A Dzsaddat Isztikal utcában egymásra rétegződnek a zajok: alul tülkök és rádiók, az edényárus kakasának a hangja. Fölöttük a karamanli mecset müezzinje hív imára. Mantini feltolja az üzletét védő rácsot. Rágyújt az első cigarettára, és kitekint a kristályüzlet kirakatán: a felhőtlen égboltot kémleli. Elege van a napsütésből. Jó hideg, didergős télre vágyik. Mantini magához inti a kifutófiút és
levesz egy kis csészét a tálcáról. Döntenie kell: azzal töltse-e a napot, hogy Luciára gondol, vagy ne gondoljon rá. Néhány háztömbbel arrébb egy külföldi asszony erősítgeti magát, hogy nincs elveszve. Fehér fény ragyogja be az épületeket, a napszemüvegén is áthatol. Az árnyak vastagok, tömörek. Bekötött fejű férfiak guggolnak a boltok bejáratánál, cigarettáznak. Egyikük hangosan csettint a nyelvével, amikor a nő elmegy előtte. Az olajfák a földjén az asszony egy Tiziano-festmény színe. - Il [1] mio fiore - mondja majd neki nemsokára egy férfi, akit még nem ismer, és vérvörös hibiszkuszt nyújt át.
A nő a Volkswagent a Katedrális téren kikötött tevék mellett állítja le. Megpróbálja rögzíteni a visszafele vezető utat - annál az üzletnél, amelynek kirakatában egy piros bidé van, balra kell fordulni, az Air France táblánál jobbra. Feltételezése szerint a kristálybolt közel van, a Dzsaddat Isztikálon, ahol - a kölcsönkapott inas azt ígérte - mindent megtalál majd, hogy vendégül láthasson olyan embereket, akiket még nem ismer, és akiket talán nem is lát többé. A fiút ugyanúgy hívják, mint a Prófétát, és a többi hat napban az üzlettulajdonosnak dolgozik, akit nagy [2] tisztelettel Il Signore -nak hív.
A fiú megnyomta a kapucsengőt, azután begördítette új mopedjét az udvarra. – Mar’haba - mondta, felállítva a vasalóállványt. Saját rádióját hozta el és az énekesnővel együtt énekelt, a gőzölős vasaló sistergése kísérte. A nő,- térdén a terpentinnel, kezében spaklivalfolytatta, amit a csengő megszólalása előtt csinált: a festéket próbálja felszedni a terasz virágmintáiról. Az asszonynak megfájdult a feje, valószínűleg azért, mert kínkeservesen próbál egy másik háztartást kialakítani. Nem akarja otthonnak hívni – kirakó játék ez inkább, amihez talált anyagokat használ. Délután már alkudott egy
skandináv szófára, olasz padlólámpákra, egy fezzani kis szőnyegre, megfakult líbiai tekercsekre. Függönyanyagra van szüksége – az, amit az Államokból hozott, nem elég: az ablakok túl magasak. A helyet még nem lakták be: Ben a furnérládát sem szedte szét, ott áll a kertben, kóbor macskák lakják. Harminchárom napja van itt, beleszámítva azt is, amikor Ben kiment érte a repülőtérre. Ott állt egy zsúfolt szobában, csomagok, megtépett macskák, elhagyott kalitkák és olyan emberek között, akiket a háta közepébe sem kívánt. A WC-re szeretett volna eljutni. A csíkos pizsamanadrágos vámos fenyegetően intett az ujjával, hogy nem
lehet. Először Bent látta meg, az amerikai követség kis zászlaját tartotta a magasba. Bajusza volt, az az érzése támadt, hogy nem a sajátja, és ha leveszi, még egy kis ragasztó is marad az ajka felett. Beszédmodora is megváltozott, “tekintsük csak” és “különösen figyelemreméltó” beszúrásokkal fűszerezte a mondatait. Carla elvesztette tájékozódását, reményét: szédült, kézitáskáját és útlevelét szorongatta. Az egyetlen pont, amiben bízott, megváltozott. Új országba érkezett, ahol minden idegen volt. Egymaga megtalálta [3] a hammam -ot és egy bő, fehér [4] barakánba öltözött asszonyt figyelt, aki szoknyáját felhúzva a betonra
guggolt: ő is ezt tette. A házukban Ben zuhanyozás előtt odaadta a követség számát, azután a csobogó vízsugár alól kikiáltott: Mindent megmondanak, amit tudnod kell. - Ó - gondolta a nő - ha tudnád, mennyi mindent akarok tudni! A férfi sokzsebes szafárizakót vett fel, sötétbarna nadrágot és elindult Egyiptomba. Kémkedik, vonta le az asszony a következtetést, vagy legalábbis azt hiszi magáról. Új lakhelyük a levelekben egzotikusnak tűnt. A valóságban fehér, lapos tetős ház, magas mennyezettel. és kék szélvédő , amelyeknek célja, hogy
felfogja a heves homokvihart, a giblit. Szekrények és egy ágy. Tálaló. De minek ide a hintaszék? Bejárta a szobákat: magas sarkú cipőjének sarka idegenül kopogott a virágmintás teraszon. Nagyon üres volt az egész. Egy táblára esik a tekintete, rajta: Kristályok. Szeme nehezen szokik hozzá a sötéthez: szantálfa illatot érez és zenét hall, egy közeli rádióból jövő nyöszörgést. Amikor látása kitisztul, tükrös oszlopok között áll, visszképe egyre ismétlődik és a távolsággal arányosan egyre kisebb és kisebb lesz. Egy férfi közeledik, kecsesen, mint a macska. Olaszul beszél. Mohamed jól
ismeri ugyan ezt az embert, de a követségen a lelkére kötötték az asszonynak: ha látják, hogy külföldi, becsapják. Elhatározza, hogy olaszul beszél, de csak annyit ejt ki akadozva: “Come sta ?”.5 A férfi a nő mindkét kezét megfogja, megnézi, és picit megrázza fejét. - Amerikai -mondja. A nő maga is a kezére pillant: az ujjai hosszúak, a körme repedezett, a bőrén még érezni a terpentint, amivel a padlón dolgozott. - Milyen márkájúak? - kérdezi, a
csillogó üvegekkel teli polcok felé intve. Néhányat felismer, az Orrefors-t, Lalique-t, Waterfordot. Angol feliratot lát: Ne érintsd meg! Mantini még mindig a nő kezeit figyeli: olyanok, mint egy parasztasszonyéi, nem illenek a tulajdonosukhoz. A nő bizonyára az új követségi népséghez tartozik, valószínűleg egyedül kell a házimunkát végeznie. Nincs segítsége? - Milyen márkájúak ? - ismétli meg a [5] férfi a kérdést. - A legjobbak, cara válaszol lágyan. Több ezer darab kristály.
Az ezert sz-szel ejti ki, és ezt a nő elbűvölőnek tartja. A férfi továbbra is fogja a kezét és csodálkozik, hogy az asszony miért ezt a kánikularuhát vette fel. Az asszony nem számított ilyen vonzó férfira: öltönye valódi remekmű. Sötét és levantei, finom citromillat veszi körül. Ezeknek a mediterrán férfiaknak fontosak a nők és sok örömet találnak bennük: ettől olyan életteliek. - Baccarat - mondja és egy alkóvba vezeti a nőt. A szó Carlában dekoltázsban megbújó ékszert villant fel. Karcsú nőket, partikat, drága, Baccaratban felszolgált borokat lát.
- Mohamed küldött - mondja a férfinak.Ön nem Mantini? - Cara5- mondja - annyi Mohamed van Tripoliban. Megérinti a nő karját: arra gondol, milyen jó lenne bedörzsölni durva kezét és lábait (azok is durvák?) egy párizsi üvegből elővarázsolt illatos, drága szerrel. - Mohamed ben Masszaud - mondja a nő. A férfi karja a nőén több érintésnél. Mintha „drága életem” –nek szólítaná. Kijavítja a nő kiejtését.- Úgy. Az inasunk. Akkor Maga a várva várt függönyfelrakó. Tudja, Lucia küldte
Mohamedet a férjéhez, aki nagyon egyedül volt, hogy az ingeit vasalja. A nőnek eszébe jutott, hogy Lucia Mantini néhány hónapja halt meg, első gyerekük születése után. - Sajnálom hajtja le a fejét. Mantini elengedi a füle mellett a nő részvétnyilvánítását és manikűrözött kezével körbemutat az üzleten. - Ez - mondja - az én tulajdonom. Egyike vagyok azoknak a zsidó üzlettulajdonosoknak, akik becsaphatják Magát.- Szája széle picit felhúzódik, gúnyosan elmosolyodik. - Ne izguljon. Csak kicsit vagyok zsidó.
- Bort is tartunk a villában, a Capelliniben. Ismeri a Három Gráciát? Vett belőle a piacon, és eszébe jutott, hogy a címkéje Boticelli [6] Primaverajával többet ígért, mint amit a bor nyújtott. – Jó bor - hazudik szokásától eltérően, de érzi, hogy nem túl sikeresen. Akar egy caffe-t? - kérdezi a férfi. Választ nem várva megráz egy csengőt és gesztikulálva magyaráz az árnyékból előbukkanó fiúnak. Kis, sötét emberek vannak mindenfele, akik, úgy tűnik, segíteni akarnak.
A nő megütögeti a kezében levő Baccarat talpát: - Ez tetszik nekem. - Van a hátsó részben - mondja a férfi.Az amerikaiak nem szeretnek várni: én örömet szerezhetek Magának. Nem kell várnia. Azután ruhája elejére pillantva azt kérdezi: “Szereti il gallo?” Il Signore nézegeti, a nő feltételezi, hogy nem a mellét, hanem a nagytollú kakast, ami kék kánikularuhájának elejét díszíti. Ben azt mondta, nem ide illő. Anarchista felhanggal mégis hordja. Soha nem szerette, ha előírják neki, mit tegyen. Maga sem érti, miért van zavarban van. Azt kérdezi: - Mire gondol?
A férfi mellkasa megemelkedik
észrevétlenül
- Il gallo - mondja - a kakas. Az ajtó kinyílik, beengedi az utca vad fuvallatát, a kopogást: fémet munkálnak meg. Amikor becsukódik, és a fiú leteszi a tálcát eléjük, megint sötét és nyugalmas lesz minden. Mantini átnyújtja a nőnek az egyik csészét. - A szépségre - mondja, lehajtva a sűrű fekete kávét. A Boehm madarakra és a meisseni szobrocskákra, a Waterford gyertyatartókra vagy a Rosenthal tálakra gondol? A férfi a nőre néz.
Udvariatlanság vagy éppen tapintatlanság lenne kortyolgatni, így a nő felhörpinti az egészet, ahogy a férfi tette az előbb. Alig teszi le a csészét, a szíve elkezd hevesen verni. Fénykonfetti-szemek kavarognak előtte. Megpróbál mélyen lélegezni. - Cara - mondja Mantini, amikor a nő az ajtóhoz siklik. Nem emlékszik rá, hogy ért földet. Biztosan meghal, gondolatai alig megkezdett élete körül forognak, nehézkes hivatalnokokat lát, akik arról vitatkoznak majd, mi legyen a tetemével, végül egy fekete, cipzáras Alitalia zsákban szállítják el. Ben, aki természetesen nincs a városban, az
elhagyott villába fog visszatérni. A nő abban az olasz temetőben szeretne feküdni, ami mellett a repülőtérről befelé elhaladtak, de ki tud erről ? Azután megvilágosodik előtte, hogy a szurokfekete kávé ütötte ki, amiben halálos mennyiségű koffein volt. Hogy tudják ezek az emberek egész nap ezt inni? Úgy tűnik, nagyon jól alszanak. - Male
[7]
- magyarázza Mantininek. [8] Azután - Malato - bizonytalan benne, hogy melyik forma a helyes. Mantini előtt ül a padlón: a fejét a térdére fekteti. A férfi a nő homlokát
dörzsöli, amíg a kifutófiú megjelenik a jeges edénnyel. - Drágám - mondja a férfi, miközben a jégkockákat zsebkendőjébe helyezi, és a hűs csomagot a nő arcára teszi - higgye el, jól lesz. Ismerem a nőket. Itt van, ezen a helyen, de nem akar itt lenni. A nő azt gondolja, hogy felül, de a férfi keményített ingének és kölnijének illatát érezve már ott akar maradni, ahol van. A férfi beszédének titokzatossága a sok nyelv használatából ered. Hangja ismeretlen, izgató. - A családom sokat vándorolt, a Földközi-tengert medencének használta.
Olaszországban kezdtük, áteveztünk Izraelbe, Libanonba, azután meg Líbiába. Voltak, akik kétszer is. Milyen fárasztóak vagyunk. Azt hiszi, nem tudom, hogy érez, távol az otthonától? A váratlan együttérzés hallatán a nő sírni kezd. A férfi megtörli a szemét a nedves zsebkendővel. - Vigyáznia kell magára, bármi történjék is. Tartsa távol magát a követségi partiktól, ott nagyon sokat isznak. Ne hordjon a tengerparton kis fürdőruhát. Leég és tönkremegy a bőre. Ha nőgyógyászra van szüksége, ne a Nácihoz menjen. Tudja, a háború vége óta itt rejtőzködik - Nem mondta meg a
nőnek, hogy Vollmer volt a felesége orvosa. A nő szívdobogása csitul, talán azért, mert valaki figyelt rá. Felül, jóbban érzi magát. - Jusson eszébe- mondja Mantini - ha barátra van szüksége, jöjjön hozzám. Mi a neve, cara? - Igen- válaszolja Carla. - És - mondja a férfi - a legjobb, ha délután sziesztázik. Ahogy Mantini kinyitja a nőnek az ajtót, odakint gyenge eső hull, ami rendkívüli
az évnek ebben az időszakában. [9] A férfi gharrit rendel, nem engedi, hogy a nő vezessen. Délután a Volkswagen – benne az indítókulcs feltűnik a nő kocsibeállójában. A Baccarat kristályt másnap szállítják, egy gyönyörű csokor kíséretében.
II. A Capellini villa álomszerű, beolvad a tájba, piros cserépteteje mintha úszna az afrikai égen. A kertben banánfák susognak a szélben. Ahogy behajt a kocsival, a ló az istálló-ajtónál áll,
lehajtott fejjel. Állati türelemmel Lucia visszatérését várja. Mantini leveszi a zakóját, az ágy szélére ül. Üres mózeskosár áll nem messze tőle, a fehér zsinórokat és a fodrokat még nem vették le róla. Végigsimít az állán, megállapítja, hogy borotválkoznia kellene, és végighalad az előtéren, le a konyhába. - Jó estét - mondja az inas hátának. Mohamed nem fordul meg, a mosogatónál áll, egy halom nagy réztálat tisztít, ugyanúgy, mint az előző nap. Mantini tejet önt a vörös macskának, és az edényt a földre teszi. A két férfi tekintete nem találkozik, óvatosan
mozognak. Abban bíznak, hogy egyszer majd belépnek a szobába, és ismét érezni fogják Lucia parfümjét. - Uram szólal meg Mohamed, követve Mantini visszavonulását - ki kell cserélnünk a gázpalackot. Mantini így válaszol: Találkoztam az amerikai nővel. Annak a fickónak a feleségével, akihez Lucia elküldött. A hátsó ajtóhoz megy, anélkül, hogy megfordulna, enni ad a macskának, aki nagy csomó szőrt dörzsöl a nadrágszárára. - Voltál nála? - kérdezi. Tavaly nyáron találkoztak vele egy partin, mi is a neve? Dan? Nem, Ben. Rájuk akaszkodott, egyre közelebb
kormányozta a székét Luciához. Az asszony tökéletes füleibe sugdosott: arról, hogy a felesége csak később érkezik, valami függönyökről, ha Mantini jól értette. Mégsem lehetett így – miféle férfi az, aki ilyesmiről beszélget egy nővel? Ám úgy tűnik, a függöny a kristályboltba betérő amerikai nőnek is fontos volt. A fickó igyekezett többnek mutatni magát, mint amilyen valójában volt, helyes kis bajuszt viselt, akár egy angol. Az osztrigát barbár módra ette: vörös szószba mártogatta és túl sokat ivott. Amikor rá akarta venni Luciát: hívja meg a villába, hogy lovagolhasson, Mantini a fejét rázva jelzett az
asszonynak - de már késő volt. Azután Lucia valószínűleg feltette a kérdést - bár ne tette volna fel: - Ki tartja rendben az ingeit? Ilyen volt a természete. Mindenre figyelt. Óriási örömmel ültetett és locsolt, díszített, végszámra vásárolt anyagot és magától értetődően odafigyelt az asszony nélküli férfira. Az amerikai megfogta Lucia kezét, táncolni akart. Mantini tudta: mást is. Alig lehetett észrevenni a terhességét, inkább érettnek látszott: a haját szalaggal fogta össze. A ruha tojásgyümölcsszínű volt, - méghogy a tojás gyümölcs! Az egyik pántja lecsúszott. Mantini figyelte,
hogyan táncol: az énekes, akinek a nadrágja nagyon szoros volt, azt zengte: - Szeretlek, szeretlek, bárhova mész, követlek. - Bárhova követte volna. Az óceán mélyére is. Amikor visszatértek az asztalhoz, Mantini szándékosan a felesége nyakszirtjére tette a kezét. Ujjaival a meleg, illatos húson levő aranylánccal játszott: meg akarta mutatni, kihez tartozik az asszony, hogy az amerikai még jobban irigyelje. Most senki nem birtokolja Luciát. Ott van, ahova a férfi nem tudja követni: egy koporsóban, a szatén szemfedőn szentképek vannak, és örökké maga elé
néz. Az asszony emléke már nem olyan élő. Néha csak akkor tudja felidézni, hogy is nézett ki, ha egy másik nő parfümjének illatát érzi. És most itt van az amerikai feleség, aki azt akarja, hogy megint virágot küldjön neki, aki megcsókolja az ujjait, mint a rossz filmekben, és akinek azt mondja: "bella".
III. A nő áll és figyeli, hogyan próbál meg Ben ide-oda manőverezve beállni a Ristorante Piemontese elé. Azután hadonászva veszekszik a rongyos parkolóőrrel, aki néhány pénzdarabot akar azért, hogy vigyázzon a kocsira .
Ben már egy éve él Tripoliban, akcentussal ugyan, de beszéli a nyelvet és valaki más bőrébe bújt, de nem tanulta meg, hogy baksis nélkül nem találják épségben az autót, amikor érte mennek. Kint választottak asztalt. A hatalmas, narancssárga mediterrán nap még fent van, azután hirtelen zuhan le - icipicik a napsütés és a sötétség közti percek. Elveszett amerikaiak: egyedül vannak, túl korán érkeztek. Carla végiggondolja: nem azért neheztel a férjére a távollétei miatt, mert hiányzik, hiszen egy évig egyedül élt és megérkezése óta sem látta gyakran a férfit. Inkább amiatt dühös, hogy a férfi olyan könnyen engedte
kicsúszni életéből - a nő olyan elhagyatott ezen a helyen, hogy az a Francia Idegenlégióról szóló film jelenetére emlékezteti. Miért akarta, hogy idejöjjön? A nő harcolni akar, véleménye szerint ez jobb, mint a csendes gyűlölködés, vagy ha szívrohamot kap. Erős, gúnyos hangon beszél. - Pontosan miért is vagyok én itt? Hangját alig hallani, mert három óriásrepülőgép - az egész líbiai légierő manőverezik és ereszkedik le Málta felé az utolsó fénysugárral. -Ez a munkám- válaszolja a férfi,
miközben hátradől a székén, és mereven nézi a repülőket. Sárga szvetter van a vállára vetve. A nő úgy gondolja, jobban tette volna, ha otthon hagyja, de ha már elhozta, legalább venné fel. - Mi lenne a feladatom? Bridzselni? Aludni? Ben nem akar harcolni. Inkább csapdát állítana. - Eldöntheted, mit akarsz- mondja olyan mosollyal, amiből kiderül: a nő nem a maga ura: ő van nyeregben. Valami hozzádörgölődik az asszony lábához és amikor odanyúl, egy mogorvatekintetű macskához érint meg: a farkát csóválja és éhségében nyávog. Ben különösebb
meggyőződés nélkül kicsit belerúg és káromkodik egyet. - Ne bántsd ezt az állatot ; sziszegi a nő és egy darab szalámit dob a padlóra. Hirtelen egy tucat másik jön elő a környező bokrokból, mancsukat a lábára teszik. - Remélem, most boldog vagy - mondja Ben. Megjelenik a pincér, és kecsesen piruettezik, egy fehér kendővel sietve a tömeg közé csap. - Ne bátorítsd őket - mondja a férfi. Elmennek. Carla, közel-keleti módra, Ben mögött sétál. A kocsiról hiányzik a dísztárcsa.
A villában fehér hálóingbe bújik és átkutatja a konyhát. Majonéz, megbarnult saláta, csirkemaradék. Ben horkolva alszik. Semmi sem zavarja, sem a veszekedés, sem az egyedüllét: a malária, a rossz étel sem. Az ablaknál áll, csirkehúst rágcsál, figyeli a ládához kikötött macskákat. Két kör és egy ív, nyávognak és nyújtózkodnak. Tehát ez a munka. A kanmacska alacsony hangon, torokból nyög, és egy kannibál mohóságával fogaival megragadja a nőstény a nyakánál, és meghágja. IV.
Carla kerüli a követségi feleségeket. Az idejét egyedül tölti a strandon, vagy olyan üzletekben, ahova nem járnak külföldiek. Figyeli, hogyan veszik ki a
lapos kenyeret a kemencéből, hogy pirítják a kávét, hogyan fejik a kecskét. Ben soha nem kérdezi, mit csinál. Hetente elmegy a Dzsaddat Isztikálra, a boltja feletti szobába, felmászik a lépcsőkön: tudja, hogy a kifutófiú aznapra kimenőt kapott. Van egy ágy, rajta bojtos pakisztáni terítő, ami egyszerre divatos és olcsó. A hamutartók tele vannak félig szívott Dunhillsekkel. A légibázis állomására állított rádió a "Holdfény Vermontban"-t játssza. Piros muskátlik és hibiszkuszok csordulnak ki az agyagedényekből. Az ágy szélén ülve a nő a haját fésüli a kezeivel, ruhájának darabjait egyenként
veszi le, amíg Mantinire vár. A férfi minden héten felkeresi borbélyát az Uafddan szállóban és keleti illatokkal jön az asszonyhoz. A mosolygó núbiai kecskék , az agg király és palotája, a táj fölött úszó, fehér barakános nők iránt érzett szeretetének hullámai lépnek a korábbi dühe helyére. Mantini azt kérdezi. - Nem tudtad, hogy ez nagylelkűbbé tesz?- végigcsókolja a nőt, röviden, sietve, mintha robbanni akarna. A nő nem tudja biztosan, hogy a férfi Carlanak vagy carának szólítja. Olaszul beszél hozzá, a teste kedveskedő, szájának mandulaíze van. A nő kívülről hallja magát, olyan
messziről, mint a müezzin hívását. Egy másik alkalommal: - Várj egy kicsit – kéri határozottan Mantini és átnyúlik felette a kis asztalhoz: illatos krémes üveget emel fel. Bedörzsöli az asszony ujjait és lábujjait, egyenként, erősen összpontosítva. - Úgy csinál, mintha megpróbálná levetni a bőrét és újat növeszteni mondja Carla. Azt próbálja megérteni, miért viselkedik így Ben. - Régebben nem ilyen volt -mondja. Hidd el nekem. Hozzámentem volna ilyen férfihoz? Mantini egy csomó lemezt tesz a lemezjátszóra. Nagy recsegés után a "Római fenyők"
következik. – Hát tudod, megörténik, hogy az emberek egyszer csak valamiért elválnak. Vegyünk például engem. Lucia hazajött a kicsivel: a házat liliomokkal és rózsákkal hordtam tele. Mohamed bárányt sütött ebédre. Minden rendben volt. - Mi történt? - Carla úgy érzi, meg kell kérdeznie. Nem bánja, hogy a férfi Luciáról beszél. Valóban nem zavarja. Hiszen ő hozta szóba Bent. - Éjszaka hívott, hogy segítsek. A fürdőszobaajtóban lett rosszul. Megtámaszkodott, gránátalma színű vérrögök hulltak a padlóra. Törölközőt tettem a lábai közé és levittem. A telefon
nem működött, így nem jött mentő. Carla már hallotta ezt korábban - olyan szívfájdítóan egyszerű volt: mint egy vakbélgyulladás vagy fertőzés. - A kocsiba tettem - mondja MantiniVollmert nem lehetett elérni. A méhlepény egy darabja bent maradt. A nő maga előtt látja, amint a következő reggelen visszatér, dohányfüstösen és a halál illatával. - Mohamed térdelt, a lépcsőt mosta fel, amikor hazajöttem. Azt mondtam neki, hagyja abba.
- Tudod, a lányom Olaszországban van. Lucia anyja eljött egyszer, amikor Mohamed volt otthon, és ellopta a kislányt. Gyűlöl engem, mert Lucia nem ment haza: a Mamma úgy gondolta, ott kell lennie a szülésnél. Mantini a cigarettájáért nyúl:- Igazából nem én ragaszkodtam hozzá, ő akart maradni. Nagyon szerettük egymást. - A Te férjed meg? Ő akart idejönni. Államtitkokat megtudni, nem igaz? Valószínűleg mindent tud a líbiai kormányról, a pártoskodásról. Bizonyára mindent tud Izraelről. - A pártokra gondolsz - mondja Carla.És nem mond nekem semmit.
- Nem jutott fontos információkhoz. Sült galambot evett a Café Nationale-ban és elment a Rózsakertbe a meztelen táncosnőket bámulni. Ezek a, mondjuk úgy, tapasztalatok választják el Tőled. Ezek miatt profi. Te nem vagy az. - De - mondja Carla, a lábára nézve, amit a férfi dörzsöl - az vagyok. - Csak kétféle férfi létezik - állapítja meg Mantini.- Vannak olyanok, akik mielőtt megnősülnek, úgy tesznek, mintha szeretnék a nőket: később aztán csak magukat szeretik. - A többiek viszont – jelenti ki – nem felejtik el, honnan jöttek.
Egy este a kis erkélyen álltak, figyelték, hogyan hull a nap a tengerbe. A férfi letépett egy virágot a hibiszkuszbokorról és a nő kezébe adta. Azután egy csattanás hallatszott, pont alattuk. Épp az ingét vette fel: az asszony lement vele. A kristályüzlet kirakatát betörték. - Elfelejtettem leengedni a kaput mondja a férfi.- A gazember! Az egyik kirakat ép maradt, rajta friss felirat: ebreo és arab betűk. - Mit jelent ez? - kérdezi a nő. - Zsidó - mondja a férfi. Azután megtörli
a szemét.- Az utcán mindenfélét beszélnek arról, hogy mi lesz. Mohamed mondta. Úgy gondolja, hogy el kell mennem. - Ez a kezdet? - kérdezi Carla. - Nem - feleli, majd mosolyog. Valószínűleg ez a vég. Meg sem próbálom kitalálni, mikor lesz. - Miért kötnek bele egy olyan emberbe, kérdi - aki a légynek sem árt? Leengedi a biztonsági kaput. A nő lehajol és elkezdi felszedni a porcelándarabokat. Egy Madonnának letört a feje.
- Hagyd csak! - mondja kedvesen a férfi.- A fiú és én holnap eltakarítjuk - és arrébb rúgja az üvegdarabokat. - Másról van itt szó: arról, hogy kinek mi jut. Néhányan észrevették, hogy az ország nem él jobban, az olaj ellenére sem. A pénz elfolyik és az emberek koldusok . - Elmenekülsz? - kérdezi Carla. - Hányszor menekülhet egy ember? Fiatal voltam, amikor a fasiszták jöttek. Kidobálták a líbiaiakat a repülőgépekből. Azt hiszed, túlzok? A családom Libanonba ment, barátaink
vannak ott. Néhány zsidó Fezzanba menekült, tökéletesen beilleszkedtek. Zsidó arabok- csak nevet és nevet. - Nem - szögezi le - én nem megyek el. De Te, cara, el fogsz. A következő héten, amikor hazafelé tart kis Volkswagenjében, az utcát felfordított autó torlaszolja el. A kárpitozása izzik: hatalmas barna füst gomolyog a nyirkos levegőben. Kisebb tömeg közeledik felé, jeleket adnak. Amikor egy Molotov-koktél repül az autó felé, a nő leállítja a motort és bezárja az ajtókat. Tisztán lehet látni arcukat a kocsin kívül.
Mit akarnak tőle? Az egyik ismerősnek tűnik. Ő az a csavargó, akinek a kezébe minden héten néhány piasztert tesz, amikor reggel a kerti folyandár mellett állnak és az időjárásról cserélnek véleményt. Kikopog az ablakon, megpróbálja fölhívni a figyelmet magára, miközben a kocsit egyik oldaláról a másikra görgetik. A hang elveszik: a fiú sehogyan sem akar odanézni. Mintha a helyszín fölött lenne, a nő látja a kocsit, benne magát -tehetetlen, borsó a hüvelyben. Visítani őrültség lenne. Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan ér véget. Fehérruhás rendőrök futnak ki egy fasorból, sípjukat fújják és gumibotjukat
lengetve haladnak a tömegben. Bennel, akiről fel sem tételezte, hogy otthon van, a lépcsőn találkozik: gin van a kezében. Hangja lágyabb, mint általában: ilyenkor dühös. - Egyébként mit kerestél a városnak abban a részében? - magyarázatára egy másik kérdéssel válaszol, és kicsit meglöki. A nő elveszti egyensúlyát, nekiesik a terasz korlátjának. Vérzik a csuklója, ugyanolyan színe van, mint a hibiszkusznak. Az útlevele az amerikai követségen van, a férfi engedélye nélkül nem mehet el. Ha panaszkodna a követségi alkalmazottaknak, a megszokott módon vágnának vissza: azt
mondanák, vegyen [10] farmaciá ban.
nyugtatót
a
- El akarok menni - jelenti be. - Jól gondold meg, hogy tönkre akarod-e tenni a karrieremet - válaszolja a férfi. Ez az utolsó szava. Már felöltözött az estélyre, elegáns fehér zakót és nyakkendőt vett fel, kezében újabb ital. A nő visszaemlékszik: amikor az Államokban voltak, a férfi segített neki hagymát vágni a pörkölthöz, dáliát ültetett. Jézus! A férfi végigméri a nőt, amint kekiszínű sortjában lehuppan a csíkos támlás
székre egy könyvvel - Nem akarom még egyszer kérdezni! Hajlandó vagy felöltözni? - Borzasztóak azok az emberek - feleli Carla- nem megyek. Az utolsó parti a Rózsakertben ért véget. Amint a hastáncosnő megjelent a színpadon, az egyik férfi, aki az USAIDnál dolgozott, felugrott az asztal tetejére és kijelentette – B….ni akarok !- Azután lecsúszott a padlóra, magával rántva a terítőt, a gyertyát és az italokat. - Azt hiszem, fel tudlak öltöztetni mondja Ben. Látja,. amint a férfi belegyömöszöli egy ruhába, mint egy
babát, és kifesti a száját. Lebeg, mint amikor felborították a Volkswagent. A muskátlikat mintha faragták volna, és olyan magasak, mint Ben. Egy mecsetben a müezzin jajgatni kezd: imára hív. Nem csinál semmit, csak áll. Nem megy olyan fogadásra, ahol sokat isznak. - Tudod, a dolgok rosszabbra fordulhatnak - mondja a férfi A nő ágyban szeretne lenni és azt a könyvet olvasni, amit Mantini adott neki. - A zsidók a Jordánból veszik a vizet. - Lehet, hogy nem is úgy van -mondja a nő.
- Jelent ez valamit? - kérdezi a férfi.Már nem is tudják, miről van szó. Talán egy férfi elszerette a másik feleségét. Odalép, ujjával a könyvre mutat:Exodus? Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kacattal kaplak rajta. A nő nem bánná, ha tudná, hogyan érti ezt. Mielőtt a nő bemenne, a férfi borítékot nyújt át neki, benne a kiürítési terv: Tripoli térképe, a légitámaszpontra vezető titkos úttal. - Arra az esetre, ha elmennék, és a sofőr
nem tudna elvinni - szól utána, fogaival jégkockát ropogtatva. V. /
Mantini csak egyszer jön a villába. A nő a legerősebb kávét főzi neki, amit amerikai gépével csak tud, és így szól hozzá:- Tudod, hogy akkor kezdődött, amikor szívdobogást kaptam miattad ? - Che - kérdezi évődve. - Az a presszókávé. “Akar egy kávét?” utánozza a férfi hangját. - Te nem tudsz kávét főzni - mondja,
miközben siralmasan vizsgálgatja a csészéjét, majd elindul és egy csoportképet néz meg a falon. Benre mutatva így szól: - Mondtam már? Azon a partin, amikor először találkoztunk vele, mielőtt idejöttél, megkívánta az én Luciámat. - Ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele - Mantini kis olaszos mozdulatot tesz, egy mit-tehetünk vállrándítást. - Hagyd ott. A férjed megérdemli. Gyere hozzám. Kis család leszünk - Te, én és Mohamed, ha valaha visszajön. Néhanéha eltűnik, talán a sivatagba megy, hogy felkeresse a családját.
- Úgy gondolod, hogy feleségül? kérdezi a nő. - Nem, cara - mondja. Megdörzsöli a vállát, azután a hátát, mintha meghatározatlan fájdalmat akarna csökkenteni. - Szükségem van a lányomra: ha megnősülök, az egy okkal több, hogy magánál tartsa. Érted? Ez bonyolultnak tűnik Carlának gondoskodni Mantiniről és Mohamedről. Talán ki kell sikálnia azt a sok nehéz edényt, amíg ők dohányoznak a loggián.
Lehet, hogy hosszú vitára kerül sor az olasz nagymamával, és ráadásul ő még Ben felesége. El kell utaznia és el kell válnia, azután vissza kell jönnie. A következő héten kocsival elmentek Sabratába, egy védett lagúnához. Mantini tudja, mi van ott, római leletek, mozaikok, még olajlámpák is. Kicsit le van sülve, kivéve a szeme körül, ott fehér a bőre a napszemüveg miatt. A férfi kosarat hoz, benne az ebéd, marinált tintahal, kenyér és paradicsom, egy palack vörösbor a villa pincéjéből. Esznek utána pedig kincset keresnek a parton.
- Nézd csak - mondja Carla izgatottan, és színjátszó üvegdarabot vesz fel. Kicsit megolvasztotta a hőség és most kis női mellnek tűnik. Ebéd után elmennek a római romvárosba. Kihalt, leszámítva a líbiai őrt, aki a nap elől kis bódéjába bújt. Egy táblán a nyíl azt mutatja: al foro- a fórum felé. A vízhez közel állnak, hátranéznek a város fehér csontvázára. - Ki mondta, hogy mindez hiábavalóság kérdezi Mantini. - Azt hiszem, a Biblia- válaszol Carla.
- Kicsik az igényeim - mondja, megérintve a nő nedves haját.- Egy kis ennivaló, egy kis kávé.
VI.
Amikor kitör a hatnapos háború, nincs idő tétovázásra, nincs idő istenhozzádra sem csomagolásra. A tévékészülék meghalt, a légibázis a kiürítési tervben megadott frekvencián sugároz. Ahogy az előre látható volt, Bennek híre-hamva sincs. Meglepő önfenntartási ösztönnel gyorsan fehérneműt, cipőt, fájdalomcsillapítót és antibiotikumot gyömöszöl egy nagy bőr kézitáskába. Azután egy tengeri kagylókkal teli edénybe markolva kiválogat néhány sabratai rom-mozaikot. Többször kísértésbe esik. A finom ezüstkeretet akarja vinni, de végül helyette almát és banánt csomagol.
Többszáz dollárt és líbiai fontot rejt el a melltartójában. A térkép alapján és a gázvezeték nyomvonalát követve áthajt a városon egy olyan úton, amit korábban nem ismert, egy nagy piacon keresztül, kecskéket és csacsivontatta kordékat kerülgetve. Sebtiben üzenetet ír, borítékba teszi egy maréknyi font kíséretében.- Bárkinek - Áthúzza és ezt írja: - Akárki találja meg ezt a cédulát, kérem, értesítse Gianni Mantinit a Cristalli Boltban Isztikálban. Mondja meg neki, Carla épségben van- Az ablaktörlő alá csúsztatja. A levegőtlen és zsúfolt repülőgépen kezére pillant: félkör alakú vérfoltot lát
a tenyerén, lekaparta a bőrt vezetés közben. Az ablakból Dzsodzsonipolisz előváros jelenik meg lent. Ki tudja venni a villa körvonalait, még a kerti folyandárral borított falakat is. A városközponthoz és a Cristallihoz közel repülnek el, elhagyják a szukot és Marcus Aurelius diadalívét, majd a tenger felé fordulnak. A felszállásnál lökést érez: el szeretne tűnni a padlón keresztül, ki szeretne esni, pörögve szállni. VII. Mint egy csomagot, úgy rakják ki őket a római d’Inghilterrán, a válogatott követségi alkalmazottakat, feleségeket és
gyerekeket, olajtársaságnál dolgozókat, kutyákat és madarakat, még az egyik család svéd gyereklányát is. Ben, aki az evakuáció idején Szudánban volt, megjelenik, mintha mi sem történt volna, Udvariasak, jól neveltek, együtt vacsoráznak. Egy este, amikor egy kirakat előtt állnak és csodálják a kézitáskákat, Ben azt javasolja, váljanak el. A nőt még az sem lepi meg, hogy a kijelentés hirtelen jött. Már semmi sem furcsáll. - Az lesz a legjobb- jelenti ki. Majd hozzáteszi – Pedig jó velem. Legalább a markodban tarthatod a múltunkat.
- Soha nem szerettem, hogy úgy fel van vágva a nyelved. - mondja Ben, keze még mindig a nő karján van. - Tudod - mondja végül, amikor sétálnak: szeme végigfut a járdán, leltárba veszi a köveket- Te nem szereted a kapcsolatokat. A kényelmet szereted, a szépen vasalt ingeket. A megfelelő szexet, a meleg ételt. Vagy a megfelelő ételt, meleg szexet. - Már megint itt vagyunk mondja.Sosem szállt szembe a nővel és valószínűleg soha érdekelte igazán, hogy miért romlott el minden. Csak egy homályos megjegyzést tesz arra, hogy a nő rosszabbat érdemelt volna. A vágy
elillan majd, a televízió helyettesíti. VIII. A Capellini villa teljesen elhagyatottnak tűnik. Mivel Mohamed elment, az ablakok piszkosak, bougainvillea hervadozik az edényekben a lodzsán. A palackozó csűr csendes. Mantini gondosan tiszta ruhát tesz egy kis táskába. Behajt a Mercedesszel a városba, ahol az utcák nyugodtak, az üzletek csaknem teljesen üresek. Egy kis nyitott boltot talál a Cristalli mellett és kávét, zsemlét, gyümölcsöt vásárol. Az üzletben a kristálymadarak és az aranyszegélyű tányérok között ülve a
pörkölődő kávészemek illatát érzi. A tányérján levő briós finom barna héja zavarba ejti. Még mindig van ember, aki süt. Valaki csak néhány perce készítette ezt a péksüteményt. A fenti asztalon lefelé fordítva nyitva maradt a könyv, amit az asszony olvasott. Miért is mondta neki, hogy itt marad? Nem hitt benne igazán, de romantikus volt, a pillanatnak megfelelő. Azután mégis bekövetkezett: itt volt Lucia, az üzlet és a villa. Forgatja a rádió keresőjét, kairói híreket keres, de nem talál semmit. Zajt hall, először morajt, ami egyre erősödik, ahogy a tömeg gyülekezik a téren. Az
ágyon ül, a fényt lekapcsolta, vár. IX. Az asszony Rómában maradt, abban bízik, hogy innen, közelebbről könnyebben szerezhet líbiai vízumot. A papírokat egyszer már visszaküldték, rajtuk a pecsét : Elutasítva. Az ott megvívott rövid háború után öntudatlanul a Földközi tenger déli része felé fordítja a fejét, amikor a dolgozni megy a követségre. Késő nyár van. Fordítónak nevezik, ám ezzel senkit nem lehet megtéveszteni, mivel éppen hogy csak beszél olaszul. Azt a tényt sem tudja elfedni, hogy az a fajta nő, akit a
kormányok mindig felhasználtak: vonzó, okosan tud ismeretséget kötni, érzéke van a véletlen információk összerakására. Vacsorákra és partikra jár, gúnyosan hivatásosnak mondja magát. Ma egy palazzóban gyűlnek össze, ahol sok műkincs van, köztük egy Caravaggio. Egyedül áll a kép előtt, hunyorog az alacsony fényben, egy divatbemutató után kiárusított modellben van. A sötétzöld selyem a mellére simul. Egy csoport felé fordul - a nők elmélyülten figyelik a férfiakat, akik kis mozdulatokkal gesztikulálnak, kezükben kétszersült és sajt. Egy férfi erős akcentussal angolul beszél, a hangja a
nevetést is túlharsogja. A nő rámered, kezét kinyújtva pezsgőt kér. - Nem mintha nem lettek volna jelzések. - Poharát a hallgatóság felé emeli.- De meglepő volt a dühkitörés.- Negyed fordulatot tesz, úgy tűnik, mintha csak a nőhöz szólna. - Az a zsidó, akinek az a nagyon szép kristályüzlete volt a katedrális mellett – a nő hátrafordul, mintha azt várná, hogy meglátja Mantinit és bemutatják neki. - A felső szinten volt, az üzlete felett. Először a bútorait dobálták ki az erkélyről, a könyveket, még a muskátlikat is.
Noha mozog a szájuk, a nő nem hallja őket. Szíve elszorul és látja, amint a gyönyörű kakas zuhan, egyre csak zuhan.
Fordította: Mészáros Piroska [1] [2]
Virágom Az Úr
[3] 4
török fürdő, itt mosdó lepelszerű ruha
5 Hogy van [5]
kedves
[6] [7] [8] [9]
Tavasz Rossz Beteg
lovaskocsit [10] gyรณgyszertรกr