1
Múlt héten a Borough Parkban lévő Judaica könyvesboltban megvettem a Talmud Schottenstein-féle fordítását. Üres volt a kis bolt, amikor beléptem, csak a homályos ablaküvegen át beszűrődő keskeny fénypászma világította meg. Az ezüstös porszemeket mintha maguk a fénysugarak tartották volna a levegőben, lassan emelkedtek a mennyezet felé a fűtőtest felől érkező meleg hullámok hátán. Az ingatag könyvállványok árnyékába húzódva olyasmit motyogtam az eladónak, hogy a könyv az unokafivéremnek lesz, csak engem kértek meg, hogy megvásároljam. Nem tudtam, mennyire látszik rajtam az izgalom; biztosan a homlokomra van írva, hogy hazudok, legalábbis Zeidy mindig ezzel fenyegetőzik. „Der emes shteit oif di shteren”, mondja. Mindegy, milyen meggyőzően hazudsz, a homlokod elárul. Szinte láttam magam előtt, ahogy a bőrömbe karcolt szavak világítanak a sötétben, mint a neonfelirat a boltok homlokzata felett. Ha egy kósza szellő fellebbenti róla barna fürtjeimet, bárki láthatja. Korábbi felderítőútjaim során megfigyeltem, hogy a New Utrecht Avenue-n lévő aprócska könyvesboltban sosincs egynél több eladó. Az is öreg volt már, reszketett a keze, a szeme vaksin pislogott, miközben papírba csomagolta az idomtalanul nagy kötetet. Alig akartam elhinni, hogy sikerült, hogy megúsztam. Az öreg bizonyára nem tudott homlokról
2
olvasni, vagy kifejezéstelen, tompa tekintetemnek köszönhetően sikerült tökéletesen ostobának mutatnom magam. Elvette a hatvan dollárt, melynek zömét egydollárosokban nyújtottam át neki, amiket bébicsőszködéssel kerestem. Körülményesen megszámolta, aztán bólintott. – Gut – mondta. Mindent elkövettem, hogy kellőképpen hanyag testtartással távozzam a boltból, és csak akkor kezdtem ugrándozni fékevesztett örömömben, amikor jó néhány utcányira jutottam a bolttól. Remegett a térdem, miközben az autóbusszal hazafelé tartottam Williamsburgbe, olyan szédítően izgalmasnak éreztem a tettet, amit véghez vittem. Most nyilván mindenki látja rajtam, hogy csínyt követtem el, gondoltam. Az elülső részben ülő férfi szerencsére hátat fordított, de a vastag harisnyás, kendőbe csavart fejű nők vádlón meredtek rám meg az ölemben heverő vaskos csomagra. A csomagot a mellemhez szorítva lépkedtem a Penn Streeten, a lábam még mindig remegett. A félelem és a diadalmámor elegye volt, amit éreztem. Kerültem a járókelők tekintetét, rettegtem, hogy beleszaladok valamelyik gyanakvó szomszédba. Mi lesz, ha valaki megkérdezi, mit cipelek? Kisfiúk mellett haladtam el, akik rozoga biciklijükkel karikáznak az utcán, a kamaszlányok kisebb testvéreiket tolták a nyikorgó kerekű babakocsikban. Mindenki a szabadba igyekezett ezen a szép, tavaszi napon; örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a házunkig. Azonnal a szobámba siettem, hogy a matracom alá rejtsem a könyvet; minden eshetőségre felkészülve egészen a falig toltam. Lesimítottam a lepedőt és a paplant, lejjebb húztam az ágytakarót, hogy egészen a padlóig érjen. Leültem az ágy
3
szélére, és hirtelen olyan bűntudat fogott el, ami valósággal odaszegezett a helyemre. Azt kívántam, bárcsak mindent elfelejtenék, ami aznap történt. Sábesz alatt végig úgy éreztem, mintha ott izzana a könyv a matracom alatt; fenyegetett, űzött, hívogatott egyszerre. Nem hallgattam csábító szavára; túlságosan veszélyes lett volna, túl sokan voltak a házban. Mit szólna Zeidy, ha tudná? Ezen még Bubby is megbotránkozna, tudom. A vasárnap úgy terült el előttem, mint a lágy tészta, amelyről még nem tudni, milyen tölteléket rejt. Más feladatom nincs mára, mint hogy Bubbynak segítsek a főzésben, aztán egész délután azt csinálok, amit akarok. Bubbyt és Zeidyt meghívták az egyik unokatestvérem barmicvójára, ami azt jelenti, hogy legalább három órán keresztül zavartalanul magamban lehetek. Még egy szelet csokitorta is van a hűtőben, amelynek hiányát Bubby, amilyen lyukas az emlékezete, nyilván nem fogja észrevenni. Hát kívánhatok ennél többet? Zeidy nehéz léptei elhalnak a lépcsőházban, én pedig a második emeleti szobám ablakából nézem, ahogy a nagyszüleim taxiba szállnak. Aztán óvatosan előhúzom a könyvet a matrac alól, és tiszteletteljes mozdulattal az íróasztalomra teszem. Viaszos, áttetsző papírra nyomtatták a sűrűn teleírt oldalakat, a Talmud eredeti szövege és az angol fordítás is megtalálható benne, a lapok alsó részén pedig a rabbinikus kommentárok olvashatók. A kommentárokat szeretem a legjobban; ezek a régen élt rabbik gondolatait rögzítik, akik a Talmud minden egyes szent mondatához hozzáfűzték a saját kiegészítéseiket. A hatvanötödik oldalon a rabbik Dávid királyról és ebül szerzett feleségéről, Betsabéról vitatkoznak. Mindig is 4
érdekelt ez a különös, titokzatos történet. Bizonyos utalásokból kitűnik, hogy Betsabé már férjnél volt, amikor Dávid szemet vetett rá, de Dávidnak annyira megtetszett, hogy szándékosan a frontvonalba küldte Betsabé férjét, Uriást, hogy megöljék a háborúban, ő pedig feleségül vehesse az as�szonyt. Utána, amikor Dávid végre elvette szegény Betsabét törvényes feleségéül, belenézett a nő szemébe, és a pupillája tükrén megpillantotta a saját bűnét, és eliszonyodott, ha arra gondolt, mit tett. Ezután Dávid nem volt hajlandó újra találkozni Betsabéval; a nő élete hátralévő részét a királyi háremben elfeledetten, elhagyatottan élte le. Értem már, miért nem szabad olvasnom a Talmudot. A tanáraim mindig azt mondták: „Dávid bűntelen volt. Dávid szent volt. Tilos rágalmazni Isten szeretett fiát és fölkent vezetőjét.” El sem hiszem, hogy ugyanarról beszélnek, akiről a Talmudban olvastam. Miként arra rájöttem, Dávidnak nem csak sok felesége, hanem rengeteg fiatal, hajadon szeretője is volt. Ezeket ágyasoknak hívták. Á-gyas, suttogom borzongva, de nem úgy hangzik, mint valami csúnya szó. Egy nő, aki ágyat vet. Ágyaz. Betsabé nem volt ágyas, mert Dávid azzal tisztelte meg, hogy feleségül vette, de a Talmud azt mondja, hogy ő volt az egyetlen nő, akit nem volt szűz, amikor Dávid kiválasztotta magának. Az olívaolajos üvegen látható szép nőre gondolok, az extraszűzre. A rabbik azt mondják, hogy Isten csak szüzeket szánt Dávidnak, és hogy a nagy király megszentségtelenítése lett volna, ha Betsabéval marad, aki korábban már férjnél volt.
5
Dávid király a mérték, mondják, amellyel mindannyiunkat megmérnek majd a mennyben. Tényleg, vajon az én angol könyveim mennyit nyomnak majd a latban, ha egyszer megítélnek? Az ágyasokhoz képest? Akkor még nem tudtam, de ebben a pillanatban elvesztettem az ártatlanságomat. Erre csak évekkel később jöttem rá. Eljön az a nap, amikor visszatekintek a történtekre, és akkor megértem, hogy amiként eljött az a pillanat az életemben, amikor ráébredtem az erőmre, volt egy olyan kitüntetett pillanat is, amikor megrendült a tekintélybe vetett hitem, és kezdtem a saját fejem szerint megítélni a világ dolgait. Az ártatlanságom elvesztése volt az, ami miatt egyre nagyobb erőfeszítésembe került a színlelés. A saját gondolataim és a készen kapott elvek közötti ellentmondás egyre feszítőbbé vált. Ez a feszültség olykor felborzolta a máskor oly simának tűnő felszínt is, amit mások is észrevettek, és mindent elkövettek, hogy megóvjanak a kíváncsiság veszélyes csábításától. * Egy órakor az osztályteremben recsegni kezd a központi hangszóró. Az igazgatóhelyettes próbálja beüzemelni az elavult szerkezetet, amit szinte sosem használunk. – Mindenki menjen haza – hangzik fojtottan a hangszóróból, amely ezek után váratlanul éles sípolásba kezd. Majd ismét az igazgatóhelyettes hangja szólal meg belőle. Ezúttal tisztábban hallani, amit mond. – Szedjétek össze a holmitokat, és szépen, fegyelmezetten sorakozzatok fel a kijáratnál.
6
Odakint autóbusz várja azokat, akik messze laknak. Mindenkit értesítünk, ha újra elkezdődik a tanítás. Értetlenül forgatom a fejem. Csak akkor küldenek haza bennünket, ha tűz üt ki vagy más vészhelyzet adódik. Senkinek sem áll érdekében, hogy fiatal lányok csapatokban kószáljanak az utcán. Csakhogy most nem szólt a vészcsengő. Miért küldenek haza mégis? A legtöbben persze örülnek, hogy hazamehetnek, eszükbe sem jut kérdezősködni. Gyorsan behúzzák táskájukon a cipzárt, és izgatott kuncogással felsorakoznak a folyosón. Ezek szerint én vagyok az egyetlen, akit érdekelne, mi történt. Hazafelé ballagva is végig ezen töröm a fejem. Zeidy talán el sem hiszi, hogy hazaengedtek az iskolából. Lehet, hogy azt gondolja majd, hogy lógni akarok. Mit mondjak neki? Azt, hogy egyszer csak minden magyarázat nélkül szélnek eresztettek bennünket? Hiszen ez képtelenség. Lábujjhegyen lopakodom keresztül az előszobán, ám csakhamar észreveszem, hogy Zeidy nincs a dolgozószobájában. Az ajtó tárva-nyitva, de az asztalnál nem ül senki. Az emeleten Bubby a barhesz tésztáját gyúrja a konyhában, kötényét ragacsos tésztamaradványok pettyezik. Vállával szorítja a füléhez a telefonkagylót, és akkor sem szól semmit, amikor táskámat a székre dobva zajosan becsörtetek. Próbálom kitalálni, kivel beszélhet, de alig szólal meg, csak aprókat bólint, és időnként kurta kérdéseket tesz fel, olyanokat, hogy „miért?” meg „hogyan”?, amelyek értelmére képtelen vagyok rájönni. Végre meghallom, hogy Zeidy léptei közelednek a lépcsőn. Összehajtogatott újságot tart a kezében, amikor belép. Zeidy sosem hoz világi újságot a házba; a Broadway túlsó oldalán 7
lévő mexikói étterembe szokott beugrani olykor, hogy megnézze a tőzsdei híreket. Csodálkozom, hogy most egyenesen hazahozta őket. Int Bubbynak, hogy tegye le a telefont. – Ezt nézd meg – mondja, miközben szétteríti az újságot a lisztes asztallapon. A címlapon az ikertornyok láthatók. Ha jól látom, lángokban áll mindkettő. Nem értem, hogy Zeidy miért mutatja ezt nekünk. – Mi ez? – kérdezem. – Terrortámadás. Ma reggel történt, hát nem hihetetlen? Egy repülőgép nekirepült az ikertornyoknak. – Ma reggel? – hüledezek. – Hánykor? – Most negyed három van. Ha a repülő ma reggel repült neki a tornyoknak, hogyhogy csak most hallunk róla? – Valamivel nyolc óra után történt. Veszek egy rádiót, hogy hallgathassuk a híreket. Őszintén elképedek. Zeidy sosem engedi nekünk, hogy rádiót hallgassunk. Ha most mégis rádiót hoz haza, akkor nagyon komoly a helyzet. Szóval ezért küldtek haza bennünket! A délután hátralévő részét az apró rádió mellé kuporodva töltjük a konyhában, amely újra meg újra ugyanazt ismétli: „Ma reggel nyolc óra negyvenhat perckor repülőgép ütközött az első toronynak…” – Ezért is a zsidókat fogják hibáztatni – mondja Zeidy a fejét csóválva. – Mindig azt teszik. – Nem a zsidókat – mondja Bubby. – Izraelt, de nem „a” zsidókat. – Ugyan, Fraida, hát nem érted? – mondja csüggedten Zeidy. – Ők úgy tudják, hogy a kettő ugyanaz.
8
Bubby attól tart, hogy újabb holokauszt közeleg. Ha zavargások törnek ki, mondja, az amerikaiak ki akarják majd rúgni innen a zsidókat. Azt mondja, ő mindig tudta, hogy ez lesz a vége. – Tarts teshuvah-t – könyörög. – Időben, hogy jom kippurra készen állj. A világ ismét bármelyik pillanatban a feje tetejére állhat. Azt beszélik, New Square-ben, a New York állam északi részén található kis haszid faluban egy hal beszélni kezdett. A még fickándozó ponty eltátotta a száját, és felszólította a zsidókat, hogy bánják meg bűneiket, különben pokolra jutnak. Állítólag kitört a pánik. Úgy mesélik, Moshe, a halkereskedő éppen meg akarta ölni a halat, hogy a közelgő ünnep szabályainak megfelelően megtisztítsa, ám amikor a hal fejére akart sújtani a nehéz bárddal, az kinyitotta a száját, és beszélni kezdett. Az eseménynek tanúi is voltak, a halpiac zsidó és goj alkalmazottai közül többen állítják, hogy hallották a halat beszélni. Mint mondta, azért küldték, hogy emlékeztesse a zsidó népet: Isten még mindig mindent lát, és meg fogja büntetni őket gonoszságaikért. „Könyörögjetek bűnbocsánatért – mondta a hal szájából zengő hang – különben pusztulás vár rátok.” Az izgalmakat fokozta, hogy mindez pontosan az ikertornyok elleni támadás után, és közvetlenül jom kippur, az évenkénti bűnbánat előtt történt. Mi másról lehet szó, mint a valamennyiünknek szóló figyelmeztetésről? A lélek új alakban történő reinkarnációjának kétségbevonhatatlan bizonyítékáról? A szívből jövő bűnbánat parancsáról? A történet futótűzként terjedt a közösségben, részletei napról napra változtak. Mindennap beugrott valaki, hogy 9
beszámoljon az újabb, egyedül igaz verzióról. De a részletek amúgy sem sokat nyomtak a latban; a lényeg az, hogy a hal beszélt. Rémisztő volt ebbe belegondolni. Többé senki sem gondolhatta, hogy jom kippurkor majd a szokásos módon, kötelességszerűen ledarálja a bűnbánatot és az imát. Mindenki lázas izgalommal készült a közelgő ünnepre. Én is szeretnék hinni a beszélő hal legendájában, de egészen más okból. Nem a bűneimre és a büntetésre akarok gondolni, amit Isten tartogat a számomra, hanem a varázslatra, a hal csodás hitvallására, amely elhagyta a száját, mielőtt utolsót tátogott. Azt mondják, a halárus a maga számára kívánta elkészíteni a halat; a böjt előtt akarta elfogyasztani az aszpikos pontyot. Zeidy nem hisz a beszélő halban. Azt mondja, Isten már nem tesz csodát. Ma már inkább a világ természetes rendje szerint cselekszik, ezért beavatkozásai nem vonják magukra az emberek figyelmét. Megértem, hogy nem ad hitelt az efféle történeteknek, mégsem tudom elfogadni az érvelését. Ugyan miért hagyott volna fel hirtelen Isten a csodatétellel? Hiszen ugyanarról az Istenről van szó, aki kettéválasztotta a Vörös-tengert, és mannát adott a sivatagban; nem gondolnám, hogy egyik pillanatról a másikra elment volna a kedve az ilyen látványos eszközöktől. A magam részéről jobban hiszek reinkarnációban, mint a pokolban. Az örök élet gondolata sokkal elviselhetőbb, ha van mód a visszatérésre is. Zeidy jom kippurkor éppúgy elmegy New Square-be, mint máskor is, minden évben, nem törődve a beszélő hal körüli hisztériával. Ő meg a Skverer Rebbe egyszer oda akart költözni, de Bubby nem volt hajlandó. Már akkor azt mondta, valamiért rossz érzése van a faluval kapcsolatban, amikor az 10
még mindössze két házsorból állt Rockland County északnyugati részén. Igaza volt: mostanra külön járdát létesítettek a faluban a férfiak és a nők számára; színkód jelzi, hogy melyiket kik használhatják. Megbolondulnék, ha olyan helyen kellene élnem, ahol az utca egyik oldaláról ki vagyok tiltva. Bubby és én Williamsburgben maradunk, együtt megyünk a shulba. Ez az év egyetlen napja, amikor a shulban valóban használják a nők számára kialakított részt. A böjti napon mindenki irgalomért könyörög Istenhez. Nekem nem megy valami jól a böjt, és az egész napos álldogálás a shulban alig vonja el a figyelmemet a kínzó éhségről. Körülöttem mindenki őszinte bűnbánatot tanúsít, az emberek rémülten gondolnak a jövőjükre, amelyről ma döntenek a mennyben. Az iskolában azt tanultam, hogy ha nem bánjuk meg a bűneinket, mielőtt jom kippurkor utoljára felharsan a kostülök, a sófár hangja, akkor az ítéletkor Hásem nem lesz irgalmas hozzánk. Semmi olyan nem történhet velünk, amit ne érdemelnénk meg, hangsúlyozzák a tanáraink; ebből következően minél többet szenvedünk, minden bizonnyal annál gonoszabbak vagyunk. De Bubbynál és Zeidynél hitbuzgóbb embereket nem ismerek, az életük mégis merő szenvedés. Ugyan mit követtek el, amiért ezt érdemelték? Az emberek manapság mást értenek szenvedés alatt, mint egykor, magyarázza Bubby. Mostanság ha valakinek nincsenek szép ruhái vagy új autója, már panaszkodik. – Gyerekkoromban boldogok voltunk, ha egy falat étel jutott – emlékezik Bubby. – Csak az számított, hogy együtt legyünk. Bubby nem szeret a régi időkről beszélni, néha mégis rá tudom venni, hogy az édesanyjáról meséljen. Az anyját 11
Chana Rachelnek hívták, sok unokatestvérem az ő emlékére kapta a nevét. Chana Rachel a hét testvér közül az ötödikként született, de mire férjhez ment, már csak ketten maradtak a testvérével. Amikor kicsi volt, diftériajárvány söpört végig a kis magyarországi városon, és Bubby nagyanyjának végig kellett néznie, ahogy egyik gyermeke a másik után hal meg. Négy gyerekét már eltemette, amikor a kis Chana Rachel is belázasodott, és a bőrén kiütköztek a betegség jellegzetes foltjai. Ükanyám félőrülten jajveszékelt; kétségbeesésében fogta magát, benyúlt a kislánya torkába, és kitépte belőle azt a bőrszerű hártyát, amely eltorlaszolta a levegő útját. A kislánynak lement a láza, és Chana Rachel meggyógyult. A történetet sokszor elmesélte a gyerekeinek, de már csak Bubby él közülük, hogy továbbadja nekem. A történet mélyen megrendít. Tzadekesnek, szent embernek képzelem ezt a hétgyermekes anyát, aki cselekedni mert, hogy megmentse a gyermeke életét. Bubby szerint persze az anya imája mentette meg a gyermeket, nem az, hogy felszakította a hártyát a torkán. Én azonban egészen máshogy gondolom. Olyan nőnek látom az ükanyámat, aki a saját kezébe vette az életét, aki végre tett valamit! Reménnyel tölt el a gondolat, hogy ez is lehetséges: bátran szembeszállhatunk a sorssal ahelyett, hogy passzívan tűrnénk csapásait. Én is olyan nő szeretnék lenni, aki maga tesz csodát ahelyett, hogy Istenre várna. Bár a többiekkel együtt mormolom a jom kippur imáját, bele sem gondolok, hogy mit jelent. Én ugyan nem fogok kegyelemért könyörögni. Ha Isten azt gondolja, hogy gonosz vagyok, akkor tessék, büntessen meg, gondolom, és kajánul várom, mit lép Isten
12
erre a provokációra. Gyerünk, gondolom felpaprikázva. Lássuk, mit tudsz! Egy olyan világban, amelyet átjár a szenvedés, Isten nem lehet értelmesen gondolkodó lény. Akkor pedig mi értelme fohászkodni hozzá? Egy őrülthöz? Játsszunk hát az ő szabályai szerint; tessék, kössön csak belém. Aztán váratlanul béke tölti el a lelkemet, a kiengesztelődés érzése, amely jom kippur ünnepén végül mindig magával ragadja az embert; mintha azt az üzenetet kapná, hogy bűnei megbocsáttattak. Tudom, érzem, hogy nem vagyok olyan gyenge és védtelen, ahogyan azt néhányan szeretnék elhitetni velem. Még Istennel szemben sem vagyok szükségképpen fegyvertelen. Van bennem annyi meggyőzőerő, hogy rávegyem az együttműködésre.
A külvilágtól hagyományosan elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert. Deborah fuldoklott a mind érzelmi, mind testi értelemben diszfunkcionális házasságban, és a közösségben, amely nagyon szűk teret hagy a nőknek, legyenek bármennyire tehetségesek. Deborah-t pánikrohamok gyötörték, és elképzelése sem volt arról, hogyan enyhíthetne szorongásán. Fia születése után egyre világosabbá vált számára, hogy képtelen megfelelni a haszid zsidó közösség elvárásainak, és maga mögött kell hagynia addigi életét. Egy bátor elhatározással feláldozott hát mindent, amit addig ismert, hogy szabad lehessen, és gyermekét is szabad embernek nevelhesse.
DEBOR AH FELDMAN kötetének megjelenése óriási vihart kavart, korábbi közössége üldözte és számtalan alkalommal megfenyegette. Ő mégsem bánja, hogy mindenki számára elérhetővé tette történetét, mivel hisz abban, hogy könyvével párbeszédet kezdeményezhet a zárt vallási közösségekben tapasztalható gyakori elnyomásról és bántalmazásról, és hangot adhat azoknak, akikre korábban senki sem figyelt. A könyv alapján készült sorozat 2020 márciusától látható a Netflixen.
librikiado.hu
3999 Ft
14