A baleset
Túl a Kölcseyn minden elég jónak, biztatónak látszott, nyár volt, ősztől konzis leszek, javultak a futóeredményeim a Honvéd Tüzér utcai salakpályáján. Augusztus 20-án Gerendási Jónással kimentünk valami nagy, nemzetközi focimeccsre a Népstadionba. A Honvéd serdülőben kosaraztunk, egyelőre főleg a cserepadon, de óriási dolog volt ez így is, a felnőtt csapat sorozatban nyerte a bajnokságot. Kinn is voltunk pár meccsen a (régi) Sportcsarnokban, feszítettünk a piros, honvédos melegítőnkben, ha a büszkeséget mérni lehetett volna, mi százast kapunk. Őrjítően izgalmas mec�cseken (akkor ilyeneket írtak: forró hangulatú) mutogattuk magunkat. Minden nézőtől elvártuk volna, hogy valahogy vegye észre a melegítőfelsőnket, hogy mi is a csapathoz tartozunk ám! Szerintünk ez volt a bajnok Honvéd igazi kerete: Greminger – Simon – Bencze – Koczka – Banna – Czikán – Presser – Gerendási. 3
Már a Népstadionba menet, a Rákóczi úton lehetett látni, hogy itt annyi ember lesz, hogy ihaj. Volt valami cetlink meg a piros melegítőnk, hogy bemehetünk, de a bejáratok előtt ezrek tolongtak. Késésben voltunk. Láttuk, hogy páran a kerítésbe beépített, bezárt pénztárfülkék ablakainak párkányáról felkapaszkodnak a fülke tetejére, kis lendület, és már belül is vannak. Ezt választottuk a kapuk előtti dulakodás helyett. Jól indult a dolog, Jónás ment elsőnek. Leugrott, s landolt a füvön. Körülbelül két méter, kettő húsz lehetett a pénztártető. Nem nagy ügy. A fehér tornacsukámban álltam fönn, a kavicsos kátránypapíron. És valamiért még visszanéztem átlendülés közben, lehet, hogy egy kiáltást hallottam az amúgy is meglehetős zajban. Egy lovas rendőr állt pár méterre a kerítésen kívül, tulajdonképpen tehetetlen volt, már nem tudott volna hozzám érni, de nagyon féltünk a rendőröktől. Megijedtem, és leugrás közben a karom bele akadt a vaskerítés hegyes csúcsába. Csak egy tompa ütést éreztem, kit érdekel. Rohantunk, pedig a zsaruk kívül voltak. Így is maradt nekik még jó pár ezer tolongó. Felértünk a nagy lelátók alatti széles, fedett körfolyosóra. Lassítottunk, Jónás megfordult, az arcán ott volt a diadalmas mosoly, na, milyen jó fejek vagyunk, bameg, itt vagyunk benn, átvágtunk mindenkit. Lihegtünk nagyon, de ő abbahagyta. Rémült szemekkel nézte a jobb kezemet. Odanéztem, csurgott a vér a tenyeremen, le az egyesületi tornacipőmre, 4
a csodálatos Honvéd melegítőm jobb ujja cafatokban lógott. Feljebb húztuk. Akkor már fájt rendesen. A könyökömnél látni lehetett a véres csontot. Valaki ránk ordított, menjetek a mentősszobába! Mutatta, merre. A nagy, köríves folyosó tele volt emberekkel, szerencsére a mentősök közel tanyáztak. Nem sokat beszéltek, már vittek is a Balesetibe. Szirénáztak is. Reszkettem. A hideg is rázott, de semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy tíz nap múlva kezdődik a konzi. Ezzel a karral? Istenem, fogok én még zongorázni? Beértünk. Egy csomó ember ült, feküdt a folyosón. Várni kellett. Jónás próbált valahogy bejuttatni, ő nem volt szívbajos, leszólított mindenkit a folyosón, aki fehérben volt. Egy doki jött arra. Jónás elé ugrott, és elhadarta neki, hogy a barátja zongoraművész lesz, csak hát most ez történt. És nem mozog a karja. Tényleg nem mozgott, talán mert elszorították a mentősök, meg akkora adag fájdalomcsillapítót döftek belém, hogy azt se éreztem, van-e jobb karom egyáltalán. Remegtem, majd megfagytam augusztusban. A doki megfordult, és beterelt minket egy üres szobába. Már mehetett volna haza, lejárt a munkaideje. Nézte a karomat, áthívott egy nővért, mondta, hát ott lóg az ideg. Be kéne jutni valamelyik műtőbe. Hallgattam, amit mondott, készültem elájulni. Kiment. A nővér megsimogatta a hajam, ne félj, kisöreg, Sárosi doktor úr rendbe hoz. Dr. Sárosi Ödön volt a doki neve. Átmentünk egy rendelőszobába, felfektettek 5
egy ágyra, és a doki nekilátott, hogy megmentsen egy zongoristát a jövőnek. Nem tudom, meddig tartott. Elkészült. Átvittek a kötözőbe. Úgy gipszeltek be, hogy a felemelt karomat alápolcolták egy ékkel, amit a mellkasomhoz kötöztek, hogy valami stabilitást kapjon a karomon a tizenöt centis varrat. A tréningfelsőt így már nem lehetett visszavenni, nem csak az állapota miatt. A karom felkötve, a felsőkarom a testemtől kilencven fokban eláll, a fehér atlétatrikóm jól összevérezve, úgy néztem ki, hogy egy jobb haditudósító is megnyalná a tíz ujját. Az enyéimet nem, azok koszosak voltak, a rászáradt vér körbekeretezte a körmeimet. A doki azt mondta, indulhatunk, szíve szerint nem engedne el, de se hely nincs, se személyi igazolványom. S valóban, az adatai mat bemondásra vették fel. Később kiderült, hogy a friss személyimet a mentőben megtalálták, ők aztán leadták a zsaruknak, a Kürt utcai kapitányságra kellett érte bemenni. Jónás bejelentette, semmi baj nem lesz, ő úgyis hazakísér. 16 évesek voltunk, egy nővér megsajnált, azt mondta, hogy felhívhatja a szüleimet, ha van telefonunk. Gyorsan rávágtam, hogy nincs. Ez nem volt igaz, de mindenképpen sokkal életszerűbb volt, mint hogy van… [A következő évben a Posta ideiglenesen elvette a vonalunkat, aztán fél év múltán egy ikerrel együtt visszaadták.] Láttam magam előtt, ahogy a mamám meghallja a telefonban, hogy a Balesetiből hívja
6
egy nővér, simán összeesik, és akkor aznap már a második mentőautót használja el a családunk. Elindultunk haza. Útközben hasztalan próbáltunk egy tantuszt szerezni, pedig jó lett volna, mert azt találtuk ki, hogy majd mi felhívjuk a szüleimet, hogy előkészítsük a talajt a megérkezésemhez. Már amúgy is nagy lehetett az idegesség, rég véget ért a meccs, mi meg sehol. De nem sikerült. Odaértünk. Anyám már az ablakban várt. Az éjszakai csendben hallottam, ahogy feljajdul. Fönn Jónás vitte a szót, apám halálra váltan ült a konyhában. Jónás lelépett, rohant haza, a Kertész utcába, az övéi is aggódhattak már rendesen. A mamám hang nélkül sírt, apám eltakarta az arcát. Én arra gondoltam, szegények, mégsem lesz zongorista a fiúk, ők meg nyilván arra, hogy nem bénult-e meg a gyerekük jobb karja.