HANKISS Elemér-interjú a 2. oldalon
TÉREY János Átkelés Budapesten a 3. oldalon
RUTKAI Bori Sárkányjárgánya a 7. oldalon
NYUGATI A vágány mellett, kérjük, olvassanak!
Idáig tudom a történetet...
Márai óhaja beteljesül Tavaly, a könyvhéten igazi irodalmi szenzáció volt Márai Sándor ismeretlen regénytöredéke, a Hallgatni akartam és Weöres Sándor Elhagyott versek című kötete. Azt gondolnánk, mivel az elmúlt év végén a Helikon előrukkolt az egyik legismertebb Márai-mű, az Egy polgár vallomásainak cenzúrázatlan és csonkítatlan kiadásával, már nem érhetik meglepetések az olvasót. Tévedünk. Igazi kiadatlan-cunami vár ránk az elkövetkező időkben.
Idén júniusban máris több, eddig ismeretlen, hagyatékból előkerült vagy eddig ilyen formában nem publikált könyvet vehetünk kézbe. Úgy tűnik, nem telhet el könyvhét Márai-féle „kultúrbomba” nélkül. Ezúttal Fedőneve: Ulysses címmel a szerző emigrációjának első időszakában (1951 és 1953 között) keletkezett rádiós jegyzetei jelennek meg. Különös fintora a sorsnak, hogy pontosan 60 évvel ezelőtt, 1954-ben maga az író is tervbe vette, hogy kötetté fűzi a Szabad Európa Rádiónak írt esszéit, ám ez végül nem valósult meg. A Fedőneve: Ulysses így nem más, mint Márai óhajának beteljesülése – egy emberöltőnyivel később. Az Ulysess összesen 118 szöveget tartalmaz, melyeket 1951. október 7. és 1953. december 28. között a szerző olvasott fel hétről hétre. De nem áll meg itt a Helikon, hiszen előkészületben a folytatás! A könyv egy sorozat nyitódarabja, melyben a közéleti és politikai író Márai Sándort ismerhetjük meg – jelzi Kovács Attila Zoltán, a kiadó szépirodalmi vezetője. A történészek és irodalmárok számára kuriózumot
jelentő történelmi-politikai ismeretterjesztő kötet a nagyközönség számára is hihetelenül izgalmas olvasmány, mivel a Máraitól megszokott stílusban, szarkasztikus humorral, értő filoszként szemléli a Rákosi-korszakot, a hidegháborús viszonyokat, de boncolgatja a háborús felelősség kérdéskörét is. És persze a képből kihagyhatatlan, hogy a szerző maga is emigrációban, a szabad nyugaton él, ahonnan hétről hétre tudósít a nagyvilág történéseiről a vasfüggönynyel hermetikusan elzárt keletnek. A Fedőneve: Ulysess nem más, mint a velünk élő elhallgatott és kibeszéletlen történelem lenyomata, amit ismernünk kell! De nemcsak a Márai-élemű lesz gazdagabb idén júniusban, hanem elsőként jelenik meg Bánffy Katalinnak, gróf Bánffy Miklós leányának memoárkötete is. Az Ének az életből káprázatos képet fest a Bánffyak és az erdélyi arisztokrácia hétköznapjairól a második bécsi döntéstől a világháború végéig, topográfiailag az erdélyi Mezőségtől Budapestig, sőt Ausztriától Olaszországig. Az írónő fiatalkora egybeesett a világháborús kataklizmával, mely végül szétszakította a családot: Bánffy Miklós a határ túloldalán maradt, a bonchidai kastélyban, melyet előbb a németek bombáztak le, majd az oroszok foglaltak el. Bánffy Katalin Budapesten tartózkodott az ostrom után, itt esett szerelembe az amerikai követség katonai attaséjával, aki hamarosan feleségül vette. Amikor a háború után a grófnő férjét Marokkóba vezényelték, követte őt a külszolgálatba. Tartson velünk egy kihagyhatatlan irodalmi utazásra Márai világában és a Nyugati hasábjain!
„Ez az én sztorim, vállalom az összes hibájával, hülyeségével, torzulásával és korlátjával együtt. Lelkem rajta” – idézi Lovasi Andrást Lévai Balázs, aki Lovasi. Idáig tudom a történetet címmel írt könyvet, mely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg júniusban. „Miskolcon hirtelen felindulásból kipróbáltam a stage divingot. Tudják, mikor a felhevült rocksztár zsupsz, beveti magát a színpadról a csápoló tömegbe, aztán lesz, ami lesz. A dal végén letettem a basszusgitárt, felkészítettem a közönséget az erős fény- és súlyhatásokra, nekifutottam, és belevetettem magam az ismeretlenbe. Kezek tucatjai nyúltak felém, el is kaptak, ahogy kell, sőt elengedni sem akartak. Nem is lett volna semmi gond, aki stage divingol, számoljon a következményekkel, a tapizás a legkevésbé megrázó része a sztorinak, viszont sajnos kerek nyakú pólót viseltem, amibe a felhevült rajongók belecsimpaszkodtak, s ha már megragadták, istennek nem engedték. A póló rátekeredett a nyakamra, nem kaptam levegőt, szabályosan elkezdtem fuldokolni. Szerencsére valamelyik road kiszúrta, hogy heves kapálózásom nem a feltétlen öröm jele, megragadta a lábam, és gyorsan kihúzott a rajongók fölül. Megfogadtam, legközelebb tuti félmeztelenül fogok stage divingolni. Kicsit megmogyoróznak, de az a legkevesebb.” (Lovasi András)
„Szinte egyidős vagyok Lovasival, a kezdetektől ismertem és követtem a Kispál és a Borz történetét. A korosztályunkból voltunk pár ezren, akik hasonló karriert álmodtak maguknak középiskolásként. Ott voltam az Almássy téren a Kispál első budapesti koncertjén, pár évvel korábban ugyanazon a színpadon a mi zenekarunk játszott előzenekarként, szerény pályafutásunk ékkövének számított ez a fellépés. Nekik elég hálátlan szerep jutott, a nagy csúszás miatt a fő attrakciónak számító PUF után kellett színpadra lépniük. Maradtunk, gondoltuk, belehallgatunk kicsit ebbe az ismeretlen vidéki bandába, majd pár dal után lelépünk sörözni. Észre se vettük, hogy ott ragadtunk a koncert végéig. Ugyan alig értettünk valamit a dalok szövegéből, Lovasi a mainál is nyeglébben artikulált, amire a korabeli hangosítás rátett még egy lapáttal, de az egyszerű, mégis dinamikus hangzás, a dalokból áradó iszonyatos energia megfogott minket. Valami szokatlan dolgozott bennük, mintha teljesen más nyelvet beszéltek volna, mint az általunk menőnek tartott magyar zenekarok. Nem vesztettem őket szem elől, vettem a lemezeket becsülettel. A sok éven át tartó egyoldalú, rajongói viszonyt néhány apróbb interjú törte meg a 90-es évek második felében, majd 2002ben sodort minket össze az élet: a Bárka Színházban közös estet vezettem Cseh Tamással és a Kispál és a Borzzal. Azóta okoskodunk, koncertet rendezünk, disznót vágunk, pálinkázunk, csajokat és dalokat elemzünk. Vagy éppen könyvet írunk. Igaz, írás közben átestem egy kritikus szakaszon, amikor hősünket egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, de szerintem nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, sok barátja mehetett keresztül hasonlón. A végére szerencsére lekerekedtek az élek, kisimultak az arcvonások, és pont került a történet végére. Legalábbis idáig, amíg tudjuk.” (Lévai Balázs)
Illékony szerelem és az a drága élet Az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Alice Munro régóta várt, új kötete a Park Kiadó gondozásában jelent meg az Ünnepi Könyvhétre. A Munro-hősnők utaznak. Napokon keresztül vonatoznak, mondjuk, Torontóból Vancouverbe, és közben megváltozik az életük. Nagy, mitikus utazások ezek, amilyennek egy igazi utazásnak lennie illik, átmeneti rítusok egy másmilyen magunkba. Találkozások, érintések, választások. „A Munro-nőt leginkább a szexuális határok áthágása izgatja” – írta egyszer
Kolibri
Margaret Atwood. És valóban, legújabb kötetében alig találkozunk férfival és nővel egyszerű, konvencionális keretek között. A lányok, a fiatal nők itt felvilágosultak, tudják, hogy a szex örömteli, „még ha anyáink nem is”, és ez a tudás nem könnyíti meg az életüket. Ahogy azt is tudják, hogy a szerelem az összes emberi érzés közül valószínűleg a legillékonyabb, nem egy „van vagy nincs” állapot, mert valahogy egyszerre van is meg nincs is, nem lehet tetten érni, definiálni. Csak egy biztos: „a szerelemben soha semmi
nem változik”, el kell hát valahogy fogadni, együtt kell a tudattal élni, hogy a szép történeteknek mindig szomorú a végük. Mert „mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak kirepültek. Valamit megtudunk. Megüzenik az álmaink.” Legújabb, minden bizonnyal utolsó kötetében Munro megdöbbentő, bámulatba ejtő elbeszélőket sorakoztat fel. De a legmeglepőbb, a váratlan ajándék, hogy a Drága élet négy olyan történettel zárul, melyek a szerző gyerekkorában játszódnak, bevallottan
önéletrajziak, és fölidézik azt a világot, ahonnan ez a rendkívüli pálya felívelt. Ez az egyedülálló elbeszélő tehetséggel megalkotott, hol elképzelt, hol valóságos közeledésekről és távolodásokról, véletlenekről és kimódolt aljasságokról, veszélyes és veszélytelen vágyakról szóló tizennégy történet ragyogó, kitörölhetetlen képet fest arról, milyen furcsa, ijesztő, kegyetlen és különleges tud lenni az életünk és a minket körülvevő világ, melyben így vagy úgy létezünk. Úgy tűnik, a Nobel-díjas írónő ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól, ezt a nehéz tudást hagyva ránk örökül.