Grazia Deledda Szárd mese Azt hiszed, regényt olvasol, Te kedves szőke kislány, pedig igaz történetet: olyannyira igazat, hogy meg kellett változtatnom a szereplők és a helyszínek nevét, hogy elmesélhessem. Képzeld magad az én szép, titokzatos szigetemre, Szardíniába. Csikitellának hívták, így mondják mifelénk, a mi szárd nyelvjárásunkban Franceschinát. Mivel nem volt családja, így nem volt vezetékneve sem: talált gyerek volt, senki nem tudott róla semmit. Tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt egy öreg pásztor, aki hegyen-völgyön terelgette a nyáját, az erdő szélén, egy mohás kövön díszes ruhába öltöztetett, de az éhségtől félholt kislányt talált. Elképzelhetik, hogy’ meglepődött, sőt bosszantotta is a dolog. Ezt az öreg pásztort borzasztóan idegesítették a gyerekek, ha ugyan voltak idegei a sötét bőre alatt. Fiatalkorában Bastiano sokat szenvedett az emberek miatt: balszerencsével teli élete valóságos regény volt, szerelemmel és gyűlölettel, haraggal és vérrel írt szárd regény: olyan, amit most felesleges és túl hosszú lenne elmesélni. A vége az lett, hogy Bastiano örökre elhagyta a faluját. Pénzzé tette mindenét, száz birkát vett, melléjük pedig két nagy kutyát. Ezeket a színük alapján Setétnek és Fejérnek nevezte el, majd megkezdte nyugodt, kaland és szenvedély nélküli pásztoréletét erdőinkben, a gránithegyeken, az ezüst patakok szabdalta völgyekben, a dús, zöld legelőjű síkságokon, a nyugodt égbolt alatt a mezőkön, ahol teremtett lélek sem járt. Végül elfelejtette minden búját-baját. Annyira jól érezte magát így, szinte vademberként, távol a férfiaktól és a nőktől, hogy elhatározta: mindig így fog élni. Csak azért járt a falvakba és a városokba, hogy eladja a termékeit, megvegye a vándorélethez legszükségesebb dolgokat, és legelőt béreljen a nyájának. A nyája, a kutyái! Borzasztóan szerette őket, mintha családtagjai lennének: és úgy tűnt, ezek is bolondultak érte, legalábbis a kutyák. Minden birkájának neve volt, azon szólította, és végtelen fájdalmat érzett, ha betegségben vagy öregségben elpusztult egy. És tessék, itt terem ez a kisasszonyka, hogy megzavarja a testét-lelkét. Amint észrevette, Bastiano tépelődni kezdett, hogy leszálljon-e a lóról vagy sem – mert lova is volt, szürke színű, nagy, fátyolos szemű, Muritru nevű lovacskája – de amint meghallotta a kislány sírását, az igen mellett döntött. Kézbe fogta, és megvizsgálta, mint egy különös tárgyat: a kislány körülbelül egy éves lehetett, soványka, sápadt, a szeme – akárcsak a haja – gesztenyebarna, arcéle keskeny, finom. Öltözete úri, fehérneműjének hímzésén két betű volt látható: V.és L. De Bastiano még az ábécét sem ismerte. – Francescának fogják hívni – gondolta gépiesen. – Franceschina, Csikit… igen, Csikitella. Ez volt a kislány második keresztelője. A kicsi közben csak sírt, egyre sírt, tágra nyitva a szemét. És Bastiano, amikor rájött, hogy a kicsi azért sír, mert nagyon éhes, megszánta az elhagyott csöppséget, és törni kezdte a fejét: megindította az ártatlan lény könnytől fátyolos, könyörgő szeme. -A jóistenit –kanyarintotta el magát. – Mit tegyek? Válaszként egy nagy, tejjel teli tőgyű birka közeledett. A pásztor a földre tette a kislányt és legott megfejte az állatot, és a még meleg tejjel megitatta Csikitellát. Két perccel később a kislány jóízűen aludt Bastiano bácsi előtt egy puha fekete szőrmén - a lovon, amelyik csak ment-ment fölfelé a kiszáradt aranyszínű ösvényen, az erdő zöldes árnyai között, fel az aranyszínű páfrányokkal és smaragdszínű liánokkal keretezett legelőkre – miközben a birkák a kutyák nyomában folytatták útjukat. Bastiano bácsinak egyszer csak az jutott eszébe, hogy lemegy a faluba, visszaadja a kislányt, akiről úgy gondolta, hogy egy hölgyekből és urakból álló kirándulócsoport felejtette (?!) a réten, de a nyájat nem lehetett egyedül otthagyni az úton. Végül úgy döntött, hogy először elvezeti az állatokat a legelőre, azután újból leereszkedik a faluba. 1
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.