I. A só íze
Túl a kordonokon Voltak sarkok, körülzárt terek, ahol napokkal a szétvert tüntetés után is érezni lehetett a könnygáz maró szagát. Ha a kiégett autók roncsait el is távolították, a feltépett utcakövek, a burkolat hiánya így sem hagyta feledni, hogy a város közepe bizonytalan övezetté vált. Az éjszaka a szirénáké, a skandálóké, a gyújtogatóké lett, a terek csapdák, az utcák határok, lezárható menekülési útvonalak egy parancsnoki fejben, mely annyi békeév után végre háborúzhatott. * Bárhová fordult az ember, mindenütt rácsok voltak, kordonok. A házak sztoikus szürkéje távolabbról érkezett, mint a holdfény. Az új haragról a város még mindig a homlokzati szobrok holt nyelvén beszélt: Poszeidón a főisten itt, a kontinens közepén, ahol szűk albérleti szobákban alkusznak a szerelemre. A meztelen kőtestek úgy fordultak egymás felé, mint a bekapcsolva felejtett képernyők: a műsorszünet sűrű mákja szitált rájuk, míg odalent gyereklégiókat gyűjtött a harag, távol mindegyik tengertől. * Két kéz írja tested történetét, melyek nem tudnak egymásról, két hang hívja benned a maga ismeretlenjét. Gyűjtsd a különbségeket. A hétköznapi hazugságokat, a magyarázatok és kifogások viruló csokrát helyezd már most a sírodra, gondozd a sírt, tisztítsd meg az őszi lombként ráhulló hitektől. De a hétköznapokat mégse nézd hétköznapi szemmel. A legegyszerűbb kérdések 7
mindig azok, amelyeket nem teszel föl, és ha füledbe kiáltják, akkor sem hallod meg őket, míg ki nem futsz az időből. * Békeidőben a központ díszkövekkel, virágosládákkal, rendezett közlekedéssel takarja öngyűlöletét, és a kimustrált villamosokat, melyek az egyre félelmesebb peremkerületekből sűrű emberszagot hoznak, lefolyástalan városi öblökbe vezeti. Az élet itt sosem volt más, mint a túl lassú gyilkolás művészete. A kordonok mentén most végre a köztéri akasztások és a skizofrén szerelem más efféle álmaival játszhatott az éber elme, és megittasulva azt hitte, politikát csinál. * Időnként muszáj háborúzni. Elvégre legbelül a viszonyok sosem voltak békések. Egyetlen ember túl szűk hely ennyi vágynak és akaratnak. Annak, akinek nincs szeme és füle, annak, aki mindig mással derül föl, és annak a bagolyszeműnek, aki nyakába kötött kővel jár-kel, és az egyszerűség kedvéért úgy hívja magát, én. Egyikük sem lakja ezt a világot. Mindegyik elárulja magát. Állapotuk rendkívüli, de vereségében mind ugyanúgy képes gyönyörködni. Hiába hoz szabályokat ellenük, aki itt beszél. * De hát mi bajom van tulajdonképpen? Ezt kérdezte, aki egy napon született velem, és legalább húsz éve ismer. Kapuzárás? Reménytelenség? Unalom? Úgy nézett rám, mintha jelentenének valamit a magyarázatok. Cserébe egy szürke gémről kezdtem mesélni. Egy tengerparti városban láttam, minden reggel ott állt a parkolóban egy piros Peugeot tetején, és várta, 8
hogy a szemközti ház első emeletéről halat dobjanak neki. Minden reggel kitette a napra a maga valószínűtlen jelenlétét. Vedd ezt a gémet hasonlatnak, mondtam. Arra, amire akarod. * Ha egy napon elmész innen, ne vess a vállad fölött fillért! Mintha csukott szemmel a Hold másik felén ülnél, növessz magadban jeget, és gyakorold a lassú gyilkolás művészetét. Hisz sosem voltál más, mint az érzéseid asztronautája. Űrhajód egy üres papír. Ne szánd azokat lenn, akik a harc után sebeiket mutogatják, és mert nem győzhetik le a nehézkedést, ételszagú vasárnapokról álmodoznak. Ne fogadj el semmit innen, és ne higgy a folyóknak, az óceánnak! Innen csak fölfelé szökhetsz. Nem érdemes emlékezni a Földre.
9
Nyitott ablak mögött Az órák visszaálltak. Van, aki húsz évvel, van, aki negyvennel állította vissza a magáét. Kérdezd meg őket, megmondják a pontos időt. Ha főpályaudvar volna ez, ahol kiszámított rendben futnak ki, és késve bár, végül megérkeznek a szemfényvesztő vonatok, az órán, elérhetetlen magasban, nem volnának mutatók. De a rend és a számítás idelent megbicsaklik. Az órádról te régen letörted a mutatókat. Oxigénhiányban mindig a pillanat hegymászója voltál, maradj is az. És amint a hegymászó minden izma egy egész hegyet karol, még akkor is, mikor a megcsúszó jégfallal a mélybe zuhan, úgy ülj most itt a nyitott ablak mögött. Tartsd magad oda egészen az alvó égnek, a szürkészöld esőnek, bárminek, ami jön, mintha reménytelen sötétjeiden függeszkedve megállíthatnád a zuhanást. Számláld az arcodon a cseppek hideg ütéseit.
10
A só íze Elég volna, hogy egy bögre leessen az asztalról. Elég volna, hogy meghibásodjon egy gép, hogy a levest rálöttyintsem az ingemre. Elég volna, hogy egyikünk ne hallja meg egy mondat végét. Elég egy elmulasztott telefonhívás, egy rándulás az arcon, ami nem annak szól, aminek hiszed, aminek hiszem. Elég volna, ha remélnél, vagy remélnék valamit. Elég volna, ha elfelejtenénk emlékezni, ha megpróbálnánk elképzelni, hogyan volna jó, vagy legalábbis jobb, mint most. Jobb, mint amilyen volt. Amikor az ablakból a gesztenyefa zöld gömbjére láttunk. Most rozsdaszínűek a levelek, távozott belőlük a nedvesség. A kijelölt idők szigetek, nincs köztük átkelés, a forgalmat helyettesítik a hasonlítgatások. A gesztenyefa napról napra változtatta színét, napról napra fogyott a levelekből a víz. De mi ezt nem láttuk. Mi szigeteken élünk, tegnap az egyiken, ma egy másikon. Elég volna, hogy bármelyikünk megelégelje az örökös hasonlítgatást. Hogy egyikünk elhiggye, az idő tenger, és a víz alatt lehunyt szemmel belekapaszkodhat a holnap uszonyába. Hogy van olyan hely, olyan magaslat, ahonnan le- és fölnézve egyforma kékben fürdik minden. Mert épp ott a legnehezebb lenni, ahol vagyunk. Abban a bőrben. Ezen az örökké vízhiányos, félkész túlvilágon. Ott, ahol talán szükség van ránk, talán nincs, ahol csak akkor lenne maradásunk, ha el tudnánk hagyni az öleléseket, és nem a bennünk lévő hiányra lennénk fölszögezve. 11
A hasonlítgatás olyan, mint egy betegség, amelytől nem lehet szabadulni. Megtelepszik a szervezetben, egy időre nyoma vész, aztán újra fellobban. Begyullad a szem, mert látni akar. Védekezésül könnyezni kezd. És a könny megint a tengerre emlékeztet, egy utazásra, a nagy sólepárló medencékre, melyek több kilométernyi hosszan sorakoztak a part mentén. A vizük barna volt, nem kék, mint a tengeré. A szem is ilyen medence. Ha elpárolog belőle az idő, a láz fehér kristályai ott maradnak az alján. A só betakarítása azonban nem a mi dolgunk. Aki két dolgot összehasonlít, aki nyughatatlanságában egynél tovább számol, soha többé nem tud megmaradni a bőrében. Bármiről beszél, bármit tesz, a végsőkig futna előre, de nem tud, elvégre a bőrét nem vetheti le. Ezért a testében itt is, ott is tüzek gyúlnak. Nem kell hozzá még egy odavetett szó sem. Az ok, ha kell, inkább egy szó, egy mozdulat elmaradása lehet. Ha az amúgy is lefojtott szervezetben a hiány végképp fojtóvá válik, a sejtekben öngyulladás következhet be. Ilyenkor semmilyen mód nem segít, ahogy a test hűteni szokta magát. A falak átégnek, és amit a testben léleknek nevezünk, darabokra szakad. Kívül ennek csak annyi jele van, hogy a nyaktájékon és a mellen piros foltok ütköznek ki, a bőr márványszerűvé válik. De belül az agyat a leggonoszabb gondolatok járják be. Az ember annak a halálán töpreng, akit szeret. A test és a lélek halálüzemre tér át. Nem lehet tudni, mennyi idő telik így el. Pedig ilyenkor épp az idő a legfontosabb. Egyre sötétül odabent minden.
12
Egyre sötétebb lesz. A medencék alján a lerakódás még láthatatlan, fölötte a víz mozdulatlan, sárszínű. Mozdulatlanul fekszik odabent valaki. Nem tudja, mit tegyen. Rémült időtlenség. És akkor nem ő, valaki más belőle imádkozni kezd. Új testet kér. A testben, akármi az, új lelket. Nem képes végigmondani. És nem biztos, hogy szeretné. De úgy látszik, már ennyi is elég. A homlok és a hát verítékben mosdik. Sótlan, hideg veríték. És a lélek máris úgy tesz, mintha semmi köze nem volna az egészhez. Ő csak meg akarta tudni végre, milyen a só íze.
13