Albert Camus: Stockholmi beszéd (Előadások és beszédek)

Stockholmi beszéd 1957. december 10.

1957. október 16-án a svéd Akadémia bejelenti, hogy Albert Camus-nek ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Bár az írón a hír hallatán rémület és zavar lesz úrrá, elfogadja a kitüntetést, s aláveti magát annak a szabálynak is, hogy a kitüntetettnek Stockholmba kell utaznia a díj átvételére, és ez alkalomból beszédet kell mondania. Így hát Camus a nagy Nobel-díj átadó ünnepség végén beszédet mond a stockholmi Városházán. Beszédének nyomtatott változatában, amely 1958 januárjában jelent meg a Gallimard kiadónál, Albert Camus Louis Germain-nek ajánlja díját, aki egykor a tanítója volt a belcourt-i (Algír) községi iskolában, s akinek már 1957. november 19-én a következőt írta: „Ön nélkül, a jóságos, segítő kéz nélkül, amelyet ön egy szegény kisgyereknek nyújtott, aki én voltam, az ön példája nélkül, mindez nem történhetett volna meg velem.”

Most, hogy átvettem a kitüntetést, amellyel az önök szabad Akadémiája megtisztelt, hálámat csak növeli a tudat, mennyire meghaladja ez az elismerés személyes érdemeimet. Minden ember s főként minden művész vágyik az elismerésre. Én is. De amikor a döntésükről 325

értesültem, lehetetlen volt, hogy ne vessem a mérleg egyik serpenyőjébe e rendkívüli megtiszteltetést, a másikba pedig azt, aki valójában vagyok. Hogy is ne esnék pánikba egy még csaknem fiatal, csupán kétségeit tekintve gazdag, s egy éppen csak kibontakozóban lévő életmű szerzője, aki megszokta, hogy a munka magányában vagy a barátság menedékében él, egy ilyen váratlan döntés hallatán, amelynek következtében hirtelen egy szál magában ki kell lépnie a reflektorfénybe?

Milyen szívvel fogadhatja ezt a megtiszteltetést, amikor Európában más írók, köztük a legnagyobbak, hallgatásra vannak ítélve, s amikor szülőföldje folytonos sorscsapástól szenved?

Mélységes zavar lett hát úrrá rajtam. Lelki békémet csak úgy nyerhettem vissza, ha a túlságosan is nagylelkű sorsra hárítom a felelősséget. És mivel éreztem, hogy személyes érdemeimre nem hivatkozhatom, ahhoz folyamodtam, ami életem legellentmondásosabb helyzeteiben mindig kisegített: a művészetemről és az író szerepéről vallott felfogásomhoz. Engedjék meg, hogy hálám és barátságom kifejezéseként a tőlem telhető legegyszerűbben elmondjam, mire gondolok. Én személy szerint nem tudok a művészetem nélkül élni. De sosem helyeztem e művészetet mindenek fölé. Épp azért fontos a számomra, mert nem különít el senkitől, és megengedi, hogy a szerint éljek, aki vagyok, és úgy, ahogy mindenki más is él. A művészet számomra nem valamiféle magányos mulatság. Eszköz, amellyel sok ember lelkét megindíthatjuk azzal az egyedi képpel, melyet közös szenvedéseinkről és közös örömeinkről alkotunk. Ez pedig arra kötelezi a művészt, hogy 326

ne szigetelődjék el, hogy mindenki igazságát megszólaltassa, a legszűkebb körűtől a legáltalánosabbig. És aki azért választja a művészsorsot − amint gyakran megesik −, mert úgy érzi, különbözik másoktól, gyorsan megtanulja, hogy a művészetét is, a különbözőségét is csak úgy őrizheti meg, ha elismeri, hogy mindenki máshoz hasonló. A művész ebben az önmagától másokig, majd ismét önmagához visszatérő, örökös ingamozgásban alkothat csak, félúton a szépség, amit nem nélkülözhet, és a közösség között, amelytől nem tud elszakadni. Ezért van az, hogy az igazi művész nem vet meg semmit; arra kötelezi magát, hogy megértsen, ne pedig ítélkezzék. És ha valami mellett állást foglal ezen a világon, az csakis egy olyan társadalom lehet, amelyben − Nietzsche csodás szavaival − már nem a bíró az úr, hanem az alkotó ember, legyen kétkezi vagy szellemi munkás.

Az íróra is nehéz feladatokat ró a szerepe. Értelemszerűen ma nem állhat azoknak a szolgálatában, akik a történelmet csinálják: azokat kell szolgálnia, akik a történelmet elszenvedik. Vagy ha nem, egyedül marad, és a művészetét is elveszik tőle. Magányából a zsarnokság sokmilliós hadserege sem ragadhatja ki, még akkor sem, és főleg akkor nem, ha úgy döntött, hogy együtt masírozik velük. De egy ismeretlen, a világ másik végén megalázott rab csöndje elég hozzá, hogy a művész kilépjen a remetelétből, már ha a szabadság kiváltságait élvezve megteheti, hogy a művészet eszközeivel hírt adjon erről a csöndről.

Egyikünk sem elég nagy egy ilyen küldetéshez. De minden körülmények közt, legyen az író névtelen vagy 327

átmenetileg éppen híres, éljen a zsarnokság láncaiba verve vagy egy időre a szólásszabadságot élvezve, mindig rátalálhat arra az eleven közösségre, amely igazolja a létét, de csak akkor, ha hajlandó hordozni, amint erejéből telik, azt a két terhet, ami mesterségének nagyságát adja: az igazság és a szabadság szolgálatának terhét.

Mivel az a hivatása, hogy segítse az embereket, hogy egymásra találjanak, nem egyezhet ki a hazugsággal és a szolgasággal, mert ahol ezek uralkodnak, nincs más, csak magány. Bármilyenek legyenek is személyes tökéletlenségeink, mesterségünk nemessége mindig ebben a két nehezen teljesíthető kötelezettségben gyökeredzik: sosem hazudni arról, amit tudunk, és ellenállni az elnyomásnak.

Egy őrült történelem húsz évének megrázkódtatásai közt − kortársaimhoz hasonlóan − menthetetlenül elveszve, az a homályos érzés tartotta bennem a lelket, hogy az írás becsületbeli dolog, méghozzá éppen azért, mert arra kötelez, hogy ne csak írjak. Hanem hogy képességeim és erőm szerint együtt hordozzam mindazokkal, akik ugyanazt a történelmet élik, mint én, a közös balsorsot és reményt. Ezeknek az embereknek, akik az első világháború kezdetén születtek, akik húszévesek voltak, amikor berendezkedett a hitleri hatalom, és lezajlottak az első forradalmi perek, s akiknek politikai neveltetése végül a spanyol polgárháborúval, a második világháborúval, a koncentrációs táborokkal, a kínzás és a börtönök Európájával is kiegészült, ma a nukleáris pusztítás fenyegetésében kell felnevelniük gyermekeiket és megalkotni műveiket. Feltételezem, senki sem kívánja tőlük, hogy optimisták legyenek.

328

És úgy vélem, hogy még azoknak a tévedését is meg kell értenünk, persze szüntelenül küzdve ellene, akik a reménytelenségre rálicitálva jogosnak kiáltották ki a becstelenséget, és a század nihilizmusába rohantak. De a hazámban és egész Európában a többség elutasította a nihilizmust, és kutatni kezdett valami után, ami a törekvését legitimálja. A katasztrófából kellett érvet kovácsolni az élet igenléséhez, majd másodszor is megszületve harcot indítani a történelmünkben munkáló halálösztön ellen.

Nyilván minden nemzedék azt hiszi, hogy az ő dolga megváltoztatni a világot. A mienk azonban tudja, hogy nem fogja. De a feladata talán még nagyobb. Meg kell akadályoznia, hogy a világ megsemmisüljön. Egy olyan történelem örököseként, melyben bukott forradalmak, megtébolyodott technikák, halott istenek és kimerült ideológiák keverednek, egy olyan világban, amelyben középszerű hatalmak mindent romba dönthetnek, de meggyőzni már nem tudnak, amelyben az értelmiség odáig süllyedt, hogy a gyűlölet és az elnyomás kiszolgálója lett, ennek a nemzedéknek kizárólag a tagadásaiból merítve kellett megmentenie egy keveset abból, ami az életnek és a halálnak méltóságot ad. Egy széthullással fenyegetett világ láttán, amelyben a nagy inkvizítorok a halál birodalmait készülnek megalapítani, ez a generáció tudja, hogy az idővel versenyt futva neki kell olyan békét teremtenie a nemzetek között, amely nem szolgaságon alapszik, amely újra összebékíti egymással a munkát és a kultúrát, és új szövetséget alkot minden emberrel. Nem biztos, hogy valaha is teljesíteni tudja ezt a hatalmas feladatot, az azonban biztos, hogy 329

szerte a világon állja az igazságra és szabadságra tett kettős fogadását, s e kettőért ez a generáció − gyűlölet nélkül − kész meghalni is. Ezeket az embereket üdvözöljük és bátorítsuk mindenütt, ahol munkálkodnak, és főleg ott, ahol áldozattá válnak! Rájuk szeretném átruházni, meggyőződésem szerint az önök teljes egyetértésével, azt a megtiszteltetést, amelyben részesítettek.

De miután az írói mesterség nemességéről beszéltem, hadd helyezzem most vissza az írót az igazi helyére, hiszen a nemességre nincs más jogcíme, csak az, amiben osztozik harcostársaival, vagyis hogy sebezhető, de konok is, az igazságosságnak akár a jogtalanságot is vállaló szenvedélyes védelmezője, műveit szégyen és gőg nélkül alkotja mindenki szeme láttára, fájdalom és szépség között hányódva, és e kettősségből táplálkozva a történelem rombolása közepette konokul épít. Mindezek után ki várhatna tőle kész megoldásokat, szép erkölcsi tanulságokat? Az igazság titokzatos, tünékeny valami, amit mindig újra meg kell ragadni. A szabadság veszélyes, nehéz, de épp annyira lelkesítő is vele élni.

E két cél felé kell haladnunk, kínok közt, de határozottan, tudván tudva, hogy elgyengülhetünk a hosszú úton. Melyik író merne hát jó lelkiismerettel erényt prédikálni? Ami engem illet, hadd jelentsem ki megint egyszer, hogy én semmiképpen sem. Sosem tudtam lemondani a fényről, a létezés boldogságáról, a szabad életről, amelyben felnőttem. De jóllehet ez a nosztalgia sok tévedésemet és hibámat megmagyarázza, kétségkívül abban is segített nekem, hogy jobban megértsem a mesterségemet, s ma is segít kitartanom, mindenre elszántan, azon csöndes emberek mellett, akik az életet, 330

amely ebben a világban adatott nekik, csak a régi röpke boldogságuk emlékével, újraéledésével tudják elviselni.

Most, hogy tisztáztam, ki vagyok valójában, megvallottam a határaimat, adósságaimat, s kissé homályos hitemet is, már könnyebb szívvel tudom elmondani, mily nagylelkűnek tartom a megtiszteltetést, amelyben részesítettek, valamint azt is, hogy e magas kitüntetést mindazok nevében szeretném elfogadni, akik ugyanazt a harcot vívták, amit én, de nem kaptak érte semmit, csak balsorsban és üldöztetésben volt részük. Már csak annyi van hátra, hogy teljes szívemből köszönetet mondjak önöknek, és személyes hálám jeléül nyilvánosan is megismételjem régi hűségeskümet, amelyet minden igaz művész mindennap tesz magának, csöndesen.

10