MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI (1934–1935/1940)
Megjegyzés: a félkövérrel szedett, szögletes zárójelben található [szöveg] az 1940-es kiadás, a csak szögletes zárójelbe tett [szöveg] az eredeti, 1934–1935-ös kiadást jelöli. Részlet az első kötetből 2 Halottak közé megyek, csöndesen kell beszélnem. Néhányan e halottak közül meghaltak számomra, mások élnek mozdulataimban, fejformámban, ahogy cigarettázom, szeretkezem, mintegy az ő megbízásukból eszem bizonyos ételeket. Sokan vannak. Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak. Anyám családjával későn kezdtem rokonságban élni, egy napon hallottam hangjukat, mikor beszéltem, láttam mozdulataikat, mikor köszöntem, fölemeltem a poharat. Az „egyéniség”, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, melyet a halottak hagynak reánk. Emberek, kiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább. Arcom anyai nagyapám mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamelyik anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valószínűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit egyik [nagybátyám] [nagyapám] gondolt a morvaországi malomban, hetven év előtt. Anyám apjáról kevés tárgy, mindössze csak egy fénykép és egy söröskancsó maradt reám. A söröskancsóba beleégették nagyapám arcképét. Ez és a fénykép körszakállas, magas homlokú, puha, kövér arcú férfit mutatnak, szája érzéki, duzzadt alsó ajka lebiggyed. Zsinóros magyar ruhában ül, de pantallót visel hozzá és cúgos cipőt. Jókedvű ember volt, sietett élni, kétszer nősült, hat gyermeke született. Sokat keresett, és soha nem tanulta meg a könyvelést, zsebében hordozta a számlákat, váltókat, s mikor meghalt, negyvenhét éves korában, adósság és rendetlenség maradt utána. De a nagyapai házban jókedvűen éltek. Népes volt ez a ház, itt laktak a legények és inasok is, sokszor húszan ültek délben az asztalnál. A bejárattól jobbra, a „mintaszobák”-ban halmozták föl az új bútorokat. Nagyapám bútorait a környéken is vásárolták, az egri érsek néhány szalonját is ő rendezte be, ma is ott állanak az „R. J.” jelzésű asztalok és karosszékek az érsek fogadószobáiban. Óriási telken terült el a lakóház és a műhely. Igen, a „gyár”-ban már gépekkel is dolgoztak, bonyolult esztergapadokkal, de nagyapám mindvégig kabátzsebében könyvelt, papírdarabkákra írta plajbásszal a bevételt és a kiadást, s a papírdarabkákat időnként elvesztette. Az iparos akkor még mindig „vándorolt”, a legényévekhez hozzátartoztak a külföldi vándorévek. A lateiner-ember évtizedeken át nem mozdult ki városából, s egy kissé kalandor volt, aki már elkerült külföldre is. A világ színességéről, zűrzavaráról csak az iparos és aktív katonatiszt tudott, akit ide-oda helyeztek a Monarchia országaiban. Nagyapám vándorolt Csehországban és Németországban, s később, mikor már mester volt, sűrűn járt Bécsbe bevásárolni, s megtanulta a fejlődő mesterség új fortélyait. Mindenesetre többet tudott a világról, mint környezete, a kisvárosi lateiner-bugrisság. Szívélyes, vérmes és nyugtalan kedélyű ember volt, szerette a bőséges étkezést, sokat sörözött, s hódolt a hölgyek bájainak is. Ha a kapu előtt felhangzott a vándorlegények éneklő szava: „Einer armer Reisender…” – nagyapám kiszólt a „komptor” üvegajtaján át: „Wer arm ist, der soll nicht reisen; de aztán behívta a vándort és