1
A tárgyalásom úgy veszi kezdetét, ahogy annak idején az életem: kiálló, vadul bökdöső könyökök, lökdösődés, köpködés. A bírósági fogdából a karzatra vezetnek, onnan le a lépcsőn, hogy végül elhaladjunk az asztal mellett, mely körül hemzsegnek az ügyvédek és az írnokok. Arcok suhannak el mellettem – akár egy áradó folyó –, az emberek moraja felerősödik, elvegyül az ügyvédek fojtott suttogásával. A zaj lüktet, zümmög, mint felingerelt méhek a bozótban. Amikor belépek, mindenki felém fordul. A tekintetük felnyársal. Lehajtom a fejemet, a cipőmet bámulom, és összekulcsolom a kezemet, hogy ne remegjen annyira. Úgy tűnik, itt van egész London – no persze, hiszen a város rajong a gyilkossági történetekért. Mindenkit ugyanaz az indulat feszít, mindenkit felajzott a „szörnyű kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok” szenzációja. Így fogalmaztak a Morning Chronicle-ban, amely újság maga is e szenzáció tintafekete termésének betakarítása körül tüsténkedik. Nem szokásom elolvasni, mi a véleménye rólam a lapoknak, mivel a sajtó olyan, akár a tükör, amit egy vásáron láttam a Strand közelében: úgy megnyújtotta a tükörképemet, mintha kínpadra vontak volna, és mivel két fejet mutatott, szinte magamra sem ismertem. Ha valaha is volt része abban a balszerencsében, hogy írtak önről az újságok, akkor pontosan tudja, miről beszélek.
2
A Newgate-ben mindig akad porkoláb, aki pusztán a hecc kedvéért felolvassa nekem ezeket az irományokat, így vajmi keveset tehetek, hogy elkerüljem a dolgot. Amikor észreveszik, hogy megtorpantam, tenyerüket a hátamnak feszítve taszigálni kezdenek, én pedig a hőség ellenére megborzongok, és botladozva elindulok lefelé a lépcsőn. Gyilkos! Utamon ez a szó követ. Mészáros! A „mulatt mészáros”. Kénytelen vagyok ügetni, hogy lépést tudjak tartani a porkolábokkal, és ne bukjak orra. Miközben odalökdösnek a vádlottak padjához, érzem, ahogy torkomban egyre feljebb araszol a rémület. Az asztaluk mellett ülő ügyvédek tekintete tunya, mintha gyászos gúnyába bújt marhák volnának, de ezek a sokat tapasztalt vén rókák is felpillantanak, mert kíváncsiak a „mulatt mészárosra”. Még a kövér, selymesen fénylő talárú bíró is megbámul. Az arca kifejezéstelen és fonnyadt, mint a tavalyi krumpli. Felém sandít, és biccentéssel jelzi zsíros hajú fogalmazójának, hogy felolvashatja a vádiratot. * Egész délután rettegve gondoltam a percre, amikor nyugovóra kell térnem Madame szobájában. A reggeli öltöztetés még mindig rettenetes megpróbáltatás volt, de hozzászoktam, és elviseltem. Tudtam, hogy rosszabb lesz, amikor le kell vetkőztetnem. Madame leült az ágyára. Lehajoltam, hogy kifűzzem a cipőjét, s egyik a másik után koppant a padlón. Ő maga kapcsolta ki a ruhadereka mellbetétjét, kilépett a szoknyájából, 3
és kioldotta a szegőszalagot. Bizonytalanul kinyújtottam a kezemet, hogy átvegyem tőle a holmikat, aztán hoztam a köntösét. Nem volt olyan szörnyű, mint amennyire tartottam tőle, bár annyira igyekeztem nem odanézni, hogy a fejem kongott, mint egy üres szoba. Csak ne gondoljak semmire. Csak egy pillanatra láttam meg gödröcskés combját, csípőcsontja ívét, sötét haja felhőjét, amikor kirázta-kibontotta a fonatokat. Ekkor hirtelen hűvösen, tisztán megfogalmazódott bennem egy gondolat. Olyan világosan, mintha írást olvastam volna. Ez a fajta sóvárgás semmivel sem jobb a koldulásnál. A kandalló előtt leterítettem a szalmazsákomat. Azt hittem, nem leszek képes elaludni. Pedig biztosan elbóbiskoltam, mert azt álmodtam, hogy felébredek, s az egyik karosszékben ott terpeszkedik a Doktor, és a fenőszíjával a kését élezi. És egy! És kettő! Egy-kettő… Tudta, hogy ébren vagyok. Mozdulatlanná dermedtem, mint a vízisikló. – Megtaláltalak – jelentette ki, és kezében megállt a kés. Végighúzta az élén a hüvelykujja begyét, aztán lenyalta a vérgyöngyöt. – Ez már sosem elég éles, te lány. Te tudtad igazán jól megfenni. – A hangja úgy hatolt át rajtam, mint a harangzúgás. Bamm. Ügyetlenül felkászálódtam, de az ajka elé emelte az ujját. – Csitt. Alszik. – csak ekkor pillantottam Madame-ra. A koponyája felső részét leemelték, mintha valami fiúsapka lett volna, az alsó rész öblében ott ült az agy fénytelen virága. – Igen csekély mértékű a kihivéhé-resztetés, amikor már jó ideje halottak – jegyezte meg. Átcsapott felettem a jeges rémület hulláma, de oly gyorsan, hogy úgy éreztem, mintha elájulnék. Ekkor riadtam fel.
4
Ezúttal Madame ült a karosszékben. Kendőt borított a hálóinge fölé. A tűz kialvófélben volt, de a parázs aranyló fénye az arcára, kibontott hajára vetült. Megtestesítette mindazt, amit csak a szépségről mondanak. Felnézett. – Felébresztettem? Nehézkesen felkönyököltem. Ó, ha sejtette volna, hogy mi jár a fejemben! Mi lenne, ha valami úriember lennék, akivel az Almack’sban találkozott? Aki ráhajolt kesztyűs kezére. Aki odaszorította ajkát az ujjaihoz. Akkor mi lenne? Láttam magamat, amint megvillan a nyelvem, és végigsimít a puha sevróbőrön. Madame nyakán úgy lüktetett egy ér, ahogy a kolibri csapkod a szárnyával. Nem figyelt bennünket senki. Láttam magunkat, ahogy egy alig megvilágított helyiségben vívunk. Felültem. – Hozzak fel friss parazsat az ágymelegítőjébe? – Ó… nem… Ilyenkor sosem tudok aludni. Ez az a különös, átmeneti óra, non? Még nem hajnal, már nem éjszaka. Ilyen magányos tapasztalat lehet a halál. A gyertya kialudt. A tűzbe tartottam egy forgácsot, aztán kinyújtottam a kezemet, hogy újra meggyújtsam. – Biztos ne töltsem meg a melegítőt? Begörbített ujjaival beletúrt a hajába, aztán felállt. – Inkább még egy adagra lenne szükségem. – Milyen? – faggattam, felhúzva a térdemet a mellemhez. Már fogta a szekrény kilincsét, amikor megállt a keze. – Micsoda? A laudánum? Hát még soha…? Nos… – Oldalra billentette a fejét. – Gondolom, a legtöbben azt képzelik, 5
hogy valami sötét, gonosz dolognak kell lennie. Vagy tiszta gyönyörűség. Pedig inkább… a fájdalom hiánya. – Ismét felém pillantott. – Az élet mindannyiunkból teáskannát csinál, melyben egyre jobban forr és forr a víz. Képzelje el, hogy egyszer csak magához ér egy gyengéd kéz, és leveszi a tűzről. Ilyen az ópium. Mint… mint valami fekete vízen lágyan ringó csónak… édes álmok. Zavartan elnevette magát. – No de… Óvatosnak kell lenni, nehogy olyanokká váljunk, mint azok, akik a színházba és az illemhelyre is magukkal viszik a fioláikat. Az ópium egy idő után maga is olyan gyötrelmet idéz elő, amit nem csillapít semmi… még maga az ópium sem… – Az ajkához emelte az üveget, megbillentette, és ivott egy kortyot. Amikor megfordult, a szeme ragyogott. – Tudja, gondolkodtam azon, hogy miféle oktatásban részesült. Hogy milyen szerencsés volt. Hiszen nemcsak fekete, de nő is! Olyan esélyhez jutott, amiben sok szabad nőnek sosem lesz része. – Nem tudom, hogy szerencse volt-e – feleltem. – Langton azt mondta, hogy úgy idomított engem, ahogy a papagájt szokták. A fülembe csengett a hangja: Undorodom tőled. – Ó! Micsoda visszataszító ember! – Madame megborzongott. Visszatette az üveget a szekrénybe, kinyújtóztatta a karját. Hallottam, ahogy megroppannak a csontjai. – Őszintén… Sokkal jobb, hogy itt van. Velem. Bólintott, mintha döntésre jutott volna. Felálltam. Éreztem, hogy muszáj elfordulnom. Elhatároztam, hogy a még parázsló szénből töltök az ágymelegítőbe. A kandallóhoz léptem, megpiszkáltam a tüzet, Madame egyik kendőjébe 6
tekertem a melegítőt, és az ágyhoz mentem vele. A tekintete végig követett. Letérdeltem, hogy becsúsztassam a lapos fémedényt a takaró alá. Akkor odalépett mellém, és ő is letérdelt. Közel hajolt. – Olyanok vagyunk, mint két játszótárs, akik a gyerekszobában együtt mondják el az esti imát. Most, hogy itt van, „békességben fekszem le, és legott elalszom”. Ingének ujja susogva végigsimított a csuklómon. A kezemért nyúlt, felfelé fordította a tenyeremet, szemügyre vette benne a vonalakat. A fejemben kavargó szavak zörögve-csörögve mozdulatlanná dermedtek. Ez még az álmomnál is ijesztőbb volt, a csuklóm remegni kezdett, ezért elhúztam a kezemet. Úgy tettem, mintha mélyebbre akarnám dugni az ágymelegítőt, és ott tartottam a takaró alatt. Mintha összeszorították volna a mellkasomat, elállt a lélegzetem, és nem mertem felpillantani. A függönyök nem voltak behúzva, a hold sötétkék falakat világított meg. Percek teltek el, egyikünk sem szólalt meg. Madame közelebb húzódott, mintha megálljt parancsolt volna magának, aztán újra odahajolt hozzám. Maga felé fordította az arcomat, és a számra simította a száját. Olyan lágyan. Alig éreztem az érintését. Hozzásimultam. Ahogy a vas vágyik a mágnes után. A kezemben valami kis szúrást éreztem, mintha tűk bökdösték volna a húsomat. Kihúztam a takaró alól, Madame arca felé nyúltam. Eltávolodott. Lehajtotta a paplant. – Én… én most már biztosan el tudok aludni… – suttogta. Elfordult, mintha el akarna rejtőzni előlem, pedig minden porcikáját látni akartam. Elfújta a gyertyát, ellobbanó
7
lángjánál a szoba fázósan megremegett, aztán már csak a sötétbe meredt a tekintetem. * A falakra, az ágyneműre árnyéksávok vetültek. Sötétedett, és túl meleg volt ahhoz, hogy tüzet rakjunk. A félhomályban őrszemként magasodtak fel a könyvek – a szoba falai mentén álló polcokon, a kandallópárkányon, a padlón. Mintha sort alkottak volna, amely Madame-hoz vezetett. Sután megálltam az ajtóban, behúztam magam mögött, de a kilincset nem engedtem el. Madame az íróasztalánál ült, de felemelkedett a székről, amikor beléptem. Csend támadt. Mennyi ideig álldogálhattunk így? Ahhoz elég soká, hogy lássam: már újra önmaga. Néztem, hogyan keletkezik pici gödröcske a torkán, amikor nyel egyet. Felnevetett. – Azt hittem, biztosan megriadsz tőlem azok után, hogy… Elhallgatott, és úgy fogta át a karjával magát, mintha fázna. A szívem a bordáim falán dörömbölt. – Itt ülök már percek óta, és úgy teszek, mintha írnék, holott végig azon töprengek… Ó! A vad döbbenet, amikor magamhoz húztam – mint az első alkalom, amikor jeget ízleltem. Válla, nyaka törékeny madárcsontjai. Emlékszem, hogyan hajoltam le hozzá, hogyan csókolóztunk, hogyan simította kezemre a tenyerét, hogyan hajtotta hátra nevetve a fejét. Szédültem, és olyan forrónak éreztem a homlokomat, hogy rá kellett tapasztanom a kezemet. Madame meleg teste hozzám simult. Aztán egyre lejjebb csúszott, és amikor térden állt előttem, éreztem, hogy a kezem a hajába túr, a karja a 8
derekamra fonódik, és bőrömben jeges tűz tombol. Felpattant a szemem, de sötétségen kívül nem láttam semmi mást. Madame mozdulatlanná dermedt. Ujjai a csípőmbe vájtak, lehelete melegen legyezgetett, és amikor felnézett rám, és elmosolyodott, az ajka is fénylett. – Fran… – suttogta bele a combomba. – Fran. Felemeltem a fejemet. A szemközti tükörben megláttam magamat, amint Madame fejét a derekamhoz szorítom. Ott voltunk hát. Az arcom, a tarkója, a térde. A szoba megbillent, csak a tükör maradt meg a közepén. Lepillantottam rá. – Gondolom, mostantól én leszek a titka. Felkacagott, és magához rántott. * A vádlottnak sosem engedik meg, hogy esküt tegyen – ez csak egyike azon módszereknek, melyekkel jelzik, hogy mennyit érünk. Én azonban úgy érzem, jó is, hogy nem tehetem meg. Körülnézek a tárgyalóteremben. Arcok arcok hátán, az emberek úgy bámulnak, mintha üveghez nyomnák az orrukat – mintha valami szörnyű torta rétegeit látnám. Összevont szemöldökök, beszívott pofazacskók. Belém hasít a pánik – forrón, villámcsapásszerűen, akár a laudánum. Hogy is beszélhetnék itt? Ki hallgatna meg? Ki hinne nekem? Előrehajolok. – Uraim… – A hangomat harsányan veri vissza a szószék feletti mennyezet. – Hű voltam az asszonyomhoz, és boldogan szolgáltam. Csak azért tértem vissza Levenhallba, mert ő maga hívott. Nem volt jól… és én… azért mentem vissza, 9
hogy ápoljam. Szerettem az asszonyomat. Pontosan azért nem tehettem meg azt, amivel itt vádolnak, mert szerettem. A gondolataim összezavarodva téblábolnak, mint a megriadt tehenek, és látom, hogy ön enyhén megrázza a fejét. Ezzel nem segít, ezzel csak ront az ügyén. Azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak ópiumhoz juthatnék. Az megolajozna mindent, minden könnyebben csúszna… akár ki, akár le. Körültekintően kell fogalmaznom, amikor a vis�szatérésemet követő első napokat említem, vigyáznom kell, hogy mit mondhatok el, és mit nem. – Azt beszélik rólam, hogy ópiumevő vagyok, és hogy szajha is voltam. – Elhallgatok. – Ez így igaz. Valóban hozzászoktam ahhoz, hogy ópiumot vegyek magamhoz, de az asszonyomtól kaptam, aki azt állította, hogy a laudánum segít majd elaludnom. Összeszorítom a kezemet. Nyugalom. Nyugalom. – Múlt ősszel egy ideig valóban… az Iskolában éltem. Mindössze ilyen munkához jutottam hozzá. Ennem kellett, és ezt a tolvajlásnál erkölcsösebb megoldásnak találtam. Mr. Benham megbocsátott érte, és ha szükséges, kérem az önök bocsánatát is. Emlékeztetném önöket… – itt felszegem az államat – ha a feslett életmód önmagában elég ok lenne ahhoz, hogy valakit elítéljenek gyilkosságért, akkor tucatnyi nő sem maradna egész Londonban. Fent, a karzaton megrebbennek a legyezők. Élénk színűek, mint a lepkék. Vihogás. Még Jessop is megrökönyödve köhint a papírjaiba. Talány vagyok a számukra. Valami alattomos afrikaira számítottak. Vagy egy kétrét görnyedt cselédre. Egy mulatt szajhára. A „Fekete Gyilkosra”. 10
Vajon ezek közül melyik menthetne meg? A következő szavaim engem éppúgy meghökkentenek, mint őket. – Uraim, azon töprengek… az egész történelem során miféle rend értelmében volt lehetséges, hogy önök, fehér emberek, többször tévedhessenek, mint ahányszor igazuk volt? – Felhördülés. A jelenlevők méltatlankodó kiáltozásban törnek ki, mint amikor a tyúkok perlekednek a kukoricaszemeken. Mindenki: a bíró, az esküdtek, írnokok, foglárok, ügyvédek és a karzat. Az egyik esküdt a fejét csóválja. Összezavartam és taszítom őket, ahogy gyakorta megtörténik, amikor kimondjuk az igazságot. Sokan pontosan ezért nem teszik. Összeszedem magam, és folytatom. – Bármi legyen is… – felemelem a hangomat – bármi legyen is, abban testesül meg az emberi szenvedés teljes skálája. Elhallgatok. Levegőt kell vennem, össze kell gyűjtenem a bátorságot, hogy tovább tudjak beszélni. Megszédít a moraj, a fülledt meleg, a kalapácsütésként rám záporozó aranyszínű betűk: A hamis tanúzás nem marad büntetlenül. Az elviselhetetlen szag – éppolyan, mint ami ideérkezésemkor fogadott ebben a városban –, a felszínen parfümillatú, mélyen lent azonban, ahol a rothadás kezdődik, ott a bűz. Az ember nem sok mindent tehet egy tisztességes szaggal – ezzel ön is tisztában lenne, ha valaha cseléd lett volna, vagy olyan valaki, aki nem tud mást megfizetni azért, hogy kitakarítson utána. Felemelem a fejemet, tekintetemet a karzat végében emelkedő oszlopokra szegezem, hogy ne kelljen az esküdtszéket néznem, vagy a többi acsarkodó arcot, hogy visszanyerjem az önuralmamat, és újra megszólaljak. A karzat legvégében
11
látottaktól azonban összerezzenek, összehúzom magam. Ez lehetetlen. Egész sor test, fekete testek. Ahol eddig teremtett lélek sem volt. Körülveszik az oszlopokat, van, aki támaszkodik, van, aki egyenesen áll. Lemasíroznak a lépcsőn, rákönyökölnek a fakorlátra, állukat a tenyerükben nyugtatják. Oly sokan vannak. Becsusszannak a padokra, csípőjükkel odébb lökik az ott ülőket. Bámészkodnak. Mint mindenki más. A kezük azonban nem mozdul, az arcuk hamuszínű, sápadt, akár a márvány, a szemük pedig fehér, akár az üres papír. Mozdulatlanok. Csak bámulnak és bámulnak.
„Margaret Atwood Alias Grace-ét idézi… Fondorlatos, részletgazdag regény.” the oprah magazine
Frannie Langton, a hajdan rabszolgasorban élő cseléd ellen brutális kettős gyilkosság a vád: a hatóságok szerint megölte gazdáját, a tudós George Benhamet és annak különc francia feleségét, Marguerite-et. Sorjáznak a terhelő tanúvallomások, melyekben Frannie csábítóként, boszorkányként, mesteri cselszövőként és szajhaként jelenik meg. Bár az élete múlik rajta, Frannie képtelen felidézni, mi történt azon a végzetes éjszakán. Van azonban valami, amit el tud mondani: saját kiszolgáltatott és hányatott életének történetét, mely egy jamaicai ültetvényen kezdődött, és amely talán az akasztófán ér véget. Vallomása az életébe kerülhet, ugyanakkor az igazság olyan bűnöket is leleplezhet, melyek borzalmasabbak akár a gyilkosságnál is… A Frannie Langton vallomásai lélegzetelállító első regény, s egy olyan nő jellemrajza, aki kezébe veszi a sorsát még akkor is, ha a világ az elpusztítására tör.
A legjobb első regénynek járó
Costa-díj
13