VÁGYMONOLÓGOK NÔKRÔL ÉS FÉRFIAKRÓL
CLAUDIO MAGRIS
HANGOK
Francescónak és Paolónak
Nem, nem mentem el, Igazgató úr, ahogy látja, még mindig itt vagyok. De még egyszer köszönöm a rendkívüli engedélyt; tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen óriási dolog, hogy megadta, és ne higgye, hogy nem vagyok érte hálás. Őt szintén nagy izgalommal töltötte el a gondolat, hogy kivihet engem innen, hiszen el sem tudta volna képzelni, hogy valaha is engedélyt kap rá, hogy belépjen ide. Aggódott is nagyon, hogy talán nem köszönte meg Önnek eléggé, és valaki – ebben a gyér fényben nem láttam, ki; idebent nem igazán lehet látni, és mire az ember egy-egy árnyat felismerne, az már el is tűnt a sötétben, arról nem is beszélve, hogy itt mindenki hasonlít mindenkire, hasonlítunk, ami 41
egy ilyen Házban igazán érthető –, szóval volt valaki, aki úgy gondolta, hogy ő csak azért fordult vissza az utolsó pillanatban, hogy még egyszer megköszönje Önnek az engedélyt, és hogy éppen ezért történt... Hogy aztán úgy alakultak a dolgok, ahogyan, arról senki sem tehet – vagyis én tehetek róla, de végül is teljesen mindegy, hogy idebent ki, mit és miért csinál. Legalábbis így gondolják azok, akik odakint vannak, hiszen mi semmit sem számítunk nekik. Én azonban igenis számítottam neki, és most is számítok, de még mennyire, ezért is vette a fáradságot, hogy eljöjjön egészen idáig, és nem adta fel, ahogy sokan mások, szembeszegült a Szeretetház szigorú házirendjével, ami tiltja, hogy a bentlakók – nyugalmukat és lelki egyensúlyukat veszélyeztetve – látogatót fogadjanak, és azt is, hogy a Házat elhagyják, ami végül is érthető, még csak az kellene, hogy odakint, abban a pokolban, a kaotikus forgalomban találkozzunk azzal a tömérdek goromba, vagy még annál is rosszabb emberrel, hogy a pocsék időjárásról ne is beszéljünk; itt legalább mindentől védve vagyunk. Ő viszont igazán szeret engem, éppen olyan szerelmes, mint az első nap, amikor annyira belém habarodott, hogy azután már képtelen volt nélkülem élni, és amikor az egészségi állapotom egyik pillanatról a másikra rosszabbra fordult, 42
rávett, hogy bevonuljak ide, a Szeretetotthonba – ami, szó se róla, szép, kényelmes és jól felszerelt intézmény –, de aztán csak sírt és ordított és elhagyta magát, annyira, hogy szakállt növesztett és még a fehérneműjét sem váltja rendesen. Ha pedig találkozik valamelyik barátjával, egyre csak azt ecseteli, micsoda szerencsétlenség érte, és milyen rettenetesen magányossá vált. Neki az kevés, hogy a közelében tudhat, mondja, meg hogy itt törődnek velem, sokkal inkább, mint ahogy otthon vagy a kórházban tennék, na igen, ez kétségtelenül igaz, de akkor is, mit kezdjek magammal így egyedül, siránkozik tovább, csak járkálok az üres szobákban, mintha nem is az enyémek lennének, és amikor keresek valamit, egészen biztos, hogy nem azt a fiókot nyitom ki, amelyiket kellene, az előző napról maradt, állott kávét melegítem fel magamnak, és az ágy, az ágy is üres... Az ágynak azon a felén, ahol aludt, még látom azt a kis mélyedést, amit a teste hagyott, mondja áthevülve, tudom, hihetetlen, hiszen a lepedő azóta már ki tudja, hányszor lett kicserélve, de ott van, tényleg ott van még mindig, ismétli, az a kicsi űr mellettem, velem, életem társának hűlt helye van ott az ágy másik felén, még a könyveket sem vagyok képes megtalálni, azokat is ő tartotta rendben, nem, nem, ti ezt nem tudjátok megérteni... 43
Hamarosan a barátok is elmaradoztak; idegesítette az embereket az a véget nem érő panaszáradat, mint ahogy az is, ahogy a mellét verte, s önmagát vádolta, ki tudja, milyen bűnökért... Természetes, mondták, valamennyien ezt teszszük, amikor valaki lerobban mellettünk, hiszen mi mást is tehetnénk, a szeretetházakat éppen ezért hozták létre, a szeretteink számára, az ő érdekükben: hogy amikor rosszul érzik magukat, legyen hová menniük. Mert amikor rosszul érzik magukat – és csak a jó Isten a megmondhatója, hogy a szörnyű fertőzés miatt én is milyen roszszul éreztem magam; ha egy mérges kígyó csípett volna meg sem lehettem volna rosszabbul, az egész testemet tűz és fagy és gyengeség fogta el –, szóval ha ez történik, sokszor nem tudjuk, hogyan segíthetnénk nekik, mit csinálhatnánk velük. Éppen ezért hozták létre a szeretetotthonokat. Bele kell törődnünk, sőt, örülnünk kell és meg kell nyugtatni a lelkiismeretünket, amikor végül elkísérjük őket, hogy szakképzett ápolókra bízzuk a sorsukat. De ő nem volt erre képes, a szívnek nem parancsolhat az ember, mondta, a szív akkor is megszakad, és ha azt mondod neki, ne tegye, igen, megszakad, úgy, mint az enyém, makacskodott tovább, ó, én ezt nem bírom ki, a tudat, hogy ott van, olyan körülmények között, a Ház 44
hatalmas vagy kicsi szobáinak valamelyikében, ő ott, abban a méhkasban, ott, a rengeteg idegen, összeaszott múmiára emlékeztető, koszos ember között; persze, tudom, hogy rögtön lemossák őket, hisz mindig, mindent rendben tartanak, a kertet is, de akkor is ő, ő, akinek azon a szép, finom, merengő arcán és a mosolyán nem hagyott semmiféle nyomot az idő – igen, az uram csodálatos ember, ilyennek lát engem –, ott kell éljen a rengeteg idegen között. Persze lehet hogy jól érzi magát, tette hozzá, tudom jól, hogy ott nem hiányzik neki semmi, de én, én, hogy bírjam ki nélküle; ő boldog, én meg szerencsétlen vagyok, kegyelem, kegyelem a boldogtalan szerető szívnek... Ha azt hiszitek, hogy túlzok, mondta a barátainak, az csak annak a bizonyítéka, hogy nektek nincs szívetek, se érzelmeitek, hogy hiányzik a költészet a szívetekből, ugyan ki értheti meg a szenvedésemet, a kínt, ki is érthetné egy költő fájdalmát... És akkor leült írni az egyik olyan kockás füzetébe, amiket olyan jól ismerek; leírta a nevemet, meg valami mást, aztán megint a nevemet, majd még valamit, de aztán kitépte a lapot és eldobta, mert rájött, hogy semmi mondanivalója nincs. Az ilyesmit azonnal megérzi, a vérében van, azonnal észreveszi, ha banális dolgokkal hozakodik elő; bár magával szemben mindig nagyon 45
elnéző volt, a nőket illetően meg különösen, sosem csinált problémát abból, hogy tetszése szerint váltogassa a véleményét, de persze, amilyen érzékeny és sebezhető volt, megkövetelte, hogy ezt megértse és elnézze neki az ember, de ami a szavakat illeti, nem, a szavakat illetően semmit sem nézett el magának, rögtön megérezte, ha valami nem stimmelt, és soha nem próbálta meg becsapni magát. Alapjában véve csak akkor volt nyugodt és érezte magát biztonságban, ha együtt voltunk, és ez az írásra is vonatkozik; miután felolvasta nekem, amit írt, a szememen – sőt, ahogy ő mondta, a számon látta, hogy tetszik-e, amikor az egy pillanattal korábban még kissé morcos ajkak épphogy csak megnyíltak, már-már mosolyra húzódtak, nem, még nem, de... – Természetesen én kigyomláltam a szavait, hiszen ő mindig is túlzó, mértéktelen és bőkezű volt, s szokás szerint két kézzel szórta a szavakat, én azonban lenyesegettem és kidobtam a héját, a csutkáját, és ha szükség volt rá, a húsából is egy jókora darabot. Ő erre, amilyen mohó és mértéktelen és meggondolatlan volt, nem lett volna képes, mindig egy falattal és egy korttyal több kellett neki a kelleténél, de nekem hagyta, hogy diétára fogjam, és tudta, hogy miután mindent alaposan átvizsgáltam, az, ami a tányéron marad, 46
tényleg a legfinomabb falat lesz. Veled, mondta, a te közeledben tudom ki vagyok, és őszintén szólva még tetszik is. Ha elkényeztették azzal a temérdek irodalmi díjjal és babérkoszorúval, az az én érdemem is, hiszen teleírt lapjait sok-sok feleslegtől és érzelmességtől tisztítottam meg – ó, mennyi kacat végezte, nekem köszönhetően, a szemetesben; persze ki tudja, lehetséges, hogy az összegyűrt lapok közé aztán keveredett valami szép is, de mit lehet tenni, legalább okult belőle. Bárhogy is volt, hallgatott. Tulajdonképpen mindig egyetértett velem; az ilyen dolgokhoz jó érzéke volt, és elfogadta a megérzéseimet, és ha észrevette is, hogy olykor tévedek – ó, de ilyen nagyon ritkán fordult elő –, nem szólt semmit, nem kockáztatta meg, hogy eggyel több vagy kevesebb sor miatt összevesszünk. A Múzsája voltam, és egy Múzsának szót fogad az ember, nem igaz?
47