Kariko akiaszivetosztjaszet beliv beleolvaso by Libri Kiadó

Előszó Édesanyám, Böjte Julianna 2015. december 15-én halt meg a kecskeméti kórházban. Mikor halála előtt pár nappal meglátogattam, észrevette, hogy a kabátom hónalján kibomlott a varrás. Azonnal rám szólt, vegyem le, adjam oda, hadd varrja meg. Az orvostól jöttem, tudtam, hogy már csak napjai vannak hátra, legszívesebben mondtam volna, hagyja ezt most. De ő szólt a nővérnek, hogy hozzon tűt és cérnát, levette rólam a kabátot, belülről kibontotta a bélést, és elkezdte varrni szépen, úgy, ahogy kell. Szebb lett, mint új korában. A mai napig úgy van a kabát, ahogy ő a halálos ágyán megvarrta. Igen, egy anyának feladata van, és betegség ide vagy oda, azt neki el kell végeznie! Sokszor úgy érzem, hogy én vagyok a jéghegy látható része, de ő az az alap, amely felemel, magasban tart, erőt ad, hogy én is a magam gyermekeivel törődjek, gondjukat viseljem. Csodálom Juci nénit – ahogyan sok-sok unokája nevezi –, ahogyan a betegágyából türelmesen folytatja, mit egy életen keresztül tett, s mi minden anyának a feladata: jóra neveli a gyermekeit, gondoskodik róluk. Ki tudná megmondani, hogy hányszor mosott, főzött ránk az ő drága keze a hetvennyolc év alatt?! Ki tudná megmérni, hogy hány tonna édességet, cukorkát, gyümölcsöt osztott ki az árva gyermekek között, hány kis ruhácskát, Egy anyának feladata van, és betegség ide vagy oda, cipőt próbált fel az ég minden tájáról azt neki el kell végeznie – lányával, Katikával a kecskeméti összesereglett, bajban lévő, otthonunk kórházban néhány nappal a halála előtt ajtaján kopogtató csöppnyi életeknek?! Hosszú évtizedeken keresztül a gondosan rendben tartott raktárakból mindenkinek a kérését jósággal teljesítette, és ha valami nem volt a készleten, akkor sokszor ő maga szólt a támogatóinknak vagy nekem, hogy mire van szükség, mit kellene még beszerezni. Lehetett tőle kérni bármit: 5

csilingelő varázspálcát a farsangi bálra, elsőáldozásra szép alkalmi ruhát, hógolyózáshoz meleg kesztyűt, húsvéti locsoláshoz parfümöt, bármilyen lábra bármilyen cipőt, sálat, sapkát, iskolatáskát, tanszert, ruhát bármilyen alkalomra. Volt, hogy én is akartam neki segíteni, egykettőre megoldani a ruhaosztást gyorsan, férfiasan, de akkor biza’ határozottan leintett, közvetített az apai szigor és a sok-sok élénk fantáziájú lány különféle elképzelése között. Fülemben cseng szelíd hangja: „Fiam, nem jó az a cipő annak a kislánynak, nem talál* a télikabátjához, és nem érezné jól magát benne. Add oda inkább ezt neki, hátha szeretni fogja!” Előttem van, ahogy a téli hidegben a kis konyhája ablakába összegyűlő madárkáknak reszkető kezével morzsolja az ennivalót. Hányszor láttam hosszú órákon keresztül szent kezében a rózsafüzért. Mikor ránéztem, mindig mentegetőzött, mint aki rossz fát tett a tűzre: „Kicsit leültem, fiam, pihentetem a lábamat.” „Igen, édesanyám, jól teszi”, mondtam neki mosolyogva, mert jó volt tudni, hogy pihenés közben naponta elmondja értünk, nagy családjáért a négy koszorú rózsafüzért, és ez olyan hátszelet biztosított a Szent Ferenc Alapítványnak, amivel bátran útra kelhettünk, hogy az „unokákért” csodákat tehessünk a kollégáimmal. Porladó kezével elengedte a kezünket, elengedte sok-sok ezer árva gyermek kezét, akiket mostanáig oly nagy szeretettel gyámolított, de csak azért, hogy fentről, Isten országából még biztosabb fogással segítsen bennünket. Egész élete az irgalmas felebaráti szeretetről szólt, és hiszem, hogy a hetvennyolc éven keresztül természetévé vált szép vonások nem fognak elhalványulni, hanem Isten dicsőségére, mindannyiunk javára még sok-sok gyümölcsöt fognak teremni. Isten gyermekei meghalnak, de nyugdíjba nem mennek. Mi, keresztények megvalljuk a hitvallásunkban, hogy hiszünk a szentek egységében, ezért is hozatja Ferenc pápa nagyon bölcsen az irgalmasság szentévében Rómába „dolgozni” a mennyei hazába költözött Szent Pió atya és Szent Leopold atya testét. Ferenc pápa felkérte a két ferences szentet, hogy jöjjenek 2016. február elsején a Szent Péter-bazilikába, és segítsenek az embereken, a világunkon, mely oly nagyon rászorul Isten irgalmasságára. Halottaink, szentjeink közbenjárását kérni üdvös dolog, Istentől kegyelmet kérni általuk egyházunk szép ősi szokása. Ezért is 2015. december 15. óta bizalommal ajánlom kéréseimet édesanyám közbenjárásával teremtő Istenemnek! Hiszem, hogy anyai, nagymamai szíve nem változott meg, és ő most is, akárcsak egész földi élete során szeretne jósággal gondoskodni rólunk. Szeretettel biztatlak, hogy gyászunkban ne hagyjuk munka nélkül Juci nénit! Merjétek most is imáitokban elmondani kéréseiteket neki, hiszem, hogy most már ott, a mennyek országában a földinél sokkal nagyobb raktárakat bízott rá az Isten, most már biztos, hogy bőségesen van, amiből kéréseinket teljesítse. Bátran fogalmazzuk meg azt, amire szükségünk van * Nem illik. 6

lelki-szellemi életünk kibontakozásához, boldogulásunkhoz, mert hiszem, hogy ott, az égben minden gondunkra, problémánkra Isten irgalmából megvan a megoldás, és ha valaki azt szorgalmasan megkeresi és átnyújtja nekünk, akkor talán maga a Jóisten is boldogabb lesz. Milyen csodálatos hinni az örök életben, a feltámadásban, abban, hogy ez a kéz újból meg fog simogatni bennünket! Milyen vigasztaló a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítása: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”* Édesanyám szerette Istent, szerette az ő drága parancsait, és én hiszem, hogy Jézus Krisztus, aki a nevében adott minden pohár vizet számontart, helyettünk meg fogja szorítani édesanyám drága kezét. Böjte Csaba

Elengedte sok-sok ezer árva gyermek kezét, de csak azért, hogy fentről, Isten országából még biztosabb fogással segítsen bennünket

* 1Kor 2,9. 7

Bevezető Minden rendkívüli férfi mögött áll egy rendkívüli asszony. Az egyik legismertebb magyar ferences szerzetesnél, Böjte Csabánál sincs ez másként. Vajon ki az az asszony, akivel megosztotta egyszerű, tömbházi földszinti lakását a dévai gyermekotthonban, akinél megpihenhetett, erőt meríthetett, aki meleg étellel várta? Egy kedves, szelíd, törékeny nő, Csaba testvér legrégebbi és legkedvesebb munkatársa, akiről azt vallja, ő volt az alapítványban a jéghegy láthatatlan része, aki csendesen, a nyilvánosság elől rejtve végezte munkáját, aki nem ragyogott a fényben, de imádságos szeretetével magasba emelte a rábízottakat. Ez az asszony az édesanyja. Régóta vágytam rá, hogy hosszan beszélgessek vele, éreztem, gyönyörű tengerkék szeme sok titkot rejt, nehéz és fájdalmas élményeket élt meg. Ő viszont nem akart a nyilvánosságnak mesélni, hiába győzködtem, hogy gazdag életének kincsei sokaknak adhatnának erőt. Csaba testvér egyre bátorított, biztatott, jó lenne, ha szóra bírnám. Na, de hogy lehetne erőltetni egy mély megnyilatkozást, kitárulkozást, ha már többször is kerek perec nemet mondott minden ilyen felkérésre?! Mit ad Isten, Csaba testvér egy alkalommal felajánlotta, hogy elvinne Dévára, mert édesanyja készen áll a beszélgetésre. Boldogan és izgatottan hagytam hátra csapot-papot. Útközben, mikor azt firtattam, hogyan vette rá édesanyját az interjúra, feltűnhetett volna, hogy kitérő válaszokat ad. Mikor Jucika néni ajtót nyitott, s szóba hoztam jövetelem célját, feltűnt, hogy Csaba testvér sejtelmesen és huncutul mosolyog. Akkor derült ki, hogy édesanyja bizony továbbra sem szeretne előtérbe kerülni, egyáltalán nem akarja felidézni a múltat, fájdalmat okoznak neki az emlékek. Csaba testvér bölcsen és ravaszul feltehetően abban bízott, ha már úgyis ott vagyok, valahogyan csak rá tudom venni arra, ami eddig senkinek nem sikerült, hogy a nyilvánosságnak meséljen. A szent ember jól rászedett engem, és én gyanútlanul horogra akadtam – persze egy szemvillanásnyit sem tudtam rá haragudni ezért. Jucika néni szabadkozva, udvariasan meghívott egy kávéra, finom teasüteményre, ha már ilyen sokat utaztam. Leültünk a barátságosan berendezett kicsi étkezőbe, ahonnan az udvaron játszadozó gyermekekre láttunk. Jucika néninek a sugárterápiás kezelések utóhatásaként komoly fájdalmai voltak, így fia szolgálta fel a frissítőt. Édesanyja szelíden, de határozottan igazgatta felnőtt papfiát, hova tegye a poháralátétet, a szalvétát, miben szervírozza a cukrot, és a több ezer szociális árváról gondoskodó 9

nevelőapa engedelmes gyermekként, mosolyogva, precízen követte az anyai utasításokat. Jucika néninek még viccelődni is volt ereje: „Csak a papot kell kínálgatni, másnak van esze” – jegyezte meg, miközben kedvesen mosolygott fiára. Csörögtek a telefonok, Csaba testvért hívta a kötelesség, így magunkra maradtunk. Általánosságokról beszélgettünk, egyáltalán nem akartam erőltetni semmit, már az is öröm volt, hogy mellette lehetek. Majd egyre komolyabb témákra terelődött a szó. Nálam volt a diktafon, óvatosan felvetettem: „Jucika néni, bekapcsolhatom? Bármikor abbahagyhatjuk, ha kéri. Nem bánja, ha felveszem?” „Hát, nem bánom” – mosolygott szégyenlősen és bizonytalanul. És elkezdett mesélni. Négy teljes órán keresztül mesélt, étlen-szomjan, felállás nélkül, miközben komoly fájdalmai voltak a daganateltávolító műtét és a sugárterápia következtében. „Jucika néni, nem fáradt? Folytathatjuk később” – kérdeztem nemegyszer. „Nem, nem, kérdezzen nyugodtan, kedves Évike. Miről szeretne még hallani?” Vajúdva, fájdalmak közt szülte meg küzdelmes, de gyönyörűséges életük történetét, érezte, nem állhat meg, nem hagyhatja abba addig, míg az egész világra nem jön. A jegyzeteimet a kérdésekkel nem mertem elővenni, nehogy a lapozgatással megszakítsam a beszélgetés fonalát; féltem, hogy bármi zavaró momentum megtörné a kegyelmi állapotot, amelyben megnyílt. Mikor elbúcsúztunk, meg volt győződve arról, hogy az emberek unni fogják, és el sem hiszik, hogy régen ilyen volt az élet, hiába bizonygattam az ellenkezőjét. Megígértem, hogy leírom és Csaba testvér kezébe adom az interjú szövegét, döntsön a sorsáról: megmarad a szűk családnak, vagy az alapítvány nagycsaládjának öröksége lesz, esetleg könyv formájában bárki elolvashatja. 2015 áprilisában beszélgettünk. Nem gondoltam, hogy akkor látom utoljára. Jucika néni egészségi állapota gyorsan romlott. Míg haldoklott, az élettörténetével való foglalkozás, beszélgetésünk leírása, szerkesztése összefonódott érte mondott imáimmal. Közben e-mailt kaptam egy számomra addig ismeretlen férfitől, Gál Tibortól, hogy beszélgetni szeretne velem. Kiderült, hogy Csaba testvér édesapjának, Böjte Sándornak volt börtöntársa, politikai fogolyként raboskodtak a szamosújvári börtönben 1958 és 1962 között. 2015 decemberében a lakásán elmesélte megrendítő élettörténetét. Mesélt az édesapáról, akinek fájó hiányát Csaba testvér oly mélyen megélte, akinek múltjából, hitéből, eszméiből építkezik, és akinek börtönbeli élményeiről felesége nem tudhatott, hiszen tilos volt beszélni róla, újra bezárhatták azt, aki nem bírta magában tartani a fájó emlékeket. Arra gondoltam, úgy lesz teljes a történet, ha kiegészítem a könyvet a vele készült interjú részleteivel, valamint Csaba testvér, a Szent Ferenc Alapítvány nevelőinek és gyermekeinek, az „unokáknak” a visszaemlékezéseivel is.

Isten gyermekei meghalnak, de nyugdíjba nem mennek. Most is, akárcsak egész földi élete során szeretne jósággal gondoskodni rólunk

Szerettem volna Juci néni kezébe adni a kéziratot. 2015. december 15-én halálhírét hallva szomorúan arra gondoltam, elkéstem. Aztán hirtelen átjárt a bizonyosság: a mennyben nincs késő. Jucika néni már az Atya ölelő karjaiban van, végre együtt lehet régen látott, sokat szenvedett, szeretett férjével, Sándor bácsival is. Milyen nagy boldogság lehet a viszontlátás ilyen hosszú idő után! Csaba testvérnek és Katikának még időre volt szüksége, hogy a veszteséget feldolgozza, és az édesanya szavai, a történetük bárki számára olvashatóak legyenek, ezért vártunk a könyv kiadásával bő két évet. Sok száz gyermek szeretett nagymamájaként Jucika néninek biztosan nincs nyugta az égben sem, hiszen nemcsak érte, hanem az ő közbenjárásáért is sokan imádkozunk, zaklatjuk ügyes-bajos dolgainkkal. Ha a mennyország hatalmas ablakából lenéz a földre, nagy lelkesedéssel és szeretettel szurkol majd unokáinak, munkatársainak, gyermekeinek, hogy életüket a lehető legszebben, (az ő szóhasználatával) legügyesebben tudják megélni. És remélem, odafenn jut ideje arra, hogy elolvassa a visszaemlékezésekből összeállított könyvet, és nem bánja majd, hogy huncutul „szavát vettük”. Karikó Éva

Böjte Sándor börtönévei

A férje nemcsak székelykapura mintákat, hanem rímeket is faragott, verseket írt. Szerelmes verseket is írt Önhöz?

Így volt. Volt egy irodalmi kör Kolozsváron, fiatal egyetemistákkal ő is járt oda. Ez volt a Gaál Gábor Irodalmi Kör, ugye? Ha jól tudom, kéthetente találkoztak a mai Ștefan cel Mare téri Művelődési Házban. A tagok között szerepel Baróti Pál, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos is.

Igen, így volt, Sándor verseit is olvasták, s a másét is olvasták. Aztán valakinek útban volt. Két vers miatt hét év börtönt kapott. Ezek a versek megvannak?

Egy sincs meg. A Securitate mind elvitte, amikor őt elvitték. Egy sincs meg. Közösség elleni izgatásért ítélték el. A rendszerváltás után a verseket nem lehetett visszaszerezni?

Nem is próbáltam, nem szerettem volna. Talán majd Csaba megpróbálja megkapni őket a hatóságoktól. Én nem akartam, féltem, hogy feltépik a sebeket.

Csaba testvér 2018 elején kikérte a verseket és a periratokat a hatóságtól: A törvényszéki végzést 1959. november 27-én írta alá a katonai törvényszék. A törvényszék a nép nevében a következő határozatot hozta: Fülöp G. Dénes, Böjte Sándor és Adorjáni Dezső vétkesnek találtattak. Édesapámat teljes vagyonelkobzással, 7 év büntetés és 5 év után a civil jogok megvonásával büntetik, éspedig azért, mert a fennálló társadalmi rend ellen szövetkezett. A bírák munkabérét is nekik kellett kifizetniük. Ennek a három személynek a további sorsa nagyon izgalmas: Fülöp Dénes református tiszteletes volt, Marosvásárhelyre került, a református egyház legjelentősebb erdélyi szociális intézményhálózatát hozta létre: öregotthont, gyerekotthont alapított, amelyek a mai napig működnek. Adorjáni úr fia Kolozsváron evangélikus püspök lett. Édesapám nagyon hamar meghalt, én is egyházi pályára léptem, és szociális téren elég sok mindent próbáltam és próbálok csinálni. Nem tudom, hogy véletlen-e, hogy egy református, egy evangélikus és egy katolikus szeretetmisszió nőtt ki ebből az igazságtalan perből. Nem vallásos meggyőződésük miatt zárták be őket, hanem politikai tevékenységük miatt, édesapámat igazából a verseiért, amelyekben nagyon szépen megfogalmazza, hogy az ’56 utáni események miatt úgy érzi, nagy-nagy igazságtalanság történt. Az embereknek a véleményüket miért ne lenne szabad elmondaniuk?! De beszélnek a versek önmagukért.

Nagy kommunista lehetett, ha az uramat ellenségnek tekintette, akitől félteni kell a Román Népköztársaságot, a rendszert. Aztán amikor hazakerült az uram, akkor mondtam neki, hogy én mit gyanítok, kit gyanítok. Sanyi találkozott vele, mondta is neki, hogy a feleségem téged gyanít, hogy te jelentettél fel. Te mit gondolsz erről? Azt mondta, én sem gondolhatok egyebet. Hogy ő volt-e, más volt-e, nem tudom. Mi imádkoztunk érte, hogy az Isten tisztítsa meg a lelkét a haragtól, a sötétségtől, ami arra vezette, hogy ártatlan embereket bemocskolt, börtönbe juttatott, az életüket tönkretette. Csaba testvértől tudom, hogy ez az ember magyartanárként ma is oktatja az ifjúságot. Gondolom, a poklok poklát élheti át, mikor Csaba testvér munkásságáról hall, látja őt a televízióban, interneten. Mit érzett iránta?

Akkor azt mondtam, hogy a Jóisten engedje meg, hogy ő is tudja meg, mit jelent másnak ilyen nagy fájdalmat okozni. Pont akkor, amikor a legboldogabbak voltunk. Akkoriban kaptuk meg a lakást, korábban albérletben laktunk. AkkoCsaba testvér szavai: riban nyugodtunk meg, megszületett Az édesapámat igazságtalanul börtönbe zárták, és a gyermekünk. a kínzások miatt a szabadulása után néhány hóMikor a férjemet elvitték, összeomnappal meghalt. Gyermekként úgy éreztem, hogy lott minden. Egyedül maradtam a gyerbosszút kell állnom. Minél jobban megismertem Krisztus tanítását, annál jobban láttam, hogy mekkel a bizonytalanságban, a félelemnem abban az értelemben kell bosszút állnom, ben, nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. ahogyan előre elgondoltam. Az édesapámat mi Viszontlátjuk-e valamikor? Ha igen, ölte, ki ölte meg? Az emberi butaság és bűn. Nem milyen állapotban? a fogdaőr, nem is a kommunista rendszer, hanem az emberi sötétség, balgaság, amely egymás torkáAzt tiszta szívből mondhatom, hogy nak ugrasztja az embereket. azóta az uram is, én is, Csaba és az egész A sötétség ellen nem lehet úgy harcolni, hogy család megbocsátott neki, bár ő soha én is agyonütök két-három embert, hanem csak nem kért bocsánatot. Nem kell féljen úgy, ha fényt gyújtok. Ha lángot szítok, a világosság oszlatja el a sötétet. Az emberi butasággal tőlünk. szembeni „bosszúm” az, amit teszek: szeretem, oktatom, nevelem a gyermekeket, hogy kevesebb sötétség legyen a Földön. Én nem tartok gyászünnepet azon a napon, amelyen apámat elhurcolták a kommunista verőlegények, hogy börtönbe zárják, összetörjék. Nem tartom meg ezt a napot, mert Krisztus azt kéri, hogy bocsássunk meg hetvenszer hétszer, és ez szabadságot jelent nekem. Szabad vagyok, mert nem kell magammal hurcolnom ezt a szörnyűséget. Jézusnak egyetlen parancsa van, a szeretet parancsa.

Hogyan tudta eltartani a családot?

Amíg börtönben volt az uram, nem dolgozhattam hivatalos helyen, mert nem váltam el a férjemtől. Majdnem két év után kaptam csak munkát. Akkor az volt, hogy a feleségnek el kellett válnia, hogy kimutassa, ő is megveti a férjét azért a gonoszságért, amit tett. Aztán bevitték a börtönbe a válólevelet, mindenki előtt

Kismuncsel – a hó a ragyogó napfényben szépen öltöztet, és mindent sejtelmesen eltakar

Jól teszik vajon?

Az én szájamban nincs ítélet. Én azt gondolom, a Jóisten nem véletlen adta azt, hogy valaki melyik családba, népbe, hazába születik. Ott néki feladata van, azon a helyen kellene boldogulnia, azt a helyet kellene megszépítenie, az ottani bajokat orvosolnia. Ismerek többeket, akik messze külföldre költöztek. Lehet, hogy jobban élnek, de a hazavágyódás úgy utolérte mindeniket, hogy a szívük majd megszakad. Mondják, hogy még a levegőnek is más íze van idehaza, mint másutt. Aztán sokan itt hagyják a családot, a gyermekeiket, az időseket, azokat nincs, ki ápolja, gondozza. Lehet, hogy küldik a sok drága holmit haza, de nem látják az unokákat cseperedni. Az itteni kenyér, pálinka, kolbász ízére vágynak örökké. Az itteni havasok hívogatják őket örökké. Több pénzük van, én nem tagadom, de szegényebbek lesznek. Sokan lelki roncsokká válnak az évek alatt, mert a szívük széthasad, hogy el vannak szakadva azoktól, akiket szeretnek, akikért felelősök. A rokoni szálak elvékonyodnak. Idegen földön soha nem érezhetik otthon magukat. Sokan megölik magukat. Megéri-e, nem éri-e meg? Mindenki a maga sorsának a kovácsa, elrontója vagy megjavítója.

A legnagyobb hidegekben egy szál pulóverben korcsolyázott a befagyott Olton. Rághattam a körmöm, épségben hazaérnek-e, nem szakadnak-e be a folyón valahol. A szeredai csapatban jéghokizott. Ha hó volt, már kötötte is fel a sítalpakat, ment a Hargitára, Királykőre, mindenfelé a közelben. Nem ám a pályákon csúszkáltak, hanem a vad sziklákon, a szűz hóban, életveszélyes terepeken. Katikát is ő tanította meg síelni, sokszor vitte magával mindenfelé, korcsolyázni, hegyet mászni, kirándulni.

Katika és Csaba, egyikük sem félt a tűztől sem

Katika hogy bírta?

Ő sem félt a tűztől sem, igazi bátor kislány volt. Szívesen követte a bátyját. Az akkori sífelszerelések meg sem közelítették a maiakat, amik eséskor biztonságosan leoldódnak, és persze bukósisak sem volt.

Nem volt pénzünk ilyenekre, de nem is lehetett kapni ilyesmit. Ők maguk eszkábálták ezeket, s a léceket a kopott, újságpapírral bélelt bakancsokhoz szíjazták. Maguk faragták ágakból a síbotot, és úgy fékeztek, hogy azokat a hóba nyomták. Sílift sem volt, ha lesiklottak, órákig menetelhettek a hatalmas hóban felfelé, lécekkel a vállukon. Nem bánták! Jó nagy árat ﬁzettek egy csúszásért.

Szeretett nyakra-főre magas, sziklás hegyeket mászni olyan helyeken, ahol a madár se járt – bivakolás az erdőben, Csaba az előtérben, középen

Azt hittem, megbolondulok, míg odavolt, hogy egyben jő-e haza. Errefelé kiszámíthatatlan az időjárás, a tiszta, napsütéses idő szemvillanás alatt ködösre, esősre, viharosra fordulhat, ami nagyon veszélyes a hegyekben. Aztán aggódtam, ha kitöri a lábát, megtalálják-e a járatlan utakon, egyáltalán le tudják-e szállítani a magasból. Tele volt mindig kék-zöld foltokkal,

Verseket írt-e, mint az édesapja?

Kezdett volt írni egy ifjúsági lapba. S mielőtt bevonult, akkor is, de inkább a katonasága után. Nem tudom, a teológia után írt-e. Volt tehetsége hozzá, de aztán abbamaradt. Én féltettem is ettől, mondtam neki: „Ügyelj, fiam, gondolhat az ember ezt-azt, de jobb, ha nem írja le. Jól tudod, apáddal is mi lett.” És vállalt-e politikai szerepet, kellett-e félteni a meghurcolástól?

Hál’ Istennek nem. Nem politizált tudtom szerint. Megfogadtam, hogy engem a politika nem érdekel, csinálják, akiknek ez a feladatuk, úgyse tudok én azon változtatni, engem a politika kikészített egy életre. Egy életre kaptam belőle. Csaba testvér milyen volt ﬁatal felnőttként?

Mint diák, Csabának nem volt szakálla, de a katonaság után jó nagy szakállat és bajuszot nevelt, azért is eleget haragudtam. Mondtam neki, hogy levágom. Nem állt rosszul neki, csak nem szerettem a feltűnőséget soha. Most sincs sok szakállas székely, de akkor aztán igenigen kevés volt. De ő nem azért növesztette, hogy feltűnjön vele, hanem mert szerette. Mondjuk, szép szakálla volt, jó tömött, ha keresztrejtvényfejtés közben a ceruzát belédugta, megállt benne. Úgy nézett ki, mint egy ortodox pópa (felkacag). Mesélte, hogy úgy érezte, hogy a szakálla az ő vára, az

Az én szakállam az én váram

Csaba testvér szavai: Jézus azt mondja, szeresd felebarátodat. Arra gondoltam, ha odamennék a lövéteiekhez, és megkérdezném, hogy tudnálak én benneteket szeretni, azt mondanák, vágjam le a szakállamat. Az életemet szívesen odaadtam volna értük, no de a szakállamat, azt nem! A bányásztársaim nem az életemet kérték tőlem, hanem csak a szakállamat. De mi közük van nekik ahhoz, hogy nézek ki? – tusakodtam magammal. Álltam a tükör előtt, és azt gondoltam: a szakállal igazából magamat szeretem, de ha levágnám, azzal a lövéteieket szeretném. Aztán arra gondoltam, a szeretet kis dolgokból áll, nem nagy hősi tettekből. Bementem a fürdőbe, először egy kicsit megigazítottam, aztán addig-addig nyesegettem, hogy egészen levágtam. Öncsonkításnak éreztem, négy-öt éve nevelgettem, mégis hatalmas szabadságérzet töltött el. Persze, most hülyén hangzik, hogy az ember ilyen lököttséghez ragaszkodik, de akkor valahogy hozzám tartozott. Másnap nem szóltam semmit, de a kollégáim szerre megöleltek, és rájöttem arra, hogy nem az a szeretet lényege, hogy úgy szeretlek, ahogy én jónak látom, hanem úgy kell szeresselek, ahogy te várod tőlem.

Mi volt a feladata?

Úgy volt, hogy jöttek az adományok, és én szétbontottam a dobozokat. Ami ide kellett, azt félreraktam, és ami olyan ruha, tisztítószer, tanszer, játék volt, hogy láttam, itt nem tudják használni, azt dobozba vagy zsákba raktam, és kivitték szétosztani a környékbéli szegényeknek. És ez így ment. A tartós élelmet is kiosztottam, dobozokba pakoltam. Amikor annyi gyűlt, hogy tudtam, ez elég nekünk, akkor továbbadtam más házaknak, hogy nekik is mindenük meglegyen. Minden hónapban kiadom azt a bizonyos mennyiséget, ami kell a nevelőknek egy hónapra, mosóportól elkezdve az utolsó fogkeféig, fogpasztáig, mindent. Aztán még kapnak jobbról-balról adományokat, a felesleget ők is szépen továbbküldik. Amíg az iskolában nem adtak a gyermekeknek kiflit, addig minden vasárnap kiadtam a nevelőknek egy hétre a gyermekek uzsonnáját. Csokoládét, édességet, amit adományba kaptunk, abból minden napra más-más adagot. Most, hogy kapnak ételt az iskolában, csak hétvégére adok. Az óvodásoknak máig adok minden napra, mert ők kicsikék, nekik több kell. Ezt szoktam most csinálni. Régebben pedig a ruhát is én válogattam, és a cipőt is. Néha most is, de már nem bírom a dobozokat emelni, Édesanyám a legrégibb és leghűségesebb munkatársam hiába akarom. Nem hiszem, hogy anyFotó: Váradi Levente nyira megerősödnék, hogy én ezt újra tudjam csinálni. Mégiscsak a kor, az kor. Csaba szokta mondani, a pénz az ördög ganaja, ezért oda kell szórni, ahova a trágya való, szét kell teríteni a földön, hogy egy-egy gyermek, vagy életet szolgáló intézmény jobban fejlődjön, haladjon, kibontakozzon. Akkor lesz büdös, ha magunknál tartogatjuk. Így imádkoztam: Istenem, őrizz meg engem a kapzsiságtól! Engem meg is őrzött, mert annál egyszerűbben nem lehet élni, ahogy én élek. Megvan a nyugdíjam, hál’ Istennek, ami nekem van, az mind elég. Többre nincs szükségem. Csaba testvér szavai: Kristálytiszta hegyi patakok csörgedeznek a Hargitán, az egyik partjára leültem. Néztem a vizet, és láttam, hogy a hulló levelekből néhányat felkap a patak, megforgatja játékosan, aztán a következő kanyarban egyet csobban, és leteszi a leveleket a fövenyre. Belegázoltam a patakba. A felkavarodott vizet nem sokáig sodorgatta a patak magával, hanem a homokot lerakva kristálytisztán szaladt tovább.

110

Viszont azt nem volt könnyű megszokni, hogy állandóan fegyelmezni kell. Állandóan szólni, hogy vegyék fel a papucsot, vagy sepregessenek rendesen. Csak később esett le, hogy a papucs sok gyereknek ismeretlen fogalom a lakásban. De olyan gyerek is van, aki nem ismerte a szőnyeget, ezért nem kirázta, hanem körbesepregette. Sok esetben csak itthagyják a gyereket, mint egy csomagot. Még viszonylag a szolgálatom elején került hozzám egy ötéves kisfiú. Az elválásnál egy könnycseppet sem ejtett a kicsi, de este keservesen sírni kezdett. Egy idő után én is vele sírtam. Majd elkapott valami hányós-hasmenéses vírust, én pedig két ürítés közt az ölembe vettem, és ott pihent. Közben a szobából kijött a húszéves „nagyfiam”, és álomittasan kicsúszott a száján: „A nevelő tartogat téged?” Egyszerre tűnt irigynek és együttérzőnek. Órákkal később megértettem: valószínűleg őt soha senki nem babusgatta az ölében. Nevelőnőnek lenni nem egy munka, hanem 24 órás szolgálat. Talán az a legnagyobb kihívás, hogy nincs azonnali visszacsatolás. Az üzleti életben, ha jól csináltam valamit, akkor az hamar meglátszott – az is, ha rosszul. A gyereknevelésnél ez nem így van. Majd évek múlva derül ki, hogy mennyire tudtam felkészíteni őket a nagybetűs életre. (Baranyai Kata, she.hu)

Belül mindig is tudtam, hogy nekem a multinál betöltött feladatkör csupán csak egy állomás, és nem a végcél – Nagyfalusi Éva néhány „fiával” Fotó: Thaler Tamás

Hogy néz ki egy szociális család?

Egy nevelő átlagosan tíz gyermekkel él együtt egy lakrészben. Ott úgy vannak, mint egy család: együtt ébrednek, együtt raknak rendet, maguk szervezik a háztartásukat, a takarítást, mosást, együtt tanulnak, játszanak, csak az étkezés van közösen a nagy ebédlőben, szakács főz. Maga is tudja jól, az anyós is tud kedves lenni, de nem jó vele egy fedél alatt lakni, ugyanígy minden családnak kell a saját otthon, ahol ő parancsol. A gyermekek reggel elmennek óvodába, iskolába, ebédre hazajönnek. Van szilencium, házifeladat-írás, játék, beszélgetés, s minden úgy, mint egy rendes családban. A különbség egy átlagos családhoz hasonlítva annyi, hogy egy családban vagy csak fiúk, vagy csak lányok élnek. 119

Hegyeket mozgató erőket éreztünk magunkban – az első tanévnyitó Déván, 1993. szeptember 15.

A nevelőknek van munkakönyve, fizetést kapnak, és járulékot fizetünk utánuk. Mindeniknek saját története van. Van, aki hallott Csaba munkájáról, és kedvet kapott. Itt megtalálta az élete értelmét. Balázs Zsóka loboncos vörös hajjal, piros harisnyában állított be ide, a vonaton jövet hallott Csabáról, és elhatározta: megnézi magának ezt a papot, igaz-e, amit állítanak róla, hogy ilyen sok gyermeket ment meg. Akkoriban nem sok kapcsolata volt az egyházzal, nem volt egy templomajtó, és úgy gondolta, azért lesz valaki pap, mert menekül a családapai felelősség elől. Nem akarta elhinni, hogy valaki ekkora jó szándékkal hajol le a gyermekekhez. Itt maradt. Segített, sepert, takarított, főzött, a kicsinyekkel foglalkozott. Egy alkalommal Csaba magával vitte Vajdahunyadra. Ott eléjük hoztak egy kicsike koporsót. Olyan kicsikét, amit még soha nem látott. Abban egy kicsiny gyermek teste volt. Éhen halt. Abban a pillanatban eldőlt benne: ezt a munkát akarja végezni ezután. S ha újraszületne, akkor is ezt a munkát akarná végezni a végtelenségig. Pár hónap múlva már négy nevelt fia volt, aztán még több. Képzelje el, hogy az alapítványi nagycsaládja mellett két egyetemet végzett, ilyen ügyes volt. 134

Dr. Márton András: A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, fiatal egyetemistákként lázasan kerestük életünk, cselekedeteink értelmét, kerestük az Úristent. Áldottak voltunk, mert a Jóisten mindig a legjobbkor jó és szent emberekkel ajándékozott meg bennünket. Egyik közülük Csaba testvér volt, akit 1989-ben ismertünk meg, akihez kezdettől fogva szoros barátság fűzött. Ő már akkor is magával ragadó, hiteles személyiség volt. Az 1989 karácsonyán bekövetkezett változások felszították mifelénk is a megújulás lendületét. A „végre szabadok vagyunk” eufóriája mindenütt érezhető volt. Persze a valamitől való szabadságtól a valamire való szabadságig hosszú az út. Csaba testvér szóban és magatartásban egyértelmű irányt mutatott nekünk: csak embertársainkkal együtt és embertársaink által juthatunk a Jóisten közelébe. Egyszerű, őszinte és közvetlen modorával egy olyan világba vezetett bennünket, amelyet a kommunizmus ideje alatt aligha tapasztalhattunk: a megélt keresztény közösség, a cselekedeteinkért, a másik emberért, tágabb értelemben vett társadalmunkért vállalható és vállalt felelősség világába. Találkoztatott bennünket a nyitottság és az irgalmas szeretet útjával. A felszabadult haragtól és ítélkezéstől terhelt időben, ha bárki bárkiről rosszat állított, ő soha nem mulasztotta el, hogy ugyanerről a személyről néhány értékes, szép élményt osszon meg velünk. Kialakult körülötte egy jórészt fiatal egyetemistákból álló kör, amely rendszeresen eljárt lelkigyakorlataira, kereste társaságát, és akikkel közösen imádkoztuk, szövögettük a jövőre vonatkozó reményeinket, álmainkat, terveinket. Így alakult meg a kistestvérek közössége és a közösséggel rokonszenvező, szorosabb vagy lazább kötődésű fiatalok jóval szélesebb köre. Számos találkozó, közös imában töltött hétvége, a dési kolostor körül végzett önkéntes munka, a csíksomlyói ifjúsági találkozók szervezésében vállalt szerep mélyítette kapcsolódásunkat. A dési találkozók meghatározó életérzéssel gazdagítottak. Ez az a hely, ahol egyházunk újkori történetével szembesültünk, ahol belélegezhettük a keresztény Erdély levegőjét, megismerhettük a kommunisták Közösen imádkoztuk, szövögettük a jövőre által üldözött több száz ferences szerzetes vonatkozó reményeinket, álmainkat, terveinket – drámáját, ahol hosszú és kíméletlen ülbeszélgetés az egyetemistákkal döztetést elszenvedett ferences atyákat ismerhettünk meg, akik ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) magával ragadó, gyógyító, erősítő szabadságot, derűt, természetes emberi közvetlenséget, barátságos önzetlenséget árasztottak. Ugyanakkor Dés a mélyebb lelki tapasztalatok, a növekedés és érlelődés tapasztalatának a helyszíne is volt, a közös imádság és közös munka, a megosztott örömök és bánatok, egyszóval a megélt keresztény közösség révén. Itt álmodtuk és terveztük meg a kirulyfürdői ferences nagytáborainkat is. Ezek a nagylélegzetű rendezvények, amelyen minden korosztályból bekapcsolódtak álmodozók, mindnyájunk számára meghatározóak voltak. Akik addig a kommunista diktatúrában azt tapasztaltuk, hogy ami otthonunkon, szűk baráti környezeteinken kívül van, azt az állam és a hatalmasok végzik, valóságosan megélhettük, hogy az élet, a mi közös életünk általunk

178

Egy elismert ember édesanyja

Édesanyaként tud-e úgy nézni Csaba testvérre, mint sokak által tisztelt, szent emberre?

Úgy nézek rá, mint édesanya, másképp nem. Például kérdezték, hogy miért sietek úgy a templomba, ha a fiam tartja a misét. Én megtanultam azt, hogy a pap előtt érjek be, és a pap után jöjjek ki a templomból. Így tanultam. Az oltárnál Mádl Ferenc és Dalma asszony mögött nekem nem mint a fiam van, az oltárnál nekem mint pap van. Én nem tudok rá másképp tekinteni. De hogy büszkeség legyen bennem, hogy ő az én fiam, az soha nem állt fenn. Ez a Jóisten adománya. Ezt úgy kell elfogadni, mint egy adományt, és nem szabad büszkélkedni vele. Természetes nekem, hogy a dolgát jól végzi mind a kettő gyermekem, örvendek, hogy épek, egészségesek, becsületesek, megállják a helyüket ott, ahol vannak, élnek, ahogy kell. De hogy én emiatt büszke legyek?! Isten adománya, hogy meg tudták állni a helyüket az életben. Megköszönöm ezt az adományt, ennyi az egész. Rendkívüli érzés az, hogy a ﬁa kezéből kapja a szentostyát, Krisztus testét.

Ezt elkezdtem megszokni. Jó érzés tudni, hogy a fiam kezei közt megtörténik a csoda, hogy az oltáron a kenyér és bor színe alatt megjelenik Isten, az ő testét adja nemcsak nekem, hanem minden hozzá fordulónak.

A fiam kezei közt megtörténik a csoda: az oltáron a kenyér és bor színe alatt megjelenik Isten

183

Orbán Viktor kezet akart csókolni Juci néninek, de nem engedte.

Én nem vagyok szokva a kézcsókhoz, valahogy zavarban voltam, hogy akkora ember nekem kezet csókoljon. Én ehhez nem vagyok szokva. A munkához szokva volt a kezem, de a kézcsókhoz nem voltam szokva soha. Hogy éli meg, hogy Csaba testvér ilyen nagy ember lett? Van, aki azt mondja, szent, más úgy fogalmaz, szupersztár, sokan elismerik határon innen és túl, rangos díjakat kap.

Valahogy úgy érzem, ez Isten akarata, ez így kell hogy legyen, ebbe belé kell törődni. Ismeretsége van jobbról, balról elég, de én sose szerettem és a mai nap sem szeretek ezzel foglalkozni, ezt kihasználni pedig semmi szín alatt nem szeretném. Én inkább azt látom, mennyi erőt kivesz belőle az, hogy ilyen sokfelé hívják. Elfogadni, hogy valaki másoknak az életét élje, nagyon nehéz. Mikor jó fáradtan Erre az útra Isten vezette őt. Ő a térdéig lejárja a lábát, hazajön, mikor látom rajta, hogy olyan hogy mindent megtegyen értük, hogy „menjen a szekér” fáradt, hogy még megmozdulni sincs ereje. Nagyon fáj nekem, hogy sok ember elhagyja a gyermekét, az enyém meg halálra fárasztja magát értük. Az nagyon fáj. De elfogadtam, hogy ennek így kell lennie, mert erre az útra Isten vezette őt, tehát ennek így kell lennie. Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha elhagyja az egészet, ha útnak eresztené a gyermekeket, de ezt nem teheti meg, nem is volna soha erre képes. Amíg csak egy kis módja is van arra, hogy rendezze ezeket a gyermekeket, és amíg van segítsége, ő a térdéig lejárja a lábát, hogy mindent megtegyen értük, hogy menjen a szekér. Csaba testvér szavai: Sokszor nagyon vágyom a Jóistenhez bújni, elcsendesedni, hosszú napokra békességben elmélkedni. De az is lehet, hogy ilyenkor magamat becsapva csak kerülni akarom a mindennapok gondjait, bajait, és igazából a maszatos, sokszor problémás gyermekek között felém forduló igaz Istent akarom elhagyni egy elképzelt, komfortos bálványért? Saját magamnak sem tudok választ adni, csak azt tudom, hogy állapotbeli kötelezettségeim meghatározzák sajátos lelki utam irányát is. Ezért a magam ösvényén kitartva a játszóterek Istenét keresem, ki gyermekké lett, és pajkos vidámsággal kergetőzött pajtásaival Názáret poros útjain. Esténként elcsendesedek, imádkozom, elmélkedéseket írok, napközben játszva, kacagva, sírva a gyermekeink kis szívében építem Isten országlását, és a többit nagy-nagy alázattal a Teremtőmre bízom!

189

Csaba testvér édesanyja haláláról 2015. december 14-én, hétfő hajnalban édesanyám veséje, mája leállt. Nagyon szenvedett, ő is látta, hogy a katéteren át már semmi nem távozik a testéből. Húgommal nagyon sokat imádkoztunk, szinte folyamatosan mondtuk a rózsafüzért. Este vacsoraidőben megszólalt: „Itt az idő, hogy együnk.” Megkérdeztem, hogy mit enne az én kedves édesanyám. „Töltelékes káposztát” – jött a válasz (nem sokkal azelőtt egy kedves hölgy hozott négy fi nom tölteléket). Édesanyám elhaló hangon szólt a húgomnak, Katikának, hogy menjen, és melegítse meg mind a négy tölteléket. Majd felült az ágyban, és úgy, ahogyan nyolc héten keresztül mindennap tettük, az ölébe megterítettük a lacikonyhát, és húgommal a két oldalán ülve elkezdtünk vacsorázni. Szegény négy-öt alkaHihetetlen akaraterővel abbahagyja a haldoklást csak azért, lommal is megpróbálta a szájához vinni mert itt van a vacsora ideje, és a gyermekeinek enniük kell a villán a falatot, de mindig lehanyatlott a keze. Igazából már vizet sem tudott magához venni, de mivel ott volt a vacsora ideje, csak azért, hogy mi ne maradjunk étlen, megtette mindazt, mi egy édesanyának kötelessége a gyermekeivel szemben. Talán életemben soha nem ettem olyan keserű káposztát, de azért a húgommal együtt viccelődve, dicsérve a vacsorát az utolsó falatig megettünk mindent. Olyan döbbenetes volt látni édesanyámat, amint hihetetlen akaraterővel abbahagyja a haldoklást csak azért, mert itt van a vacsora ideje, és a gyermekeinek enniük kell. *

196