Fábián Janka Az angyalos ház és más történetek

Copyright © Fábián Janka, 2011 (Az angyalos ház), 2012 (Rozmaring), 2014 (Karácsony a ligetben) Borítókép © Lee Avison/Trevillion Images A regény szereplői mind kitalált személyek. Az epizódszerepben felbukkanó történelmi figurák természetesen léteztek, ám a könyvbeli események ugyancsak a képzelet szüleményei.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az osztály azonnal felbolydult, és az ajtó felé meginduló áradat kis híján elsodorta a padok között álló tanárnőt.

– Zsuzsa néni most már megnézheti a telefonját – csicseregte egy kedves lányhang, amit elfojtott kuncogás követett.

Zsuzsa elpirulva fordult a hang irányába, de nem tudta megállapítani, hogy a mindig csapatostul közlekedő, nyurga, folyton vihogó kamaszlányok közül ki tette a csípős megjegyzést. Közelebb lépett hozzájuk, és egyenként az arcukba nézett. Százötvenhét centijével szinte mindegyiküknél legalább egy fejjel alacsonyabb volt, de ezt tízévnyi tanítás alatt már megszokta.

Megtanulta azt is: nem szabad engednie, hogy átvitt értelemben is a „fejére nőjenek”. Úgy érezte, ez elég jól sikerült neki.

A lányok most is elhallgattak, és kissé megszeppenve néztek vissza rá.

– Köszönöm! – mondta nyugodtan. – Tudjátok, fontos hívást várok. Most pedig menjetek ebédelni. Rátok fér egy kis plusz kalória.

A lányok már sarkon is fordultak, és vihogva, fecsegve kitódultak a folyosóra, a menza felé. Az egyikük, a koromfeketére festett szemű és hajú, folyton feketében járó Horváth Kata még visszafordult az ajtóból, és megjegyezte: – Zsuzsa néni ma nagyon rendes volt Lacival.

– Köszönöm, Kata.

Zsuzsa elmosolyodott. Az ehhez hasonló pillanatokban úgy érezte, hogy mégiscsak érdemes volt ezt a néha hálátlan és rengeteg küszködéssel járó pályát választania. Holott annak idején mindenki óvta tőle, hogy tanár legyen. Már Hilda néni is megmondta…

Hilda néni!

Az „Őrangyalok”!

Zsuzsa villámgyorsan a tanári asztalhoz ugrott, és felkapta a könyvek között lapuló mobiltelefonját. Az előbb jól látta: két 16

nem fogadott hívása is volt. Az egyik Rezsőtől, a másik Etelka nénitől. Az „Őrangyalok” két oszlopos tagjától. Zsuzsa némi habozás után Rezső számát hívta vissza. Közben a hóna alá csapta a könyveket, a naplót, és sietős léptekkel elindult a folyosón a tanári felé.

– Szevasz! Órám volt. Az angyalos háznál vagytok? Mi van már megint? Jó, jó, jó, mindjárt ott vagyok én is. Öt perc.

Már messziről látta, hogy tényleg baj van. A Kilátó utca sarkán, ahol az angyalos ház is állt, kisebbfajta tömeg verődött össze. Közelebb érve az is látszott, hogy a ház előtti utcarészt kordonnal elkerítették. Zsuzsa szívdobogva, zihálva szállt le a biciklijéről, és körülnézett, ismerős arcok után kutatva. Elsőként Etelka néni pirospozsgás, derűs ábrázatát pillantotta meg.

– Zsuzsikám! – lépett oda hozzá az idős asszony. – Maga ebben a hidegben is kerékpározik? Hogy le nem fagy a… Na, mindegy, végre itt van. Jöjjön, nézze meg, mi történt.

Zsuzsa közelebb lépett a kordonhoz. Az ott összegyűltek, mikor felismerték, félreálltak az útjából. A környéken mindenki jól ismerte az „Őrangyalokat”, és nem hivatalos vezetőjüket, a kicsi, tűzrőlpattant tanárnőt, aki biciklijével az utóbbi két évben naponta többször is ide-oda cikázott az angyalos ház és a munkahelye, a krisztinavárosi Seilern Crescencia* gimnázium között. Zsuzsa már a legrosszabbra számított, így szinte megkönnyebbült, mikor meglátta, mi okozta a felfordulást.

Az egyik angyalszobor zuhant le az utcára. Pontosabban a pufók puttófejek egyike, amelyekből a ház minden ablaka fölött mosolygott egy, kicsiny szárnyakkal a két oldalán.

A szárnyak még mindig ott voltak a helyükön, a mókás fejecske azonban darabokra törve hevert az utcakövön, a barna, januári locspoccsal összekeveredve. * Széchenyi István felesége, akivel a krisztinavárosi templomban házasodtak össze 1836 februárjában.

17

– Lefújta a szél – magyarázta egy közelben álló öregúr. – Már meg lehetett lazulva. Még jó, hogy nem esett rá valakinek a fejére – tette hozzá fejcsóválva.

Zsuzsa maga is valami ilyesmitől tartott. Miután Rezső csak annyit mondott a telefonba: „Már megint leesett egy szobor.

Gyere ide, kérlek.”, majd puff, letette – ahogyan már csak ő szokta – a szíve rögtön a torkába ugrott. Ha valami jóvátehetetlen történt a ház állapota miatt, valami baleset, vagy talán még rosszabb, akkor mindennek vége… Akkor hiába küzdöttek a megmaradásáért elszántan már két hosszú éve, amióta az angyalos házat életveszélyessé nyilvánították. Akkor biztosan nem lesz kegyelem a régóta omladozó, romos, ám még mindig tetszetős és kecses, pusztulásában is előkelő épületnek.

– Nem a szél volt – fordult a fejcsóváló bácsihoz. – Magától esett le, sajnos.

– Igen, a vakolat is folyton potyog – tódította egy nő, aki mindössze egy kötött kardigánt magára kapva futott ki az egyik szemközti házból bámészkodni és sopánkodni. Mostanra már reszketett a hidegtől és a kardigánt két kézzel fogta össze a mellén. – Kész életveszély! – tette hozzá, és jelentőségteljesen Zsuzsa szemébe nézett. Nyilván ő is tudta, kivel áll szemben. Azoknak a sült bolondoknak a vezetője ez a kis nő, akik foggal-körömmel ragaszkodnak ennek a málladozó háznak a fennmaradásához. „Amíg valakinek a fejére nem omlik!” – gondolta megvetően.

Zsuzsa azonban bátran állta a kardigános nő tekintetét, majd Etelka nénihez fordult, és nyugodt hangon megkérdezte.

– Hol van Rezső?

– Bent, a házban. Valami önkormányzati alakkal tárgyal, akit rögtön iderángattak.

– Menjünk be.

Etelka néni bólintott, majd egy utolsó, megsemmisítő pillantást vetve a kardigános nőre, belépett a kovácsoltvas kapun.

18

– Ne is törődjön velük, Zsuzsikám – biztatta a nyomában lépkedő Zsuzsát. – Ezzel a nővel már le sem állok vitatkozni.

Folyton ide eszi a fene, bámészkodni meg okoskodni. Ostoba tyúk!

Zsuzsa hallgatott.

– No, de az is igaz, hogy ő nem itt lakik – tette hozzá Etelka néni halkan. – Így aztán könnyen beszél. Hogy le kéne bontani, és kész! Kíváncsi lennék rá, mit szólna, ha az ő feje felül akarnák lebontani a házát?

– Bizonyára másképp állna hozzá – mosolygott Zsuzsa szomorúan.

Igaz is, jutott eszébe hirtelen, az „Őrangyalok” közé, amely laza, folyton változó taglétszámú, különböző korú és helyzetű embereket tömörítő civil mozgalom volt, csak két olyan tag tartozott, akik maguk nem itt, az angyalos házban laktak. Az egyik Zsuzsa volt, a másik Kollár Rezső, aki viszont a szemközti épületben élt, és a teraszáról egyenesen az angyalos ház még ma is gyönyörű, kovácsoltvas központi erkélyére látott. Az erkély két oldalán két éteri szépségű, komoly arcú angyalszobor állt, egy-egy kezükben tartott, lábukhoz leeresztett pallossal – mintha csak a házat és lakóit őrizték volna az esetlegesen rájuk leselkedő veszedelmekkel szemben. Rezső kijelentette, hogy ő annak idején éppen az angyalok miatt vette meg a jelenlegi lakását, és hogy ettől a látványtól nem foszthatja meg senki!

Az angyalok helyett semmi kedve egy „betonkockát” bámulni nap nap után. Ja, és Rezső művészettörténész volt – amolyan, a hetvenes évek végéről itt maradt szakállas-szemüveges, tarisznyás, kopott farmert és kinyúlt kardigánokat hordó bölcsész.

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál dolgozott, de az angyalos ház ügyében még így is tehetetlen volt. Mikor Zsuzsa és a többi „őrangyal”, vagyis a ház megmentésére hivatott kis csapat egyik első gyűlésükön felvetette, hogy az épületet műemlékké kellene nyilvánítani, csak zavartan krákogott, majd 19

már itt-ott deresedő szakállát vakargatva hosszas fejtegetésbe kezdett arról, mi számít műemléknek és mi nem. A lényeg az volt, hogy az angyalos ház – sajnos – nem felelt meg a műemlékké nyilvánítás feltételeinek, és ezért nem is számíthatott hatékony, központi védelemre.

– Ehhez hasonló házak, ugyanilyen kedves szobrokkal, ezrével vannak Budapesten – tette hozzá csüggedten. – Pénz pedig nincs rájuk, sem a felújításukra, sőt, sokszor még a megőrzésükre sem.

– Ha így folytatódik, hamarosan egy sem lesz – bosszankodott Zsuzsa. – Na, mindegy, akkor majd mi megvédjük valahogy. Nekünk ugyanis fontos ez a ház, akár műemlék, akár nem.

– Igen – Rezső szórakozottan törölgette a szemüvegét a kötött pulóvere szegélyével. – De pénzünk nekünk sincs. Ámbár… itt, Budán talán még nem is olyan rossz a helyzet. Itt nincs annyi romos, menthetetlen épület, mint például a nyolcadik vagy kilencedik kerületben. Talán mégis tehetünk valamit…

– ezzel újra az orrára biggyesztette a szemüvegét és Zsuzsára nézett. – Nem is értem, hogyan mehetett így tönkre ez a szép ház. Mintha el lenne átkozva…

– Talán el is van – mormolta Zsuzsa. – Mindenesetre sok titkot rejtenek ezek a falak. Már csak ezért sem szabad hagynunk, hogy lebontsák a házat!

Ugyanezen a két évvel ezelőtti gyűlésen választották meg Rezsőt a mozgalom vezetőjének. Hivatalosan még mindig ő volt az. Gyakorlatilag azonban már régóta a jóval aktívabb Zsuzsa.

No és Etelka néni.

Etelka nénit Zsuzsa már több mint húsz éve ismerte, és annak idején vele járt először a házban. Azóta a néni szinte semmit sem változott. Ugyanolyan rövid bubifrizurája, mosolygós holdvilágképe, csillogó barna szeme, és pattogó, ellentmondást nem tűrő hangja volt. Ami talán első hallásra 20

ijesztő is lehetett, ám aki ismerte, jól tudta, hogy Etelka néninek arany szíve van. Ezzel az őrmesterstílussal csupán apró termetét (még Zsuzsánál is alacsonyabb volt néhány centivel), és még hetvenen felül is kislányosnak ható ábrázatát próbálta kompenzálni. Amellett nagyon is hasznosnak bizonyult, amikor valamit vagy valakit, akit szeretett, meg kellett védeni.

Például Hilda nénit vagy Zsuzsát (akit a kezdetektől makacsul magázott, Hilda néni példáját követve), vagy akár az angyalos házat, amely születése óta az otthona volt. Az utóbbi két évben pedig nem lebecsülendő energiáit szinte teljes egészében a ház megmentésére fordította. Mivel nyugdíjas volt, és a nap nagy részében otthon tartózkodott, saját magát „őrszemnek” kinevezve éberen figyelt. Minden idegen alak megjelenésekor vagy váratlan eseménykor azonnal elindította a „riadóláncot”: felszaladt a lépcsőházban, és minden emeleten becsöngetett az ott lakó „őrangyalokhoz”, majd őskori, tányér nagyságú mobiltelefonján haladéktalanul hívta Rezsőt és Zsuzsát. Mint ahogyan most is, amikor délelőtt tizenegy tájt óriási robajjal lezuhant a puttófej, az egyik harmadik emeleti ablak fölül.

– És ez már a második volt – sopánkodott a néni, fürgén lépkedve Zsuzsa előtt. – Rövid időn belül a második. Más sem hiányzott nekik ott, az önkormányzatnál! Vigyázzon, Zsuzsikám, itt csúszik.

Zsuzsa óvatosan lépkedett a kiöblösödött, nyirkos kőlépcsőn. Habár lapos gumitalpú csizmája általában nem csúszott, az angyalos házban soha nem lehetett tudni… Lift nem volt, pedig egy ilyen magasságú háznak elvileg már járt volna. Kissé zihálva értek fel a legfelső, negyedik emeletre, ahol Rezső, néhány összeverődött lakó társaságában egy aktatáskás idegennel tárgyalt a tágas lépcsőházban.

Mellettük pedig egy ismerős, magas férfialak állt. Csak nem Szabolcs? Mit kereshet ő itt? Mintha csak kitalálta volna a gondolatait, Szabolcs megfordult és Zsuzsára ragyogtatta villogó 21

reklámmosolyát. Odalépett a feleségéhez, miközben Etelka néni Rezsőékhez sietett, és szokott vehemenciájával rögtön bekapcsolódott a vitába.

– Szia! Csakhogy itt vagy – köszönt Szabolcs, mire Zsuzsa a férje mellé lépett, és szokása szerint felágaskodott, hogy meg tudja csókolni. Szabolcs cserébe lehajolt egy kissé, így félúton találkoztak.

– Etelka néni engem is felhívott, miután téged nem értek el.

Hogy azonnal jöjjek ide. Már azt hittem, meghalt valaki! – tette hozzá szemrehányó tekintettel.

– Meg is halt – Zsuzsa megdörzsölte a homlokát. – Az egyik angyal.

Szabolcs válaszul csak az égnek emelte a tekintetét.

– Mi folyik itt? – kérdezte Zsuzsa, fejével az aktatáskás felé intve.

– A szokásos. Te már csak tudod. Az önkormányzat le akarja bontani, az „Őrangyalok” fel szeretnék újíttatni. Az önkormányzatnak nincs rá pénze, az „Őrangyaloknak” még úgy sem.

De most más is van: valaki megvenné az egész kócerájt. Úgy értem, a házat is, nem csak a telket.

Ez tényleg újdonság volt. Az angyalos ház ugyanis remek helyen állt, a város egyik legdrágább lakóövezetében. Ezen belül is a Kilátó utcában, méghozzá a domb tetején, ahonnan – mint ahogyan a név is sugallta – csodás látkép nyílott szinte az egész budai városrészre. Az utca nevét adó kilátó ugyan már nem létezett (sokak szerint annak idején az angyalos ház tőszomszédságában állt), ám az itteni ablakokból és erkélyekről el lehetett látni messze a háztetők és kémények felett a beépített, és az erdőktől zöldellő dombokig, és minden egyes lakás a nap minden szakában úszott a fényben. Az egyetlen hátrány talán a szél és az ezzel járó huzat volt, ami szinte megállás nélkül zúgott a falak között, a lépcsőházban és a folyosókon, ám az itt lakók már ezt is megszokták, sőt megszerették. Nyáron 22

pedig, mikor az egész város fuldoklott a hőségtől, valóságos áldás volt a szüntelen frissítő légáramlat. Mindent egybevéve, a telek rendkívül értékesnek számított, és sok jelentkező akadt volna rá. Méregdrága lakóparkot vagy akár szállodát is építettek volna ide – persze csak miután az itt álló, düledező épületet a földdel teszik egyenlővé. A lakóknak is kínált volna megoldást az önkormányzat, a vevőjelöltekkel együttműködve – néhányukkal már el is kezdődtek a tárgyalások. A lakóközösség azonban megosztott volt, és így nem tudtak zöld ágra vergődni. A többség ragaszkodott az angyalos házhoz. Egyelőre…

Arra viszont eddig még nem volt példa, hogy valakinek a ház is kellett volna. Túl sok macerával járna a felújítása, no meg rengeteg pénzbe kerülne. A vevők pedig általában minél kevesebb ráfordítással minél többet szerettek volna keresni az üzleten. Ami érthető is, az ő szempontjukból. Így, hogy az angyalos ház nem élvezett műemléki védelmet, a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldásnak az látszott, hogy megszabadulnak tőle. Mégpedig, ha lehetséges, az önkormányzat, és nem a vevő költségén. Még így is jól járt volna mindenki, a lakókat is beleértve, akiknek szebb, tágasabb, modernebb lakásokat ígértek.

Egyetlen bökkenő volt csak: az „Őrangyalok”. Vagyis a ház megmentésére szerveződött társaság a legelszántabb lakókkal, a tűzrőlpattant nénivel, a szakállas művészettörténésszel és a minden lében kanál tanárnővel, akik minden követ megmozgattak a ház – a gyönyörű, nehéz kovácsoltvas kapu, az ugyancsak kovácsoltvas, míves balusztrádok, és persze az angyalok: a derűs puttócskák és a szigorú, pallosukat szorongató nagyobb szobrok – megmaradásáért. Ezek nélkül szegényebb lenne a világ, ebben nem volt vita köztük.

Zsuzsa, Szabolccsal az oldalán az aktatáskás férfival beszélgető csoporthoz lépett.

– Jó napot kívánok!

23

– Khm – Rezső csak most vette észre, hogy megérkezett.

– Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a… khm, izé, kolléganőmet.

– Fehér Zsuzsanna – Zsuzsa a kezét nyújtotta az aktatáskásnak.

– Pilisi Sándor. Örvendek.

Kezet ráztak. Pilisi kissé csodálkozva nézett az aprócska, cigányosan barna bőrű, zöld macskaszemű nőre a kötött, füles sapkában, majd a mellette álló, kishíján kétméteres, izmos, szőke, kék szemű óriásra, akit az imént, nem sokkal az érkezése után mutattak be neki Szécsi Szabolcsként. Csak nem együtt vannak? Micsoda furcsa pár! A baljából a jobb kezébe vette az aktatáskáját, hogy megnézze az óráját, majd felsóhajtott.

– Nekem most sajnos mennem kell. Kollár úrnak és a kedves hölgynek – jelentőségteljesen Etelka néni felé biccentett – már mindent elmondtam. Még egyszer kérem, jól fontolják meg – nézett újra Rezsőre.

– Rendben – Rezső tétován bólintott, majd szokása szerint a torkát köszörülte. – Tudja, Pilisi úr… még sok mindenkivel meg kell beszélnünk a dolgot.

– Hogyne! – Pilisi türelmetlenül sóhajtott. Már nem először keserítették meg az életét ezek az izgága „civilek”. Mennyivel egyszerűbb volt minden a múlt rendszerben… – Persze, megértem. Nos… megvan a számom, majd jelentkezzenek. Én is keresni fogom, mondjuk, úgy egy hét múlva.

– Rendben – bólintott Rezső, és kezet ráztak.

Ezzel Pilisi fogta az aktatáskáját, és fontossága teljes tudatában, felszegett fejjel, zajosan távozott. Léptei még sokáig kongtak a lépcsőházban.

– Hülye komcsi! – jegyezte meg Etelka néni a maga keresetlen stílusában.

24

– Ugyan, Etelka drága! – torkollta le őt Rezső rémülten. – Miket beszél! Pilisi úr nem komcsi… demokratikusan megválasztott önkormányzati képviselő.

– Akkor is komcsi – Etelka néni nem tágított. – Már akkor is a tanácsnál volt, mikor… na, mindegy! – a néni legyintett.

– Mit akart? – fordult Zsuzsa Rezsőhöz, aki mélyet sóhajtott.

– Beszélhetnénk négyszemközt?

Megfogta Zsuzsa karját, és fél szemmel Szabolcsra pillantott.

– Persze! – vágta rá a nő meglepetten.

Rezső, még mindig karját szorongatva a lépcsőház túlsó oldalára vezette Zsuzsát, majd mikor úgy ítélte meg, hogy hallótávolságon kívülre kerültek, megállt és szembefordult vele.

Zsuzsa futó pillantást vetett a még mindig egy helyben álldogáló kis csoportra, és látta, hogy Szabolcs karba tett kézzel, a szemöldökét ráncolva figyeli őket.

– Azt hiszem, most végünk van! – jelentette ki a férfi halkan.

– Micsoda?! – Zsuzsa mintegy felocsúdva Rezső aggódó arcába nézett. – Miről beszélsz? Kinek…

– Nekünk, az „Őrangyaloknak”. A háznak. Az angyaloknak.

– Miért?

– Mert ennek a pasinak rengeteg pénze van.

– Kinek? Pilisinek?

– Dehogy. Ja, te nem voltál itt az elején, nem hallottad.

Mr. Alex Koharynak, az új vevőjelöltnek. Eredetileg Koháry Sándor lehetett, gondolom. Egy „amerikás” magyar, valami üzletember, többszörös milliárdos. A hotelbizniszben utazik, vannak szállodái Floridában, de Latin-Amerikában és a TávolKeleten is. Sőt, már Budapesten is. Vagyis… gondolhatod. Ha ő kinézi magának az angyalos házat, akkor senki sem állíthatja meg. Legkevésbé mi. Meg fogja szerezni.

Rezső elhallgatott, és elkeseredetten bámult maga elé. Zsuzsa a fejét törte, mit is mondhatna erre.

25

– Azért nem eszik olyan forrón a kását – bökte ki végül. – Nem kellene így berezelnünk tőle. Csak azért, mert pénze van…

Nem is biztos, hogy lebontaná. Talán látna fantáziát benne, hogy… nem is tudom. Én azt mondom, ne adjuk fel! Ezt a Pilisit, feltételezem, már jól megkente – tette hozzá elgondolkodva.

– Nemcsak őt! – Rezső szomorúan ingatta a fejét. – De rajta keresztül már néhány lakót is megszédített, sőt, úgy sejtem, néhányat az „Őrangyalok” közül is.

Zsuzsa felszisszent.

– Ó! – végül csak ennyit mondott, olyan hangsúllyal, ami kifejezte a csalódását.

– Ne érts félre, én sem akarom feladni – folytatta Rezső.

– Talán még van valami esélyünk. Ha az adásvételt nem is tudjuk megakadályozni, azt talán igen, hogy lebontsák a házat.

– Hogyan?

– Még te kérdezed? – Rezső szemrehányón nézett Zsuzsára. – Te vagy az, aki tudsz valamit erről a házról. Na, várj csak, hallgass végig – újra megragadta Zsuzsa karját, aki azonnal hátat akart neki fordítani. – Valamilyen titkot őrzöl, amit nem vagy hajlandó velünk megosztani. Miért nem? És mégis, miért olyan fontos neked ez a ház?

– Már százszor elmondtam – dacoskodott a nő. – Hilda néni miatt.

– Van valami más is – Rezső újra a fejét rázta. – Na, jó, ne mondd el. De akkor… miért nem írtad még meg azt a könyvet?

Tudod, amit ígértél. Hilda néni emlékei alapján.

– Nem is tudom… – Zsuzsa durcásan a vállát vonogatta, mint mindig, amikor erről kérdezték. – Hagyj békén ezzel. Te sem szeretnéd, ha kinevetnének, vagy igen?

– De miért gondolod, hogy kinevetnének?

– Mert olyan… hihetetlen az egész.

– Ami ebben a házban történt?

– Igen – motyogta Zsuzsa lehajtott fejjel.

26

Rezső ekkor végre elengedte a karját.

– Na, jó. Azért én a helyedben megírnám. Különben mit szólna Hilda néni…

– Ne gyere már ezzel! – Zsuzsa olyan hangosan csattant fel, hogy a lépcsősor túloldalán álldogálók egy emberként fordultak feléjük. Szabolcs el is indult, Zsuzsa pedig eléje szaladt, és a fejét a férje széles mellkasára hajtotta, mintha ott keresne menedéket valami elől.

– Haza akarok menni – suttogta.

••• Zsuzsa elgondolkodva bámult maga elé a vacsora romjai felett.

Mióta visszatértek az angyalos házból, szinte alvajáróként tettvett, szórakozottan végezte a szokásos esti teendőit. Elsőként Enikőnek segített az elsőosztályos házi feladat megírásában, ami nem igényelt nagy erőfeszítést, mivel a kislány okos volt és lelkes – valóságos kis stréber –, eközben Szabolcs a kicsivel, Dorkával játszott. Vacsorára fagyasztott halrudakat sütött ki, hasábburgonyával és tartármártással. Szerencsére körülbelül tizenöt perc alatt elkészült, és a lányok imádták. Sőt, még Szabolcs is, aki történelem- és testneveléstanár, no meg hobbi úszóedző létére odavolt ezekért a gyorskajákért. Zsuzsa már nem annyira lelkesedett értük, ám most hálás volt, amiért a családja nem volt túl finnyás ebből a szempontból. Mostanra el is tüntették az ételt az utolsó morzsáig, csak a zsíros szalvéta éktelenkedett a tálban, amit Zsuzsa azért tett oda, hogy felszívja az étolaj egy részét.

Ezt a fortélyt még Etelka nénitől tanulta annak idején. Hilda néninél.

Hilda néninél, az angyalos házban.

Zsuzsa lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Úgy látszik, ma mindenről ez jut eszébe… Az asztal körül hirte27

„Az ember mindig abba szeret bele, akibe nem kellene, vagy nem szabadna.

Talån Êppen azÊrt, mert nem szabadna.�

Egy csendes budai utcĂĄban omladozĂł hĂĄz ĂĄll, homlokzatĂĄn kĂŠt V]pSVpJHV NĘDQJ\DOODO ĂˆP ~J\ WÄŚQLN D Ki]DW PpJ ĘN VHP NpSHVHN megĂłvni a lebontĂĄstĂłl, ezĂŠrt a kĂśrnyĂŠk lakĂłi Ăśsszefognak, hogy PHJPHQWVpN 9H]HWĘM NHW =VX]ViW V]RURV V]iODN IÄŚ]LN D] pS OHWhez: rĂŠgen rendszeresen lĂĄtogatta a csaknem szĂĄzĂŠves Hilda nĂŠnit, aki elmesĂŠlte neki az ĂŠletĂŠt.

A nĂŠni szavai ĂŠletre keltik az 1910-es ĂŠveket, az angyalos hĂĄz fĂŠnyNRUiW +LOGD pV EDUiWQĘL HJ\ WW pOLN iW D V]i]DGHOĘQ D IHOQĘWWp YiOiV pV D] HOVĘ V]HUHOHP pOPpQ\pW $] DQJ\DORV Ki] D]RQEDQ WLWNRNDW LV UHMW D] HJ\LN HPHOHWL ODNiVED ~M ODNy N|OW|]LN DNLQpO HVWpQNpQW N O|Q|V YHQGpJHN IRUGXOQDN PHJ $ OiQ\RN ROGDOiW IXUGDOMD D NtYiQFVLViJ pV DPLNRU Q\RPR]QL NH]GHQHN DNDUD WXNRQ NtY O PpJ a kor politikai cselszĂśvĂŠseibe is belekeverednek.

A hĂĄz tĂśrtĂŠnete a kĂśtet vĂŠgĂŠre illesz tett kĂŠt novellĂĄban folytatĂłdik. A KarĂĄcsony a ligetben HJ\ IpOV]HJ pGHV E~V WUDJpGLiba torkollĂł szerelmet idĂŠz, a Rozmaring SHGLJ D QpPDÂżO PHN NRUiQDN $PHULNiMiED V]tQSDGRNUD pV ÂżOPVW~GLyNba vezeti a regĂŠny egyik szeUHSOĘMpW pV D] ROYDVyW

librikiado.hu

3999 Ft