Finy Petra: Madárasszony

Halálfejes szender

Ezt az emléket is szeretem. Ebben nincs fájdalom, veszekedés vagy halál. Vagy csak kevés. Mert egyébként anyám meg apám nagyon sokat marták, vájták egymást. Legalábbis a vége felé. Pontosabban apám kiabált, anyám meg egyre mélyebb szürke szemekkel nézett, hiába volt kék tekintetű nő.

A bőre is mintha kifakult volna, a haja a fejére tapadt. Pedig göndör volt, és olyan kócos, mint az örvös galamb fészke.

Amikor apám majdnem kiszívta belőle az életet a szavaival, felállt a székről. Horgas lépésekkel elindult. Apám ekkor még jobban felemelte a hangját. Böbebú behúzódott a kamrájába, hogy ne hallja a szidalmakat. A háza egészen közel volt a miénkhez. A konyhaablakok egymásra néztek.

Apám már szinte rikácsolt, olyan fenyegetővé szűkült a hangja, és célirányossá, mint egy öregaszszonynak, akit már csak ez tart életben, ez az ordibálás. És mintha a teste is kezdett volna összeesni. Mert nemcsak anyámból, hanem önmagából is kiszipkázta az erőt, és most már csak két kis testű öregember volt a szobában. És a démoni szavak csak egyre zsugorították őket. De anyám az utolsó erejével mégis 26

mindig kiszakította magát a káromlások vonónyalábjából. Kitámolygott valahogy az ajtón, felszédült a biciklijére, és eltekert az egyik kedvenc erdőjébe.

Apám pedig bottal üthette ilyenkor a nyomát.

Szó szerint. Mert ekkorra már bot is volt nála.

A seprű nyele ott lógott apám kezében. És ha anyám egy perccel később tépi ki magát a katatónia fogságából, még neki is megy vele. Az én könyvelő apám. A nyugalom maga. Én ilyenkor mindig átszaladtam Böbebúhoz, bebújtam a zsíros, lecsüngő mellei közé, és együtt reszkettünk a kamrában. Ő azért, nehogy meg találja ölni apámat. Én azért, mert nem tudtam, mitől rettegjek. Ettől még jobban féltem.

De ebben az emlékemben csak napsütés van. És még több vidámság. Itt anyám a legjobb formáját hozza. Igazi anya. Sőt. Micsoda születésnapot rittyentett. Mintha nem is lett volna depressziója, úgy viselkedett.

Lepkemániás vagyok. Ez amolyan őrület. Már egész kicsi koromban kijött. Anyám persze nem ijedt meg tőle úgy, mint a kiütéseimtől. Azoktól hét napig volt levert. De ennek örült. Együtt határoztuk a pillangókat. A lepke majdnem madár.

Azok meg a kedvencei. Úgyhogy szinte anyja lánya. Azt szerette, ha valaki olyan, mint ő. Ami önző dolog, de ő az volt. A fekete hajammal és bokorszúró csontjaimmal hasonlítottam rá. Ezért szeretett. Ha épp volt kedve és ereje hozzá.

27

Négy éves vagyok ezen a születésnapomon.

Előadja a teljes metamorfózist. Először a fejére húz egy szakadt focilabdát, és eljátssza, hogy ő egy pete. Ráhajtja a fejét egy útilapu levelére. Aztán belebújik egy krumpliszsákba, és hernyót utánoz.

De még a salátákat is megzabálja a kertben. Tömi őket le a torkán. A garat belülről fojtogatja. A zöld levelek úgy dőlnek ki a száján, mint amikor egyszerre két mosásnyi ruhát pakol be a régi, elöltöltős mosógépbe. Apám meg közben azt harsogja: – Te nem vagy észnél!

– Persze, hisz bolond vagyok! – vágja rá anyám.

Ezt mindig vigyorogva ismételte. Szinte büszke is volt rá talán.

Ezután jön a bábállapot. Itt egy hordót fog maga köré, felszalad a padlásra, összepókhálózza dongatestét. És röhög. Anyám soha nem nevetett.

Hanem hörögve röhögött. Amikor ledobja a bábruhát, a markomba csúsztat valamit. Egy bábot.

Mindjárt elájulok. Ott pöndörödik a tenyeremben egy hatalmas halálfejes szender bábja.

A szender egy lepke. De mindenki azt hiszi, hogy kolibri. Főleg a kacsafarkúról gondolják, amikor virágport csapolni megy a muskátlikra. És egy helyben rotál. A halálfejes szender az egyik legnagyobb a szenderműfajban. És az a koponya a nyakán olyan, mint egy több száz éves gobelin. Állok a kezemben ezzel a csodával. És a nagyja még hátra van. Jön a lepkefázis. Anyám felmászik 28

a diófára, leold egy kötelet a törzséről, és belepattan egy hintába. Egy olyan hintába, amire színes pillangószárnyak vannak szerelve. A falu összes színes maradékanyagát összekönyörögte érte, mesélte aztán. Pedig utált bájcsevegni. Kedveskedni. „És a fia mióta…” „Az eső meg... ” „A szomszéd is…” „Most mondja!” Megküzdött a kedvemért ezekkel az értelmetlen mondatokkal.

Az a hinta olyan gyönyörű volt, hogy arra nincs kifejezés. Amit depressziósan nem is tudom, hogyan bírt kitalálni. A születésnapi meglepetés alapján úgy tűnt, mintha teljesen egészséges anyám lenne. Aki nem hektikusan szeret, akkor, amikor eszébe jut. Hanem mindig. És mindig ilyen intenzitással.

Mondjuk az ajándék szenderemen akkora halálfej volt, amikor kibújt a bábból, hogy. Egyik határozókönyvben sincs ilyen hatalmas. Az egész teste egy nagy koponya volt. Nem is nagyon tudott repülni, igaz. Túl sok volt ez a halálból az élethez.

29