Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol (beleolvasó)

Copyright © Richard Flanagan, 1997 Hungarian translation © Kada Júlia, 2018 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Sound of One Hand Clapping Vintage Books, Australia

17. fejezet

1959

Ha Sonja többre emlékezett volna, talán fel tudja idézni, hogyan kezdődött az egész. De valójában csak emlékszilánkjai voltak, élesen kirajzolódó, világos töredékek, amelyek szertefoszlottak és értelmetlenné váltak, amint megpróbált összpontosítani rájuk. Mintha megint a rózsafüzér tizedeit kántálná azon a hajdani zord téli estén, amikor körben térdeltek Mrs. Maritza Michnik nappalijában, kezükben a rózsafüzérrel, a gyerek hálóingben, a három megkeseredett asszony (a lengyel nő, az olasz nő meg Mrs. Maritza Michnik) kötényben. Az asszonyok rózsafüzére fiinom fafaragás volt, Sonjáé kislánynak való kacat, rózsaszín műanyag szemekkel. Mindannyian lesütött szemmel kántáltak, nem gondoltak semmire: ÜdvözlégyMáriamalaszttalteljesazÚrvanTeveled…

Kintről behallatszott, hogy a kocsifeljárón autó közeledik, aztán megáll, nyílik és csukódik az ajtaja. A motor jellegzetes, elhaló zajára, a csukódó ajtó nyikorgására Sonja ráismert, valóságosnak és otthonosnak érezte, a Holden FJ hangja volt, amelyet apja egy évvel azelőtt vásárolt, és amelyre mindketten olyan büszkék voltak.

89

Nagy ritkán előfordult, hogy hétvégén apja látogatóba jött az új kocsin, szombaton egész nap azt mosták és takarították, amíg úgy ragyogott a napfényben, akár egy drágakő, vasárnap pedig Mrs. Maritza Michnik nagy bosszúságára elhajtottak vele a Huonhoz gombát szedni, vagy úszni egyet a folyóban.

Az FJ szinte új volt, amikor Bojan megvette, és sok ismerőse irigyelte érte. Kezdetben csodás autó volt, és eleinte Bojan valószínűleg azt a jövőt látta benne, amelybe elmenekülhet az egyre kiábrándítóbb jelenből. Hisz egyetlen szlovéniai ismerőse sem dicsekedhetett ehhez foghatóval: olyan autóval, amilyet az amerikai fiilmekben látni. Ez bizonyságul szolgált mindenkinek Szlovéniában és Ausztráliában, hogy ő már azzá lett, amivé lenni akart: ausztrállá.

– Hát ezért – hagyta abba egy pillanatra a kocsi fényesítését, és úgy mutatott az FJ-re, mint egy isteni jelenésre –, ezért jöttünk ide.

Később az FJ eggyé vált jelenének szűkös körülményeivel: otthona és társa, szeretője és tűzhelye, reménye és vigasza lett, kényelmesen acélba burkolva, egyetlen mozgó csomagban. És végül a múltja lett, amellyel nem tudott mit kezdeni, csak valami pusztító megvetést érzett iránta. Így amikor Mrs. Maritza Michnik nappalijában Sonja meghallotta az FJ motorzúgását, egy pillanatra megfeledkezett az imáról is, Mrs. Maritza Michnik buzgó áhítatáról is, és vette a bátorságot, hogy felnézzen, de Mrs. Maritza Michnik szigorúan visszanyomta a fejét, és azt sziszegte: 90

– Ne foglalkozz mással. És folytatták: – …áldottaTeméhednekgyümölcse…

Sonja megint fölsandított, amikor hallotta, hogy a hátsó ajtó kinyílik…

– …JézusAsszonyunkSzűzMária… …és becsukódik…

– …IstennekszentAnyjaimádkozzálérettünkbűnösökértmost… …és a szíve olyan vadul dobogott, hogy majdnem felrobbant, amikor hallotta, hogy a nappali ajtaja kinyílik, és utána a két-három-négy lépés koppan. Összeszedte a bátorságát, megint felnézett, és akkor vette észre, hogy a kántálás abbamaradt, és a többiek is felemelték a fejüket. Ott állt előttük apja, Bojan Buloh.

Meg se mozdult, de szeme körbejárt a térdelőkön.

Leheletének sörszaga volt, tekintetében mélységes szomorúság bujkált. Mrs. Maritza Michnik most nem nyomta vissza Sonja fejét.

Bojan végül a lányához lépett.

– Gyere – nyújtotta oda a kezét, és Sonja megfogta.

– Eljössz.

Kimentek a nappaliból a gyerek szobájába, ahol Bojan szokásától eltérően sietve és rendetlenül beledobálta a kislány kevés ruháját meg holmiját az ócska papundeklibőröndbe. Egyikük sem szólalt meg, se a hálószobában, se amikor kifelé mentek a házból, ügyet se vetve az asszonyra, aki el akarta állni útjukat, se amikor Bojan bedobta a bőröndöt a kocsiba, se amikor Sonja, most már pongyolában, bemászott az utasülésre.

91

Mrs. Maritza Michnik egyik kezével összehúzta magán a kardigánt az esti hidegben, a másikkal vadul hadonászott.

– Hogy viheti el? – méltatlankodott.

Bojan szótlan volt, és hajthatatlan, ráadásul mérges, forrt benne a düh, amit Mrs. Maritza Michnik csak homályosan érzékelt. Különben aligha lett volna bátorsága tovább szónokolni.

– Nincs is hová vinnie – folytatta. – És most vasárnap lesz az elsőáldozása…

Bojan, aki már lehajolt, hogy beüljön az FJ-be, most fölegyenesedett, áthajolt a kocsi tetején, és olyan jeges dühvel meredt Mrs. Maritza Michnikre, hogy még a kislány is összerezzent.

– Nem akarom látni rohadt templom közelében.

Mondom – csattant fel Bojan. – Már az elején rohadtul mondom. Aztán jövök ide, és látom, maga térdelteti le imádkozni.

Mrs. Maritza Michnik nagyot nyelt.

– Adtam magának jó pénzt. – Bojan a zsebében kotorászott, a kulcsait kereste, de csak a kocsmában viszszakapott marék apró akadt a kezébe, azt rántotta elő.

– Kibaszott pénz – vágta oda Bojan Buloh a pennyket meg shillingeket a kocsitetőre olyan erővel, hogy srapnelként pattantak rá Mrs. Maritza Michnikre. – Kibaszott templom – ült be a vezetőülésre, és becsapta a kocsiajtót.

Mrs. Maritza Michnik, aki ezt istenkáromlásnak tartotta, megpróbálta visszanyerni méltóságát és stratégiai előnyét.

92

– Mit tud maga Istenről? – kiabálta be neki Sonja ablakán az autó túlsó oldaláról.

– Tudom, mit látok. – Bojan láthatóan felháborodott.

Tovább kotorászott a zsebében a kulcsai után. Sonja vagy egyharmadáig letekerte az ablakát. – Rohadtul tudom, mit látok Szlovéniában, mikor németek bevonulnak – üvöltötte Bojan –, rohadt egyház meg támogatja rohadt fasisztákat. – Végre megtalálta a slusszkulcsát, és belökte az indítóba. – Ott voltak mind – szónokolt tovább Mrs. Maritza Michniknek –, éljenzik domobranokat, rólunk meg adnak listát SS-nek. – Beindította az FJ-t, és még jobban üvöltött, hogy túlkiabálja a motort. – Az SS-nek!

Ismerem én a maga Istenét!

Sonja teljes erejéből Mrs. Maritza Michnik arcába vágta a rózsaszín műanyag rózsafüzért, aztán már tekerte is föl gyorsan a kocsiablakot. Bojan odafordult, és amikor az utasülés ablakának keretében megpillantotta a nevetséges látványt, ahogy a rózsaszín műanyag rózsafüzér egy pillanatig Mrs. Maritza Michnik arcát koszorúzza, mielőtt a gravitáció lerántaná a földre, kitört belőle a nevetés.

De Sonja nem mert mosolyogni, még ránézni se az asszonyra, akivel öt évet töltött abból, ami sose volt az ő élete, csak ült a helyén egyenesen, és kifejezéstelen arccal bámult ki a szélvédőn. Meredten nézte a sötétséget maga előtt, ügyet se vetett az oldalt álló ádáz Mrs. Maritza Michnikre, aki most ökölbe szorított kezében lengette a rózsaszín műanyag rózsafüzért, melyet estében elkapott.

– Te hálátlan kis szuka – töltötte ki Sonján a dühét a felpörgő 138-as motor zaját túlkiabálva. – Akár az anyád.

93

Hátat fordítsz azoknak, akik szeretnek. Mi legalább sose vertünk.

De Mrs. Maritza Michnik jogos felháborodástól eltorzult arca már sötétbe veszett, amint a kocsi kitolatott a fekete éjszakába, és az asszony szidalmai elenyésztek.

– És ne hidd, hogy visszajöhetsz – üvöltötte Sonjának.

– Sose jöhetsz vissza. Te… Ők azonban már kifelé száguldottak abból a tespedt városból a Hobartba vezető üres, elhagyatott úton, az erdő felé tartottak, melyet már bevont a zúzmara azon a tiszta, hideg éjszakán. Sonja letörölte kezével az ablakot, és mielőtt újra bepárásodott az üveg, egy pillanatra megnyugodva állapította meg, hogy a világon semmit sem lát az odakinti feketeségben.

Apja zubbonyának tágasságában Sonja összekuporodott az FJ utasülésén Bojan mellett, a férfii kifejezéstelen arcát megvilágította a sebességmérő tompa nikotinderengése, a kislányé sötétben maradt. Sonja nem tudta, hová tartanak, csak azt, hogy távolodnak Michnikéktől, hogy menekülnek, hogy száguldanak az éjszakában, és ez elég volt: bármi más esetleg visszavitte volna a holnap valóságába, és ő élete nyolc éve alatt megtanulta, hogy a holnap csak még rosszabbat hoz.

Kinézett a kabát érdes, fekete gyapjúhajtókája fölött a hatalmas eukaliptuszfákra, melyek megvilágított oszlopokként magasodtak mindenütt, a kocsitól balra, jobbra meg előtte, és rájuk rontottak, rá meg Bojanra. Az előrenyomuló fák közti résekben megpillantotta a holdat meg a csillagokat. Hogy hová vezet ez a fenyegető és félelmetes 94

folyosó, a múltjába vagy a jövőjébe, azt nem tudta. A fák persze nem válaszoltak, nem kiáltottak vissza neki, nem szolgáltak szellemhangokkal, melyek valahogy megmagyaráznak mindent. Csak kérdeztek. De nem akartak eltűnni.

Egy idő, neki nagyon hosszúnak tűnő idő után elfordította tekintetét a fákról, és fölnézett apjára. Aki most elvette egyik kezét a kormányról, és öklével megdörzsölte fáradt szemét, hogy jobban lássa a sötét, üres utat, amelyen járnak.

– Nem kell visszamennem, ugye, arti? – kérdezte a kislány.

Bojan hallgatott.

– Most már veled maradhatok? – faggatta tovább Sonja. – Otthon, a mi otthonunkban?

Apja lenézett rá, szeme akár két eldobott, rozsdás, nagy fejű szög, láthatóan megviselte, hogy nem mondhat igent.

– Sajnálom, Sonja. – Mély lélegzetet vett, és amikor újra megszólalt, fakó volt a hangja. – Tudod, hogy nem lehet. Nekem a Hidró táborában kell dolgozni a hegyekben, neked meg… neked meg máshol kell lenni.

Sonja megint fölnézett az elrepülő fákra, melyeket szétválasztott a közéjük hatoló, száguldó FJ. Már nem tudta, ők menekülnek-e Bojannal a fák elől, vagy a fák menekülnek előlük. Aztán az jutott eszébe, hogy talán nem is az FJ mozog, hanem az erdő áramlik, mint egy folyó, az autó zátonya körül.

Ez a gondolat először megnyugtatta, de aztán megrémítette, mert leghőbb vágya volt, hogy örökre apjával 95

maradjon, de pillanatnyilag semmi sem állt mostani békés nyugalmuk meg a mindkettőjüket elsodorni készülő fák közt, csak apja akarata, és fogalma sem volt, ez elég erős-e ahhoz, hogy ellenálljon egy ilyen erdőnek, mégis együtt tartsa őket.

Amikor Bojan megint lepillantott, látta, hogy Sonja elaludt, nyirkos fejét az ő térdére hajtva. Vezetett tovább, neki az erdőnek, egyszer csak a kocsi sercegett és köpködött néhányat, aztán végképp leállt, és Bojan látta, hogy üres a tank. Magában káromkodva elgurult az FJ-vel odáig, ahol leállíthatta az út szélén. A fiizikai munkát végzők óvatos, mégis ügyes és határozott mozdulataival lassan kihúzta lábát lánya feje alól. Levette a pulóverét, összegöngyölte, vigyázva fölemelte Sonja fejét, alácsúsztatta párnának a pulóvert, aztán betakargatta a gyereket a zubbonnyal.

Becsukta a kocsi ajtaját, és egy szál ingben meg nadrágban állt az éjszaka csontig hatoló hidegében az elhagyatott út szélén, az erdő sűrűjében. Érezte a barna sódert cipője alatt, didergő testét átjárta az út menti irtás talajából sugárzó hideg, amint felnézett a lassan, megállíthatatlanul gomolygó irdatlan éjszakai égre.

Aztán dideregve magzatpózba kuporodott a hátsó ülésen, és meglepte az álom, mialatt azon töprengett és ámult, hogy egy ilyen helyen, egy ilyen órában létezhet egy ilyen törékeny, békés pillanat.

96

18. fejezet

1959

Hogy az FJ-be belopakodó reggel mit hoz, azt nem tudhatta se Bojan, se Sonja.

Bojan megdörzsölte a szemét, és amikor eszébe jutott, hogy bajban vannak, üres a tank, olaszul káromkodott, mert anyanyelvét nem akarta meggyalázni. Felült, és látta, hogy Sonja még mindig alszik az utasülésen.

Amikor a kislány felébredt, Bojan felkéredzkedett egy arra járó rönkszállító teherautóra, és elment a legközelebbi városig. A sofőrnek be nem állt a szája, és Bojan jó hallgatóságnak bizonyult, épp eleget bólogatott, mosolygott meg szitkozódott.

A sofőr főleg azt a napot emlegette, amikor rázuhant egy hatalmas fa a fiiára, aki egy rönkrakodó gépen dolgozott ugyanabban a fakitermelő brigádban.

– Nem a szeles napoktól kell félni – mondta. – Hanem a vihar utáni csöndesektől. Mikor a fa meggyengül a viharban meg utána, éjszaka, aztán kiszárad. Olyankor potyognak azok a nagy, kurva ágak, akár a záporeső, olyankor hullanak a szarvasok, olyankor kéne messziről elkerülni mindenkinek azokat az istenverte rohadékokat.

97