Pár évvel ezelőtt volt egy híres boszorkányper a messzi Szeged városában*. Ezt is apámtól tudom, aki a Pozsonyból, Budáról vagy éppen Bécsből érkező, jól értesült vásárlóinktól mindig megtudta a legutolsó híreket. Aztán azokat, amelyeket érdemesnek tartott rá, megosztotta velünk is a vacsoraasztalnál. Márpedig egy boszorkánypör olyan esemény volt, amelyről − úgy gondolta − jobb, ha mi is tudomást szerzünk. Már csak okulás végett is. Amikor pedig ezt mondta – ma is jól emlékszem, holott még tízesztendős sem voltam –, erősen az öreganyámra nézett, aki nem viszonozta a pillantását. A tányérjába bámult, én pedig éppenséggel nem értettem, apám mit akar véle. Hiszen ha valakiről nem tudtam volna feltételezni, hogy bármi köze lenne bármiféle ördöngösséghez vagy varázsoláshoz, az a nagyanyám volt. A szegedi boszorkányokat, akik között egy vénséges boszorkánymester is volt (méghozzá a város régi bírája), aztán végül máglyára vetették. Mikor apám végzett a történetükkel, keresztet vetett magára, és még hozzátette: – Adjunk hálát a Mindenhatónak, hogy a mi környékünkön nincsenek ilyen sátánfajzatok. És imádkozzunk, hogy ez a jövőben is így maradjon. Összekulcsoltuk a kezünket, és mind lehajtottuk a fejünket. A nagyanyám is velünk imádkozott, de még mindig nem emelte fel a tekintetét az asztalról. Én pedig lopva őt figyeltem. Megpróbáltam rájönni, apám miért nézett rá olyan furcsán. Mintha valamiért haragudott volna rá. * 1728-ban.
Most pedig ez a jelenet valamiért az eszembe ötlött. Nem is igazán a nagyanyám végett… hanem… a máglya miatt! A szegedi boszorkányokat annak idején elégették! Uram, Istenem… mi lesz akkor hát Kata nénével? A per a városházán folyt, Karvaly Benedek bíró vezetésével, a városi magiszterek* részvételével. A néném elfogatása után nem rögtön, csak sok nappal később kezdték el – nem értettem, miért, de édesapám elmagyarázta. Tudniillik fel kellett találni mind a tanúkat, meghallgatni őket, szembesíteni a boszorkánnyal. Azonfelül az a hír járta, hogy a városi tanácsosok írásbeli eligazítást kértek más városbéli kollégáiktól: Debrecenből, Szegedről. Ezeket a leveleket pedig meg kellett várni, és az utóbbi napokban bőséges esőzések is hátráltatták a futárokat. Most azonban megkezdődött végre a pör. Nékem nagyon nem akaródzott elmenni oda (noha szerettem volna viszontlátni Kata nénémet), de apám ragaszkodott hozzá, hogy mind ott legyünk, az egész család. Fontos, hogy mindenki lássa: mi nem pártoljuk a boszorkányt, még akkor sem, ha a saját vérünkből való. Még ha a saját testvérhúgunk is, mint Kata néne apámnak. Így hát aznap már kora reggel felkeltünk, magunkra öltöttük az ünneplőruhánkat (mintha csak templomba mentünk volna), és idejekorán elindultunk a városházára. Apám szerint az sem lenne jó ugyan, ha mi volnánk az elsők, de azt végképp nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkéssünk. * Tisztviselők (latin).
No, attól ugyan nem kellett félnünk, hogy netán elsőnek érkezünk. A városháza előtti téren már nagy volt a zsivaj és a tolongás – mindenki megpróbált bejutni a per helyszínére, és jó helyet foglalni magának, hogy mindent jól láthasson-hallhasson. Mikor minket megláttak, hirtelenjében elhallgatott a zsinatolás, és az emberek – akár személyesen ismertek minket, akár csak látásból – mind gyanakodva méregettek, és összesúgtak a hátunk mögött. Apámat azonban ez látszólag nem zavarta. Kihúzta magát, és nagy csizmacsattogtatással végigvonult a városháza visszhangosan kongó folyosóján. Az embertömeg mindenütt szétnyílt előtte, és engedték, hadd menjen. Mi, anyámmal és nagyanyámmal ijedten tipegtünk a nyomában, mint a kiscsirkék a kotlós után, amikor hallják, hogy közeledik a vihar. Odabent, a teremben még bőven voltak ülőhelyek – a várakozók zömét az ajtóban álló, fegyveres városi hajdúk egyelőre kívül tartották. De minket beengedtek. Apám vezetésével a terem közepe táján, de a szemközti fal közelében foglaltunk helyet. Nyilván, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsük, de azért mindenki lássa, hogy itt vagyunk, és nem bujdostunk el szégyenünkben. Hamarosan színültig megtelt a terem, és még a karzatokat is rogyásig zsúfolták kíváncsiskodókkal. Félő volt, hogy valamelyik leszakad. Ameddig a tisztelt magisztrátus be nem vonult, és el nem ült a teremben az izgatott zsibongás, nem történt semmi. Ennek örültem – szükségem volt egy kis időre, hogy megnyugodhassak. Mikor az imént leültem a székre, a szívem olyan hangosan kalapált, hogy már attól fél-
tem, mindenki meghallja körülöttem. De mostanra kissé lecsillapodtam. Olyannyira, hogy körül mertem nézni; kiket ismerek fel azok közül, akik kíváncsiak voltak a pörre, vagy akiket éppen tanúként hívattak ide. Szomorúan állapítottam meg, hogy sokakat. De azért akadtak ismeretlen arcok is. Talán a környékbeliek, akik a boszorkánypör hírére beszekereztek a városba, vagy azok, akik távolabbról érkeztek, és Hack Mihály fogadójában szálltak meg valamikor. Azok között akár tanúk is lehettek. Igaz is, minket nem kérettek be tanúnak. Hogy miért, azt fel nem foghattam. Csakis arra tudtam gondolni, hogy apám tekintélye és határozott viselkedése megvédett bennünket. Egyelőre bizonyosan… Ekkor izzadt, remegő kezem ismét a kötényem zsebéhez tévedt. Igen, persze, a boszorkánymadzag újra ott lapult… Nem is mertem volna másutt hagyni. Mi lenne, ha a távollétünkben felforgatnák a házat, és megtalálnák? Jobb helye van itt, nálam… különösen, hogy velem itten senki sem törődik. Ebben a pillanatban bevonultak a magiszterek, és közvetlenül utánuk komor ábrázattal, talpig feketébe öltözve a bírónk, Karvaly Benedek úr. Ő középen, a pulpitus tetején foglalt helyet, és észrevettem, hogy a tekintetével rögtön megkeresett valakit a teremben. Én is arra néztem, és Karvaly Gábort, a Szép Gábrist láttam meg az első sorban, ám a legtávolabbi sarokban ülve. A feje le volt hajtva, és a haja, amely dús hullámokban omlott le a deákosan egyszerű, fekete mentéjének a vállára, az arca nagy részét eltakarta. Az én szívem pedig – érthetetlen módon – a láttára megint hevesebben kezdett verni. De nem soká-
ig bámulhattam őt kedvemre, mert kezdődött a per. Két fegyveres kíséretében megjelent a bírák előtt a vádlott, Kata néném, és az én szívem azonnal a torkomban dobogott – már azt hittem, ki is ugrik a helyéről. Sárosi Kata talpig fehérbe volt öltözve, a haja egyszerű kontyban hátrafésülve, fehér főkötőbe szorítva. Az arca tiszta volt, nyílt és ártatlan, akár egy gyermeké. Hogyan hihetik róla, hogy az ördöggel cimborál? – gondoltam magamban elámulva. De aztán eszembe jutott sok minden… a füvek, amelyeket néha velem együtt gyűjtött a mezőn vagy a kertben, a kenőcsök, a fürdők… és persze ez a kis madzag, közepén a csomóval, ami most is a zsebemben lapult. Kata nénémen nem látszott, hogy félne. Nem úgy, mint amikor kisírt szemmel, csapzott hajjal felkeresett az elfogatása előtt, és reám bízta az egyik titkát. Most nyugodtnak, derűsnek tűnt, és mintha tudomást sem vett volna a vén, szigorú magiszterekről, a bíráiról. Egyenesen Szép Gábrisra nézett, és utána sokáig nem is vette le róla a tekintetét. Gábris azonban ezt nem viszonozta – mintha még mélyebbre hajtotta volna a fejét. Ekkor Karvaly Benedek dörgő hangon szólalt meg a pulpitusról. Nem értettem, mit mondott, hisz deáknyelven beszélt, de amikor ránéztem, elborzadva láttam, milyen gyűlölködve néz a nénémre. Ó, hiszen ha rajta múlik, Kata nénének vége! – gondoltam elszoruló torokkal. Szerencsére a per nem végig latinul zajlott (azt sokan a tanúk közül és maga a vádlott sem értette volna), így szerencsére hamarosan tudtam követni, mi történik. A bíró a következőket kérdezte:
– Vagyon-e szövetséged az ördöggel? – Az mikor lett meg? Hol, mely módon és ki vett reá? – Minemű boszorkánytársaid vannak, azok kik, és veled hol voltak? Kata néném a fejét büszkén magasra tartva mindegyik kérdésre tagadással felelt. A bíró a pulpituson alatta ülő írnokot utasította, kissé türelmetlen és bosszús hangon: – Írja! Incta: negat*. Miután evvel megvoltak, következtek a tanúk. Nékik is mind ugyanazokat a kérdéseket tették fel, valahogy ilyenformán: – Tudja-é? Látta-é? Hallotta-é Hack Mihálynénak a nyilvánvaló boszorkányságát? Kapott-e tőle valamely bűvös-bájos betegséget, valamint történt-e abból való gyógyítása? Tud-é boszorkányokkal, ördöggel való cimborálásáról? Ki tud magánál jobb tanúnak lenni, hite után mondja most meg! Ekkor jöttek sorban… minden rendű-rangú asszonyok és férfiak, akiknek mind volt valami mondandójuk a boszorkányról. Oly sokan voltak, hogy nekem már zúgott a fejem… Nem is emlékszem mindenre, amivel előhozakodtak, de volt pár történet, amelyeknek hallatán a hallgatóság felszisszent, és az én lélegzetem is szinte elakadt.
* A vádlott tagad (latin).
„Hiszen ezért jöttél ide, nem igaz? A Gellért hegyi boszorkánnyal akarsz találkozni…” 1735. Az utolsó nagy boszorkányüldözési hullám Magyarországra is elér. Az esztergomi pékmester tizenöt éves lánya, Sárosi Felícia végignézi, ahogy szeretett nagynénjét meghurcolják, majd kivégzik. Halála előtt a szép Sárosi Kata súlyos titkot bíz a lányra… a boszorkányok örökségét. A Sárosi család Esztergomból Budára költözik egy új élet reményében, ahol Felícia – hátrahagyva szerelmét – csodás és rémséges kalandok sorát éli át: kuruzslást tanul a Gellért-hegy titokzatos boszorkányától, férjével kis kávéházat nyit Bécsben, majd javasasszonyként Mária Terézia bizalmasa lesz. Közben zajlik a háború az osztrák örökségért, ami Prága felszabadításával és Mária Terézia cseh királynővé koronázásával sem ér véget, és Felícia kötelességének érzi, hogy a maga eszközeivel segíteni próbáljon a szenvedőkön – még akkor is, ha emiatt gyanúba keveredik, és a királynővel lassan kialakuló barátságát is kis híján elveszíti… Mágia, bűbáj és boszorkányság – Fábián Janka népszerű e-könyv sorozata, eddig nem publikált új epizódokkal gazdagodva, végre kemény kötésben is a rajongók kezébe
librikiado.hu
3499 Ft
10
Fotó: Vámos Róbert
kerülhet.