A havas táj elindul
Volt egyszer egy havas táj. Fehér volt, csendes és nyugodt. Ilyennek képzeljük, ugye? Csakhogy ez a havas táj se nem volt fehér, se nem volt csendes, nyugodtnak pedig végképp nem nevezhető. Épp ellenkezőleg: tarka volt, hangos és nyughatatlan. Merthogy ez a havas táj egyszer elindult… Ez régen történt, amikor még nem volt meglepő, ha esténként apró angyaltollpihék sikálták tisztára a csillagokat, ha reggelente kentaurok vágtattak át az égen, amikor még gyakori volt, hogy a lidércek villámokkal kidobóztak, százlábú halak bújócskáztak a sziklák között, és egy-egy virgoncabb reggelen akár hetvenhét Nap is megjelent a tenger fölött. Akkoriban történt az is, hogy ez a havas táj elindult világot látni… Csendes, nyugodt volt a környék, csak néhány eltévedt lábnyom tipegett hazafelé zuzmóteáról és kályhaduruzsról ábrándozva.
10
A havas táj elégedetten nyújtózott, ropogtatta a friss hópihéket, riantatta a befagyott tavak jegét, és hallgatta a téli álmok szuszogását. Ezt nagyon szerette, ezeket a hosszú, bolyongó álmokat, tenyerébe merített belőlük gyakran, füléhez emelte, úgy hallgatta. Ezekből az álmokból tudta, hogy mennyi minden történik a világban, mennyi szép és csúf, boldog és szomorú keveredik össze az alvók lelkében, fák gyökerében, pockok remegésében, törpék szakállkócaiban, emberek homlokráncai között. Hallott titkokat, mosolygott félénk vallomásokon, együtt izgult a várakozásokkal, dajkálta a felsóhajtott emlékek didergését. Azon az estén, miután az utolsó eltévedt lábnyom is hazatalált már, a havas táj akkorát sóhajtott, hogy a fenyőfákról mind lehullott a hótakaró, és a tavak bőrén jégvirágok fakadtak. Ő bizony elindul, ő bizony kalandot akar, nem fog tovább mások álmai
