Copyright © Librairie Arthème Fayard, 2016 Hungarian translation © Vargyas Zoltán, 2016 Borító © Gito Lima/Penguin Random House Grupo Editorial Unipessoal Lda A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Vous n’aurez pas ma haine, Fayard, 2016
November 13. 22:37 Melvil szép csendben elaludt, mint mindig, mikor a mama nincs itt. Tudja, hogy papával nem olyan finom az éneklés, és nem olyan meleg a jóéjtpuszi, úgyhogy nem is erőlteti. Hogy ébren tartsam magam, míg Hélène meg nem jön, olvasgatok. Egy nyomozó regényíró rájön, hogy egy gyilkos regényíró valójában meg sem írta azt a regényt, ami miatt regényíró szeretett volna lenni. Aztán sok csűrés-csavarás után kiderül, hogy a regényíró valójában nem is ölt meg senkit. Ennyi. Az éjjeliszekrényen rezegni kezd a telefonom. „Hahó, jól vagy? Otthon vagytok?” Nem akarom, hogy zavarjanak. Utálom az ilyen semmitmondó üzeneteket. Nem válaszolok. „Minden rendben?” … „Biztonságban vagytok?”
9
Hogyhogy „biztonságban”? Lecsapom a könyvet, rohanok a nappaliba. Lábujjhegyen. Nehogy felébredjen a gyerek. Fogom a távirányítót, borzasztó lassan kapcsol be a rémláda. Merénylet a Stade de France-ban. A képek nem mondanak semmit. Hélène-re gondolok. Hogy felhívom, inkább fogjon egy taxit, és jöjjön haza. De más is van. A stadion folyosóin dermedten áll néhány ember egy kivetítő előtt. Csak az ő arcukról mutatnak képeket. Ijedtek. Valamit látnak, amit én nem. Egyelőre nem. Aztán a képernyő alján szaladó csík hirtelen megáll. Az ártatlanság vége. „Merénylet a Bataclanban” Lenémítom. Csak a saját szívverésemet hallom. Zakatol a fejemben az a két szó, mint egy visszhang, ami sosem akar véget érni. Örökké valóságnyi másodperc. Egy örökkévalóságig ülök dermedten, némán a kanapén. Biztos tévedés. Ellenőrzöm, hová ment Hélène, talán rosszul emlékszem, elfelejtettem. De igen, a Bataclanban van a koncert. Hélène a Bataclanban van. Kinyomom a tévét. Már nem látok semmit, de érzem, hogy villamos áram fut végig
10
a testemen. Legszívesebben elrohannék, lopnék egy kocsit, és nekivágnék a városnak. Hogy megkeressem. Muszáj csinálni valamit. Azonnal. Csak ez lüktet az agyamban, hogy majd szétpattan a fejem. De meg vagyok bénítva, mert itt van mellettem Melvil. Csapdába kerültem. Tétlenségre ítéltek. Ordítani szeretnék. De azt se lehet, felébred a gyerek. Felkapom a telefont. Fel kell hívnom, beszélnem kell vele, hallani a hangját. Kapcsolatok. „Hélène”, egyszerűen Hélène. Sosem változtattam meg a nevét a listán, nem írtam hozzá, hogy „szerelmem”, nem tettem mellé közös fotót. Ő sem. Ma este „Antoine L.” hívta, az ő üzenetét nem kapta meg soha. Hívom. Üzenek neki. Leteszem, megint hívom, egyszer, tízszer, százszor. Ahányszor csak kell. Fulladozom a kanapén, mely fogva tart, az egész lakás rám akar omlani. Minden megválaszolatlan hívásra egyre mélyebbre temet maga alá a törmelék. Idegen lesz minden. A világ eltűnik. Csak ő van, meg én. Öcsém telefonja rángat vissza a valóságba. – Hélène ott van.
11
Ahogy ezt kimondom, megértem, hogy nincs menekvés. Öcsém és nővérem átjönnek hozzánk. Nem tudjuk, mit mondjunk egymásnak. Erre nincs szó. A nappaliban megy a tévé. Várunk, meredten bámuljuk a hírcsatornát – már megkezdődött a verseny, melyik cím a legbombasztikusabb, a legundorítóbb, melyikkel lehet még megfogni minket, a világ széthullásának nézőit. „Öldöklés”, „mészárlás”, „vérengzés”. Kikapcsolom, mielőtt még elhangozna a „vérfürdő”. A világra nyíló ablak bezárult. Jöjjön a valóság. Felhív N. felesége. N. ott volt Hélène-nel a Bataclanban. Túl van a veszélyen. Felhívom, nem veszi fel. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Végre felveszi. Hélène anyja is átjön. Csinálni kell valamit. Muszáj kimennem, nemcsak azért, hogy a keresésére induljak, hanem hogy megszabaduljak a ki nem mondott szavaktól, melyek makacsul ott állomásoznak a nappaliban. Öcsém szabadít ki. Szó nélkül előveszi a kocsikulcsát. Suttogva megbeszéljük az akciótervet. Nesztelenül záródik mögöttünk a filcezett ajtó. Nehogy felébredjen a gyerek.
12
Megkezdődhet a szellemvadászat. A kocsiban nem beszélünk. A város is hallgat. Csak egy-egy sziréna vijjogása zavarja meg a Párizsra ereszkedett csendet. Vége a mulatozásnak. A fanfárok elnémultak. Sorban végigjárjuk az összes kórházat, ahová sebesülteket vihettek. Bichat kórház, Saint-Louis kórház, Salpêtrière, Georges Pompidou, egész Párizsban aratott a halál. Minden állomáson ott vár egy recepciós. „A feleségemet keresem, a Bataclanban volt.” Nem szerepel a listán. De mindig mondanak valamit, ami még fenntartja a reményt. „Még nem minden sebesültet írtak össze.” „A Bichat-ban is fogadtak túlélőket.” „Olyan is volt, akit valamelyik elővárosi kórházba vittek.” Meghagyom a telefonszámomat, bár tudom, hogy úgysem hívnak fel. Szaladok a kocsihoz. Hiányzik az út csendje. Elvonulnak előttünk a körgyűrű lámpaoszlopai. Minden egyes fény egy lépés a hipnózis felé. A testem mintha nem is az enyém lenne. Ha végigjárjuk ezt a szorosra húzott derékövet, melytől fulladozik a város, csak történik végül valami.
13
Mikor már nem volt mit keresni, akkor is folytattuk. Menekülni akartam. Minél mes�szebbre, hogy ne kelljen visszafordulni. Elmenni az út végéig, hogy kiderüljön, van-e vége, az útnak meg ennek az egésznek. Megláttam az út végét. A telefonom írta ki, miközben éppen ébresztett. Reggel hétkor. Melvil fél óra múlva kapja meg a cumiját. Most még biztos alszik. A kisbabák álmát nem terhelik a világ borzalmai. – A sèvres-i kapun hajts le…
Vรกrakozรกs
November 14. 20:00 Melvil vár. Várja, hogy olyan nagy legyen, hogy fel tudja gyújtani a lámpát a nappaliban. Várja, hogy olyan ügyes legyen, hogy babakocsi nélkül is kimehessen az utcára. Várja, hogy megetessem, mielőtt mesélek neki. Várja a fürdetést, az ebédet, az uzsonnát. Ma pedig azt várja, hogy még lefekvés előtt megjöjjön a mama. A várást nem lehet egyetlen szóval megnevezni. Most, miközben még egy utolsót mesélek, egyszerre minden: bánat, remény, szomorúság, megkön�nyebbülés, meglepődés, ijedtség. Én is várok. Egy végzést. Néhány dühös ember automata fegyverrel mondott ítéletet. Számunkra életfogytiglanit. De ezt még nem tudom. Fektetés előtt éneklek. Arra gondolunk, hogy mindjárt belép és együtt énekli velünk az utolsó versszakot. Arra gondolunk, hogy végül majd csak jön egy telefon. Arra gondolunk, hogy végül csak felébredünk.
17
Melvil elaludt. Megszólal a telefon. Hélène nővére az. – Antoine, sajnálom…
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Nádor Zsófia Olvasószerkesztő Ruttkay Helga A borítót az eredeti alapján készítette Váradi Zsolt Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Nyomdai előkészítés Kaposvári Franciska Készült 2016-ban a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető Bördős János ISBN 978-963-310-908-3