a kunyhó felépült, az anya homlokon csókolta Nokayt, és magára hagyta. Némán, gondolataiba mélyedve feküdt Nokay a mohaágyon.

A kínzó éhség, a gyötrelmes szomjúság napjaiban egyre az járt az eszében, hogy valami különös, titokzatos élményben lesz része, amely életének új célt és értelmet fog adni. Annyira felajzotta a várakozás, hogy aludni sem tudott.

Napról napra kegyetlenebbül gyötörte az éhség, de Nokay szilárdan ellenállt a kísértésnek, hozzá sem nyúlt az erdőszélen illatozó szamócához, gombához.

Harmadnap már annyira legyöngült, hogy járni sem tudott, estére pedig különös állapotba került, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik.

Ekkor arra lett figyelmes, hogy egy ismeretlen ifjú lép be a kunyhóba. Magas, karcsú fiú volt, világoszöld ruhája szinte fénylett, hajában is egy zöld toll díszlett.

– Nokay – szólalt meg az ifjú –, ne kérdezd, ki vagyok, hanem teljesítsd a parancsaimat. És egy szót se szólj, míg haza nem érsz.

Nokay érezte, meg kell tennie mindent, amit a titokzatos idegen mond.

– Gyere velem birkózni – mondta a zöld ruhás ifjú.

47

És Nokay birokra kelt vele.

– Mára elég volt – szólt az ifjú rövid, néma küzdelem után. – Holnap várj meg itt. Ugyanebben az időben jövök.

Az idegen fiú másnap is eljött a kis wigwam elé, és ismét birkózni hívta Nokayt. Nokay nem evett egy falatot sem, nem ivott egy kortyot sem, hiszen böjtölnie kellett, mégis úgy érezte, hogy birkózás közben egyre jobban megjön az ereje. Harmadnap újra eljött az ismeretlen, de az ifjú csipevé annyira megerősödött már, hogy könnyen földre kényszerítette ellenfelét. Az idegen mosolyogva fogadta vereségét.

– Holnap meglátogat az apád. Ételt hoz. Ne nyúlj hozzá, várj meg engem – mondta, és eltűnt.

Másnap valóban Nokay apja látogatott el a kunyhóba.

– Anyád aszalt áfonyát küldött. Egyél, nehogy éhen halj – kínálta fiát.

De Nokay hozzá sem nyúlt a gyümölcshöz. Apja faggatni kezdte: mi lelte, csak nem beteg, hogy nem akar enni. Nokay nem válaszolt. Az apja nem is unszolta tovább, hanem nagy búsan hazament, azt hitte, hogy fia belebetegedett a hosszú böjtölésbe.

– Nagy szerencsétlenség ért bennünket – mondta a feleségének ‒, gonosz szellemek elrabolták a fiunk nyelvét.

Mialatt a szülők tele aggodalommal ültek wigwamjukban, Nokayt ismét meglátogatta az ismeretlen ifjú.

48

– Még egyszer meg kell birkóznod velem – mondta. – Szedd össze minden erődet a küzdelemben, és ne légy szomorú, ha meghalok. Temess el, gondozd szépen a síromat, öntözgesd, gyomlálgasd, ne hagyd, hogy benője a dudva. Hordj rá havonta friss földet.

Közben gondolj arra, amire a legerősebben vágyakozol.

Nokay olyan erősnek érezte magát birkózás közben, mint még soha, és amikor az ismeretlen ifjú már holtan hevert a földön, Nokay eszébe idézte parancsait, és mindenben híven követte azokat. Szüleinek egy szót sem szólt különös élményéről. Titokban járt ki barátja sírjához, lelkiismeretesen ápolta, és minden hónapban friss földet hordott rá. Közben arra gondolt, bár soha többé ne látogatna el falujába az éhség.

Telt-múlt az idő. Az ismeretlen sírján különös növény nőtt, növekedett. Nokay nem látott még ilyet soha. Magas volt és karcsú, gyönyörű, aranycsöves termését hosszúkás, keskeny, zöld tollakra emlékeztető levelek ölelték körül. ‒ Ez az én titokzatos barátom! – kiáltott fel Nokay, és visszasietett a faluba, hogy megvigye a hírt a csipevé indiánoknak.

– Ez a mondamin, a kukorica, a nagy szellem, Manitou ajándéka – ujjongtak a csipevék. Így ismerték meg a kukoricát a csipevé indiánok. (indián – Aczél János fordítása)

49

Lรกnybรณl nล

„Én magam vagyok a szépséges leányzó”

A Békahercegnő

– öntudatos – meri vállalni önmagát kevésbé vonzó alakban is

Békahercegnő

239

– minőségre koncentrálni – időt álló dolgokkal foglalkozni – megmutatni valódi önmagát

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár, akiknek nem volt gyerekük, pedig nagyon-nagyon szerettek volna egyet. Egyszer aztán mégis úgy fordult, hogy az asszonynak született egy kicsije – csak hát nem embergyerek volt az, hanem egy csöpp kis békaleány. Először nagyon búsultak a szülei, de mikor a kis béka elkezdett gyerek módra tenni-venni, beszélni – megszerették, kényeztették, s még a szomszédok is megbarátkoztak vele.

Néhány év múlva az asszony meghalt, s az ember új feleséget hozott a házhoz, egy özvegyasszonyt, akinek már volt két csúnya lánya. A két lány igencsak irigykedett a kis békalányra, hogy mindenki olyan jó szívvel van hozzá – s szinte vetekedtek az anyjukkal, hogy melyikük tudja jobban gyötörni a szegény kis békát. Történt egy szép napon, hogy a király négy fia közül a legfiatalabb hírül adta: ekkor meg ekkor tartja a hajmosási szertartást, s meghívja rá mind az ifjú hölgyeket, mivel a szertartás végén hercegnőt választ magának.

A kitűzött nap reggelén legszebb ruháját öltötte fel a két csúnya lány, s elindultak a palota felé.

Mindegyikük azt remélte, hogy őt választja párjául a herceg. A kis békalány utánuk szaladt, s kérlelte őket: – Nővérkéim, vigyetek el engem is!

240

De azok csak nevettek, s gúnyolódtak rajta: – No, nézd csak a békáját! Még hogy ő is eljön!

Ifjú hölgyeknek szól a meghívás, nem ifjú békáknak!

A kis békalány egészen a palotáig követte őket, s egyre csak könyörgött, rimánkodott. Nővérei azonban hajthatatlanok voltak – otthagyták a kapuban.

Az egyik őrnek végül megesett a szíve a kis pityergő békán – és beengedte a kapun. Akkor már százával álltak az ifjú hölgyek a palota kertjében, a tavi liliommal ékes medence körül, és mind a herceget várták. A kis békalány is.

Kis idő múlva aztán megjelent a herceg, és megmosta a haját a medencében. Utána a hölgyek is leengedték a hajukat, és ők is részt vettek a szertartásban.

Végül a herceg fennszóval kihirdette: – Olyan szépek vagytok, hölgyek, hogy nem tudok választani közületek. Egy jázminkoszorút dobok közétek, s akinek a fejére hull a koszorú, az lesz a hercegnő! Így is tett, elhajította a jázminkoszorút – és a hölgyek mind fölkapták a fejüket, és izgatottan lesték a repülő koszorú útját.

De az bizony – a hölgyek és különösen a két csúnya lány nagy bosszúságára – a kicsi békalány fejére hullott!

Csalódott volt a herceg is, de nem volt mit tennie – állta a szavát. Így aztán megülték a lakodalmat, s a békalánykából Békahercegnő lett.

241

Telt-múlt az idő, s egyszer az öreg király magához hívta a négy fiát, és így szólt hozzájuk: – Kedves fiaim, öreg vagyok már az uralkodáshoz, visszavonulok hát az erdőbe, remeteként élem le hátralévő napjaimat. Utódot jelölnék ki közületek, de mivel egyformán kedvesek vagytok előttem, próbára teszlek benneteket. S aki kiállja – azé legyen a trón! Halljátok hát a feladatot: mától számított hetedik nap virradatra hozzatok elibém egy aranyszarvast.

Hazament a legfiatalabb herceg, s elmondta a feladatot a Békahercegnőnek.

– Hát, ha csak ennyi a próba, azt könnyen kiállhatod! – mondta a Békahercegnő. – Egyél csak, aludj csak éppen úgy, mint máskor, s a kitűzött napra megkapod az aranyszarvast. Így aztán a három idősebb herceg elment az erdőbe aranyszarvast űzni, az ifjú herceg meg otthon maradt.

A hetedik nap, virradatkor, a Békahercegnő fölébresztette a férjét, s így szólt hozzá: – Menj a palotába, és vidd magaddal az aranyszarvast!

Nézett-nézett az ifjú herceg, a szemét dörzsölte, aztán megint csak nézett… És íme, ha akart, ha nem, hinnie kellett a szemének: a kis Békahercegnő egy színarany szarvast vezetett eléje kötőféken.

Elment hát a palotába a színarany szarvassal, ahol már ott várakozott a három idősebb herceg is. Azok 242

bizony csak közönséges szarvast hoztak az erdőből, majd szétpukkadtak az irigységtől.

De hiába volt minden: a fiatal herceget választotta utódjául az öreg király.

A három idősebb herceg azonban nem nyugodott – újabb próbát kértek az apjuktól.

A király végül ráállt. És így szólt: – Halljátok hát a második próbát! Mától számított hetedik nap virradatra olyan rizst és olyan húst hozzatok elibém, amelyik nem romlik meg soha!

Hazament a legifjabb herceg a Békahercegnőhöz, s elmondta neki, miből áll az új próba.

– Sose búsulj – mondta a Békahercegnő. – Egyél csak, aludj csak éppen úgy, mint máskor, s a kitűzött napon megkapod a húst meg a rizst, ami sosem romlik meg.

A három idősebb herceg közben elment rizst keresni, húst keresni – az ifjú herceg meg szépen otthon maradt.

A hetedik nap, virradatkor, a Békahercegnő fölébresztette a férjét, s így szólt hozzá: – Menj a palotába, és vidd magaddal a húst meg a rizst.

Fogta a herceg a húst meg a rizst, elvitte a palotába, s az idősebb hercegek nagy bosszúságára – akik bizony csak közönséges főtt rizst és közönséges főtt húst hoztak – megint csak őt választotta utódjául az öreg király.

De az idősebb hercegek még most sem nyugodtak meg – újabb próbát kértek.

243

Azt mondta ekkor a király: – No, de ez már csakugyan a legutolsó próba legyen! Mától számított hetedik nap virradatkor hozzátok elibém a földkerekség legszebb asszonyát!

Ennek aztán megörült a három idősebb testvér!

– Szépek a mi asszonyaink – mondogatták egymásnak –, a legszebbek a világon! Most már bizonyos, hogy közülünk kerül ki a trónörökös, az öcsénk meg elsüllyedhet szégyenében!

Meghallotta ezt az ifjú herceg, és igencsak elcsüggedt: hiszen az ő felesége béka is, meg csúnya is. S mikor hazaért, mondta a feleségének: – Meg kell keresnem a földkerekség legszebb asszonyát. Fivéreim elhozzák a feleségüket – s azok valóban szépek is. De én felkutatok valakit, aki még náluknál is szépségesebb!

– Sose búsulj! – válaszolta a Békahercegnő. – Egyél csak, aludj csak éppen úgy, mint máskor, s a kitűzött napon elvihetsz engem a palotába: meglásd, én leszek a legszebb a szépek között!

Csodálkozva nézett asszonyára az ifjú herceg – de nem akarta megbántani, azt mondta hát kedvesen: – Legyen úgy, kedvesem, magammal viszlek a kitűzött napon.

A hetedik nap virradatkor a Békahercegnő fölébresztette a férjét, és így szólt hozzá: – Ki kell szépítenem magamat. Várj rám odakint, és szólj, ha itt az idő az indulásra.

Kiment a herceg a szobából, ahogy a felesége kívánta, és néhány perc múlva bekiáltott: 244

– Indulnunk kell!

– Legyen úgy – válaszolta a Békahercegnő. – Tárd ki a kaput előttem!

S a herceg azt gondolta magában: ahogy megszerezte az aranyszarvast meg a csodálatos húst és rizst – talán széppé is tudja varázsolni magát!

S azzal hirtelen kitárta az ajtót…

De bizony csak a békalányka lépett ki azon – csúnya is volt, béka is volt, éppen úgy, mint mindig.

Az ifjú herceg azonban még akkor sem akarta megbántani a feleségét.

Nem szólt semmit – elvitte a palotába az asszonyát.

Mikor a trónterembe léptek, már ott várakozott a három idősebb herceg, feleségestül.

Az öreg király meglepetve nézett az ifjú hercegre.

– Hol van hát a szépséges leányzó? – kérdezte.

– Engedd meg, királyom, hogy én feleljek helyette – szólt a Békahercegnő. – Én magam vagyok a szépséges leányzó!

Azzal kibújt a békabőrből – és íme: egy szépséges leány állt előttük, selyemben-bársonyban. És szebb volt, mint bárki más, akit valaha láttak!

Ki is hirdette fennszóval a király, hogy ő a legeslegszebb lány a világon, és rögvest utódjául választotta az ifjú herceget.

Az meg arra kérte a feleségét, hogy ne bújjon viszsza a rút békabőrbe – s a Békahercegnő most már teljesítette is a kérést: tűzbe dobta a békabőrt. (burmai – Borbás Mária fordítása)

245

Amikor betöltötte tizennegyedik esztendejét, apja elé állt, és így szólt nagy komolyan: – Apám, engedd meg, hogy nagyböjtöt tartsak, azt akarom, hogy álmomban meglátogasson a védőszellemem. Felnőtt akarok lenni, hogy elkísérhesselek, ha vadászni mégy.

Szeretném megtanulni, hogyan kell farkasra, nyúlra, barna medvére vadászni.

Némán, gondolataiba mélyedve feküdt Nokay a mohaágyon. A kínzó éhség, a gyötrelmes szomjúság napjaiban egyre az járt az eszében, hogy valami különös, titokzatos élményben lesz része, amely életének új célt és értelmet fog adni.

Annyira felajzotta a várakozás, hogy aludni sem tudott.

Napról napra kegyetlenebbül gyötörte az éhség, de Nokay szilárdan ellenállt a kísértésnek, hozzá sem nyúlt az erdőszélen illatozó szamócához, gombához. Harmadnap már anynyira legyöngült, hogy járni sem tudott, estére pedig különös állapotba került, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik.

Ekkor arra lett figyelmes, hogy egy ismeretlen ifjú lép be a kunyhóba. Magas, karcsú fiú volt, világoszöld ruhája szinte fénylett, hajában is egy zöld toll díszlett.

– Nokay – szólalt meg az ifjú –, ne kérdezd, ki vagyok, hanem teljesítsd a parancsaimat.