AMI KÖZEL VAN, AZ VISZ A LEGTÁVOLABB
CLAUDIO MAGRIS
KISVILÁGOK
Városi park
Kutyát a parkba hozni tilos, a parkon kerékpárral áthajtani tilos, a fűre lépni tilos. Gyakran már akkor tilalmakba ütközik az ember, ha csak sétálni akar egy parkban, ez esetben a trieszti városi parkban. A főbejáratot kovácsoltvas kerítés, lándzsák sora őrzi, melyek éppoly feketék, mint az árnyék, ami egyre jobban elterül a nagy vadgesztenye-, platánés fenyőfák felett, sötét víztükör, a felszínén ágak és levelek úsznak, a madarak rászállnak, és úgy merülnek el benne, mint a kavicsok. A park sötét árnyéka az estét jelzi, valamivel előbb érkezik, és sosem hagyja el teljesen ezt a helyet, megmarad itt-ott a lombok között, a sűrűben. Ha az ember kilép a San Marco kávéházból, és balra fordul, hogy a Battisti, majd a Marconi utcán folytassa útját, vagy hogy ez utóbbin és a parkon átvágva, a Sacro Cuore-templomhoz menjen, mindenképp ott találja magát szemben a főbejárattal és a köpenyébe burkolózó, kezét mellkasához szorító Domenico Rossetti emlékművével. Arcán 299
nyomot hagytak a galambok, a fehér csíkok fenséges könnyeknek látszanak. Három vaskos, ünnepélyes, peplumot viselő nőalak veszi körül a talpazatot, a kezükben fáklya, antik törvénykönyv, tölgyfaág. Rossetti hazafi volt, filológus, történetíró és műgyűjtő, patrícius, aki a régi, kisvárosias Triesztet szerette, s nem a modern, lármás, a kikötői forgalomból meggazdagodott, zavaros nagyvárost. „Rossetti honában csak olasz szóra nyílik a száj”, énekelték az irredenták a hazafias hagyományok tudós, XIX. századi ápolójának, a több száz éves Habsburg-uralommal dacoló olaszság letéteményesének tiszteletére, bár ő a maga részéről odaadóan dicsőítette Ausztriát és hatalmas vezetőjét is, aki végül Triesztet megmenté, s amint jövendölé, e nap majdan arra emlékezteti az utódokat, hogy csak Ausztria hozhat nékünk boldogságot. Ahogy bizonyos életkor után némely nő sziluettje, úgy a Rossetti-emlékmű is jobban mutat hátulról, amikor már elhaladt mellette a szemlélő, és bentről, a parkból nézi; a hátulsó részek valamivel tovább dacolnak az idő kíméletlen vasfogával. A szoborcsoportnak egyetlen részlete megragadó csak, az egyik nő lábfeje, amely kilátszik a talapzat mögül. Talán egy kissé vaskos, mégis szép, félmeztelen lábfej, ellentmondást nem tűrő a mozdulata, megkérdőjelezhetetlen hívások hírnöke, tömör és sokatmondó, mint a krétabetűk a park kapuján túl, a kutyasétáltatást és a fűre lépést megtiltó feliratok között: „Elisa, szeretlek.” 300
Egy kisfiú jön, kezében üveg, benne egy aranyhal vergődik. A fiú a tó felé halad, mely pocsolyánál alig nagyobb, ám a hidacska, a hattyúk, a kicsiny, mohos barlangok s a tavirózsák közt emelkedő sziget miatt mégis méltó a tó elnevezésre. A kisfiú rá se hederít a szobor lábára vagy a fenyegető feliratokra, talán azért sem, mert aggodalmas pillantásaiból ítélve valami baj lehet a verdeső, kövér halával, s ő ezért nem is tud másra figyelni. Pedig az ösvények rendezett útvesztőjét járva, csak beletéved ő is a begóniák, árvácskák és margaréták között lépten-nyomon megjelenő utasítások és tilalmak erdejébe. A parkba kikapcsolódni megy az ember, napozni, vagy az árnyékban hűsölni, attól függ, milyen hónap van, de mindenképp pihenni. Még akkor is, amikor csak azért vág át rajta, hogy a forgalmas utcákat elkerülve jusson el egyik helyről a másikra – például a San Marco kávéházból a Ronco utcai Sacro Cuore-templomba –, ellazul, és úgy sétál, mintha hószánon siklana. Egy-két padon nyugdíjasok olvassák az újságot, másutt az érzelmek iskolája kezdődik, valamivel odább anyák tolják a babakocsit, gyerekek kergetőznek a sétányok és bokrok között, eltűnnek a sűrű bozótban, bebújnak egy fa odvába, nagy északi erdőkben és tágas szavannákon állítanak kelepcéket, lökik egymást a hintán; a fákon túl a buszra látni, ahogy a Giulia utcán halad, de az erdő végtelen. Magasra száll a hinta, s a világ feneketlen mély kútba zuhan, kiszökik, mint arcból a vér, amikor visszatér, már nincs semmi, a dolgokat volt-nincs, elnyelte valami örvény. Az imént, felfe301
lé lendülőben megérintett vadgesztenyelevelek is eltűntek, felkavarodtak a fényes, tejfehér ürességbe. De a hinta lengése az ingamozgás törvényeinek engedelmeskedik; az egész park afféle beavatás a törvénybe és a törvény sok-sok záradékába – az erószba is, ami szintén engedélyek, tilalmak és szabályszegések tudománya. A féktelen, vad virágzás, a lihegő rohanások, a sötétben elsuttogott szavak közt ott rejtőznek a precíz szabályok és paragrafusok. Aki játszik, az engedelmes; nem szabad kihágni, mint odakint, ahol autók rohannak, s az emberek tettleg is összecsapnak, mert minden megengedett és hozzávetőleges. A parkban viszont, a bújócskában szigorúan csukott szemmel kell elszámolni hatvanig vagy harmincig. A kerékpárbajnokok, Coppi vagy Indurain arcképét viselő, viasszal feltöltött söröskupaknak újra kell indulnia a krétával a földre rajzolt nagy kerékpárverseny-pálya startvonaláról, ha kisodródik. Az ugróiskola négyzetein is csak szabályosan lehet végigmenni. Az egyenruhás parkőr elől el lehet bújni, vagy túl lehet járni az eszén, de tekintélye s a rend, amit e tekintély képvisel, nem kérdéses. A bandavezér dönti el, nem kéne-e még egyszer megzavarni a kútnál összebújó párocskát. Az a rész, ahol – a nyárestéken filmvetítéseket is rendező kávézó mellett – a biciklikölcsönző van, már egy másik banda területe, oda senki sem megy át, senki nem lépi át a határvonalat, melyet egy már-már fekete ciprus jelöl. A park árnya s annak sokarcú kiterjedése bevezet a törvények világába, s megmutatja, hogy azok mi302
lyen szorosan összefüggenek a misztériummal. Az a törvény is szigorú, amely miatt az aranyhal tátog és pikkelyét hullatja az üvegben, sötét rejtély, ősi seb sajog benne; nemcsak a kisfiú, más sem érti igazán, hogy a hal, amit pár napja nyert a Ronco utcai Sacro Cuore plébániájának a tomboláján, és boldogan vitt haza, miért nem eszi vígan a kenyérbelet és lubickol boldogan, hogy miért betegedett meg, és miért fog talán meghalni is. A parkban mindenütt a Szükségszerűség nyilatkozik meg. A dolgok vannak, ezen nincs mit vitázni. Elisa, szeretlek, Elisa érdemei és erényei mit sem számítanak. A vadgesztenyék lepotyognak a fáról, tompa reccsenéssel hasad szét a héjuk, háborús fegyverropogással múlik a nyár; egy öreg fa egy másiknak dől, sebesült vitéz, állva akar meghalni. Mindig egyforma mosolyával, mindig az anyjába karolva, Antonio is valami rejtélyes, megmásíthatatlan törvényt hirdet, és a gyerekek gyorsan megszokják, ahogy iskolából jövet egyik generáció a másik után érkezik a park sétányaira, hogy úgy nézzenek rá, mintha ő is őr volna – pedig az anyja nélkül Antonio még a park kijáratát sem találná meg, és ha üdítőt vesz, nem tudná megszámolni a visszajárót –, csak épp valami ismeretlen feladatokkal megbízott, különleges csapattest tagja. Persze az újonnan érkezettek eleinte még nem ismerik, és kinevetik a háta mögött, néha kaviccsal is megdobják, és ha az anyja épp nem figyel, vagy kissé távolabb van, kitépik a kezéből a kis virágcsokrot, ami mindig nála van, de akkor beszél a fejük303
kel a többi gyerek, akik eleinte maguk is ugyanezt csinálták, de aztán őket is a helyükre tették a még nagyobb gyerekek, akik már nem is járnak a parkba, és akkor az újoncok egyszer és mindenkorra fejet hajtanak Antonio küldetése előtt. Az is tekintélyének a jele, ahogy egykedvűen, tétlenül hagyja, hogy kitépjék a kezéből a virágokat. Ahogy csupasz állával, ritkás, fehér hajával este hazaindul az anyja oldalán, eltűnik a sötétbe vesző sétányokon, épp mint – a Sacro Cuore-templomban, ahová néha az elsőáldozási előkészítős gyerekeket az esti misére viszik – Giulio atya, amikor áldásosztás után elhagyja az oltárt, és eltűnik a sekrestyében. A parkban, rögtön a bejáratnál fák sűrűje kezdődik; fehéren ragyog a korcsolyapálya a fatörzsek és az ágak alatt, messzi, befagyott tó a hegyek között, suhannak a korcsolyák, hószínűen ragyog a sima kő a gördülő kerekek alatt, a szél az arcokba fúj, és bár a kör alakú pálya nem túl nagy és lapos is, a távolról érkező szélben mintha hosszú, szédítő lejtőn gurulna lefelé az ember. Néha mintha felröppenne, mint a hintán; vakító, finom por a világoskék ég a fák fölött, hallatszik, ahogy a korcsolya a földet karistolja, mint amikor megreped a jég a befagyott tavon, egyre nagyobb a pálya, világos tisztás a fák között. A környező fák némelyike nagyon öreg; az egyik öreg platánt ellepik a dudorok, göcsörtök, lógó mellek, bütykös daganatok. Kaotikus túláradás az öregség; gyarapodása tönkreteszi a testét, szertelenségébe belehal az élet. Balra, a bejárat közelében, a Marconi utca mellett futó sétány szélén egy szív ala304
kú levelekkel borított hárs és egy fiatal szilfa között egy odvas platánfa áll. Remek rejtekhely ez az odú a játék és a portyázások közben. A fa beteg, de jó a belsejében lenni, elbújni a világ állhatatlan tágassága elől. Belül nedves az odú fala; kezet maszatolni a faodú belsejében ezzel a vizes televénnyel éppoly élvezetes, mint homokvárat építeni vagy homoktortákat csinálni. Odakint susognak a levelek, a pára lecsapódik az odú redős falára, nyálkásan végiggördül rajta, és összegyűlik egy kis mélyedésbe, kicsiny, tiszta pocsolyát alkot, erdei keresztelőmedence; ujjal érinteni e friss, hűs kis tócsát, megnedvesíteni a felhevült arcot és homlokot, milyen kellemes, egyegy madár is besurran az odvas fa belsejébe, hogy a szomját oltsa, és megfürödjön benne.
305