A VILNIUSI DEKRÉTUM
Lacika ügyesen feltette Tomit a színpadra, nekitámasztotta a Marshallnak, és ráadta a szaxofont. Pont úgy lógott Tomi nyakában, mint egy basszusgitár, rögtön el is kezdett gitározni rajta, de mert az nem szólt, Tomi hátranyúlt, kicsit feljebb tekerte az erősítőn a hangerőt, de legalábbis valamelyik gombot. A szaxofon így se szólalt meg, de ekkor rájött, hogy nincs bedugva a zsinór, így aztán előkaparta valahonnan, és megpróbálta beletuszkolni a szaxiba. James meg én nem tudtuk, most sírni kell, vagy röhögni, de ekkor vettük észre, hogy már Jánoska is játszik. Láttuk, ahogy tök komolyan dobol, csak nem hallottuk. Egyszer sem ért a dobokhoz, légdobolt. 15 perccel korábban. Körülbelül negyedórával korábban a koncertnek ahhoz a pontjához értünk, mikor James meg én kettesben maradunk a színpadon, hogy egy gitár–zongora duóba csapjunk. Leg-
2
többször egy imbolygó, tempón kívüli bevezetővel indítottunk, szép lassan a Cabolo unisono témájára fordultunk, ami pörgős és mutatós, s abból könnyen kifejlődhet a zongorameg a gitárszóló, hogy melyik mikor – ahogy épp éreztük. Ez a kis intermezzo a koncertek dramaturgiájának is jót tett, könnyebb volt ezután egy újrakezdés, mintha elejétől a végéig négyesben folyamatosan nyüstöltünk volna. Azonkívül, hogy mi ketten jól éreztük magunkat, Tomi és Jánoska ezalatt öt-hat perc pihenőhöz jutott, néha kicsit több is kisikeredett. Most is ez volt a forgatókönyvben, csakhogy James és én már vagy tizenkét perce virtuózkodtunk, de hiába néztük a színpadra vezető lépcsőt, a mi két emberünk nem jött. Nyomtuk tovább. Lassan lejátszottuk a csillagokat az égről, de sehol senki. Lacika, mint jó színpadi technikus, már elrohant az öltözőbe is, de ott sem voltak. Túljutottunk a tizenötödik percen is, mikor egyszer csak ott áll Tomi az első lépcsőfokon, arcán az a kedves mosoly, amit mi már ismertünk. A „jaj, minden rendben, csak most, asszem, kicsit nem tudom, mi van velem, de minden rendben” mosoly, ami munkaidőben nem jelentett túl jót. Nézett minket, de nem pontosan. A félhomály és a gitár–zongora duó által kelthető maximális csatazaj leple alatt Lacika valahogy felvezette a Marshallhoz, és nagyon jó szögben nekitámasztotta.
3
Hogy Jánoska hogy került a dobok mögé, azt egyikünk se látta, valószínűleg önerőből. A légdobolás-bemutató után nem sokkal már igaziból dobolt, végtére jó néhány dobos azért a dobolásért is simán odaadta volna az egyik fülét, de mi nem éreztük, hogy aznap este a ritmusszekciónk a megszokottat hozta volna. Valójában egy apró félreértés okozta ezt az átmeneti zavart. A gitár–zongora kettős adta kis pihenő alatt Somló és Jánoska úgy érezte, hogy a bizonytalan összetételű ebéd után a gyomornak milyen jót is tenne egy konyak. Meg is találták a büfét, ahol csekély eszperantó tudásukat is latba vetve két konyakot rendeltek. Kaptak két kisebb üveg örmény konyakot, aminek sokkal jobban örültek, mint a tervezett két felesnek, kibontották, és neki is láttak. Jól használták az időt, hallották, hogy fenn a színpadon szépen alakul a bravúrkettős, s mire megtalálták a visszavezető utat, már nem kellett annyit cipelni, a két üveg nagyjából mehetett is a kukába. Tomi egy kis ideig még fáradozott az altszaxgitár feltalálásán, de aztán Lacika kicserélte a két hangszert, és attól kezdve Tomika egy hangfalon ülve viszonylagos biztonságban pengetgetett. Mi is biztonságban voltunk, mert Lacika egyetlen hunyorításra egyetlen kapcsolással kiiktatta a Marshallt a szovjet elektromos hálózatból. Tomika belül erősen
4
hallotta a megpengetett mély hangokat, és a képzelet vitte tovább a bulit. Másnap megszületett a Vilniusi Dekrétum, amely kimondja, hogy az elkövetkezőkben a koncertek előtt és közben csak közös és lehetőség szerint jelképes mértékű alkoholfogyasztásra korlátozzuk a jólétet. És ezt be is tartottuk. A koncertek utáni protokoll nem került be a szóbeli szabályzatba, és általában szolid, közös füstöléssel egybekötött pezsgőiszogatásban manifesztálódott.