Sophie Jackson: Egy csepp remény

4,5

millió olvasó

egy csepp remény

A sors egyszer már legyozte, de van, aki sosem tanul.

SOPHIE JACKSON

Copyright © Sophie Jackson, 2016 Hungarian translation © Lukács Andrea, 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült An Ounce of Hope, Gallery Books (Simon & Schuster, Inc.), 2016

Borítófotó © Shutterstock/kiuikson, Shutterstock/alexkich, Shutterstock/Csehak Szabolcs

Könnyű azt mondani, miközben Stan élénken ecsetelte, mi mindent bánt meg. Ó, azok a megbánások!

– Magasságos isten az égben, ez soha nem dugul el?

Max a halk panasz tulajdonosa felé fordította a tekintetét, Dom Hayesre, egy másik kokainfüggőre, aki kereskedett is az anyaggal, többszörös vétségei voltak, és valami baromságért leültették. Huszonhat éves volt, és hosszú bűnlajstroma ellenére meglehetősen normális fickónak tűnt. Amikor Max az első napon megérkezett ebbe a létesítménybe, Dom megkínálta cigivel. Max akkor kész lett volna elmenekülni innen, és átrohanni egész Pennsylvanián, hogy hazajusson. Azóta is közel voltak egymáshoz. Furcsa módon Dom nagyon emlékeztette Carterre, ami legalább annyira volt elviselhetetlen, mint amennyire megnyugtató.

Krisztusom, mennyire hiányzott a legjobb barátja!

Még akkor is, ha Carter egy seggfej. Egy seggfej, aki húsz éven át mindig mellette állt. Aki vállalta a börtönt Max helyett, amikor eldurvultak a dolgok. Egy seggfej, akire Max pisztolyt fogott, amikor végül elérkezett a mélypontra. Egy seggfej, aki türelme legvégén felemelte az eszméletlen Max testét a fürdőszoba padlójáról, könyörgött és kiabált neki, hogy szedje össze magát, hogy menjen be az elvonóra, és szokjon le a drogról. Egy seggfej, aki majdnem négy órát vezetett, hogy elhozza ebbe az intézménybe, kérés nélkül kifizetett mindent, és szorosan átölelte, mielőtt könnyes szemmel elbúcsúzott volna, és azt mondta volna Maxnek, hogy minden rendben lesz.

Max felsóhajtott, egy pillanatra behunyta a szemét, és kizárta a tudatából Stant meg a többi tizenhét férfit. Tudta, hogy Carter nélkül már halott lenne. Tudta, hogy Carter pénze és Riley üzleti szakértelme nélkül az apja műhelye már még elveszett volna a hírnévvel együtt, amelyért az apja olyan 22

keményen megdolgozott. Carter nélkül nem élte volna túl Lizzie elvesztését. És mint mindig, amikor a nőre gondolt, égető fájdalom hasított a gyomrába, aztán feljebb kúszott a mellkasába, ös�szeszorította a szívét és a tüdejét, ezért előre kellett dőlnie a széken. Elakadó lélegzettel tűrte az ádáz gyötrelmet, és hálás volt, hogy mindenki Stanre figyel.

Mindenki, kivéve Domot.

– Jól vagy, haver? – suttogta mellette a férfi.

Max bólintott, megköszörülte a torkát, és próbált úgy lélegezni, ahogy Elliot mutatta. Lassan és egyenletesen. Mélyen és fokozatosan. Ki. Be. Ki. Be. Micsoda egyszerű feladat, most azonban – Lizzie és a fehér csíkok nélkül – hatalmas küzdelemnek tűnt.

••• – Szóval, meséljen a legutóbbi epizódról, ami a csoportterápián történt!

Max kezdett rájönni, hogy dr. Elliot egy kibaszott mindentudó vagy valami ilyesmi. Semmi sem kerülte el a figyelmét. A nyavalyásnak bizonyára mindenhol voltak kamerái ezen a rohadt helyen. Mindent tudott! Vagy ez, vagy az ő kis „epizódja” a csoportterápián mégsem volt annyira észrevétlen, mint amennyire remélte.

Max megvonta a vállát.

– Nem volt semmi.

Isten tudja, miért hazudott még mindig. Az biztos, hogy nem érezte magát jobban tőle, és ahhoz sem segítette hozzá, hogy hamarabb hazajusson. Mert ez volt a végső cél: hogy jobban legyen, és aztán hazamenjen, nem igaz?

23

Elliot valamit jegyzetelt.

– Max, segítene, ha beszélne róla. – Az orvos ivott egy kortyot a mindig nála lévő Phillies bögréből. Max arra gondolt, vajon kávé van-e benne vagy valami erősebb, mint például konyak. Vagy whisky. A pokolba, egy korty Jack Daniel’s most rajta is rohadt sokat segített volna.

– Ugyanaz történt, mint máskor – dörmögte, és lassan kifújta a levegőt.

Elliot tekintete ellágyult.

– Lizzie.

Max mellkasa váratlanul összeszorult a két szótag hallatán.

– Meséljen róla! – folytatta Elliot halkan. – Bármit, amit csak akar. Mondjon valamit! – Nem tudni, vajon az orvos lágy, biztató hangja volt-e, vagy a késztetés, hogy szerette volna mindenkinek megmutatni, hogy igenis képes meggyó­ gyulni, vagy a sürgető szükség, hogy ne okozzon csalódást Carternek, de az érzelmek gátja lassan megrepedt, és leomlott.

Először a buliról mesélt Elliotnak, arról, amikor először látta őt, és olyan beszari volt, hogy nem is beszélt vele. Aztán az ártatlan szívatásról, amit Riley-tól és Cartertől kapott, mert hetekig nem volt hajlandó felemelni a telefont és felhívni annak ellenére, hogy minden vágya az volt, hogy újra lássa.

Jesszusom, de még mennyire! A sóvárgás szinte megbénította.

Basszus, aztán ott volt a nő puha, lelkes hangja, amikor végre összeszedte a bátorságát, és feltárcsázta azt a számot, amelyet Riley bulija óta egy összegyűrt papírfecnin őrizgetett a zsebében. Az első randijuk egy tekepályán történt, ahol Lizzie csúnyán elverte majdnem ötven ponttal, aztán engedte, hogy megcsókolja. A csók, az ajka… …Max alig kapott levegőt. A mellkasa elszorult, amikor az emlékek megállíthatatlanul és szédítő sebességgel tódultak 24

vissza az emlékezetébe. A szíve vadul vert, a látótere beszűkült, az arca égni kezdett. Ki kellett jutnia ebből a kibaszott irodából, az agya azonban nem tudta elég gyorsan elküldeni a parancsot a lábának. És ott volt az a fájdalom is a mellében.

Megdörzsölte, miközben próbálta elmondani Elliotnak, hogy nagy eséllyel éppen szívrohama van. De egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Nem látta, hogy az orvos megmozdul, aztán mégis ott térdelt Max mellett, könyörgött, hogy vegyen egy mély lélegzetet, majd megnyugtatóan megszorította az alkarját.

Max érezte sürgető ujjait, de nem tudott válaszolni. A pánik megbénította. Szinte már vicces volt. Az agyturkásza sokáig könyörgött neki, hogy beszéljen, hogy nyíljon meg, és amikor Max egyszer végre szeretné megtenni, képtelen rá. Rohadtul ironikus volt. Hátradőlt a széken, hallotta a hangokat, de nem bírt válaszolni. Mintha kilépett volna a saját testéből, fölötte lebegett volna, és figyelte, ahogy az érzelmek áradata összeroppantja.

Haldoklom. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a fulladás teljesen hatalmába kerítette.

25

3 Minden ígéretemet megszegtem.

– Kíváncsi voltam, mikor fogsz Csak felhívni. te menthetsz meg Max nagyot pislogott. magamtól.

– Tényleg? De… honnan tudtad, hogy megvan a számod?

Lizzie felnevetett. Buja, édes hang volt, amelynek hallatán Max elmosolyodott.

– Riley talán megemlítette Ambernek, Amber pedig elmondta nekem.

– Amber? – Max a homlokát ráncolta. – Ja, az a vodkás, pucér csaj?

Lizzie ismét nevetett.

– Igen, ő.

Max felkacagott.

– Az a gazember Riley!

Az ezt követő csend tétova, de izgalmas volt a telefonvonal végén. Max szája hirtelen kiszáradt. Összecsípte az orrnyergét, és magában azon imádkozott, hogy jöjjön valami tesztoszteronlöket vagy bármi más, amiből bátorságot meríthet, és elhívja randizni a lányt.

– Szóval felhívtál… – ösztökélte Lizzie.

– Igen! – kiáltott fel Max hirtelen. – Fel. Én… Nos, a múltkor azon a bulin nem volt alkalmam, beszélgetni veled, és…

– Igen, végig a szoba másik végében álltál, és egész éjszaka csak mosolyogtál rám, de egyszer sem jöttél oda hozzám. Talán meghívóra vártál?

Grace.

26