CENZÚRÁZATLAN Oscar Wilde a 6. oldalon
ÚJ RÉV FÜLÖP-REGÉNY a 7. oldalon
AKI „KITALÁLTA” Robert Capát a 8. oldalon
NYUGATI A vágány mellett, kérjük, olvassanak!
„Bízom benne, még nem késő”
ALKALOM MINDIG ADÓDIK Hegyi Barbarának a főzés és a vendéglátás a szenvedélye. Az Aranykönyv-díjas Abraka babra után újabb szakácskönyvvel jelentkezik. Ha gyorsan elkészíthető, egyszerű, finom ételekre és jó hangulatú családi történetekre vágyunk, az Alkalomadtán mindig kapóra jön.
Németh Miklós, a rendszerváltás miniszterelnöke az elmúlt huszonöt évben ritkán szólalt meg, most azonban Oplatka András segítségével kötetbe rendezte legfontosabb emlékeit. Tabuk nélkül vall életéről, a nagypolitika és a magyar állampárt kulisszatitkairól. ■ A rendszerváltást rontottuk el vagy az elmúlt huszonöt évet? ■ Én ’90-ben többet vártam, mást vártam. A kerekasztal szétesett, a pártok és vezetőik stigmatizálták egymást, míg az országot feszítő, megoldandó problémák ott feküdtek az asztalon. Ugyanakkor optimista vagyok: bízom benne, még nem késő, és hogy a fontos kérdésekben lehetséges olyan konszenzus, ami Magyarország hosszú távú érdekeit szolgálja. ■ Elegendő távlatot nyújt az azóta eltelt negyed század? ■ A teljes igazságot most sem ismerhetjük, hiszen nagyon fontos archívumok nem hozzáférhetők a mai napig. A szovjetek például a nyolcvanas évek végéig minden magyar belügyi iratról tudtak, azokról másolatokat készítettek. Ezeket a dokumentumokat hosszú napokon át kamionokkal szállították el. Ha valahol a magyar ügynökakták hiánytalanul meglehetnek, az Moszkva. Ennek ellenére, úgy gondolom, a könyvemben a lehető legjobb tudásom szerint igyekeztem az akkori emlékeket
és élményeket feleleveníteni. Ezek azért is lehetnek érdekesek, mert nemcsak tanúja, de alakítója is voltam a történéseknek. ■ Mennyire lehetett biztos abban, hogy alakítója a történelemnek? ■ Annak ellenére, hogy személyes barátomnak tekinthettem Gorbacsovot, nem lehettem biztos abban, hogy azok a változások, amelyek zajlottak, békés mederben maradnak. Nem lehettem biztos, mi lesz a következménye, hogy előre jeleztük a vasfüggöny lebontását vagy azt a magyar igényt, hogy a szovjet katonák hagyják el az országot. Benyó Rita
■ Megsértődnél, ha alkalomadtán leszakácsnőznének? ■ Csak „felszakácsnőzni” lehet valakit. Viccen kívül, sosem akartam profi szakács lenni. Talán akkor nem is élvezhetném annyira a főzést, az anyagokkal való játékot, a „hozzávalókból” kinyerhető kreativitást. Ha profi lennék, biztosan nem tudnék ennyire önfeledten örülni az eredménynek. ■ Gyúrsz a sikerre, mintha csak egy színpadon állnál? ■ Naná! Nyújtok és szaggatok is. Ráadásul a siker pontosan olyan közvetlenül élhető meg az asztalnál, mint az előadás végén. Az elragadtatottság azonnal mérhető, a színpadon a tapsból, az asztalnál a mohó tekintetekből, a nyelések szaporaságából, a rebbenő orrcimpákból. Asztalnál egyébként is igazmondóbbak az emberek, mint a színházban. A színházban az elsuttogott gratulációkat a súlyán kezeli az ember. A vendégeimen, a családtagjaimon
azonnal látszik a véleményük. Meg is mondják: ez finom, ez nem. Bár ez az utóbbi sokszor az új ízektől való idegenkedés miatt van. Ezt nem is értem. ■ A te kísérletező alkatodhoz alkalmazkodnia kell a családodnak is? ■ Ellenkezőleg. Én alkalmazkodtam hozzájuk. Nálunk nem lehetett valamit nem megkóstolni, nem kipróbálni. Nem lehetett pofákat vágni a tányér fölött. Nagy családom van, a rokonaimat sokfelé vetette az élet, sokféle ízt, sokféle izgalmas nyersanyagot, konyhai fortélyt hoztak a nagy, közös, családi konyhába. Barátaim, kollégáim is esznek nálam. Olyankor mindig hozzák az új recepteket is. Én meg gyűjtök, rendszerezek, felhasználok, mixelek, mert alkalom az mindig van, és minden alkalom jó egy kis (nagy) főzésre. (serzsi)
A regények regénye
Nagy téli ajándékozó ünnep
Nagy trükkös ez a Jaume Cabré (akinek bizony egyetlen könyvét sem olvastam eddig, pedig már jó néhány megjelent magyarul): dühösen kaptam a kezembe az Én vétkemet, márpedig olvasás esetében a düh igenis jó tanácsadó. Az alcím miatt lettem dühös. „A regények regénye”, olvasom a borítón, na, ne már, szerényebbnek tessék szíves lenni, gondolni picit a Háború és békére vagy A varázshegyre...
Az Úrasszonyok-trilógia első kötetének, az Erdélyi menyegzőnek a megírása előtt, mikor kutatni kezdtem a 16–17. századi életmódot, rengeteg érdekességbe botlottam. A mai napig lenyűgöznek apróságok ebből a korból, pedig már három éve olvasok róla, élek benne, hiszen nemrég a trilógia második része, A nádor asszonyai is megjelent.
Nem, ez a fickó nem gondol ezekre, hanem arra gondol, mi minden fér bele egy család történetébe a 20. század Spanyolországában, illetve mégg pontosabban Katalóniában, egész pontosan pedig Barcelonában. Ami engem illet, ezt rögvest jóváírtam, kedvenc városom lévén Barcelona, vagyis jólesik a Gran Via emlegetése. S hogy mi minden fér bele? Hát tényleg a minden. Cabré filológus, valamint jártas a nyelvekben, a művészetekben és a történelemben. Mindez beépül főhőse, Adrià Ardèvol életébe, mégpedig úgy, hogy átitatja azt az utolsó sejtig, hiszen még kisfiú volt, amikor apja a nyelvekkel, anyja a hegedűtanulással gyötörte agyon, és csak szeretni felejtették el. Erre is jó okuk volt:
kinek-kinek a saját múltja és boldogtalansága, vétke és bűne – és máris a „leltárnál” vagyunk: a megroppant istenhit, a szenvedély, amely régi tárgyak birtoklására, a kíváncsiság, amely e tárgyak történetének megismerésére irányul, a bezárkózás, amely az érzelmek kiszáradását hozza. És akkor még csak a szülőknél tartunk. Pedig a regény egyik regénye egy nagy barátságról szól, amely átível életen és halálon − ez már Adrià élete; egy másik alregény a szerelemé, a harmadik a világ, a negyedik a múlt megismeréséé, és mindez összefut ebben a figurában és ebben a regénykomplexumban, amely úgy váltogatja az idősíkokat és a beszélőt, mintha filmet látnánk. Megtudni, ki volt anyánkapánk, és ki vagyok én − ez igazán kockázatos ügylet, mert bekavar a nácizmus, egy Storioni-hegedű, a 17. századi festő, Poussin Et in Arcadia Ego című képe, egy elnéptelenedett bencés kolostor, egy Chaim nevű zsidó orvos, aki abba hal bele, túléli Auschwitzot, egy régiségbolt tündöklése és bukása, egy féltestvér a semmiből és a krimi, amikor a gonosz és/vagy a boldogság felkutatása a cél. Áradnak a nagy történetek. És most azért vagyok szomorú, mert ezt a könyvet én már soha nem olvashatom először. Csáki Judit
Kolibri
Ilyen érdekesség az is, ami a „nagy téli ajándékozó ünnep”-ről kiderült: évszázadokon n keresztül ez nem a karácsony, hanem az újévv volt a világnak ezen a felén. Az új esztendőtt jóslásokkal, mulatságokkal és meglepetésekkel el köszöntötték az emberek – szemben a kará-csonnyal, amely elsősorban vallási ünnep volt. t. 1612 első napján épp egy ilyen rendkívüli új-évi ajándék alapozta meg a magyar történelem m egyik legbefolyásosabb családjának felemelke-dését. A gazdag özvegy, Dersffy Orsolya – ígyy tartja a korabeli pletyka – újév napján megajándékozta háza népét: a neki szolgáló főembereket és nemeseket. Csak a fiatal várkapitányt, Esterházy Miklóst mellőzte, akinek már férjes asszony korában is – úgy beszélték – a szeretője volt. A fiatal katona, felháborodva a sértésen, elbocsáttatását kérte. Dersffy Orsolya jegygyűrűvel tartóztatta, hát maradt – így alapozta meg vagyonát és politikai sikereinek biztos hátországát Esterházy Miklós, az ország leendő nádora. A módosabbak a szolgáló népeknek és barátaiknak, rokonaiknak is küldtek ajándékokat vagy legalább köszöntő üdvözleteket, ha mást
nem is. A főrangú f családoknál l a 17. századtól már nyomtatott újévi köszöntő leveleket is találunk. Az év eleji jókívánságok elmaradása a legnagyobb gorombaságok közé számított. Ajándékok messzi földről is érkeztek, a kiskorú Apafi Mihály erdélyi fejedelemfinak például három uralkodó küldött újévi ajándékot: a szultán egy elefántcsont palackot, párducbőrt és kicsi papucsokat, a francia király, XIV. Lajos összerakható kockajátékot, „mely erdőt mutat”, a Habsburg-udvarból pedig egy tükrös játék érkezett számára. Ugron Zsolna