Közel menni
Hasogat a fejem, az autó alig vánszorog. A panelházakra mintha a tegnapi diszkógömb villózása szórta volna oda az ablakokat. Enni kéne. A taxisofőr füle tövében pikkelysömör hámlik, le kell hunynom a szemem, annyira émelygek. A szélvédőt ritmusra veri a rózsafüzér, a visszapillantó tükör alatt lógó ikonról Jézus emeli rám az ujját megrovóan. Olyan, mint a szovjet plakát, amin a decens férfi eltolja magától a vodkát, és azt mondja rá, hogy nyet. Kátya átnyúl felém a hátsó ülésen, megsimogatja az arcomat, a borostámmal játszik. Egyenként érzem az ujjai hidegét. Kint kavarognak a viharfelhők, bent a gyomrom, és még a rádió is hurutosan szól. Az elsuhanó város képe megnyugtat. A szovjet lakótelepek után álklasszikus oszlopokkal díszített, luxusnak hazudott lakóparkok termeszvárai jönnek, aztán a folyó. Jobbra a hatalmas vasúti híd, mellette apró szigeten aranyozott kupolájú kis templom. A túlparton sokasodnak a kioszkok, a buszmegállókban a rosszul öltözött emberek ólmos fáradtsággal az 109
arcukon. A part menti, régi Kijev a legszebb, a meztelen téglafalakkal és a dombos utcákról nyíló hatalmas parkokkal. Pedig ez is tele van a napról napra rögtönzött élet jeleivel: spontán taxiállomások, kéregetők, kartondobozból árult, hamisított parfümök mindenhol. Hatalmas hirdetőoszlopokon majdnem meztelen nők, mellüket hevenyészve felragasztott cetlik takarják ki. Olvasom rajtuk, hogy hosszú szőke hajat veszek, olcsó vízum, idénymunka Csehországban. Graffitiken, hogy Putyin faszfej, Léna szeret szopni, alatta telefonszám. Beállt a forgalom. Kátya fészkelődik, biztosan a kamerájáért aggódik. Idegesíti, hogy nem zuhanyozott már két napja, mondja a zsíros fejbőrét vakarva. Az orvos nem lesz lelkes, mikor levetkőzik. Szét vagyunk esve. Az egyetemnek a közelébe se jutott november vége óta, de valószínűleg mindegy, a téren a kavalkádban úgyis többet tanul. Elnézem a cserepes száját, még mindig lilás a tegnapi bortól. A homlokán a nagy, festékes anyajegy olyan, mint egy harapni való áfonya. A szeme alatt már barnul a monokli. Hallom a hangján, hogy gyulladt a torka az üvöltéstől, és a szeme is hetek óta piros. Az égő gumiabroncsok füstjétől van, az enyém is ilyen. Kicsit félek, súgja szinte mentegetőzve. Nem tudok mit mondani. Még sóhajtani se merek, valószínűleg undorító a szagom. Ráteszem a combjára a kezemet. 110
Fáradt vagyok. Mikor hajnalban végre lefeküdtünk, nem bírtam elaludni. Néztem az ágyon hanyagul szétvetett karjait, a bugyija mellett kicsit kilátszó, félcentis borostát. Egy riportot próbáltam befejezni, de alig láttam a betűket. Pörögtek a képek a fejemben, és elképesztően dühös voltam rá. Fél éve találkoztunk. Nina egy hónappal korábban hagyott ott, elege lett abból, hogy mindig távol vagyok. A Majdanon figyeltem föl Kátyára alig pár nappal azután, hogy megérkeztem az országba. Európai uniós csillagokat festett az arcára, bár a kamera mögött kevés látszott belőle. Kékre és sárgára festett körmei kilógtak a biciklis kesztyűből, a haja a kapucni alól. A barátnőjével volt mindig, igyekeztek a tömeg közepében maradni, két gyönyörű dokumentumfilmes csaj, akiket úgyis minden tüntető megvéd majd, és akikre úgyse lő senki. Gondolták ők. Mindent rögzíteni akart, kényszeresen. Hogy milyen utókort vizionált, sejtelmem sincs. Nagyon közelről filmezte le, ahogyan a rohamrendőrök agyonverték azt a meztelenre vetkőztetett srácot, akinek azóta kint van a képe mindenhol. Véletlenül éppen én álltam mellette akkor, a nyakamba borult, rázkódott a viszszatartott öklendezéstől. Mondott valamit ukránul, nem értettem, angolra váltottunk. Így kezdődött. December végére hozzájuk csapódtam, testközelből figyeltem, ahogy Kátyát a legkisebb ellen111
állás nélkül magával rántja a zűrzavar. Egy darabig azért maradtam Kijevben, mert volt valami mágikus ezekben az első hetekben. Elég könnyű volt eladni a helyszíni anyagaimat is. Aztán már inkább miatta rendezkedtem be. A Nina utáni űrben még volt valamennyi undor, de már nem elég ahhoz, hogy ne essek kísértésbe. Tulajdonképpen szánalmas és nagyon ismerős volt, ahogy reménykedni kezdtem. Reggelente borotválkozás után kötelességszerűen, unottan maszturbáltam a csapba. Menj, udvarolj csak. Gondosan kezet mostam, körömkefével. A téren mindig Kátya közelében maradtam. Egy bomlott enciklopédista megszállottságával, embert nem nézve rohant mindennek a közepébe, közel és még közelebb. Éjjel a kamera nélkül kiengedett és meglágyult, a fáradtságtól megnyúlt az arca. Gyakran magát átölelve ringatózott, a körömágyán véresre volt tépkedve a bőr, de sosem láttam, amikor csinálja. Ültünk az ágy szélén, vagy kint a lépcsőházban, legtöbbször zenét hallgattunk. A társaságában voltak, akik folyamatosan vitatkoztak, akik csinálni akartak valamit a parlamentben, szervezeteket alapítottak és véleményük volt, de Kátyán látszott, hogy nem érdekli a vita. Mintha már semmi ereje nem lett volna ahhoz, hogy saját véleményt formáljon napi tízórányi kamerázás után. 112
A kollégium, ahol laktak, minden este megtelt vidékről érkezett tüntetőkkel, a padlón tucatjával, összegabalyodva aludtak az emberek. Iszonyú lábszag és emésztett borszag volt mindig. A konyhában tízesével kente a szendvicseket, aki épp ráért. Én kétnaponta kihúztam a lefolyóból a hajszálakat. Lefertőtlenítettem a vécékefét. Mint egy megszomorodott, kivénhedt gondnok. Volt valami otthonos, szinte fesztiválszerű az egészben, főleg ameddig el nem kezdtek sebesülteket is felhozni. Feljártam hozzájuk, de először visszafogtam magam. Úgy tűnt, Kátya szinte mindenkit vonzónak talált, akit a velünk üvöltő tömegben látott, simogatta az elnyűtt arcú srácokat, kötözte a sebeiket, aztán néha lefeküdt velük. Sokan csinálták ezt, a szex összefolyt a gondoskodással, a szolidaritással meg a felejtéssel. Nemzeti hősök voltak, meg mártírok, a vak is látta, hogy megéri nekik. Figyeltem, ahogy heteken át rengeteg sráccal félrehúzódott, aztán mikor visszajött, dühödten bámultam, pedig semmi jogom nem volt rá. Éreztem, hogy idegen vagyok, akkor is csak kívülálló, ha ott állok vele a tömegben mindennap. Az első könyvem jutott eszembe – mielőtt újságírónak álltam, hadtörténész voltam. A könyv azokról az orosz falusi nőkről szólt, akik ellenséges katonákkal feküdtek le a második világháború alatt, 113
a verésekről és a csoportos erőszakról, amit kaptak érte. Levágták a hajukat, néha karóba húzták őket. Voltak plakátok is, azokon szép, életerős orosz férfiakat kínált a nőknek az állam. Persze azt akarták, hogy gyereket csináljanak. Mesélni akartam Kátyának azokról a nőkről, de nem tudtam, hol kezdjem. Miért csinálod, kérdeztem egyszer a lépcsőfordulóban rágyújtva, ő meg vállat vont, hogy az ilyen napok után csak az segít, ha valaki megkívánja, a bordái közé vájja a körmét, ha behunyhatja a szemét, és az objektív helyett végre a lába közé figyelhet. A karját simogatva kértem, hogy jöjjön át, oroszul próbáltam beszélni hozzá, ha már ukránul nem tudtam. Valószínűleg nem rólam szólt, hogy belement, csak jólesett neki a lakás nyugalma, és az sem az én érdemem lehetett, hogy elélvezett aznap. Addigra a rohamrendőrök már gyakran lőttek a tömegbe, mindenkiben pattanásig feszült a húr. Véresre karmolta a hátamat, de nem bántam. Utána sem hagytam abba a testőrködést, konokul mentem a kamerája után a jegyzettömbömmel. A szája sarkában aztán állandósult a fanyar mosoly. Azt hiszem, lassan megszeretett, vagy legalábbis a gúny megszelídült benne. Az első hetek láza után kicsit enyhült a kollégiumi kommuna fülledtsége is, a forradalom kezdett megszokássá válni. Aztán átköltöztünk az albér114
letembe. Hamar megértettem, hogy nincs rajtam meg a kamerán kívül egyetlen biztos pont sem az életében. Diadalmasan vette észre minden ősz hajszálamat, és éjszakánként az összes végtagjával rám tekeredett. Közben valami mindig történt kint, apadt és dagadt a téren a tömeg, az elnök elmenekült, a helyzet eszkalálódott. Faggatott a munkámról, és vérre menő vitákat folytattunk a dokumentálás helyes attitűdjéről. Azt mondta, a cinizmus csak önszeretet, én meg magyaráztam neki, hogy értelmezés és analízis nélkül nem tudsz a történethez férkőzni, hogy pont a tárgyad kedvéért kell távolságot tartanod. Nem értett egyet. Nem tudod megtalálni a megfelelő szöget, ahonnan kinyílnak, ha nem olvadsz össze velük, tiltakozott. Keselyűnek hívott, azzal heccelt, hogy fogadásokat kötött a barátnőjével, mikor megyek tovább valami még véresebb országba. Nem mentem volna, de ezt nem tudtam bebizonyítani neki, mert tavaszszal kitört a háború, és tényleg annyi munkám lett, hogy gyakorlatilag menekülnöm kellett a szerkesztőségből érkező levelek elől. Elkezdtem rendszeresen átjárni a felkelőkhöz, interjúztam mindkét oldallal, heteket töltöttem katonákkal és helyiekkel. Kátya könyörgött, hogy vigyem magammal. Nem vittem, pedig nem volt jó érvem, felnőtt ember, és ez mégiscsak az ő országa. Sajtóigazolvány nélkül vi115
szont nehezebb volt mozogni, ez volt a szerencsém. Féltettem őt, főleg mert biztos voltam benne, hogy a katonákhoz is ugyanolyan közel menne, mint a rohamrendőrökhöz a Majdanon. A riportjaimat elolvasta, de a fejét csóválta. Azt mondta, ettől semmivel sem érti jobban, kik ezek az emberek. Ahogy aludt, a keze néha megrándult és a párnába mart. Elkönyveltem, hogy ez az éjszaka már így marad, álmatlanul, pedig a kijózanodás felé félúton a legundorítóbb ébren maradni. Kátyán nem látszott, hogy lefekvés előtt üres szemmel, szinte ájulásig táncolt. Egy barátnője szülinapi buliján voltunk egy klubbá alakított gyárépületben. Nem akart hazaindulni, pedig tudta, hogy orvoshoz kell mennünk másnap. Kurvára nem én akarok menni, sziszegtem a fülébe. Köszönjem meg, hogy kifizeted? Olyan dac volt a válaszában, hogy megbántam. Tudtam, hogy inni is a holnap miatt iszik ennyit, de hogy ez félelem vagy önpusztítás, azt nem tudtam eldönteni. Mikor végre otthon voltunk, hisztérikusan dúdolta a háború főcímdalát, miközben fogat mostam, plive kacsa po Tiszinyi, úszik a kacsa a Tiszán, ne szidj engem, édesanyám, ki fog engem eltemetni, ha idegen országban halok meg. Iszonyú ideges voltam. Basszák meg a háborújukat. Zsibbadt 116
nyelvvel kiabálta, hogy nincs jogom bírálni, nekem senkim nem halt itt meg. Nem tudtam mit mondani. Neked sem, kislány. Érzéketlenre akartam inni magam, minden korttyal csak rosszabb lett. Reggelre aztán elszállt az este feszültsége. A taxiban csupa hála, bűntudat, félős kedvesség. Ahogy a hideg ujjai simogatják az arcomat, abszurdnak tűnik az egész kapcsolat. Az is, hogy van, meg az is, hogy baj van vele. A sömörös sofőr rám néz a visszapillantó tükörben, kérdezi, melyik klinika kell. Mondom, hogy a nőgyógyászat, kacsint rám, mielőtt bekanyarodik. Míg fizetek, Kátya kiszáll, kezében az elmaradhatatlan kamera. Nem tudom, minek hozta, mindegy is. A steril, hűvös és modern épületben egy strasszos fogú recepcióssal beszél, papírokat ír alá, bólogat. Nagyjából a felét értem annak, amit a nő mond. Vákuummal csinálják, altatásban. Ha nincs komplikáció, holnap kiengedik, jó, hogy ilyen hamar elintéztük. Viccelődik, hogy a férje milyen kedves, hogy bekísérte, nyugodjunk meg, szexelni elég hamar lehet majd megint. Tényleg nem én akartam, pedig igaza van Kátyának. Gépiesen megyünk végig a folyosón a nővér után, kezemben egy oldaltáskában pizsama, fogkefe, csoki és papucs. Betettem egy regényt is, hogy legyen mit olvasnia. Nem tudom, mennyire nehéz ez neki. Vissza-visszanéz rám, vizsgálódó tekintettel, 117
aztán bent a kórtermi ágyra ül, mosolyog és elveszi a táskát. Ne aggódj, van ennél fontosabb is, és ez nem is fáj, mondja. A füle mögé tűröm a haját. Dühösebb vagyok, mint amennyire bűntudatom van, pedig az is túl sok. Azt mondja, nagyon halkan, hogy jövő héten elmegy, kisírta az egyik önkéntes hadtest vezetőjénél, hogy velük mehessen forgatni. Magyarázatnak szánja, azt hiszem. Már napok óta tudom, vártam, hogy mikor vallja be. Nyitva felejtette a laptopját. Azóta akciós repjegyek után kutatok. Hozok neked egy golyóálló mellényt, mondom. Mosolyog, és beleborzol a hajamba. Kickstarteren is lehet pénzt küldeni, tankra gyűjtünk, teszi még hozzá vigyorogva, mielőtt a nővér kitessékel.
118
Ugyanaz a vér kering
Felkiabál, hogy jöjjek levest enni, pedig nagyon korán van, ébren sem kéne lennem. A lábam is lelóg a gyerekágyról, az ágyamról, idejét sem tudom, mikor aludtam benne utoljára. Ő viszont ugyanolyan, kis fazékkal a kezében egyensúlyoz a kerti asztal felé, kimered a kakas lába az edényből, szárny, máj, porcos nyakak, zúza. Azt mondta, ezt mind meg kell ennem. Sót nem szabad, ilyenkor az rosszat tesz, felvizesedsz tőle. A müzlimet kidobatta, felejtsem el. Most levest kell enni, hogy erőre kapjak. Ráhagyom, inkább nem vitatkozom. Egy rakás vörös macska cikázik a lábai között, képtelenség megkülönböztetni őket, direkt annyi van, hogy észre se vegye, ha párat kilapítana egy autó. Nem rúg feléjük, nem botlik meg, még csak nem is lassít. Tudja, hogy nem lépnek alá, azt is tudja, hogy figyelem föntről, vigyázni próbál. Mikor odaér az asztalhoz, elindulok kifelé, ő közben kanalat húz elő az otthonkája zsebéből, megtör-
121
li a konyharuhával, és a csupasz asztalra teszi. Még langyos lesz, mikor a számba veszem. A lócára mutat, aztán eltűnik, biztos szalvétát hoz. Hideg van még, alig kelt fel a nap. A szomszédos gazdaságból fülledt, édeskés eperszag jön be az ablakon, kívánós leszek tőle, de nem lehet epret szedni, mert az egész gazdaság be van kamerázva. Röhejes, itt a semmi közepén, a bekötőútról senki nem kanyarodik le emiatt a másfél utca miatt, a város meg majdnem fél óra kocsiút. Szivárog a mellem, nézem, ahogy lassan átüt a tej a pólón, megborzongok, ahogy rám hűl a nedvessége. Vihar jön, szinte fémes az ég, lehet, hogy ezért ilyen erős az eperszag is. Edd csak meg a zúzát is, Husika, nagyon puhára főztem, szinte a fülembe súgja hátulról, a szívbajt hozza rám. Megtörölném a kanalat, de nem merem, itt áll fölöttem. Föntről lehallatszik az ébresztőórám csörgése, ezek szerint épp hét óra van. Mikor a mama megint felbukkan, nála van a gyerek, topog, ring, ringatja, a nyaka redői egyszerre szolgálnak fűtőtestként és esernyőként, ki se látszik alóluk a gyerek arca. Azt mondja Szonja, hogy a baba pár hete kezdte a fogzást, azért ilyen nyűgös, gügyögi is neki a mama, hogy édes kincsem, Lénocska, bírd ki még egy kicsit, szívem, jobb lesz majd nemsokára, elmúlik, meglátod. 122
Esni kezd, a hajamban, a köntösömön, az arcomon cseppekké dagad a permet. Rég voltam fönn ilyen korán, pedig hosszabb lesz tőle a nap. Lassan kimegy belőlem a kábaság. Kanalazom a forró levest, érzem, ahogy a gyomromig csorog. Elsőre a gondolatától is rosszul voltam, főleg, hogy éhgyomorra egyem, most mégis jólesik. A fazék még a gyerekkorunkból maradt, Gagarin repül a felhők fölött, a kezében vörös zászló, felette vörös csillagok, nem engedem kidobni. Olyan isten viszont nincs, hogy leszopogassam a kakas lábáról a húst, majd odadobom a macskáknak, ha nem figyel. Nem akarok a gyerekre nézni, csak még jobban szivárog tőle a mellem, az is elég, hogy hallom a nyöszörgését. Ha nem vigyázok, a mama a kezembe nyomja. Szonja rossz bőrben van, hiába, hogy már öt hónapja szült, még mindig a császár hegét fájlalja, azt mondja, ködös a feje, nincs kedve semmihez. Nekem sincs. Üres arccal rázza a bölcsőt, tologatja a kocsit a göröngyös kertben, a krumpliágyástól a sitthalomig, míg a mama meg nem szánja, és el nem küldi aludni, vagy úgy csinál, mintha azonnal takarítani kellene, és Szonja hálásan ganézza a fürdőszobát, minden úszik a hipószagban. Lehuppan mellém a mama, fél kezével a vállamat simogatja, úgy néz ki, a gyerek végre elaludt. 123
Megcsináltad, Husi, látod, nem is volt olyan nehéz. A levesbe bámulok, eszem. Hagyjál, mama, ne csinálj ügyet belőle. Nem kell érzékenykedni, kicsim, én is elrakattam hármat, mégis ember lett a többiből. Szálljál le rólam, nem panaszkodtam. Csak fáradt vagyok. Elhallgat, az ajkába harap és a karomat paskolgatja. Ez nem elrakatás volt. Nézi a mellemen a foltos pólót, és a fejét csóválja, de annyi esze nincs, hogy a gyereket arrébb vigye, érzem az illatát. Éjjelente azt álmodom, hogy egy tejfehér vizű akváriumban lebegek, csecsemőszájú aranyhalak tátognak körülöttem, a mellemet keresik, a köldökömből hússzínű tavirózsa indája igyekszik a felszín felé. Egy uszonycsapás, és az egyik gyerekké változik, tátog, elpattan a nyálbuborék a száján, kibuggyan egy másik buborék, és elrepül, a felszíne szivárványos. A gyerek szívni kezdi a mellemet, megnyugszom, megnyugszik a légzésem is, béke van. Akkor felnéz, a tekintetembe fúrja az övét, és belém harap, nem tudom leszedni magamról. Ordítok, erre ébredek. Nem emlékszem, az én gyerekemé volt-e az arca. Tulajdonképpen nem is tudom, ennek fel tudom-e idézni a vonásait pontosan, ha megpróbálom, csak 124
Kolja újszülöttkori arcát látom. Akkor valami tiltakozni kezd bennem, az öt éve volt, nem szabad hagyni, hogy összekeveredjenek, Koljának ehhez semmi köze. Van benne valami szentségtörés. Mikor Szonja felébred a szomszédos gyerekágyban, épp a fejés közepén vagyok. Mindennap fejek, rengeteg tejem van, sterilizált üvegekbe gyűjtöm, mindegyiken ott a cég logója, két petevezeték ölel körül szív alakban egy méhet, benne masnival átkötött embrió, alatta félkörben a szlogen, hogy „Életet adunk”. Jégakkut teszek melléjük, naponta viszi őket a futár. Úgy döntöttek a szülők, hogy maradnak, míg megerősödik a gyerek, útlevelet is kell intézni neki, meg amúgy is: tíz órát nehéz repülni egy újszülöttel. A cég közvetíti ezt is, garantálják, hogy nem iszom és nem dohányzom. Zümmög a mellszívó, a bal mellemből az üvegbe lóg a csöve, egyenletes ritmusban szorítja, engedi, szorítja, engedi. Lehunyom a szemem, végre nem feszül annyira mindenem. Szonja nem örül. Hugi, megígérted, hogy abbahagyod. A rég lepattogzott fekete lakk maradékát kaparássza a körméről, hol az arcomat, hol a mellemet nézi, a pumpa kínosan zümmög a csendben, röhöghetnékem van tőle. Behunyom a szememet, így könnyebb, megcsinálom, mert undorít és mert meg tudom csinálni. 125
Olyan, mint a falcolás meg a bulimia. Figyelek, hogy az utolsó cseppig lefejjem, mert maga a szívás is serkenti a tejtermelést. Azt olvastam, hogy ha eleget csinálom, még csak nem is csökken a mennyiség. Természetellenes, és ettől jó. Behunyom a szememet, és mintha pornó lenne, csak el kell képzelni, és megindul. Elképzelem a babát, hogy tejszagú és a szemembe néz, megnyugszunk, kibuggyan a szája sarkán egy nyálbuborék, nem harap meg. Tartom a gerincét, különben összecsuklana, apró kezekkel nyúl az arcom felé. Gyűrögetem a kispárnát. Szonja nem érti, neki nem ment a szoptatás, gyűlöli, szerintem meg sem próbálta igazán. Az ablakhoz megy, a kertbe bámul, a lócán a mama Lénát ringatja. Motyog magában, mozog a szája, de nem hallatszik fel semmi. Szonja arca fakó, mikor az ágyam szélére ül, a telefonját tekeri. Hallod, Hugi, kibaszottul elegem van. Tényleg dolgozni van kinn, vagy lelépett? Lelépett, hetek óta fel sem veszi, akkor sem, ha rejtett számról hívom. Gyáva fasz, ne foglalkozz vele. Én csak egyszer találkoztam vele, egész normálisnak tűnt, de olyan bűntudattal nézte Szonja hasát, mint aki nagyon meg van lepve, mert mindig ki szokta húzni időben. 126
Erről eszembe jut az öreg szülész-nőgyógyász, aki bent hetente megmérte a tömegünket és a hasunk kerületét. Tilos a dildó, lányok, minden alkalommal ezt mondta, mikor elengedte a centit és felnézett ránk, vigyázni kell a méhfalra, nem lehet huncutkodni. Ezt az egyet tudta, mint egy papagáj, örült magának, heherészett, a hasunkat paskolta, kurvára untuk. Bár nem jobban, mint amúgy az egészet, semmi nem történt egész nap, elfolytak a hetek, ment a tévé. Bármennyi időnk volt, hogy azon gondolkozzunk, mi a faszt keresünk ott, emlékezzünk rá, hogy meggondolni késő lenne, mert már rég gyökeret vert az a valaki, szívhangja van, rugdos, ugyanaz a vér kering bennünk, mégis idegen. Átteszem a gépet a jobb mellemre, a balt letörlöm egy nedves törlőkendővel. Ülünk a csöndben, Szonja a mellszívó csövét bámulja megbűvölve, a meg-megszakadó csordogálást, a lassan megtelő üveget. Olyan arcot vág, mint aki mindjárt sírni kezd, gyorsan inkább oldalba bököm, és odatartom neki az üveget, megkérdezem, kér-e. Horkanva felnevet, egy pillanatra azt hiszem, felháborodik és kiakad, de nem. Már folyik is a könnye, miközben nevet, folyik az orra, mindene. Nem tudom, magát sajnálja-e, vagy engem. Trombitálva orrot fúj, aztán közelebb húzódik, a vállamra hajtja a fejét, és egy pillanatra óvatosan 127
megtapintja a mellemet a pumpa fölött, a másik kezével átfogja a derekamat. Hallod, azért ez elég undorító. A tej? Nem, bazmeg, nem a tej, az egész helyzet. Nem undorító, az nem jó szó. Tétovázik, nem meri mondani. Amit én is gondolok. Természetellenes. Persze ember az űrben, mi az, hogy természet. Két napja vagyok itt a mamánál, azóta fészkelődik, kérdezni akar, hogy milyen volt, mi volt benn. Hasonlított-e rám a baba. Hogy hasonlított volna. Miért nem szóltam neki az egészről, csak a legvégén. De nem kérdez, mintha tartana tőle, vagy túl sok neki a saját baja. Elmosolyodik, megtapogatja a pumpa fejét. Olyan ez az izé, mint egy gramofontölcsér… Mondjuk, ha gazdag lennék és negyven, lehet, hogy én is befizettem volna rá. Nem mondok semmit, de persze, egyszerű az egész, Szonyecska, persze hogy ezt csináltad volna, nézz magadra, nincs mit túlgondolni ezen, ha van pénzed, kifi zeted, ha nincs, akkor csinálod magadnak, mint az állatok. Vagy csinálod másnak. Harminc alatt vagy, hetero és egészséges, volt már egy komplikációmentes terhességed, ennyi kell. Kajapénzt, ellátást kilenc hónapig adnak, egy hónap 128
bentlakás, tizenegyezer dollár a végén. Felárat kapsz, ha kínainak is megcsinálod, kacsintott az orvos, mikor az orrom elé tolta a szerződést. Biztos nagyon érdekelné Szonját, mennyi a felár és belementem-e. Bocsánatot mormol, látja, hogy ez sok volt, én a fal felé nézek, remeg a gyomrom. Ha megsimogat, biztos, hogy én is elbőgöm magam. Elvagyunk, tiszta szánalom az egész. Fölkel, beágyaz, eligazgatja a díszpárnát. Háttal állva mondja, hogy remélem, legalább enni rendesen adtak. Ennyi vitamint életemben nem ettem, papírom is van róla, megmutatom, ha akarod. És még kakaslevessel sem terrorizált senki. Próbálunk nevetni. Egyébként aránylag normális volt a hely, egy becsődölt hotelből alakították át. Valami ipartelep szélén volt egy színesre pingált irodapark, abban volt ez a hotel, egy fitneszterem, szusi, pizza, csupa megcsinált ember. Eleve semmi értelme nem volt hotelt nyitni ott, nem is értem, a bal parton van valahol a város seggében, azt sem tudtam, hol vagyunk, ahogy a taxi hozott. A vitaminról Kolja jut eszembe, megkérdezem Szonját, beszélt-e már vele ma. Rendeltem neki új pizsamát, gyerekvitamint meg legót, talán egy hete, azt se tudom, örült-e, de nem merem felhívni az anyósomat, gyanakszik rám így is, hogy hazudtam 129
neki az olasz munkáról. Mikor videóhívás közben meglátta, nem hitte el az anyaotthon kertjéről, hogy Milánó mellett van, Jura meg nem foglalkozik vele, hogy rendesen falazzon. Szonja azt mondja, tegnap beszéltek, valami víziszörnyes mesét néz, ha épp nem azt kérdezi, én hol vagyok, folyamatosan bálnákról és polipokról magyaráz. Belém nyilall, mennyire hiányzik, egy percre kitisztul belőlem a kábaság. Szonja hirtelen témát vált, azt kérdezi, hogy amúgy hányan voltunk egy szobában, meg egyáltalán, mit csináltunk egész nap. Olyan kíváncsi vagy, mintha kedvet kaptál volna. Nekem a terhességgel nem volt sok bajom. Van benne valami dac, mintha lemaradt volna valamiről, mintha irigyelne valamit, nem tudom, a pénzt-e, a rengeteg tejet vagy a gyerek hiányát. Hogy vége. Bennem volt, messze van. Vagy mindezt együtt. Nem akarom mondani neki, ha annyira tetszik, hajrá, menjen és csinálja. De azt azért ne higgye, hogy itt nincs következő lépés. Kinek a hiány, kinek a gyerek. De gondolni sem akarom ezt, semmi értelme bántani. Szóval először csak egy szerencsétlen lány volt mellettem, akiben már a negyedik lombik nem ma130
radt meg, nem is emlékszem a nevére, hamar eltűnt. Megváltak tőle, túl sok lett volna vele a baj. Aztán jött Marina, onnantól jobb volt, kicsit olyan, mint egy osztálykirándulás. Kiszöktünk cigizni éjjelente, gondolatban legalább ötször előre elköltöttük a pénzt, amit csak a végén adnak oda. Cigizni? És ha elkapnak? Akkor kész, ennyi. Bár szerintem van az a pénz, amiért az orvos úgy csinál, mintha nem történt volna semmi. Csóválja a fejét. Marina azt mondta, annyira tehénnek érzi magát az ikerterhes hasával, hogy ha kész lesz, mindent megcsináltat. Kés alá fekszik kisajakplasztikára, nézzem meg, milyen ronda, lifeg és csatakos, mint egy bulldog pofája. Ültünk meztelenül, terpeszben a zuhanyzó padlóján, mint tíz éve a tornaöltözőben. Szerintem az övé pont úgy nézett ki, mint az enyém. Az a legjobb a terhességben, hogy legfeljebb akkor látod, ha tükör fölé guggolsz. Bűntudatom volt, hogy mennyire élveztem, hogy pár hétig semmit nem kell csinálnom, nem akarhat tőlem senki semmit, csak hogy egyek rendesen, ne maszturbáljak, szedjem be a vitamint és maradjak a seggemen. Három nappal a szülés után már kint is voltam, a lábam között lüktetett a gátmetszés hege, egyetlen utazótáska volt csak nálam, meg egy vonatjegy, 131
olyan sóherek voltak, hogy másodosztályra szólt az is. Marinának még volt egy hete, mikor elköszöntünk egymástól, a hatalmasra duzzadt hasával olyan volt, mint egy gyerekrajz. Szonja figyeli, ahogy megindul a vihar, visszasötétedik a reggeli ég, valahol messze villámlik is. Hirtelen megint üres az arca, pedig azt hittem, ki lehet rángatni ebből, de amint elengeded, összecsuklik, visszasüllyed. Felírtak valami nyugtatót neki, míg magára nem talál. Azt mondja, hogy reméli, valami mást is főz a mama, mert a tejszaporító levesétől már csömöre van így az ötödik hónapra. Csináljunk lekváros batyut, ahhoz van minden. Csináljunk, úgyis túl sok lett a kovász. A gyerekre gondolok, vagyis nem gondolok semmi konkrétat, csak a fejemben van. Kísért az a pár körvonala, ami beégett az agyamba. Nem tudok hazamenni, olyan, mintha megcsaltam volna mindenkit, idegenek testéből nőtt az én testembe, lemosni, kimosni nem lehet, csak elfelejteni. A saját kisfiamat akarom, de nem most, hogy már tényleg valaki, hanem úgy, ahogy az elején volt, felsírás után, öt évvel ezelőtt, oda akarom visszahurkolni az időt. Gyűröttek az apró talpai, imádják a nővérek, mert sokat alszik és haja is van. 132
Már nem jön semmi tej belőlem, hiába szívja a gép, csak fáj, kikapcsolom, Szonja észbe kap, segít leszedni a mellemről a pumpát. Szerintem soha életemben nem ért még így hozzám. Törölközőt simít rám, visszanyom az ágyba, valahogy erőtlen vagyok, nem tudok tiltakozni. Mindjárt jön, azt mondja. Csukódik mögötte az ajtó, tíz perc múlva Lénával a karján jön vissza, a kezében a cumisüveg a frissen kifejt tejemmel, azzal eteti. Óvatosan nézi, hogy dühös vagyok-e. A kezembe adja, nem is tudok tiltakozni. Lemondtam a futárt, Hugi, jobb lesz így, azt mondtam, alkoholt fogyasztottál, hogy ne baszogassanak. Kurva jó, ha semmit nem én döntök el, ugye? Dühös vagyok, de hálás is, gombóc van a torkomban. Hagyom magam. A Szonja-arcú Léna apró ujjaival a kulcscsontomba kapaszkodik, szívja az üveget, ott van rajta a logó. Bejön a mama is, állnak az ajtóban, nem szólnak semmit, szerintük ez már tapintat. Léna eszik, a fal felé fordulok, kicsit följebb húzom magunkra a takarót. A mama megfogja Szonja vállát, és elhúzza az ajtóból, most jön az a rész, hogy meg kell ennie a maradék kakaslevest.
133
Én itt vagyok, te hol vagy
Mint a novemberi fagyban a birsalmának, olyan ráncos volt az arca, szinte látni lehetett a töpörödést, mint a természetfilmek felgyorsított videóiban. Aludttej-, fafüst- és disznószaga volt, az olcsó öblítő illatát talán csak én képzeltem hozzá még évekkel korábbról. Ahogyan a szája sarkát rágta, a tokája langyosan és lágyan rezgett, mint a kelt tészta. Megint azt gondolta, utoljára találkozunk. A kisszéken ült, a botja minden ötödik percben a padlóra koppant, le kellett hajolni érte, és visszatámasztani. Hallgattunk. A házuk a kisváros szélén állt, ott, ahol az utcák beleomlanak a teljesen üres tájba, a láthatáron víztorony, a cukorgyár sziluettjei, sárgásszürke fűvel borított parkok. A rendszerváltás utáni reményteliségben gyorsan felhúzott, ócska és rikító színű házak tátongó ablaküregekkel, előbb a tulajok kínálták őket, aztán buja rommá csupaszodva már ők magukat, telefonszámmal az ablakokon. Mára már csak macskák dugnak a kiürített szobákban. 209
A termelőszövetkezet, az almafák, a cukorgyár és a szénakazlak csak az öregek emlékeiben kísértenek, de jobb is, hogy kísértenek, mert ezt a tájat az almafák nélkül szeretni képtelenség. Senki nem megy már messzire, a világ lassan a kertkapuig szűkül, a fényképekről lenéző, pirosra retusált szájú halott rokonokra, a szembeszomszéd visszeres lábára. Az események éppúgy privatizálódtak, mint a termelőszövetkezet – valakik jöttek, és magukkal vitték őket, egy darabig azt lehetett gondolni, visszatérnek, idővel aztán lehetett vállat vonni és továbblépni, ha zsákutcába is. Itt bezárták, de máshol talán kinyitják a boltot. Kora reggeli hidegben sétáltam a házhoz a vasútállomástól, nem szóltam, hogy jövök, mert tudtam, úgyis otthon találom őket. A szobában semmi sem változott, csak a fényképek cserélődtek évről évre, mintha nem is a külvilágban, csak itt a képkeretek között öregednének az unokák. A látogatások monotóniája mindig ugyanoda öltötte vissza az időt, mintha az országok, utak, szakítások, az egész zagyva élet csak a kellően bazári hátteret volna hivatott kirajzolni a hazatérés unásig begyakorolt előadásához. Hogy vagy kislányom, jól, és te, én is, köszönöm. Annyi sok eső esett, leverte mind a szilvát a fáról, arra Pesten is esett? Most megzavarodott, a rutin megtört: megbomlott az idő, amikor legutóbb kórházba vitték. A fo210
lyosón kóválygott, amikor az orvosok megtalálták, évtizedekkel azelőtti történetekbe és tájakba gabalyodva. Nem értette, hol van, menekülni próbált, de hiába, a valóság csak otthon talált vissza hozzá. Azóta jobbára zavartan ült, a szomszéd ellen ágált, aki őrült vénasszonyozta, de kicsit bizonytalan volt az igazában. Nem tudott visszatalálni a kertkapun belülre, az otthonos mondatokba. Nem lehetett már a szemébe nézni, semmi nem látszott a hályog miatt, a hangjából sütött a rettegés. Annyi öntudat volt még benne, hogy érezte a környezete ráhagyását, az oda nem figyelést, hogy mindenki már előre tudja, hogy úgysem marad le semmiről, ha nem hallgatja meg, amit mondani próbál. Nincs is már itt a nagymama, elnyelte az ostobaság. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan beszéljen az önelvesztés új élményéről, a határmezsgyéről, ahol még érzi, hogy a világ és a saját tudata egyszerre válik beláthatatlanná, csupa köd minden emléke, így aztán amúgy se látni semmit, se kívül, se belül. Nem volt készen kapott nyelve az elbutulásra, amivel magyarázatként összefoghatta volna a zavarodottság pillanatait, csak tudta, hogy egyre gyakrabban kell arra várnia, hogy valami ismerős részlet felvillanjon a ködben, és kicsit ki lehessen látni a mostból. Semmit nem olvasott soha, a Szabad Földet meg az imádságos könyvet leszámítva, így aztán, ha 211
beszélnie kellett a napok folyásán, Kádáron és a családon kívül bármi másról, semmilyen közhely nem sietett a segítségére, a nyelve olyankor igazán a sajátja volt. Újabban beleköltözött a halál. Mikor levest akartam szedni a tányérjába, azzal utasította vissza, hogy nézzem meg, mennyire kövér volt a szembeszomszéd is, akkorára hízott, hogy méretre kellett neki koporsót csinálni, az kéne még, hogy ha ő ekkorára hízik, spórolásból elhamvasszuk. Bár akkor visszajár majd átkozni minket, tette hozzá. Haza kell vinni a kórházból, hát ottan bizonyosan nem lesz jobban, mondogatta a papa a szökési kísérlet után, és mivel a hatágyas kórházi szobában már így is nyolcan voltak, előbb-utóbb mindenki ráállt. És a papának igaza lett, az udvar, a kutya, az unokafényképek, az eltörölgetés után is kicsit zsíros tányérok lassan visszahozták, ha nem is a mindenre emlékezés szabadságát, de legalábbis a kulcspillanatok tisztaságát, amelyeket a nagymama újra és újra megforgatott az emlékezetében. Amíg ezek a történetek szem előtt voltak, magánál volt, és néhány pillanatot leszámítva nem tűnt úgy, hogy észlelné, kizárólag a saját élete emlékeinek ebben a szelektív zárkájában van annyi önazonosság, hogy a lázasan tekergőző álmok megbízhatóan váljanak el a Trabant megvételétől vagy az első dédunokája 212
megszületésétől. Emlék, táj és az emlékező beszéd rítusai – sétabot. Eldől, felállítjuk. Nem tudtam nem gondolni a korábbi életére, amiről csak unszolásra, ellentmondásosan beszélt. Megérkezése a faluba regénybe illő volt, legalábbis abban a formában, ahogy elmesélte. Megszült valahol Budapesten egy tizenéves cselédlány, aki ijedtében a csecsemőjét az államra testálta. Az volt a nagymama. Aztán néhány évvel később valahol megbetegedett egy öreg parasztasszony egy helyen, amit tanyának is lehetett volna nevezni, ha a termelőszövetkezet nem zavarta volna össze az emberek nyelvét épp abban a pár évben. Betegen nem lehet kenyeret dagasztani, így aztán a parasztasszony férje fogta magát, és kijárt maguknak egy kislányt az árvaházból, jó lesz az majd segítségnek. Kilencéves volt a nagymama. Hogy cselédlány szerelméből vagy erőszak útján fogant-e, hogy orosz vagy német katona, vagy a zsidó háziúr vére folyt az ereiben, azon az árvaházban még nem gondolkodott, bár később se nagyon. Vitte a vonat, a menetszél fújta ki belőle a várost, vagy legalábbis így képzelem én, mert ha otthon is volt valaha abban a budapesti világban, mára már nem tud a falu előtti hangján beszélni. A parasztember keveset beszélt, kicsi volt, és szigorú. Volt egy disznója. Gyakran szalonnázott, 213
ült a napon, sárgára izzadt ingnyakkal két etetés és kapálás között, kezében a bicska, karéj kenyér, pont úgy, ahogyan a hozzá hasonló embereket elképzeljük a mi nagyon más életünk felől. Egyik szalonnázás során a saját disznóját látta jönni, de nem az ól felől, hanem kintről a mezőről. Volt egy koca valahol nem messze, amiatt volt muszáj a disznónak kitörni az ól ajtaját, de a dolga végeztével hova máshova ment volna, mint haza. Az öregember meglátta, letette a szalonnát, elkapta a disznót, és határozott mozdulattal kiszúrta a szemét a vasvillával. Viszszaült a szalonna mellé, nézte, ahogy a fájdalomtól őrült disznó elfut, és folytatta az evést. Arról nem szól a családi fáma, hogyan lehet, hogy nem bántotta az őrjöngő disznó. A mellette álló döbbent kislánynak elégedett vigyorral csak annyit mondott: most már nem fog elszökni. Ő meg csak nézte ámulva a vak disznót, aki körbe-körberohangált, a kerítésbe ütötte magát, és nem tudta, hol van. Nem félt tőle, de azért inkább felmászott a fára, mert úgyis le kellett szedni a cseresznyét. Ezután nem sokkal lehetett, hogy egy cséplőgép megvágta, és amikor saját vére látványától elájult, arra tért magához, hogy egy kórházban fekszik. Mikor és hol, nem tudta, valamikor az ötvenes évek elején lehetett, amikor szinte csak krumpli került az asztalra, de biztosan ötvenhat előtt, a kórházban 214
pedig korábban sosem járt. Akkora gipszujjai voltak, mint a gesztenyefa levelei, és a szappanszagú doktor azt mondta, vissza kell járnia ellenőrzésre és sebtisztításra minden héten. A doktor hideg keze, a szappanszag és a kedvesség mind elég volt hozzá, hogy várja ezeket a napokat, a hosszú magányos gyaloglásokat a pipacsokkal borított mező mellett, ahol a görnyedező emberek mind odaköszönnek neki, cukorral borított zsíroskenyeret adnak a kezébe, ami úgy ropogott a fogak között, mint a homok a cipője alatt. Sáros dűlő, mezők nyárfákkal és pipacsokkal, az út a cukorgyár felé kanyarodik, beér a városba, ami a lassan kihűlő pesti emlék miatt még kicsinek tűnik, de majd asszony korára nagyra nő és szinte elérhetetlenné válik. A város szélétől nem messze a frissen felhúzott kórház állt, mozaikjain az új idők szelétől lobogó hajú, menetelő emberekkel. Jól tudta az utat, ment a tűző napon minden héten, lassan már behunyt szemmel is tudta volna, akár a vak disznó is lehetett volna, bár akkor nem lenne mit kötözni az ujjain, gondolta. A nyolcadik héten a doktor a székre ültette, és azt mondta, hogy most utoljára veszi le a kötést, most már minden meggyógyult, csak a szemét csukja be egy kicsit. Ahogy a hűvös kezek óvatosan lecsavarták a gézt, a félig lehunyt szemhéján át látta, hogy az ötágú gesztenyefalevél helyén most csak négy ujj van, 215
a mutatóujja helyén csak egy csonk maradt, és a hiánya úgy ásít bele a szemébe, hogy a világ megint forogni kezd és feketévé változik. Úgy ment haza, hogy az ujja viszketésén kívül semmi másra nem maradt figyelme. Város széle, cukorgyár, mezők nyárfákkal és pipacsokkal, sáros dűlő, aztán végül a tanya, a vályogház a kúttal, a vak disznóval és a karikás szemű öregasszonnyal. Tíz ujj oda, kilenc ujj vissza. Az érzékek bátortalanul dörgölőztek a valósághoz, mint egy sereg éhes macska, ívbe fordult gerinccel és felmeredő szőrrel, hiszen hogyan is lehetne bízni bármiben, ha így eltűnik minden, ha érezni az ujjat, ami nincs, ha hetven évvel később tudni az utat, de másmerre visz, tudni lehet az évet, de nem tudni a napot. Ha jobbra, a pocsolyás úton csak a szomszéd jön a kérdéseivel, hogy magadnál vagy-e még. Akkor tényleg jobb készen állni a pisával teli vödörrel, hogy megvédd magad. Már megint a kórházban volt, nem a pipacsos út végén álló kórházban, hanem az újabban, ahol eltévedt. Most is megvolt a maga elképzelése a valóságról, de nem is csoda, ha egyszer a test lassan lázadni kezd, hályoggal zárja ki mindazt, ami öszszezavarhatná, a lábak elgyengülnek, hogy még véletlenül se legyen jól ismert út, ami ismeretlennek 216
bizonyul. Ebben a világban, ahol idővel elfolytak a határai önmaga számára is, ahol a hályog mozivásznára vetített emlékeken kívül sok néznivaló nem volt, nem számított már, hogy merre vezet bármi, maradt az udvar, az unokák és a változatlan tárgyak makacssága, a részleteké, amik már szinte inkább az ő, mint a külvilág részei. Innen nem mozdulva még be lehetett járni a fontos pillanatok póznái mentén az emlékeket újra és újra. A kedvenceit el is ismételte mindenkinek, azokról tudtuk, hogy a családi legendáriumba szánja őket, és nekünk muszáj lesz továbbmesélni a saját gyerekeinknek, népmesei pontossággal ismétlődő nyelven, ugyanazokkal a szavakkal. Az elmesélések százai már amúgy is szinte kitaposták belőlük a valóságot, de történetnek azért jók lesznek. A gyerekei születése, az első unokája, amikor óvodásként fejvesztve menekült a libák elől, amikor nem volt meg a szemüvege, és sütőpor helyett zselatint kevert a süteménytésztába. Amikor a puli megette az összes palacsintát. Amikor az anyja végül megkereste egyszer, ő pedig az erkölcsös falusi lány büszkeségével küldte el, mit is kellene tennie egy valaha megesett pesti öregasszonnyal, ha egyszer neki családja van. Az emlékezet kevésbé kitaposott útjain, a hétköznapok kis részleteinek tájain pedig már nem jár senki, bár az is igaz, hogy annak a nagy része már a 217
megtörténtükkor is csak őrá tartozott. Emlék, táj, szavak mind megülnek az ismétlődésben. Felhívom telefonon, mikor végre hazaengedik megint a kórházból – hogy vagy, kislányom, jól, köszönöm, és ti, megvagyunk. És mit csináltok? Hát, lecsuktuk a tévét, oszt hallgatunk, unatkozunk kissé.
„Kívül közöny, belül tériszony” – mondja Vonnák Diána egyik írásának hőse. Pedig kívül is mekkora tér van ezekben a novellákban: az egész tágas és ismeretlenül ismerős táj Indiától a Közel-Keletig, Ukrajnától az Atlanti-óceánig, de semmi egzotikum vagy úgynevezett tarkaság, csak drámai szögletek és kiszögellések. Olykor nem tudni, a hősök hol vannak éppen. Merre lehet az Orot-domb? És messze van-e a tajga, ahova egy kislány egyedül indul az altatóktól bódult anyja mellől? Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk. Zuhan, de valaki elkapja – az értékes hegedűt. Az emberek ezekben a novellákban inkább érzékelik, mint értik egymást. Mint akiknek nincs a világban és egymásban helyük. Tompa Andrea