Fesztiválozzon velünk! – programjaink a 8. oldalon Farída, a lány, aki legyőzte az Iszlám Államot – 4. oldal Star Wars-könyvek kicsiknek, nagyoknak – 7. oldal
Öt lépésre állni
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon sokszor, sokféleképpen találkozhatunk külföldi szerzőkkel is. Nemcsak dedikáltathatunk, mint az Ünnepi Könyvhéten, hanem beülhetünk olyan programokra, ahol értő kérdezők faggatják őket, és a közönség is kérdezhet, ha akar.
Nevem Pilgrim – hamísítatlan kémregény – 5. oldal
nyugati 2016. tavas z
AZ ÉLET SÓJA fotó: pörneczi bálint
Nádas Péter Az élet sója című kötetéhez Forgách András készített rajzokat. Most pedig „elmondja”, mit gondol erről a nagy szövegről, amit egy kicsi, vékony könyv rejt.
nádas péter
Nagy szövegek néha alkalmi megrendelésből születnek. Kapásból Petri György Várady Szabolcsna k címzett sorai jutnak eszembe az alkalmi költészetről: „Rég nem / nézelődünk már együtt / alkalmakat keresve / alkalmi költészetünk / gyarapítani kínok alkalmából. / Lírai tolvajkulcsokat reszelni / szemmértékre / a szűk baráti körnek.” Az ilyen szövegek varázsa részben abban áll, hogy a pillanatnyi megfigyelések álcája alatt nagy mélységek tárulhatnak föl bennük. Bizalmas közlés, tolvajnyelven, ám kozmikus érvénnyel. Nádas Péter szövegeinél az a helyzet, hogy az alkalom – ezúttal a Litera kérte fel arra, hogy havonta írjon egy szöveget a 2flekken rovatba, amely már címével az egyes részek terjedelmét is megszabta – a monumentális regényeket író szerző számára igazi ajándék.
Nádas kedvenc terepén járhatott, egyetlen jelenséget, egy német kisvárost ábrázolt, ahová sorsa véletlen okból vetette, és mérhetetlen gyöngédséggel és kíváncsisággal fordul az ott lakók, de ugyanúgy tárgyaik és épületeik felé, ám ezúttal nem egy nagyregény megírásának indulatával. Nádas nem volna Nádas, ha mindazokat a történéseket és jelenségeket, melyekkel ebben a német kisvárosban találkozott, nem ugyanazzal a mérhetetlen kíváncsisággal és türelemmel venné szemügyre, mint minden emberi jelenséget, amivel eddig életében találkozott. Egyszerre láthatjuk a tudatosan szűkre szabott, maximális önfegyelemmel fókuszba vett tárgyon, ami részben maga a könyv, ami a szemünk előtt keletkezik, részben maga a világ, amit ábrázol – tehát Nádast, akinek még nem volt olyan szövege, amiből ne tanultam volna meg valami mérhetetlenül fontosat a világegyetemről és önmagamról, és a kisvárost, amelyről eddig még nem hallottam. Az utazó egyszerre utazik kifelé és befelé. „A lélek határait
– mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora” – mondja kedvenc filozófusom, Herakleitosz. Nádas sem mond mást. Amikor Sárközy Bence (a Jelenkor Kiadó igazgatója – a szerk.) felhívott az ajánlattal – hogy készítsek rajzokat Nádas szövegeihez (és azt is elmondta, hogy az ötlet magától Nádastól származik, dupla öröm) –, nem csak a feladat tett boldoggá. Mármint az, hogy rajzolhatok, mert számomra a rajzolás olyan fontos, és most nem túlzok, mint a levegővétel vagy a kedvesem mosolya, egyszóval nem csupán a felkérés tett boldoggá, hanem az a tény is, hogy kénytelen leszek nem csupán újra elolvasni Nádas szövegeit, hanem a magam módján újraértelmezni is. Nádas köztudottan nem posztmodern szerző – bár nem ismerek nála modernebbet –, mert a képek, a leírások a XIX. század nagy realista hagyományához kapcsolják, ő közvetlenül mindig a valóságból indul ki, és a lelkiállapotok rezdülései ugyanolyan hangsúlyt kapnak nála, mint a legkisebb fényváltozás vagy hanghatás, a nagy történelem egymásra következő fontos eseményei vagy egy életrajz véletlenei (melyeket a sors, a fátum, kinek-kinek a démonja rendez szükségszerűvé), mindezek csupán Nádas mondatainak összetéveszthetetlen dallama és szövegeinek mindent magába nyelő ritmusa révén válnak egy nagyon sok hangszeren játszani tudó tanító szövegeivé. Fontos azonban, hogy Nádas nem próféta, nem hirdet igét, nem akarja megmondani, milyen legyen a világ, könyvei nem kényszerítik rá világképüket az olvasóra, csupán felmutatják. Kicsi könyv, vékony könyv, elfér a zsebben – látszólag egy német kisvárosról, a sópárlásról, a harangok szaváról szól, valójában azonban terólad, olvasó, aki olvasod. Forgách András
Nobel-díjasok & hétköznapi sorsok Két megrázó írás. Két irodalmi Nobel-díjas szerző. Egy kiadó. A könyvfesztiválra jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában Orhan Pamuk Furcsaság a fejemben és Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című könyve. Többször jártam már Isztambulban, először a kétezres évek elején. De soha nem mertem utcai árustól bozát venni. Meg sem kóstoltam, amit most már szívből sajnálok. Orhan Pamuk lenyűgöző erejű, sodró regényének, a Furcsaság a fejemben címűnek főhőse ugyanis egy bozaárus. Az ártatlan arcú, már-már gyermekien tiszta lelkű Mevlut élete áll fókuszában ennek a csaknem hatvan éven átívelő
történetnek. Mevlut és a szerelem, mondanám, Mevlut és a hazugságok hálója, pontosítanék, és gyorsan hozzáteszem még, hogy Mevlut és a török nép történelme. Mennyire nyúl bele a sorsunkba, szerelmeinkbe? Mihez kötődünk és miért? Hogyan ül meg fejünkben a magány, amit voltaképpen félünk is megnevezni? A bozában van alkohol,
igaz, csak nagyon kevés. Az életünkben is ott a méreg. És valamennyit mindannyian iszunk belőle, ha társadalomban élünk. Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című dokumentumregénye is a hétköznapi sorsok felől közelíti meg
val. Szeretné megtapasztalni, hogy bálványa éppen olyan okos, erkölcsös, tiszta lény, amilyennek elképzelte, vagy amilyen ő maga szeretne lenni? Szeretne többet kapni az olvasott műhöz? Feltenni egy kérdést, ami azóta foglalkoztatja, amióta becsukta a könyvét? Vagy csak érezni akarjuk kedvenc írónk szellemi kisugárzását, amiről Ottlik világhíres brácsaművész barátja, Koromzay Dénes történetét meséli el Próza című kötetében. „Egy előkelő amerikai fogadáson valahogyan egy nagynevű ottani matematikaprofes�szor mellé került, aki láthatólag jól értett a zenéhez. Dénes, csak hogy mondjon valamit, megjegyezte, hogy az ő barátjának is, mármint nekem, volt egy zeneértő matematikaprofes�szora, akit ők nagyra tartottak, Fejér Lipótnak hívták, de hát nem valószínű, hogy valaha is hallotta volna a nevét itt, Amerikában. Mire az idős profes�szor felhördült, elvörösödött, hebegni kezdett, hátrált: »Hogy – hogy – hogy – hogy hallottam-e a nevét? Ember! Életem legnagyobb élménye, hogy egyszer egy kongresszuson ötlépésnyire álltam Fejér Lipóttól! Ott állhattam egészen közel hozzá! Ez évtizedekre erőt adott nekem!«”. Török Márta
részletes könyvfesztiváli programunkat a 8. oldalon találja.
chaja polak
kristian bang foss
fotók: ilja keizer, carls-books, niklas lello
A vágány mellett, kérjük, olvassanak!
A díszvendég idén a norvég Jostein Gaarder lesz, akinek 25 éve megjelent Sofie világa című könyve elképesztő bestseller lett, bizonyítva, hogy az emberi gondolkodás fejlődését mindenki végigköveti, ha értő vezetőt talál hozzá. Vita Brevis című kötete, ami a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg, Szent Ágoston korába vezet, Floria Aemilia Aurelius Augustinushoz írt leveleinek segítségével. Aki egyszer már Gaarder-olvasóvá lett, az most is kíváncsi lesz rá. És a könyvfesztiválban az is jó, hogy új kedvenceket szerezhetünk magunknak, mint amilyen a holland Chaja Polak, akinek Salka. Egy anya portréja című könyvében holokauszttúlélő édesanyjának állít emléket. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az a szombati beszélgetés, amit a Hajnali láz szerzőjével, Gárdos Péterrel folytat, aki ugyancsak holokauszttúlélő szüleinek megismerkedését vetette papírra. A dán Kristian Bang Fossnak is első könyve jelenik meg magyarul, A halál Audival jár címmel. Az Európai Unió Irodalmi Díját elnyerő szerző vasárnapi könyvbemutatóját a Dollár Papa Gyermekei felolvasószínháza teszi majd különlegessé. A kérdés az, hogy tulajdonképpen miért akar az olvasó találkozni az író-
jostein gaarder
a közös végzetet. A Vörös Hadseregben csaknem egymillió nő szolgált, és nem csupán az úgymond nőiesnek tartott posztokon, mint amilyen a gyógyítás, ápolás, illetve a hadsereg élelmezése, hanem kikerültek közülük szép számmal mesterlövészek, aknászok is. Alekszijevics hosszú évekig kérdezett női veteránokat, élet és halál – a háború – titkát kutatva, a könyvben pedig ezeket a monológokat olvashatjuk a szerző kommentárjaival. Idős asszonyok nyílnak meg neki, és beszélnek – talán először – az átélt borzalmakról. Az évekről, amiket a gimnasztyorkái kat átáztató vérben, robbanások és lövések, amputált végtagok között töltöttek. A fiatalságukról. Mert ezek a lányok, fiatalasszonyok nemritkán szinte gyerekként léptek a szovjet hadsereg kötelékébe. Ki bosszúszomjból,
ki kétségbeesésből, ki Sztálin iránti vallásos őrületből. Céljuk egy volt: szolgálni, védeni a hazát. Ám ez a haza a Győzelem után elfordult tőlük. Hallgatunk öregeket, akik nyomorognak, egyetlen kincsüket, a bőkezűen osztogatott érdemrendeket szorongatva. Megrokkant, magányos életeket látunk, amik beleragadtak a múltba. És olyat is, aki túl tudott lépni, és már unokáinak körében mesélhet. De álmukban ezek a nők még mindig fegyverropogást hallanak. A frontleányokat kivetette a közösség, az életük harc lett, örökre. Alekszijevics a pusztítás női arcára fókuszál, és rögzíti, ahogy az igazán soha nem behegedő sebek újra megnyílnak. De talán azzal, hogy végre beszélni lehetett mindenről, elősegíti a gyógyulást. Karafiáth Orsolya