Előszó Ennek az elbeszélésnek a megírásával Hitchcock előtt kívántam tisztelegni, és segíteni egy körzeti újság, a Nasone dei Prati (Prati nagyorrú) terjesztését, amit néhány fiatal barátom készít. A nagyorrú itt utcai kutat jelent, amely friss vízzel látja el a járókelőket, és amit a csap különös formája miatt neveznek így. Fontosnak tartottam, hogy a cselekményt Róma Prati nevű kerületébe helyezzem,
itt lakom ugyanis több, mint ötven éve, ezért kitaláltam, hogy Montalbano Rómába érkezik, és egy barátja, - akinek viszont el kell utaznia a fővárosból -, átengedi a garzonlakását. A lakás konyhája egy hatalmas hátsó udvarra néz. Azt az udvart írtam le, amelyet éveken át láttam az ablakomból.Természetesen az udvarra néző lakásokban élők teljesen a fantázia szüleményei, semmilyen kapcsolatban nincsenek azokkal, akik valójában ott laknak. Szórakoztatott az ötlet, hogy a felügyelőmet egy számára szokatlan környezetbe helyezem.Ő megszokta azt, hogy a Marinellában, ebben a különálló lakban él, ahol csak a tenger van előtte.
A népes udvar, ahol mindig adódik valami érdekesség, újdonság neki. Akárcsak Hitchcock filmjében, ő is azon kapja magát, hogy akaratlanul mások életét kémleli. Jó olvasást kívánok: Andrea Camilleri ─ A rendőrfőnök úr már várja. Azonnal bevezetem ─ közölte Lattes irodavezető Montalbanóval, majd így folytatta: ─ A család jól van? ─ Szilárd meggyőződése volt, hogy Montalbano nős és két gyerek apja. Ő az első időkben megpróbálta tisztázni: nem csak hogy felesége és gyereke sincs, de maga is árvaként, apa és anya nélkül nőtt fel. Teljesen hiábavaló volt.Minden egyes
alkalommal ugyanazt a kérdést szegezte neki. Aztán egy szép nap a felügyelő megadóan azt válaszolta, hogy otthon hála a Madonnának mindenki jó egészségnek örvend. A hála a Madonnának kitételt azért alkalmazta, mert Lattes is ezt használta, és úgy gondolta, hogy örömet szerez vele. Tehát most is a visszatérő választ adta: ─ Mindenki jól van, hála a Madonnának. Ám a másik ezúttal kicsit kételkedve nézett rá. ─ Valami baj van, Montalbano? ─ Miért? ─ Nem is tudom, a hangjából azt vettem ki, mintha… Persze, hogy hallott valamit a hangjából.
Rekedt volt, mintha megfázott volna, mivel a fél éjszaka azzal telt, hogy elszopogatott háromnegyed flaska whiskyt a Marinella-lak verandáján abban a reményben, hogy álom jön a szemére. De Lattesnek nem mondhatta meg az igazat. ─ Ön nagyon okos, kitalálta. Egy kicsit nyugtalan vagyok. ─ Miért ? ─ A kisebbik fiam rubeolás. Azonnal meg is bánta, hogy ilyen nagyot lódított. Egyrészt, mert ma, az oltások miatt egyetlen csöppség sem kapja meg a rubeolát, másrészt, mert a múltkor kiszámolta, hogy a kisebbik fiú is érettségizik.
Lattes észre sem vette. ─ Ne törődjön vele, ez csak gyerekbetegség. Túl lesz rajta, hála a Madonnának.─ Kocogtatott a rendőrfőnök ajtaján, félig kinyitotta, bedugta a fejét, mondott valamit, majd visszahúzta, teljesen kinyitotta az ajtót, félreállt, hogy beengedje. ─ Menjen be! ─ Megvárta, míg a felügyelő belép, majd becsukta mögötte az ajtót. ─ Jó napot - köszönt Montalbano. Bonetti-Alderighi rendőrfőnök intett a kezével de nem emelte fel a tekintetét az aktából, amit olvasott. A bizonytalan gesztust többféleképpen lehetett értelmezni. Jelenthette ezt: jó napot, akár
azt: jöjjön közelebb, vagy: maradjon ott, vagy: üljön le, ahogy azt is: örülök, hogy látom, mint hogy: ülj már le végre. Úgy döntött, hogy öt lépést tesz és leül az íróasztal előtti székre. A legádázabb ellenfele sem állíthatta, hogy közte és Bonetti-Alderighi között teljes lenne az egyetértés. Valahányszor a rendőrkapitányságra hívatták, mindig feszülten tért vissza Vigatába. Miközben a rendőrfőnök tovább olvasgatta az iratokat, Montalbano azt találgatta, milyen hibát követhetett el, hogy Catarella már kora reggel jelezte: sürgősséggel hívatják. Olyan alaposan megvizsgálta a lelkiismeretét, mintha a halála óráján lenne, és arra a
következtetésre jutott, hogy nem követett el rosszat. De a következtetés nem nyugtatta meg, inkább felzaklatta. Az lehetetlen, hogy valaki teljesen ártatlan legyen. Legalább az eredendő bűnben vétkesnek kell lennie. Tehát biztosan hibázott, csak nem vette észre. De miben? Rájött, hogy ha a hibákon és bűnökön rágódik, akkor egy metafizikai problémával kerülhet szembe. Úgy döntött: kényszeríti a rendőrfőnököt, hogy ne vesztegesse tovább az időt, beszéljen. Erősen krahácsolt, BonettiAlderighi végre felemelte a tekintetét és úgy bámult rá, mintha még soha nem látta volna.
─ Ó, Maga az, Montalbano ? ─ Parancsára, rendőrfőnök úr. ─ Szeretném közölni, hogy telefonáltak Rómából. Magát kiválasztották. Még mielőtt megtudta volna, mire választották ki, Montalbano máris úgy érezte, hogy megáll a szívverése. Erre a szóra: kiválasztották, a hideg veríték verte ki. A Bibliában a kiválasztott mindig előbb-utóbb meghal, úgy, hogy Isten nevében megölik. Ma már a kiválasztottság nem jelenti feltétlenül a véget, de amikor egy névtelen telefonáló azt mondja: "Önt kiválasztották", akkor vagy becsapnak, mint egy kisgyereket, vagy pedig elköltetnek veled egy halom pénzt, valami olyasmi megvételére
beszélnek rá, amire semmi szükséged nincs. ─ Mire? ─ nyöszörögte. ─ Hogy részt vegyen egy felfrissítő tanfolyamon. ─ Nem lenne jobb, ha egy pihentető tanfolyamon vennék részt? Bonetti-Alderighi zavarodottan nézett rá: ─ Mi a csudáról beszél ? ─ De rendőrfőnök úr, ötvenhat éves vagyok! Néhány év múlva nyugdíjba megyek! Mit frissítsek fel? Válasszanak egy nálam fiatalabb embert. ─ Tájékoztattam erről az illetékest. ─ Na és? ─ Magát akarják. Nem értem, miért, de
ragaszkodnak Magához. A tanfolyamot Rómában tartják, és tíz napos lesz. Február elsején kezdődik. Elsején, csütörtökön, tíz óra harminckor jelentkezik a Minisztériumban doktor Trevisannál. ─ És ki marad a kapitányságon? ─ Hogyhogy ki marad? Hát Augello doktor úr. Vagy úgy gondolja, hogy visszatértéig be kellene zárni a kapitányságot? Na, menjen.─ Gondterhelten Vigata felé intett. Hányadika van ma? Huszonkilencedike! Három nappal az utazás előtt szólnak ! És hogy utazzon? Vonaton vagy repülővel? A vonaton egy teljes éjszakát kellene eltöltenie, kényelmetlen ágyon,
és szemhunyást sem aludna. Trevisan doktor biztosan megijedne, ha egy élőhalott jelenne meg előtte. És a repülő még rosszabb! Persze, időt takarítana meg, ám ott van az idegesség, ami kétezer méter magasságnál rátör, és az eredmény megint csak egy elveszett éjszaka lenne. Amint belépett a rendőrkapitányságra, Catarella izgatottan jelentette: ─ Doktor uram, doktor uram! Kettőször hívta Treppisano doktor a római minisztériumból! Azt mondja, hogy a dolog nagyon sürgős! Meghagyta a mellékét. Mit csináljak, hívjam fel? Ez biztosan Trevisan. Hívd fel és add be az irodámba.
─ Montalbano? Trevisan vagyok, a rendőrfőnök bizonyára közölte, hogy… ─ Mindent tudok ─ Ön vezeti a tanfolyamot? ─ Nem, én szervezem. A tanfolyamvezető egy kiváló belga kolléga, Antonin Verdez lesz. Tudja, ez európai továbbképző tanfolyam. Lesznek itt franciák, spanyolok, németek,mindenfélék. Verdez nevében hívom, és az a kérésem, hogy hozzon magával szabadidőruhát. ─ Hát ez jó! Nincs is szabadidőruhája. Soha életében nem vett fel szabadidőruhát. Minek kell szabadidőruha, ha valaki rendőri továbbképzésen vesz részt. ─ Tudja ─ folytatta Trevisan ─ Verdez,
aki szeret szabad levegőn tartózkodni, azt akarja, hogy sétáljanak kora reggel. ─ Hát most belelövök a lábamba és azt mondom, hogy tisztítás közben elsült a pisztolyom ─ gondolta Montalbano. Ez az egyetlen megoldás, nem látott más kiutat. Úgy érezte, megsemmisül. Ő legfeljebb úszott egyet kora reggel, most meg erdőn─mezőn, kell kószálnia, mint egy faunnak, szabadidőruhában, németekkel, franciákkal, görögökkel spanyolokkal együtt. A többiek valószínűleg ifjú mitugrászok, és két órás mezei futás után újra kellene őt éleszteniük szájon át történő lélegeztetéssel ahelyett, hogy azt hallgatnák, amit az az átkozott Verdez
mond. Akkor elsején várom, rendben van? ─Egy pillanat, adom egy barátját. ─ Motalbano? Gianni Viola vagyok, hogy megy a sorod? Örülök, hogy hallom a hangodat. Gianni! Együtt végezték a rendőri tanfolyamot, összebarátkoztak. Néha felhívták egymást. Ó, ha Gianni is részt venne a tanfolyamon, egész más lenne a helyzet. ─ Te is részt veszel a tanfolyamon? ─ faggatta. ─ Nem, sajnos. Két hétre el kell utaznom Rómából. ─ Ó, ─ sóhajtott fel csalódottan Montalbano, majd hozzátette:
─ Figyelj Gianni, tudnál ajánlani egy szállodát, ami… ─ Figyelj, a minisztérium foglal Nektek szállodai szobát. ─ Már csak ez hiányzott! Még az is lehet, hogy közös szobában alszanak és kora reggel trombitaszóval ébresztik őket! ─ De ha akarod ─ folytatta Gianni ─ aludhatsz a lakásomban. ─ Viszed a feleségedet is? ─ Milyen feleséget? Agglegény vagyok. A lakás kicsi, de kényelmes. A kulcsot Trevisannál hagyom. Az Oslavia utcában van. A környéken kiválóak az éttermek. Meglátod, nagyon jól fogod magad érezni.
Gyászos ábrázattal érkezett Enzo éttermébe. Annyira, hogy Enzo megdöbbent, amikor megpillantotta. ─ Mi van, doktor úr? Történt valami? Morogva válaszolt: ─ Baszogatnak, Enzo. ─ Doktor úr, olyan fekete tésztám van, hogy még a halottakat is feltámasztja. ─ Hozzad, hátha engem is feltámaszt. ─ De maga a jelek szerint nem halott. ─ Nem sok hiányzik ─ suttogta Montalbano, aki úgy érezte magát, mintha máris túl lenne egy hosszú sétán, amit Verdez rendelt el. Az első villányi tészta után rájött, hogy nem tudja megenni. ─ Mi van, nem ízlik? ─ fürkészte Enzo
félig csalódottan, félig fenyegetően. ─ ─ Dehogynem, ízlik, csak nincs étvágyam. ─ Akkor valóban halott ─ vonta le a következtetést Enzo. Úgy hagyta el az éttermet, hogy nem evett semmit. Ezért nem is volt szükség a szokásos emésztési és meditációs sétára a móló végéig. Így hát visszatért az irodába. Catarella aggódva figyelte, amint alig fél óra múlva visszatért. ─ Doktor, volt már enni? ─ Persze ─ Hogyhogy ilyen gyorsan? ─ Mindent egy tányérra tetettem: a fekete tésztát,
három sült márnát, egy pohár bort, vizet és a kávét. Catarella megnyúlt arccal figyelte: ─ Mindent összekevert egybe? ─ Persze. Hát a gyomorban nem egy helyre megy? Catarella döbbenten nézte, nem válaszolt. Alig öt percig ült, amikor belépett Fazio. ─ Gyilkossági kísérlet történt. Épp most telefonáltak. Egy ügyvédre lőttek, akit Fillico Cesarenak hívnak. Amikor hazafelé tartott. A vállát találták el, a kórházban van. ─Jön?
─ Hova? ─ Hogy elkezdje az ügyvéd kihallgatását. ─ Jól van, menj csak. ─ És Ön? ─ Mi közöm hozzá? ─ Hogyhogy mi köze hozzá? ─ Fazio, a rendőrfőnök hivatott, hogy megmondja: kiválasztottak. ─ Önt?─ lesett rá Fazio csodálkozva. Montalbano dühbe gurult. Miért csodálkozik annyira? Mi ő, egy senki? Egy kapcarongy? ─Miért, szerinted nem érdemlem meg, hogy kiválasszanak?
─ Dehogynem, doktor úr, Maga igencsak rászolgált. De mire?─ Arra, hogy részt vegyek egy római továbbképzésen. ─ Fazio most értette meg Montalbano rossz kedvét. Itt kell hagynia a Marinella─lakot, nem úszhat a megszokott módon amikor kedve szottyan, nem eheti Enzo márnáját. Rosszabb, mint a nagyböjt! Felállt. ─ Az ügyvéd esetét előadom Augello doktor úrnak. ─ Jól van, foglalkozzon vele ő.─ Az ebéd utáni időszakban sem ereje, sem kedve nem volt semmihez. Egyszer csak nem bírta tovább, nem kapott levegőt,
otthagyta a kapitányságot és visszatért a Marinellába. A napnyugta kezdetére érkezett. Kiült a verandára. Nyugaton az ég narancsvörössé vált, ez a szín tenger felett elhalványodott. Kicsit megvigasztalódott, az idegessége nem szűnt meg, de elviselhetővé vált. Bement a fürdőszobába, levetkőzött, felvette a fürdőruháját, a verandáról kiment a strandra. Csalóka volt: a part még meleg, de a tenger vize hideg. Néhány karcsapás után kezdett elszállni a rosszkedve. Amikor visszatért a partra, észrevette, hogy az úszás meghozta az étvágyát. Reménykedve kinyitotta a
frizsidert és egy mély tányért talált, csordultig tele padlizsánkrémmel. Gondolatban megköszönte Adelinának. Padlizsánkrém és kenyér, a legjobb étel! Azután kiült cigarettázni a verandára. Nem gondolt semmire, nézte, hogyan változik a tenger színe az éjszaka közeledtével. Megszólalt a telefon. Kelletlenül vette fel. Lívia volt. ─ Hogy vagy? ─ Jól, nagyon jól ─ válaszolta ─ Csodálatos este van. Szeretném, ha itt lennél velem. ─ Salvo ─ mondta Livia , akit megleptek a szokatlan szavak ─ tényleg jól vagy? ─ Az az igazság, hogy ma reggel
hivatott a rendőrfőnök és közölte: Rómába kell mennem, hogy részt vegyek egy továbbképző tanfolyamon, és ez valóban felidegesített. De aztán elmúlt. ─ Akkor már értem! Neked Róma olyan, mint ha a bajor Alpokba kellene utaznod! Erről jut eszembe, hol árulnak szabadidőruhát? ─ Mindenhol. Piacon is találsz. Miért akarod tudni? ─ Vennem kell egyet. ─ Kinek? ─ Hogyhogy kinek? Nekem. ─ Jajistenem, jajistenem! ─ Livia
nevetni kezdett ─ Mi van Veled? ─ Nem tudlak elképzelni szabadidőruhában.Jajistenem, jajistenem. Nagyon hülyén állhat! ─ Montalbano dühbe gurult: ─Miért, szerinted nincs meg hozzá a fizikumom? ─ Ugyan, Salvo, nézz már a tükörbe! Végül csúnyán hajba kaptak. Úgy döntött, hogy repülőre száll. Nem akart órákon keresztül vonatozni, egy olyan 35 x 10 centiméteres ágyon elnyúlva, ahonnan egy mozdulatra
leeshet az ember. Gyorsan felállt és az irodába ment, hogy megrendelje a jegyet. A palermói repülőtérről a gép reggel fél nyolckor indul és egy órával az indulás előtt kell megjelenni. Tekintve, hogy szolgálati útra megy és nem saját szórakozására, felhívta Gallót és közölte, hogy el kell vinnie. ─ Mennyi idő kell, hogy kiérjünk a repülőterre? ─ Egy óra, doktor úr. És ha nem száguldunk úgy, mint az autóversenypályán? ─Másfél óra. ─ Akkor holnap reggel ötkor gyere a Marinellába és vegyél fel. Miután két órán keresztül írt alá aktákat,
belépett Fazio. ─ Doktor úr, most telefonált Mineo ─ Egy szimpatikus tanfolyamtársa volt, aki Augellohoz jött. Ugyanazzal a géppel tért vissza Rómába, amelyikkel másnap Montalbanónak kell majd utaznia. ─ Mit akart? ─ Augello lakásán felejtett egy fényképekkel teli borítékot. Azt kéri, hogy vigye el neki Rómába. Jól van, adja oda Neked. Augello még nincs az irodában? ─ Nem, uram, még nem ért be. ─ Szerezzétek meg azt a borítékot ma estig, és én beteszem a bőröndömbe. ─ Mineo doktor nagyon félt Miért ?
─ Elég ronda útjuk volt. Azt mondja, olyan légörvénybe kerültek, hogy úgy tűnt, süllyedés után fel sem tudnak többé emelkedni. ─ Alig hogy Fazio kiment a szobából, rögtön elkezdett azon morfondírozni, vajon tényleg repülővel kell-e mennie. Lehet, hogy ez csak a végleges zuhanás főpróbája volt. Ki tudja, hogy gondolkoznak a repülők! Elhagyta a kapitányságot és ismét az irodába ment. ─ Ki szeretném cserélni ezt a jegyet mutatta meg a pultnál ülő kedves kislánynak. ─ Másik géppel utazik? ─ Nem, vonattal szeretnék menni. ─ Akkor ezt visszaváltom, de másik
jegyért forduljon a kolléganőmhöz. Jézus Mária! Milyen csúnya és ellenszenves a vonatjegyekkel foglalkozó kislány! Elmondta neki, amit kellett. ─ Bocsásson meg, nem értettem. Hát hány órakor akar Rómába érkezni? ─ Legkésőbb hólnap délelőtt 11─re. ─ Akkor ma este a 20.30─as vonattal kellett volna indulnia Palermóból. ─ Hogy érti, hogy kellett volna? ─ Azon a vonaton csak fekvőhelyes és hálókocsik vannak. ─ Na és? ─ Minden foglalt. ─ Akkor most mit tegyek? ─ Előbb kellett volna gondolkoznia
mondta az ellenszenves lány egy szivatós matematika tanárnő hanghordozásával. ─ Jöjjön ide hozzám szánta meg a harmadik kislány. Montalbano átült. ─ Megnézzük, találunk-e szabad kabint. Miért is ne? Ha nincs más választása, akkor marad a hajó. Így történt, hogy azon az estén Gallo a palermói kikötőbe vitte. Hajóra szállt, a fülke kicsi. és szűk volt, de elviselhető, az önkiszolgáló étteremben a vacsora elfogadható volt, egy órát töltött a hajóhídon, lefeküdt, olvasni kezdett, aztán a tenger ringatására szép lassan elaludt. Nápolyban elérte a vonatot, és fél tizenegykor már Rómában volt. Negyed tizenkettőre ért a
minisztériumba. ─ Hoztál szabadidőruhát? Ez volt Trevisan első kérdése. A meleg ellenére Montalbano megborzongott. Az egész áldott napot a Rendőrakadémia egyik előadótermében töltötte, ahol Antonin Verdez, a belga tanfolyamvezető délelőtt tizenegytől este hétig beszélt, megállás nélkül, azt az egy órát kivéve, amikor (elfogadhatóan) megebédeltek az étkezőben egy olyan asztalnál, amelyik Bábel tornyának kicsinyített mása volt, mivel francia, spanyol, német, holland, magyar és néhány más nyelven beszéltek, amit nem értett. Hétkor kábán, kavargó fejjel fogta a bőröndjét, taxit hívott és az
Oslavia utcába vitette magát. A lakás, amit Gianni Viola átadott neki, a negyediken volt egy hatemeletes épületben, és kis előszobából, szobából, lakókonyhából és egy tágas fürdőből állt. Nagyon tiszta volt, a bútorok kellemesek, a nagy ablakok nappal valószínűleg sok fényt engednek be. A lakás megérintette, szimpatikus volt, tudta, hogy jól fogja magát érezni. Kicsomagolt, a ruháit a szekrénybe tette, majd benézett a konyhába. Ezt legfeljebb reggel használja, ha kávét főz. Az egyik polcon talált kávéfőzőt, kávét és cukrot. Helyben volt. Alaposan lezuhanyozott, átöltözött és elhagyta a lakást. Végigment az Oslavia utcán, de csak egy éttermet
talált meg egy nagy pizzériát. Ám Gianni, és erre jól emlékezett, azt mondta, hogy több is van. Talán a környéken találhatók. És valóban, az egyik utcában, amelynek neve Montesano, hármat is látott egymás mellett, a járdára kitett asztalokkal, mindhárom tömve volt, ami annak a jele, hogy jól lehet enni. Tehát mindent összeszámolva az Oslavia és Montesano utcában négy étterem áll rendelkezésére és ezért esténként váltogathatja őket. De hol kezdje? Elfáradt az utazástól és Verdez hallgatásától, az asztalok mellett ülő emberek fecsegésétől megfájdult a feje, ezért úgy döntött, hogy egy pizzát vesz és hazaviszi. Amikor a konyhába
ért, a pizzát a dobozból egy tányérra tette és enni kezdett. A frizsiderben talált egy üveg fehér bort, töltött magának. Majd vesz helyette egy másikat vesz Gianninak. Miközben a pizzát ette, egyszer csak a szemben levő ablakra pillantott. Az ablak egy hátsó udvarra nyílt, ami elég nagynak tűnt. Ültőhelyéből hat ablakot és három erkélyt számolt meg. Mivel meleg volt, mindet kinyitották. Ez neki újdonság volt. A Marinellában evés közben csak a strandot és a tengert látta. És mielőtt Vigatába költözött, mindig különálló házban vagy olyan helyen lakott, ahol nem volt hátsó udvar. Amint végzett a pizzájával, az ablakhoz ment. A hátsó
udvar valóban nagy volt, jobbra egy fa eltakarta az egyik részét, de mindent összevetve, eleget látott. Huszonhat ablak és öt erkély állt rendelkezésére. Mögöttük egy csomó ember evett, beszélgetett, telefonált, elment hazulról, megjött. Elmosogatott, majd átment a szobába. Gianninak műholdas tévéje volt Leült a vele szemben levő karosszékbe és bekapcsolta. Végignézett egy két órás amerikai filmet, amelyben a főszereplő, egy rendőr, mindig jól célzott és a végére egymaga hét gengsztert ölt meg. Hatalmas baromság. A pizzától megszomjazott, felállt, és kiment, hogy egy kortyot igyon
a borból. De amint a konyhában termett, tekintete az ablakra esett. Sok helyen már leoltották a fényeket. Egy erkély azonban, éppen a szemközti, teljes fényben úszott és két fiatalkát, egy harmincas férfit és egy nőt látott, akik még az asztalnál ültek vacsora után. Világosan látszott, hogy dühösen vitatkoztak, egyszer csak a férfi olyan erővel csapott az asztalra, hogy egy evőeszköz a földre esett. Montalbano lába földbe gyökerezett: mintha egy némafilmet nézett volna. Abból kellett megértenie, mi történik, amit látott. A nő felállt, kelletlenül szedegette a tányérokat és a poharakat, majd eltűnt a színről.
Biztos a mosogatóba tette őket, ami azonban kint volt. A férfi továbbra is izgatottan beszélt hozzá. A nő ismét megjelent a színen és lehajolt, hogy felvegye a leesett evőeszközt. Megpróbált felállni, amikor a férfi a helyzetet kihasználva megpofozta. A nő meg sem mukkant: egyszerűen megpróbálta szemen szúrni a kezében levő villával. A férfi megfogta a csuklóját és felállt. A nőnek szabad kezével sikerült visszaadni a pofont. Vadul összekapaszkodtak. És ugyanolyan hevesen csókolózni kezdtek. Abba sem akarták hagyni. Hosszabb csók volt, mint a Forgószél című Hitchcock─filmben. Aztán Montalbano zavartan nézte, amint
a férfi az asztalra fektette a nőt Ekkor a boráért ment. Amikor ismét az erkélyre pillantott, a fényeket már kioltották. Másnap reggel szentségelve felvette a szabadidőruhát, mert előző este Verdez a lelkére kötötte, így aztán taxival ment a Rendőrakadémiára. Rövidesen egy buszban ült a társaival, ami egy lovak nélküli lovardafélébe vitte őket Róma környékére. Azután Verdez még egy futballcsapat edzőjénél is jobban megdolgoztatta őket: ugrálniuk és futniuk kellett. Majd egy kis erdőbe vezette, leültette őket maga köré és elkezdte az óráját. Úgy tervezte, hogy háromórás szpícset tart, de fél óra múlva abba
kellett hagynia mert baleset történt. A dolog úgy kezdődött, hogy Montalbano nem vette észre, és sikerült ráülnie egy vöröshangya-bolyra, ezek pedig, mint az köztudott, a legharciasabb fajták valamennyi közül. Talán azt gondolták, hogy a felügyelő, amikor fenekét a legalább egymillió egyedet számláló városuk fölé helyezte, támadást intézett ellenük. Dühödten válaszoltak. Amikor Montalbano érezni kezdte a bal oldalán a csípéseket és felhajtotta a nadrágját, hogy lássa, mi történt, észrevette, hogy egy század hangya hatolt be szakaszosan a nadrágszárába, megtámadta a baloldali lábikráját azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tíz perc alatt felfalják.
Még arra sem jutott ideje, hogy megmozduljon, amikor elkezdett viszketni a jobb fülének a belseje: egy hangya-hadoszlop közelített határozottan, hogy kilukassza a dobhártyáját. Egy harmadik őrjárat, ami talán hegymászó hangyákból alakult, a haját célozta meg. Montalbanót leterítették. Elképzelte, hogy nemsokára csak egy csontváz marad belőle, közben pedig Verdez vég nélkül beszél. Felpattant és elkezdett szicíliai tájszólásban kiabálni: Hangyák, hangyák. Persze még a tolmácsok sem értették, mit akar mondani. De mindnyájan látták, hogy a kollégájuk vad sámántáncba kezdett, hatalmasakat csapott a lábára, az arcára, a fejére és
egy lábon imbolyog. Azt gondolták, hogy megzavarodott, majdnem mindenki hirtelen felállt és eltávolodott tőle. Majdnem mindenki, mert a német kolléga teljes száztíz kilójával Montalbanonak esett, egy fejcsapással leterítette. Félórával ezután Montalbano elérte, hogy egyhangúlag visszaengedték Rómába és a nap hátralevő részében szabad lehetett. Ahogy az Olsavia utcai lakásba ért, elterült az ágyon. Meglehetősen fájt a gyomorszája, ahova a német belefejelt. A fájdalomtól enni sem volt kedve. Úgy döntött, hogy szundít egy kicsit. Öt óra felé elment otthonról, hogy látcsövet keressen. De hol lehet kapni? Odahaza volt egy egész
jó volt, azt egy utcai árusnál vette. Ha jól utánagondolt, mindig az utcai árusoknál látott látcsöveket. A Mazzini téren egy kedves urat kérdezett meg. ─ Vannak utcai árusok a környéken? Látcsövet szeretnék venni. ─ Azzal vasárnapig várnia kell, akkor lesz piac. ─ De hol lehet kapni? ─ Fogalmam sincs. Úgy döntött, hogy lemond róla és csatangol egyet. A Ferrari utcában talált egy hangulatos könyvesboltot, itt leült egy fél órácskára, kiválasztott egy könyvet, de amikor fizetésre került sor, észrevette, hogy otthon hagyta a pénztárcáját. A könyvet mégis odaadták
neki (Majd visszajön és kifizeti). Jól sikerült az estéje. A zsebében volt vagy tíz euró apró, visszatért a Mazzini térre, leült egy presszó nyitott részére, kért egy aperitifet, szörnyű éhség mardosta. Ezért úgy döntött, hogy hazaszalad a pénztárcájáért és vendéglőbe megy. Alighogy elindult, megszólat a telefonja. Gianni Viola volt, a lakás tulajdonosa. ─ Hogy érzed magad? ─ Nagyon jól. Szép lakásod van. Figyelj csak, hol kapok látcsövet? Tudod, Verdez azt akarja, hogy… ─ Van nekem. Az íróasztal második fiókjában. Nem mondott igazat, amikor Verdezre hivatkozott: azért kellett neki a látcső,
hogy jobban lássa, mi történik a hátsó udvarra néző lakásokban. A Montesano utcai három étterem közül az elsőbe ment, abba, amelyik a legközelebb van a Bainsizza térhez és jónak találta .Aztán hazament és az első dolga az volt, hogy kipróbálta Gianni látcsövét. Ez olyan nagy és nehéz volt, hogy a nyakába kellett akasztania, mint egykoron az admirálisoknak a hajón. Már elindult, hogy a konyhaablakból nézelődjön, amikor meggondolta magát: tekintve, hogy még nem volt sötét, lehetséges, hogy valaki a szemközti házból észreveszi őt látcsővel felszerelve. Akkor már jobb a szoba ablaka, ami az Oslavia utcára nyílik. Ám
amikor könyökét az ablakpárkányra támasztva nézelődni kezdett, nem értett semmit abból, amit látott. Szürke, egyforma lapok tűntek fel előtte, a felületük szemcsés. Talán nem jól állította be a fókuszt? Kicsit igazított a lencséken és ezúttal nem az utcára irányította, hanem az ég felé. Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy egy hatalmas madár közelít felé. Ekkor megértette, hogy az előbb a látcső a szemközti ház falát mutatta, de olyan erős, hogy a vakolat szerkezetét is kiemelte. Kicsit igazított rajta, és máris egy ebédlőben találta magát. Egy hölgy szedte le az asztalt, ami két személyre volt megterítve. Még azt is látta, hogy
vörösbort ittak. Aztán, már megnyugodva, visszajött az ablaktól, bekapcsolta a televíziót és csatornáról csatornára váltott, átlagosan tíz percnél tovább nem nézett egy programot sem. Ezt nagyon szerette csinálni, de csak akkor engedhette meg, ha nem volt nála Livia. ─ Szerinted így kell nézni a televíziót? Egy normális ember, ha egyszer kiválasztotta a programot, azt nézi, és kész. ─ És ki mondta, hogy normális ember vagyok? ─ Veszekedés lett a vége. Végrevalahára éjfél lett. Kikapcsolta a televíziót, nyakába akasztotta a
látcsövet, a konyhába ment és anélkül, hogy világosságot gyújtott volna, egy széket tolt az ablak elé, kinyúlt és közelebb húzta a kis asztalt, amire a hamutartót, egy csomag cigarettát és a gyújtót tette. Azután eszébe jutott, hogy ha a sötétben rágyújt, akkor azok ott szemben észrevehetik, ezért aztán visszatolta az asztalt, hogy távolabb cigarettázzon. Most már készen állt. Ám érezte, hogy nagyon fáj az a pont, ahol beléfejeltek. A szemben levő erkély férfija és nője, a két harmincas, vendégeket fogadott, egy hasonló korú párt. Körbe-körbe ülték mind a négyen a kis asztalt, amin egy whiskys flaskó, egy vödör jég és négy
pohár volt; épp egy kártyapartiba fogtak. Természetesen a háziak nem ismételték meg az előző este erotikus filmjét. Talán azért sem, mert mindnyájan elegánsan öltöztek: a két férfi zakóban és nyakkendőben, a két nő szoknyában és blúzban. Kicsit elfordítva a látcsövet egy ablakon keresztül egy dolgozószobafélébe jutott, amelynek falát könyvszekrények borították, az egyik polc előtt egy ötvenes, szakállas férfi egy vaskos, nehéz könyvet tanulmányozott. Visszatért a négy játékoshoz és benézett a jobb kéz felőli ablakon. Az ablaktáblák nyitva voltak, de a szobába sötét honolt.
Fölfelé tartotta a látcsövet és a legfelső, az ötödik emelet irányába nézett; utána már csak egy nagy terasz szolgált közös szárítóként Ennek a lakásnak a közepén egy erkély volt, két oldalt ablakokkal. De a szobákba nehéz volt belátni, mert magasabban voltak annál a pontnál, ahonnan a felügyelő figyelt. Csak az ebédlőben látott elég világosságot, a félig nyitott erkély mögül halvány fény szűrődött ki. A jobb kéz felőli ablak redőnyét viszont lehúzták. Amikor visszatért a négy játékos megfigyeléséhez, észrevette, hogy valaki leengedte a redőnyt, most csak egy férfi vállát és a vendég nő fél felsőtestét látta. Szép nagydarab szőke lány volt, folyton
nevetett. Abban a szobában, ahol korábban az ötvenes férfi olvasott, a helyzet megváltozott. Egy ápolónői ruhát viselő hölgyike állt a férfi előtt és beszélt hozzá. Nem ígérkezett érdekesnek az este, jobb lefeküdni. Ekkor, szinte véletlenül, megpillantott egy férfit, aki a közös terasz korlátjára támaszkodott és lefelé nézett, az alatta levő erkélyt figyelte. Annyira előrehajolt, hogy félő volt, elveszíti az egyensúlyát és egy pillanat alatt leesik. Mit akarhatott? Azért sikerült meglátnia a férfit, mert sütött a hold és mert Gianni látcsöve valóban erős volt. Miután hosszasan figyelte az éppen alatta levő erkélyt, a
férfi felemelkedett és megmerevedett. Montalbano rájött, hogy a vele szemben levő épületet kémlelte, vagyis azt, amelyikben ő lakott. Talán valamelyik ablakban még lehetett fény, a férfi félt attól, hogy meglátják. Aztán az ember egyszer csak eltűnt. Lemondott tervéről erre az éjszakára, vagy csak vár néhány órát, amíg mindenki aludni tér? Erre a kérdésre nem érkezett válasz. Átállította a látcsövet és olyan meglepetés érte, amire nem számított. Az a szőke, akinek az imént a felsőtestét látta, levette a blúzát és melltartóban volt. Úgy nevetett, mint egy bolond, mert az előtte levő férfi, akinek a felügyelő a vállát látta, éppen a zakóját vette le. De ha ilyen
melegük van, miért nem nyitják ki teljesen az erkélyt? Talán a könyvekkel teli dolgozószobában is változott valami. Az ápolónő és az ötvenes férfi ölelkezett. Montalbano az első pillanatban azt gondolta, hogy az ápolónő, egy huszonöt éves hölgyike, felugrott az apjához, hogy üdvözölje az éjszakai műszak előtt. Ám a kettejük ölelkezése nem apa és lánya közöttinek tűnt. Akárhogy is, azok ketten szétrebbentek, mintha zajt hallottak volna. Talán valaki hívta az ápolónőt? A kicsike szájon csókolta az ötvenest és eltávozott a képből. De rögtön ezután Montalbano egy kezet látott, amint a fotelra helyez egy fehér párnát. A férfi
lefekvéshez készült, megágyazva a díványon vagy min a szobának azon a részén, amit a felügyelő nem látott. Visszatért annak a szobának a megfigyeléséhez, ahol a kártyacsata folyt. Nem hitt a szemének. A szőke levette a melltartóját, a vállas ember felsőteste is meztelen volt, a whiskys flaskó, amit a szőke a kezében tartott, majdnem kiürült. De mi a csudát játszanak? Tovább figyelt, rá akart jönni. Akkor értette meg a felügyelő, amikor a szőke kikapcsolta a fülbevalóját: olyan játékot, amiről már hallott, de soha nem látott. Streap-pokert. Vetkőzős pókert. A tét nem pénz, hanem ruhadarabok. Természetesen semmi örömet nem jelent,
ha csak férfiak játsszák. És korhatára is van: ötven év fölött nem érdemes belefogni. Felfelé emelte a látcsövet. A közös teraszon a férfi ismét megjelent az előző helyén. És most is áthajolt a korláton és valamit csinált, amit Montalbano nem értett; akárhogy erőltette is a szemét, nem tudta kivenni a mozdulatot. Aztán segítségére sietett valami. Az erkélytől jobbra levő ablakot, amelynek függönyét korábban behúzták, hirtelen erős fény árasztotta el. Egy negyvenes, atlétatrikós férfi nyitotta ki az ablakot. A szobában egy kis asztalt lehetett látni, rajta egy szerkezet, ami egy nagy fényképezőgépet
tartott, ez az asztalra irányult. Nyilvánvaló volt, hogy olyan fényképész, aki másolatokat készít rajzokról, metszetekről, egyedi dokumentumokról, ezért a szobát erősen megvilágították. Így sikerült Montalbanónak megérteni, mit csinál az ember a teraszon. Ez közben lebénult, nem mozdult, mert félt attól, hogy észreveszik a szemben levő házból. Az ember a távolságot mérte a között a párkány, amelyikre támaszkodott és a lenti erkély között egy görgős mérőszalaggal, olyannal, amit az építőmesterek és mérnökök használnak. Az ablak fénye megtorpanásra késztette,
amikor a mérő feje félúton volt. A fényképész az ablakban cigarettázott, szellőztette a szobát. A játékosok szobájában a vállas ember teljesen meztelen volt, az előtte levő szőkének csak az egyik melle látszott meg egy ég felé tartott láb és két kéz, ami a harisnyát húzta le. A szakállas ötvenes férfi dolgozószobájában megváltozott a világítás. A központi csillárt leoltották és a fény forrása jobb kézre, látómezőn kívülre esett. Valószínűleg egy hangulatlámpa, és a férfi bizonyára a díványon fekszik és olvas. A fényképész elnyomta a cigarettáját és becsukta az ablakot. Miután ismét elsötétedett minden, a teraszon levő ember ismét
elkezdte óvatosan leengedni a mérőt, de amikor az alatta levő erkély ablaktáblájának felső részéhez ért, újabb akadály merült fel. A félig nyitott erkély teljesen kinyílt és egy nő tűnt föl. A szórt fény látni engedte a nő körvonalait: negyvenesnek tűnt, elég magas lehetett, pongyolát viselt. Halkan beszélt egy mobilba. Alighogy megjelent, a teraszon levő férfi rögtön hátrahúzódott, attól félve, hogy a nő, ha felemeli a tekintetét, észreveszi. De továbbra is a kezében tartotta a mérőszalagot, nem húzta ki, talán arra gondolt, hogy ha nekiütődik a falnak, zajt csap, lehet, hogy kicsit, de eleget ahhoz, hogy felkeltse az asszony figyelmét. Ez
olyan beszélgetésbe merült, ami nagyon felizgatta, noha a szavakat nem lehetett érteni, Montalbano látta, hogy a fejével nemet majd újra nemet intett. Néha dobbantott is a lábával, de rögtön utána benézett a lakásba. A teraszon levő férfi várt egy kicsit, mielőtt újra kezdte volna mérési munkálatait. Azután ismét felvette az előbbi helyzetet és elkezdte centiméterről centiméterre leengedni a mérőszalagot. A felügyelő úgy számolta, hogy a művelet befejezése még legalább öt percet vesz igénybe és otthagyta. Abban a szobában, ahol a streap-poker folyt, a játék befejeződött, és egy másik kezdődött: a fogócska. A nyílásokon keresztül látni lehetett, hogy a négy
meztelen játékos nagy sebességgel kergeti egymást az asztal körül. Aztán valaki bevágta, majd teljesen becsukta az erkélyajtót. Az üvegen levő függöny megakadályozta a felügyelőt abban, hogy belásson. A vetítés véget ért. Annál a szobánál viszont, ahol az ötvenes férfit látta, Montalbano pont azt a pillanatot kapta el, amikor az ápolónő belépett. A hölgyike elhaladt az ablak előtt és eltűnt jobb kéz, a dívány ágy felé. És a felügyelő ekkor fogta fel, hogy ez alkalommal nem egy filmet lát, hanem kínai árnyjátékot. Az ápolónő ugyanis úgy állt meg, hogy az árnyéka kivetült két könyvespolc közötti fehér falra: a felügyelő látta, hogy vetkőzik. Aztán az
árny eltűnt, a kicsike lefeküdt a szakállas ötvenessel. Montalbano visszatért a terasz megfigyeléséhez. Senkit nem látott. Montalbano úgy gondolta, megengedhet néhány perc pihenőt és felállt. A gyomorszájánál olyan erős fájdalmat érzett, hogy hétrét görnyedt. Minden lélegzetvételnél szúrás nyilallt belé. Lehet, hogy a német kolléga eltörte néhány bordáját? Kiment a fürdőszobába, rágyújtott egy cigarettára, de azonnal el kellett nyomnia, annyira nem ízlett. A legjobb lett volna elnyúlni az ágyon, de a teraszon levő férfi iránti kíváncsiság erősebb volt a fájdalomnál. Ivott egy pohár vizet , aztán visszatért,
hogy elfoglalja helyét. Közben éjjel két óra lett és minden ablak és erkély sötét volt, kivéve a fölső erkélyt, ahol a korábban a mobiltelefonos nőt látta, onnan némi fény szűrődött ki: valószínűleg egy kis fényű lámpáé, amit éjszaka is bekapcsolva tartanak. Várt még egy fél órácskát, azután, látva és figyelembe véve, hogy nem történik semmi, úgy döntött, hogy a legjobb, ha szunyálni megy. Szentségelve állt fel, szúrást érzett, nagy nehezen levetkőzött, megmosakodott és elnyúlt az ágyon. Tudta, hogy le sem csukja a szemét, hogy minden mozdulatra mintha beleöklöznének a gyomorszájába és így is lett. Az éjszaka során még kétszer kelt
fel, hogy figyelje a hátsó udvart. Másnap reggel telefonált az Akadémiára és közölte Verdezzel, hogy nem vesz részt az összejövetelen, mert nem érzi jól magát. Verdez, aki bizonyára úgy gondolta, hogy Montalbano fájdalma csak ok a lógásra, tudni akarta, hol lakik, mert azonnal orvost akart küldeni. A doktor valóban megérkezett délelőtt tíz órakor és egy rendelőbe vitte. Megállapították, hogy két bordája eltörött. Körülbelül 20 nap alatt forr be, közben legalább egy hétig feküdnie kell és fájdalomcsillapítókat szednie. A felügyelő jelenlétében a doktor tájékoztatta a minisztériumot, doktor Trevisant, hogy Montalbano három hétig
nem mozoghat és Trevisan azonnal közölte, hogy a felügyelőt felmentik a továbbképző tanfolyam látogatása alól. Ahogy olyan állapotba kerül, hogy mozogni tud, hazatérhet úgy és amikor akar. Montalbano belül ujjongva fogadta a hírt. Magában megállapította, hogy mielőtt valahogy hazatér, meg kell tudnia, hogyan fejeződik be a teraszos ember története. Hazafelé betért egy nagy bisztróba, mivel látta, hogy a kinti asztaloknál jóízűen esznek az emberek. A pultossal elkészíttetett két adag kemencében sült tésztát, valamint sültet krumplival, hogy estére is legyen mit ennie és mindezt hazavitte. Megterítette az ablak előtt
levő konyhaasztalt, így teljes nyugalomban tudja figyelni az épületet. De senki sem jelent meg az ablakban vagy az erkélyen, bizonyára ebben az órában mindenki ebédelt. Nem látott senkit a szakállas ötvenes dolgozójában és abban a szobában sem, ahol előző este streap pokert játszottak. Volt ideje, hogy tanulmányozza a szemben levő ház felépítését, mindenekelőtt azt, hol helyezkedik el a lépcsőház és a lift. Befejezte az evést, az eloltott tűzhelybe rakta a másik adag tésztát és húst, elmosogatott és lefeküdt. Ez alkalommal, talán a fájdalomcsillapító hatására, három órát alud egyhuzamban. Amikor felébredt, felkelt, tisztálkodott és egy
vörös zsebkendőt, amit a szekrényben talált, a konyhába vitt, megnedvesítette és kicsavarta, majd kiteregette arra a drótra, ami az ablak egyik felétől a másikig futott. Azután elment. Fájt ugyan a törött bordája, de elviselhető volt. Alig hogy kilépett a kapun, jobb kézre fordult, majd megint jobbra, körbement a háztömbön, amíg egy nagy kapu előtt találta magát, ez a hátsó udvarba vezetett. Belépett. Jobb kéz felé egy félig nyitott üveg ajtót talált, rajta a felirat: Házmester. De a fülkében nem volt senki. Bement a hátsó udvarra, felemelte a tekintetét és a szemközti épület negyedik emeletén látta, hogy a
zsebkendője, mint egy zászló, lobog. Sikerült. ─ Óhajt valamit?─ szólalt meg egy hang mögötte. A házmesterné hatvanas asszony, olyan, mint egy csatahajó. Legalább egy méter nyolcvan magas, a keze, mint a lapát, a cipője legalább ötvenes. ─ Rendőrség. Montalbano felügyelő vagyok ─ közölte és azonnal előrántotta az igazolványát a félreértések elkerülése végett. Elég, ha egyszer megüti a nő, és még négy bordája eltörik. A nő figyelmes tanulmányozás után visszaadta. ─ Bizalmas közlendőm van. A portásnő bevitte a fülkébe, becsukta az üvegajtót, behúzta a függönyt. ─ Mondja csak! ─ szólalt meg szicíliai
tájszólásban. Hiszen akkor földiek! ─ Honnan való, asszonyom? ─ Fiacciai vagyok. Mivel a férjem ─ Én meg vigatai. Kis híján összeölelkeztek. A felügyelő megtudta: a szakállas férfi egyetemi tanár, és szegény felesége évek óta ágyhoz van kötve, a férfi nagyon szereti az asszonykáját, ezért két ápolónőt fogadott, egyet nappalra, egyet éjszakára; a két harmincas fiatal két éve házas, olyan pár, amiről nem lehet rosszat mondani, mert jól nevelt, megfontolt, tisztelettudó, komoly fiatalok, minden vasárnap ott vannak a szent misén, hogy Picozzi úr, a fényképész, nem itt lakik, csak a
műterme van a házban, de néha, ha sok a munkája van, egy összecsukható ágyon alszik: hogy az ötödik emeleti negyvenes nő, Liliana Guerra asszony a Tengerészeti Minisztériumban dolgozik, két gyereke van, most válik, és úgy tűnik, hogy vigasztalódik valakivel, akit azonban még senki nem látott, hogy a közös teraszra való kijutáshoz minden lakónak kulcsa van, de jobban szeretik nyitva hagyni a teraszt. ─ Megnézhetem? - Persze. ─ Odaadom a kulcsot, de biztosan nem lesz rá szüksége. Szálljon be a liftbe, az ötödik emeleten szálljon ki, menjen fel a lépcsőn, és ott találja a terasz ajtaját.
Éppen úgy történt, ahogy azt a házmesterné elmondta. Az ajtó nyitva volt, kiment a teraszra, ahol ruhák száradtak, pontosan arra a helyre ment, ahol a férfit látta. Lenézett. Ahhoz, hogy Liliana Guerra asszony erkélyét láthassák, ami körülbelül négy méterre vagy kicsit többre volt, eléggé ki kellett hajolni a párkányon. Visszaszállt a liftbe, visszaadta a kulcsot, felhívta a házmesterné figyelmét, hogy hallgasson, majd hazatért. Elnyúlt az ágyon, elővette a könyvet, amit előző este vásárolt és elkezdte olvasni. Szerencsére tetszett neki és így kihúzta este kilencig. Kilenckor felkelt, megmelegítette a sütőben a húst és a tésztát, a konyhában
evett felkapcsolt fénnyel, aki látni akarja, lássa. A fiatal pár erkélyén megjelent a kicsike. Szép, barna göndör hajú, és Montalbanónak úgy tűnt, hogy figyelte, egy kis kíváncsisággal. Biztosan tudni szerette volna, ki ő, mivel abban a konyhában eddig csak Giannit látta. Aztán elment, becsukva az ablaktáblákat. Lehet, hogy jogos elővigyázatossági intézkedéseket tett azzal kapcsolatban, amit ő meg a férje később akarnak csinálni. Nem lehet azt mondani, hogy híján van erotikus fantáziának, bár eljárnak a vasárnapi misére. Montalbano befejezte a vacsorát, leszedte az asztalt, elmosta az edényeket meg az evőeszközöket és elhelyezkedett
a tévénézéshez. Az egyik műholdas csatornán Hitchcock Hátsó ablak-ának főcíme futott. Már látta egyszer, nagyon tetszett neki, és annyira élvezte az egybeeséseket, hogy elhatározta; még egyszer megnézi. A film és az ő helyzete között négy eltérés mutatkozott: neki a bordája törött el, míg James Stewarnak a lába; ő egyedül volt, míg James Stewart a szép Grace Kelly társaságát élvezte; ő mostanáig nem fedezett fel gyilkosságot, míg Stewart egy olyan emberrel volt elfoglalva, aki feldarabolta a feleségét; ő rögtönözve haladt előre, míg Stewartnak első osztályú forgatókönyvírója és rendezője volt.
Amikor véget ért a film, egyik csatornáról a másikra váltott, míg éjjel egy óra nem lett. Akkor kiment a konyhába, és a sötétben leült a székre a látcsővel. A közös teraszon senkit nem lehetett látni, az alatta levő erkély, Liliana asszonyé, nyitva volt, és a szokásos gyenge fény szűrődött ki. A történelemtanár dolgozószobáját hangulatlámpa világította meg, nyilvánvaló volt, hogy lefeküdt a díványra. Nemsokára a fiatal ápolónő utána jön, hogy megvigasztalja a felesége betegsége feletti fájdalmában. A harmincas pár erkélye nyitva volt, a szobai világítás fel volt kapcsolva, de nem volt bent senki. Lehet, hogy ezen az
estén nem lesz a megszokott vörös jelzésű film , és nem kell attól félniük, hogy meglátják őket. Fél órai megfigyelés után sem történt semmi. Felállt, elszívott egy cigarettát a fürdőszobában, és amikor visszaült az ablakhoz, meglátta a férfit a teraszon. Teljesen előredőlve áthajolt a párkányon és az alatta levő erkélyt nézte. Éjjel két óra felé járt. Az ember kiegyenesedett, kivett valamit a zsebéből, két kézzel megfogta, és a szeméhez emelte. Montalbano meglepődött. Az ember ugyanazt csinálta, amit ő: a vele szemben levő épületet figyelte egy látcsővel. Bizonyára ellenőrizni akarta, hogy nem látják-e. A felügyelő a mellkasára ejtette
a látcsövet, nem akarta, hogy a lencse fényvisszaverődése elárulja. Szabad szemmel észrevette, hogy a fiatal pár erkélyét ismét félig becsukták és a Carmennek öltözött feleség - még kasztanyettája is van - pontosan a szellőzőnyílás közepén elhelyezkedve, és csípőjét mozgatva egy olyan zenére táncol, amit a felügyelő nem hallott. Ismét elővette a látcsövet. A teraszon levő ember egy nagy kötelet csomózott a korlát rácsához. Világos, hogy az a szándéka, hogy lejusson az alatta levő erkélyre. Aztán a férfi kipróbálta, milyen erősen tart a csomó. Az eredmény elégedettséggel töltötte el, levette a zakóját, átlendült a korláton és
a kötélen függve elkezdett mászni. De a párkány magasságához érve megállt a függeszkedésben és visszament. Megváltoztatta a tervét? Vagy újrakezdi? Nem lehet tolvaj. Ebben Montalbano egészen biztos volt. Túl gyakorlatlan, túl ügyetlen a kötélmászásban. Világos, hogy hirtelen megijedt attól, hogy leesik, vagy egy pillanatra elvesztette a lélekjelenlétét és vissza akart menni. Most felállt és az izzadságát törölte egy fehér zsebkendővel. Carmen érzéki vetkőzésbe kezdett valaki kedvéért, aki nem látszott a képben, de biztosan a férje volt. Aztán a férfi újból átlendült a korláton és egészen lassan lefelé kezdett mászni. Tíz percig tartott,
amíg az erkélyre ért. Miután elengedte a kötelet, különös dolgot tett. A nadrágja zsebéből egy egy flakont vett ki és befújta a hónalját. Nem, nem tolvaj, a tolvajok nem szüntetik meg az izzadságszagot, mielőtt belépnének egy házba, hogy kirabolják. Vajon Liliana szeretője? Nem, mert akkor nem állt volna le előző este, amikor a nő feltűnt, hogy a mobiltelefonon beszéljen. De akkor mit akart? Az ember óvatosan kinyitotta az ablakszárnyakat, és eltűnt a felügyelő látóteréből, aki nem tudta, most mit tegyen. Hívja a rendőrséget? Várjon, míg újból megjelenik az erkélyen és
kiabálja: Tolvaj , fogják meg? Na jó, nem tolvaj, de nem is viselkedik normálisan. Közbe kell lépni. De hogyan? Rögtön megtalálta a választ. Felállt, felvette a zakóját és futva elhagyta a lakást. Kevesebb mint tíz perc alatt a másik kapuhoz ért, a szemben levő épületéhez, ahol Liliana asszony lakik. Mert két eset lehetséges: az ember vagy kimegy azon a kapun, miután megtette, amit akar, vagy nem megy ki. Ez a második eset azt jelenti, hogy az ember abban az épületben lakik és a felügyelő újsütetű házmester-barátnője, a földije segítségével a nyomára jut. Éppen ebben a pillanatban egy kocsi ált
meg kevéssel a kapun túl és egy ötvenes pár szállt ki belőle. Kicsit ijedten nézték, mivel mozdulatlanul állt a kapunak támaszkodva, a keze a zsebében, a szájában cigaretta. Az ember kinyitotta kulccsal és megkérdezte ─ Be akar menni? ─ Nem, köszönöm, egy barátomat várom ─ felelte Montalbano. A férfi a jelek szerint fenntartással fogadta, de bement és becsukta a kaput. Lehet, hogy hívja a rendőrséget, és közli, hogy egy gyanús alakot észlelt, a rendőrség kijön és ő közben szem elől téveszti az embert. A felügyelő aggódva figyelt. Az órájára nézett. Amióta őrt áll a kapuban, húsz perc telt el. Tíz lépésre eltávolodott, egy
üzlet redőnyéhez támaszkodott. Rágyújtott egy cigarettára. Két szál maradt és bízott abban, hogy az ember előbb feltűnik, mint mielőtt a csomag kiürül. Aztán hirtelen kinyílt a kapu és kijött egy férfi. Jól öltözött negyvenes, azonnal fel lehetett ismerni, hogy ő a teraszos ember, mert a bal alsó karján ott volt az összetekert kötél. A felügyelő nem habozott. Az ember kinyitott egy kocsit, a hátsó ülésre dobta a kötelet, beült, becsukta az ajtót és beindította a motort majd egy pillanat múlva, azt látta, hogy Montalbano mellette termett. ─ Ne bánts ─ mondta az ember remegő hangon. Mindent Neked adok, amim van.─ És amint ezt mondta, kivette a
pénztárcáját. De a felügyelő látta, hogy a zakó jobb zsebe kidudorodik. Valami súlyos van benne. Egy lőfegyver? Nem is gondolkodott, belenyúlt, és egy fényképezőgépet vett ki. ─ Nem, azt nem ! ─ kiáltott fel az ember. Talán magándetektív, lehet, hogy azt bizonyítja: Liliana asszony a láthatatlan barátjával aludt. Úgy döntött, hogy felfedi a kártyáit: ─ Rendőrség.Montalbano felügyelő vagyok. ─ Ekkor az ember olyat tett, amire Montalbano nem számított: vigasztalhatatlanul sírni kezdett, a fejét a keze közé rejtette, válla rázkódott a zokogástól. Ekkor kinyitotta a vezető
oldali ajtót, felszólította, hogy cseréljenek helyet, a másik kábultan megtette. ─ Letartóztat? ─ Ne beszéljen ostobaságokat. A férfi még jobban rázendített a sírásra. Montalbano letette a kocsit a háza előtt, kiparancsolta, magával vitte a negyedik emeletre, bevitte a konyhába, egy pohár vizet adott neki. A férfi meglátta az asztalon a látcsövet, a nyitott ablakra nézett, és mindent megértett. ─ Ott, abban a szobában ─ intett a felé a szoba felé, ahonnan a szűrt fény jött alszik a két gyerekem, az anyjuk nem engedi, hogy lássam őket.Elzárja előlem őket. Folyamatban van a válásunk, de
Liliana veszettül gyűlöl, és így áll bosszút. Én...én holnap Egyiptomba utazom, bányamérnök vagyok, és azt gondoltam...Nagyon szeretem őket. Akarja látni őket? Elővette a fényképezőgépet. Egy tíz év körüli fiúcska és egy öt év körüli kislány. ─ Nagy kockázatot vállalt, tudja-e? ─ Igen, de nem volt választásom. És most mit tesz? ─Semmit, Maga szerint mit tegyek? Jó utat kívánok.─ És önmagának is ugyanezt kívánta. Mert elhatározta, hogy ha cigánygyerekek potyognak is az égből, aznap, törött bordával, repülőn, hajón, vonaton, biciklivel, görkorcsolyával, de
mindenkĂŠpp hazatĂŠr. p style="text-align: justify;">
Fordította: Mészáros Piroska Andrea Camilleri életrajza és művei Andrea Camilleri író, forgatókönyvíró, rendező 1925-ben született a sziciliai Agrigentoban. Jelenleg Rómában él. 1939-től 1943-ig, egy rövid kollégiumi kitérő után (kizárták, mert tojással dobálta meg a keresztet), az agrigentoi Empedocle humán gimnáziumban tanul,
ahol 1943-ban vizsgák nélkül megszerzi az érettségit, mivel az iskolaigazgató úgy dönt, hogy elegendő az iskolai osztályzat a szövetséges csapatok szicíliai behajózása miatt. Ugyanezen év júniusában kezdődött az író emlékei szerint Szicilia körbeutazása gyalog vagy német, illetve olasz teherautókon állandó géppuskatűz közepette, ami miatt földre kellett vetnünk magunkat, bekoszolódni porral, vérrel, félelemmel. 1944-ben beiratkozott a bölcsészkarra, de nem szerzett diplomát. 1945-től kezdve elbeszélései és versei jelentek meg. 1948-tól 1950-ig rendezést tanult, és rendezőként, forgatókönyvíróként dolgozott.
Az ötvenes évektől a RAI-nál dolgozott. 1957-ben megnősült, három gyereke és négy unokája van. 1958-ban elsőként rendez Becket-darabokat Olaszországban, először színházban, majd a televízióban. Tanítani kezd a római Filmkísérleti Központban. A hatvanas években számos tévéjátékot rendez a RAI-nál. 1977-ben rábízzák az Olasz Drámaakadémia rendezői tanszékének vezetését, ezt a feladatot 20 évig látja el. Írói pályája 1978-ban indult, kezdetben nem sok sikerrel. 1980-ben a Garzanti kiadja egy képzelt sziciliai városról,
Vigatáról írt történeteit, amelyek elindítják a siker útján. Egy évtizedes kihagyás után 1992-ben újra elkezd írni, ekkor már sikerrel, műveit többször is kiadják.1994-ben adják ki az első Montalbano felügyelőről írt történetét, a Víz alakját, ezzel nagy elismerést ér el. Magyarul megjelent könyvei: A víz alakja 2004 Budapest : Mágus Design Stúdió, Az uzsonnatolvaj 2003, Budapest : Bastei, Az agyagkutya 2003, Budapest : Bastei A prestoni serfőző 2003, Budapest : Bastei A hegedű hangja / 2002, Budapest : Bastei