Megfagyott Muzsikus 202110 by megfagyott muzsikus

MM Megfagyott Muzsikus 123. évfolyam | 1.

NOSZTALGIAORSZÁG

Megigazulsz, Elkárhozol, bármi* Győrfi Dániel

Tavaly év végén egy különleges csatorna tűnt fel a youtube trash tartalmai között. A pain hours nevű alkotó videóiban egyetlen színes, homályosan látszódó középületi mosdó látszódik, alatta pedig tematikusan válogatott zenék morajlanak, alig felismerhetően. A háttérből hallatszó dobozhangú műanyag zenéket soha senki nem hallgatta direkt, mégis kívülről ismerjük őket a rádióból, a boltból, a pláza liftjéből és azokból a bulikból, amikben csak a vécé kijózanító neonfényében eszméltünk magunkra. A furcsa ötlet villámgyorsan több tízezres nézettségeket szerzett… de mi lehet ebben az egyszerű effektben, ami ilyen erős érzelmeket kelt? A videók egy, a 2010-es évek elején megjelent, vaporwave-nek hívott mozgalmat folytatnak. A műfaj görbe tükröt tart egy olyan világ elé, ahol szinte minden filmet beárnyékol a saját marketingje, mindent elsöprő reklámkampánya, ahol minden egy régi brand felújítása vagy folytatása. Rejtélyes, mégis ismerős esztétikát jelenít meg, ami a múlt soha nem megvalósult utópiáit sűríti magába. A vaporwave a détournement-technikát használja: a filmek, reklámok és a popkultúra erőteljes eszközeit keveri össze és fordítja vissza a saját ellentmondásaik, fenntarthatatlanságuk hangsúlyozására. A végén persze az egész mégis ugyanúgy hat ránk: önkéntelenül bólogatni kezdünk. A csatorna egyik legújabb videója a 2020-as bulikat mutatja be a dizsivécén ülve. A messziről jövő, torzult hangokat hallgatva újra nosztalgikus emlékek jutnak az ember eszébe... De várjunk, tavaly nem is voltak ilyen bulik! Ezeket a számokat soha nem hallottuk a gödör vécéjében, a karanténba zárva mégis potyognak a könnyek a tenyérnyi kijelzőre. Hogyan nosztalgiázhatunk olyan eseményekről, amelyeket sosem éltünk át? Miért érezzük mégis úgy, mintha épp kimaradnánk valamiből?

The Nights - Avicii but you are in a bathroom at a party pain hours, 2020.

*Wc-n sírni Kispál és a Borz 2004

Az elmúlt másfél évben a fürdőszobánk ajtaja mögül élveztük a sebek vakargatásának kényelmes hangulatát, miközben a kint ordító rádió hangjait egyre inkább elkezdtük megunni. Vajon ki játszik a pultnál, és miért nem rak be végre egy vidám számot? Kezdődik a kívánságműsor: kérjünk valamit a régi, szép időkből! 1

A legnagyobb slágerek 1

Megigazulsz, Elkárhozol, bármi

Nosztalgia mesék

A köztér az közpolitika.

átértékelődés

Trianon emlékmű 101

Várnegyed és nosztalgia

vágyódás

Szimonidész apacs mezőkön lépked

nosztalgikus korszakok

Egy ház emlékei a filmvásznon

gyerekkor

Maszek

direkt öregítés

ctrl c, ctrl v, ctrl t, v, ctrl z...

A pesti ószleng

Nosztalgia kifli

Megfagyott Muzsikus – Nosztalgia Felelős kiadó: Budapesti Műszaki és Gazdaság tudományi Eg yetem Felelős szerkesztők: Macsek Kata HK, Csábi Eszter EHK Főszerkesztő: Ackermann Ádám Szerkesztők: Csanády Anna, Kaposi-Ly Anna, Zsoldos Anna, Bánszegi Bíborka, Győrfi Dániel, Houchard Gábor, Baranyai Kata, Kustra Vencel, Varga Liza, Basa Máté, Veres Zsuzsanna Tördelés: Győrfi Dániel Borító: Basa Máté, Kustra Vencel Köszönet: Bányász Anna, Földényi F. László, Kelle Antal, Dohy Balázs, Hajdu Marcell 2021. augusztus

Tisztelt XY!

A Megfagyott Muzsikus 1898. óta az építész kar diákjainak lapja, melynek szerkesztését pár éve a szakkollégium vette kézbe. Jelenleg is egy új kiadványon dolgozunk, aminek témája a NOSZTALGIA, ennek kapcsán különböző szakterületekről keresünk fel olyan embereket, akiknek a munkássága felkeltette érdeklődésünket, és úgy érezzük, érdekes véleményük lehet a témával kapcsolatban, gondolataikkal és egyéni szemléletmódjukkal színesíthetnék a következő számot. Szeretnénk kicsit körüljárni a nosztalgia fogalmát, emellett szívesen beszélgetnék még a megőrzés, ragaszkodás, hamisítás, direkt öregítés témakörében is. Olyan kérdésekre keressük a választ, hogy valójában mi is az a nosztalgia, hogyan van jelen az életünkben, mi a szerepe a mindennapjainkban? Miért vágyódunk múltbéli dolgok után a jelenben? Miért bukkannak fel bizonyos elemek újra és újra? Hol húzódik a határ megőrzés és ragaszkodás között? A célunk egy olyan gondolat-montázs létrehozása, amelyben minél több nézőpont helyet kap. A mostani szám megjelenését március közepére tervezzük. Nagyon örülnénk neki, ha Ön is részt venne a projektünkben és megosztaná velünk gondolatait, akár egy személyes beszélgetés keretein belül, akár valamilyen online felületen, vagy e-mailben. Várom szíves visszajelzését! Tisztelettel, Név + valami elérhetőség (e-mail, telefon) -Megfagyott Muzsikus

Nosztalgia mesék Baranyai Kata, Csanády Anna, Varga Liza, Veres Zsuzsanna

BÁNYÁSZ ANNA @annaabanyasz, fotós A MOMÉ-n mesterezik fotográfia-szakon, diplomamunkájának címe “Nosztalgia a jelen iránt”. Állítása szerint nem fektet túl nagy hangsúlyt a nosztalgiára, csak ezt tudja felhozni, ha a képek mögötti tartalomról kérdezik. Mesélt nekünk fizikai munkáról, a gyerekkorról, filmes fotózásról, és a filmes fotósokról is. Nem vállal korán kelést.

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ József Attila- és Széchenyi-díjas esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Szerinte a nosztalgia szó egy hangulatot sugall, ami csak megy, megy és nem akar véget érni. Már az is, ahogy kiejtjük, olyan, hogy se az elejét, se a végét nem lehet pontosan behatárolni, be van ékelve két ismeretlen közé. Ahogy az élet is.

KELLE ANTAL képzőművész, játékkészítő, ArtFormer Hisz a dolgok többnézőpontúságában, és szerinte a nosztalgia egy álomszerű, de tényleges kapcsolat. Nem hisz a határokban és mackója iránti szeretet még most is melegséggel önt el. Feleségével, Majercsik Krisztinával közösen találtak rá a játékok varázslatos világára, és valósították meg antik játékboltjukat, a Játék Anno-t.

KISS TIBI @jesuisbelle_tibi , divattervező A Je Suis Belle divatmárka alapítója. Fontos számára a fenntarthatóság és a régi értékek. Ruháit a hétköznapoktól való elszakadás és a “magyar valóság” jellemzi. Mostanában kollekcióinak fontos elemei régi terítők, csipkék, hímzések, melyeket az emberek elkezdtek szemétnek tekinteni és kidobálni. Pedig rengeteg kézimunka és érték van bennük!

VÁRKONYI ATTILA alias DJ DOMINIQUE lemezlovas, Retro rádió szerkesztője és műsorvezetője Annyira átérzi a retró életérzést, hogy lassan ő maga is azzá válik. Szeretete a régi dolgok iránt nagyszülei otthonában kezdődött, és már akkor is retrót hallgatott, amikor Magyarországon még nem volt ilyen, csak sanzon énekesek, mint Szécsi Pál, vagy Korda Gyuri bácsi.

A köztér az közpolitika. Houchard Gábor

Párkányi Raab Péter: A német megszállás áldozatainak emlékműve

Kollektív emlékezetünk időről időre látványosan megmutatkozik köztereinken szobrok, emlékművek formájában. A városban járva kaleidoszkóp-szerűen emlékek és nosztalgikus szimbólumok kavalkádja jelenik meg előttünk, mely rákényszerít minket arra, hogy egy nagyobb, történelmi összefüggésekkel teli keretrendszerben értelmezzük a teret. Hogyan fonódik össze a nosztalgikus köztér a politikával, és válhat-e a hatalom eszközévé? Létezhet-e szimbólummentes köztér? Mohácsi András szobrásszal beszélgettünk.

Budapest, 2014.

Megfagyott Muzsikus: Mit jelent számodra a nosztalgia? Mohácsi András: A nosztalgia alapvetően a jövőtől való félelem szépségbe csomagolása. MM: Ha nyitott szemmel járunk a városban, azt tapasztalhatjuk, hogy mindenhol nosztalgikus szimbólumok vesznek körül minket, az adott hely reprezentációs jelentőségétől függően kisebb-nagyobb sűrűségben. Ezen elemek megjelenése a köztereken sokszor nehezíti a hétköznapi tereink értelmezését. Szerinted hogy reagálnak erre az emberek? MA: A nosztalgia kapcsán nagyon fontos, hogy legyen egyfajta értelmezési keretünk, ami alapján eldönthetjük, hogy amiben vagyunk, az valóságos-e nekünk. Ez a keret azonban folyamatosan változik a történelem folyásával, ezért résen kell lennünk. A történeti jegyek egymás utáni sorakozása a historizmusig állandó volt, és egymást folyamatosan elpusztították. Semmi nosztalgia nem volt a visszamenő időbe. Nem volt visszamenő idő. A visszamenő időnek a jegyeit a 19. században, Hegel után kezdték el felfedezni. Rájöttek, hogy van történelem. Addig a történelem legfeljebb a saját időnek a sokszorosított múltját jelentette. MM: A mindenkori hatalom részéről mintha lenne egy szándék arra, hogy ezt az értelmezési keretet fragmentálja. A közterek telítődnek megosztó szimbólumokkal, mi pedig összezavarodunk, sokszor nem tudjuk, mi érvényes és mi nem. Vajon tudatosan alkalmazzák ezt az eszközt, vagy ez csak ízlés és tájékozottság kérdése? MA: A világ értelmezésének az egyik módja a tőzsde. Nincsenek szilárd pontok, és ezt meg kell szokni. Amikor valaki nosztalgiát kezd el építeni, az pont azt szeretné mondani, hogy vannak szilárd pontok, és azokat én állítom.

Az az elképzelés, hogy mi tudjuk, hogy mi volt a múlt és mik voltak a legfontosabb elemei, mélységes hazugság. Részint tehát szándékos. Természetesen van egy akarat a hatalom részéről arra, hogy megteremtsék azt a múltat, ami egykor dicsőségesnek számított. Ez a szemlélet a politikai pillanat uralását veszi valóságnak, de a hosszútávú társadalomkép-fejlesztésben nem vesz részt. Én ezt a torzítást sokkal inkább eltévedésnek látom. Nádas Péter több könyvében előfordul, hogy

„Az az elképzelés, hogy mi tudjuk, hogy mi volt a múlt és mik voltak a legfontosabb elemei, mélységes hazugság.” épülethomlokzatokat és épületszerkezeteket elemez. Például a Párhuzamos történetekben elemzi az Oktogon egyik épületének a külső jegyeit és belső szerkezetét. Az elemzésének mindig van egy nagyon lényeges része: külön elemzi azt a szándékot amiért építették a házat, és külön azt, hogy valójában az épület szerkezete, a térélmény, a belső terek és a külső formai jegyek hogy függenek össze egymással. Amikor nosztalgiáról beszélünk, szerintem az alapvető probléma az, hogy aki építtet, az legtöbbször eltéved a történelmi idő értelmezésében, és ettől megijed. Ezért mondom, hogy a nosztalgia a jövőtől való félelem. A jelenben nem igazodik el, a jövőtől nagyon fél, és próbál olyan stílusjegyeket össze-vissza alkalmazni, amelyben azt hiszi, hogy megtalálta a biztonságérzetét. Azért tartom fontosnak, amit Nádas csinál, mert tulajdonképpen mindannyian műelemzéssel foglalkozunk, amikor a városban járunk. Próbáljuk a város szövetét történetileg értelmez7

Peter Eisenmann: Európa meggyilkolt zsidóinak emlékműve. Berlin, 2005.

ni, és szeretnénk megtudni, hogy „mi a valóság”. MM: Mik lehetnek a mankói annak az egyszerű városi polgárnak, aki nem tud figyelemmel kísérni minden háttérfolyamatot, és emiatt jobban ki van téve ennek a fragmentációnak? MA: Ahhoz, hogy olvasni tudjuk a várost, elengedhetetlen nem csak a tér, hanem a szerkezet értelmezése. Amikor a városban megjelenő szerkezeteket, a házakat befedjük, és nem tudjuk mi történik a homlokzat mögött, összezavarodunk. Itt beszélhetünk például a hamisításról. A nosztalgikus alapon, politikai propaganda mentén létrejövő historikus épületek szerkezete és külső felületeik között ellentmondás van. Ez az ellentmondás érzelmi-kulturális feszültséget hoz létre bennünk. A város megértésénél nem csak a nosztalgia szerepéről van szó, hanem arról, hogy a jelen időben való érvényes forma és,- téralkotást hogyan tudjuk, közösen, egy társadalomban értelmezni. 8

MM: Minden rezsim megvívja a maga harcát a múlttal, és ahogy ezek váltják egymást, van egy állandó rotáció a köztéri alkotásokban is. Általános vélekedés, hogy nem szabadna a politika szimbolikus gesztusainak helyet adni a város terein, Budapesten tudtommal még egy emlékmű-moratórium ötlete is felmerült. Nem lenne érettebb magatartás, ha inkább arra törekednénk, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek kevésbé megosztóak, és a közös térélményre fókuszálnak? Szerinted létezhet szimbólummentes köztér?

„Az is politizál, aki neobarokkot csinál, és az is, aki a puritán polgárság nevében állít valami épületet, aminek a szimbólumai olvashatatlanok.”

MA: Azt, hogy a közös térélményre hivatkozva lehet-e szimbólumentes közteret csinálni, kétlem. Nem hiszek abban, hogy van közpolitikától független épület, vagy bármilyen köztéri alkotás. Ez annak az értelmiségi attitűdnek az illúziója, amelyik azt hiszi, hogy ő hátramehet dolgozni a műhelybe és nem kell politizálni. Minden tettünkkel politizálunk. Az is politizál, aki neobarokkot csinál, és az is, aki a puritán polgárság nevében állít valami épületet, aminek a szimbólumai olvashatatlanok. Ez utóbbi arról árulkodik ugyanis, hogy a polgárságnak van egy olyan rétege, amelynek nem kell történelmi szimbólumokra hivatkoznia ahhoz, hogy jól érezze magát, mert biztos magában. De ez is egy közpolitikai állítás. Azt pedig kifejezetten jónak tartom, hogy a politikai rezsimek vitatkoznak egymással. Az a kényes értelmiségi feltételezés, hogy jó volna, ha a politika már nem szólna bele ebbe a dologba, illúzió. A köztér az közpolitika. Ha állítasz akár egy útjelző táblát valahova, már azzal beleszóltál a köztér áramlásába, ugyanis ha rossz helyre teszed, veszélyes vagy. Ha egy szobrot, vagy egy kioszkot helyezel ki, onanntól fogva véleményt alkottál a világról. Próbálj meg tervezni egy olyan tárgyat, ami semmire nem jó, aminek nincs as�szociatív mezője. Lehetetlen. MM: Eisenman berlini Holokauszt-emlékműve jut eszembe. Az elvárásokkal ellentétben egy olyan szimbólummentes teret alkotott, ami azt az emberi tulajdonságot használja ki, amivel mindannyian rendelkezünk, ez pedig a tér megtapasztalására való képesség. Egy volt SStiszt és egy túlélő ugyanazt az elveszettséget érzi a monolitok közt sétálva. MA: Igen, ez részben érvényes Eisenman művére, de azt tudni kell, hogy kezdetben nagyon meghánytorgatták azt az emlékművet. A későbbi sikerhez kellett egy erős elhatározás a német közpolitika részéről, hogy bevonják a nemzetközi közösséget a folyamatba. Nagy

volt a tét, mindenki kíváncsi volt, hogy mi fog ott történni. Az egész azzal kezdődött, hogy Európa egyik legdrágább telekrendszeréből átadtak egy hatalmas területet arra, hogy egy állami reprezentációtól mentes alkotást létrehozzanak. Tehát mondhatjuk, hogy az emlékmű nem tartalmaz direkt szimbolikát, azonban önmagában az a gesztus, hogy ezt a területet kiszakították a város szövetéből, egy nagyon fontos szimbólum. Amikor a németalföldi festészetben elkezdtek csendéletet csinálni, az azért volt döbbenetes, mert

Maya Lin: Vietnámi háborús emlékmű Washington, 1982.

akkoriban Európában mindenütt a vallásos képek domináltak. Ez azt jelentette, hogy a polgárság letette az asztalra azt, hogy a saját valósága fontosabb, mint a mitikus történelem. Ez a fajta kiszakadás, kiszakítás a polgárság gesztusa. Egy jelzés, hogy nem vagyunk hajlandóak birodalmi érdekekben gondolkodni. Lényegében tehát ugyanúgy közpolitikai tett.

MM: Ha nem is lehet teljesen elszakadni a szimbólumoktól, mondhatjuk-e, hogy az absztrakt köztéri alkotások nagyobb teret adnak a szabad asszociációnak, és egyfajta gondolatébresztőként arra késztetik a befogadót, hogy egy egyéni értelmezési keretet hozzon létre?

Richard Serra: Inside out Gagosian gallery, New York, 2013.

MA: Az emlékművek esetében kevés a mozgástér. Tudomásul kell venni, hogy az egy külön világ, melyben a közemlékezet akar valamilyen módon megnyilatkozni. Az autonóm szobrászat ebből a szempontból teljesen más. Ennek szemléltetésére hoznék két példát: Maya Lin vietnámi háborús emlékműve Washingtonban tér is, és emlékezet is, de szervesen inkább az emlékezetpolika része. Ezzel szemben egy Richard Serra szobrot nem tudok azonosítani semmilyen kulturális jeggyel, bizonyos tekintetben a saját korszakának az emlékezete. Ma már a szobrászat lefejtette magáról azt, hogy van közpolitikai megfeleltethetősége. A szobor olyan, mint egy kavics

a patak vizében: látom körülötte a víz áramlását. Egy jó szobor kihasználja a külső terek együttes dinamikáját, és tulajdonképpen a térrel kommunikál. MM: Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy az alkotó és a befogadó közönség részéről van-e megkülönböztetett felelősség abban, hogy mennyire értelmezhetők és milyen minőségűek a köztereink? MA: Egyrészről a művésznek erkölcsi kötelessége megszűrni, hogy mit vállal el és mit nem. Mándy Iván mondta, hogy az ’50-es években bizonyos pályákra nem mentek ki, mert „műcsalival végzett agárversenyek” voltak. Azt gondolom, hogy amit például Csomay Zsófia képvisel azzal, hogy kilépett a Hauszmann-bizottságból, egy alapvető társadalomképről próbál értelmezési keretet adni, azóta megjelent nyilatkozataiban pedig fontos morális kérdéseket hoz fel az alkotó szerepével kapcsolatban. Vannak munkák, amiket morális alapon egyszerűen nem vállalhatunk el. Az, aki bármit, bármikor, bármilyen stílusban tud csinálni, szerintem életveszélyes. Én egy hivatásos dekoratőr vagyok onnantól fogva, hogy a Képzőművészeti Főiskolát elvégeztem. Bármilyen stílusban tudok szobrot méretre hamisítani. Ez azt jelenti, hogy tudok kottát olvasni. Én ezt a tudásomat gyakoroltam színházdíszletben, de soha nem alkalmaztam köztéren, mert ott a hamisítás teljesen más kontextusban jelenik meg. A befogadói oldallal kapcsolatban szerintem a legfontosabb, hogy minden embernek joga van a köztérről beszélni. Csakhogy a véleményformálás jogát nem tanították meg neki gyerekkora óta. A város lakóinak harcolniuk kell a köztér minden négyzetcentiméteréért. Mindenkinek küzdenie kell azért, amit szeret és amit fontosnak tart, mert lényegében a közpolitika szimbolikus terét a fejünkben építjük, és ennek minősége azon múlik, hogy mi, közösen milyen társadalomképet formálunk.

átértékelődés Voltak az állam által támogatott zenék, aztán megjelent a rockzene, ami lázadást hozott. Az állam gyorsan belátta, hogy baj lesz, ha ellenáll a rockzenének. Három T – támogatás, tűrés, tiltás – ezek között mozgott a rendszer, és a rock bekerült a tűrt kategóriába. De a fiatalság lázadt, ahogy most is lázad, és száz év múlva is fog. A Piramis lázadó zenekar volt, nagy sztárok lettek, filozófiai tartalmat hordoztak. De amikor retróvá válik a Piramis és a Korda Gyuri is, akkor már mindenki a maga világában, univerzumában éli meg, hogy milyen jó volt, és hogy mit jelent most.

Volt például a susi melegítő a 90-es években, amikor gyerekek voltunk, a rendszerváltáskori gáz vállalkozóknak volt a – nem feltétlenül volt pozitív – státusszimbóluma. Mostanában viszont teljesen máshogy kezdték el hordani, és emiatt elvesztette azt a pejoratív felhangját, ami 20-25 évvel ezelőtt még megvolt.

Az emlékeinkben, könyveinkben, épületekben, költeményekben, fikciókban, regényekben van, másutt nincs múlt. Ezt rakjuk össze, mint egy puzzle, hol így, hol úgy. Minden generáció másként rakja össze magának a múltat.

Ezek a retró dalok akkoriban társadalmi helyzetről szóltak – hogy az ember nagyon sokat dolgozott, és mégsem jutott előre. Ezt a mai fiatalok is biztos érzik, de amikor buli van, akkor csak dal lesz belőle, elveszti az eredeti okát, amiért létrejött. És olyankor nem probléma, hogy egymás után jönnek különböző korokból, különböző hangzású dalok.

Egyébként szerintem nagyon “szűken vagyunk”, nem tudunk már újat előhozni, pedig még mindig úgy érezzük, hogy változik a divat. Pedig szerintem egyáltalán nem változik.

Törvényszerű, hogy a szülők azt mondják: " jaj, fiam de jó volt, bezzeg amikor én egyetemista voltam, nem úgy volt, mint most" De ez azért van, mert akkor volt fiatal, akkor volt szerelmes. A világ alapvetően ugyanolyan, csak a díszletek változnak.

Mindig újra kitaláljuk a múltat, mert a múlt, mint olyan, nem létezik. Olyan nincs, hogy milyen volt a múlt.

Nagyon izgalmas az, hogy például a régi korok sziluettjei, ruhadarabjai hogyan jelennek ma meg teljesen más anyagokkal, más kontextusban, más összeállításban. Igazából a divatban, ahogy én tapasztalom, meg ahogy én “használom” a régi korokat, inkább személyiségek azok, amik megfognak. Ezeknek a személyiségeknek a lenyomatai tükröződhetnek vissza kollekciókban, vagy egyes ruhadarabokban.

Az én nagymamámnak volt talán 2-3 játéka. Népi játékok, amik általában valamilyen talált anyagból készültek. A szüleimnek már legalább 5-6, nekem olyan 15-20 volt.

Utólag az ember kitalálja magának, hogy az szebb volt, mint amilyen volt valójában.

A gyerekeimnek már 3 műanyag zsáknyi játéka volt.

A bakelit az vintage, az klasszikusan az, mert az a kollektív emlékezet, hogy milyen jó minőségű volt a bakelit lemez. Csak igényes zenét tartalmaz és a bakelit lemezen analóg módon van rögzítve a zene.

Másik példa a fűző. 100 évvel ezelőtt –pont az 1920-as években–, a legnagyobb jelképe volt a női elnyomásnak, és egy őrült szabadságmozgalom volt az, hogy lekerült a fűző. Akkoriban olyan ruhákat kezdtek el hordani, amiben tudtak sportolni, meg könnyen mozogni. És mégis vissza-vissza tér ez a ruhadarab, de tök más jelentést hordoz. Sokkal inkább egy ellenpontja a mai nőképnek.

Akárhova nézünk, mindenki fotós. Volt idő, amikor mindenki fotós lett, mert a jó digitális gépek viszonylag elérhető árba kerültek. Ez átlendült abba, hogy most mindenki fotós, csak kis filmes fotógéppel.

Minden generáció újraírja/ újraértelmezi a saját történelmét.

Trianon emlékmű 101 Bánszegi Bíborka

Hogyan állítsunk emlékművet egy olyan eseménynek, ami több mint egy évszázada történt, amelynek során az I. világháborút lezáró békeszerződés hatására elcsatolták az akkori ország, területének 2/3-át, magyar nyelvű lakosságának 1/3-át, amikor új országok jöttek létre, régi nemzetiségi problémák szűntek meg (és teremtődtek újak), aminek súlyos gazdasági, politikai, társadalmi következményei lettek, amivel szemben tiltakozás volt közhangulat, amiről fél évszázadig nem lehetett beszélni sem, ami aztán a szélsőségeket is magába foglaló, mítoszokkal, legendákkal, ideológiákkal és politikai hovatartozással tarkított fogalommá vált?

Hanser Mária Fortepan 1931.

Ha körbenézünk ma Magyarországon, úgy tűnik, hogy erre a hosszú kérdésre – ami még bőven tovább bonyolítható és árnyalható is lehetne – választ találni egyáltalán nem nehéz feladat. Sőt! Sokszor kipróbált, jól bejáratott eszköztárral lehet nekiállni újabb és újabb emlékműveket tervezni majd megépíteni, és ki-ki saját ízlése szerint felhasználhatja a neki éppen legkedvesebb formát. (Tisztelet a kivételnek, mert van az is!) Ez lenne az eszköztár:

A.)

Nagy-Magyarország – Kis-Magyarország

Az elcsatolt területek térképszerű ábrázolása. A motívum első megjelenése (leszámítva persze a magát a Trianoni békeszerződést) feltételezhetően a Szabadság-téren keresendő, 1921-re datálva, virágágyás formájában. Alkotói döntés a későbbiekben, hogy ragaszkodnak-e a virágágyáshoz, vagy fafaragást alkalmaznak, más anyagokat használnak, esetleg szélvédőre ragasztható matricát.

B.)

Keresztek, kálváriák, szakralitás

„Az első és legáltalánosabb a krisztusi szenvedéstörténet vulgarizálása volt: e szerint Magyarország hamis bírák és hitetlenek kezére jut, kálváriáját járja, keresztre feszítik, megalázzák, egyedül marad, de hamarosan dicsőségesen feltámad.” - fogalmazza meg Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között c. könyvében, aminél pontosabban nehéz lenne leírni e típusú motívumrendszer kialakulásának okát. Szemmel látható következményei ennek, a főleg vidéken, kisebb városokban, falvakban, gyakorta megjelenő kettőskeresztek, kopjafák, valamint a Magyar Hiszekegy, amely pályafutása alatt feltűnt a már említett virágágyás körül, de osztálytermi Himnuszok és Szózatok mellett is, mára pedig kötelességszerűen felkerül a legtöbb Trianon-emlékmű szabad felületeire.

C.)

Dr. Dienes Valéria: Patrona Hungariae című kórusdrámájának előadása a Zeneakadémia Nagytermében Új Nemzedék, 1938.

Országzászló, esküre emelt kéz, turulmadár

Az országzászló mozgalom 1928-ban indult, szintén a Szabadság téren. Az archetípus – amelyet aztán ha nem is mindenben egyezve vele, de rengeteg másik követett az országban – így festett: húsz méteres zászlórúd, amelyen a zászló állandóan félárbocra volt engedve, alépítményében a csonka ország összes községének és az elszakított országrészek valamennyi törvényhatóságának, fontosabb történelmi helyének földje volt megtalálható, a zászlórúd tövében egy turulmadár bronzalakja tűnt fel, tetején pedig az esküre emelt kéz (Horthy Miklós kormányzó kezéről mintázva!).

Igazságot Magyarországnak! folyóirat címlapja 1931.

Ezekből lehet választani. Olyan motívumok, formák közül, melyek közvetlenül a békeszerződés utáni években alakultak ki, amikor egyértelmű revizionista hangulat uralkodott az ország egész területén, aminek az egyik legfontosabb megjelenési felületei voltak az emlékművek. Ezeket aztán a II. világháborút követő szocializmus alatt, elbontották, átépítették, átnevezték, és nemhogy ilyen, vagy másmilyen emlékműveket nem lehetett állítani, emlékezni, beszélni sem volt megengedett Trianonról. A rendszerváltozást követően azonban, újra felszínre került Trianon, úgy ahogy évtizedekkel korábban el lett temetve: feldolgozatlan traumaként, irredenta vonásokkal. Az Ereklyés Országzászló Nagybizottság képeslapja 1928.

Kelle Antal Szerintem nem szerencsés, ha a nosztalgia pótolni akar valamit, de ha ez egy egészséges mérték, mint nálam a mackó, akkor talán ez belefér.

Az akkor 70, mára 100 évvé gyarapodott időben azonban Trianon, mint emlék, a Jan Assmann féle emlékezeti skála alapján, szép lassan átkerült a kommunikatív emlékezetből a kulturálisba. Mára már szinte senki nem él, aki valóban átélt eseményként emlékezik vissza a békeszerződésre és annak következményeire, az, ami egykor mindenkinek ugyanazt jelentette, ami akkor átitatta az emberek mindennapjait, mára bekerült a történelemkönyvekbe, emléknapot kapott, toposzok, mítoszok kapcsolódnak hozzá, és újra emlékműveket állítanak neki. Szinte minden esetben hasonlókat azokhoz, mint amik 100 évvel ezelőtt készültek, amelyek revizionista tematikáját nem lehet eltagadni, miközben az ilyen törekvések azt a realitásukat is elvesztették, amellyel egy évszaddal ezelőtt lehet, hogy rendelkeztek.

Valójában a kérdés nem az, hogy hogyan lehet megemlékezni Trianonról, hanem, hogy miért így emlékezünk Trianonról?

Trianon Emlékmű Balatonszabadi 2008.

Nosztalgia? Amúgy is felkapott lett manapság a Horthy-korszak idealizálása, a két világháború közötti időszak pozitív és követendő példaként való beállítása (itt említve a Magyar Nemzeti Múzeumban nemrég kiállított Magyar Világ 1938-40 című kiállítást, amely az egyensúly megteremtésére hivatkozva, nyíltan erősíti a Horthy-kultuszt, viszont a korszak egyik legfontosabb kérdését a felerősödő antiszemitizmust és a zsidótörvények témáját alig érinti), az újra historizálás (nem kell messzebb menni: a budai vári visszaépítések), a ’45 előtti állapotokhoz való visszatérés (a Kossuth téri emlékművek vándorlása és visszaállítása), így hát nem kell csodálkozni, hogy a legkényelmesebb, amúgy is divatját élő módszerhez nyúlunk, ha Trianon emlékművet akarunk állítani. Egy olyan emlékezési mód és narratíva uralkodik, amely revizionista utalásaival, Trianont, mint valós nemzeti tragédiánkat, leegyszerűsíti egy mára minden validitását elvesztő naiv üzenetté. Amely ellehetetleníti az erről való párbeszédet, egy kiüresedett helyre teszi a hangsúlyt és elidegeníti az emléktől. Nekünk, akik nem akarjuk, hogy „legyen úgy, mint régen volt”, fel kell tennünk a kérdést, hogy érdemes-e ebben az egyre inkább polarizálódó témában a nosztalgia idilljébe kapaszkodni, amely egyenlőre kényelmes tud lenni az erre emlékezni vágyók egy részének, vagy nem lenne-e kötelességünk és felelősségünk olyan környezetet teremteni, amely lehetőséget adhat az emlékezésnek. Függetlenül attól, hogy ki akar emlékezni és elvárások nélkül arról, hogy miért akar emlékezni.

Földényi F. László Múlt nélkül semmit sem lehet csinálni.

ZEIDLER Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002

ASSMAN, Jan: A kulturális emlékezet Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1999.

FLIER Gergely: Trianon 100: a magyar fájdalom és remény emlékművei az egykori Budapesten. PestBuda, 2020.

BIRKUT Máté: Magyar Idők 2020: A “nemzeti” elit ünneplése és Horthynosztalgia a Magyar Nemzeti Múzeumban. Mérce, 2020.

Várnegyed és nosztalgia Hajdu Marcell

Nemzeti Hauszmann terv 2016.

Az év elején egy friss látványtervcsomag tudatta a nagyközönséggel, hogy milyen újabb történeti visszaépítések várhatóak a Várban. Ezeket, mint ahogy azt a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testület három tagjának 2016os nyílt levélben közzétett lemondása óta lassan mindenki megszokhatta, semmilyen szélesebb körű társadalmi vagy szakmai egyeztetés nem előzte meg. Ezt követően számos elismert építész fejtett ki a projektekkel kapcsolatban kritikát változatos fórumokon keresztül. Néhány kisebb előadásra és vitaestre is sor került, amelyek kivétel nélkül egy a hatalommal szemben való tehetetlenségből fakadó lehangoltság érzésével értek véget. Vajon ebben a kontextusban alkalmas-e a nosztalgia fogalma a visszaépítések esetében a múlt és jelen kapcsolatának leírására?

Bár sok személyes emlékem kötődik a Várnegyedhez, nem meglepő módon ezeknek semmi köze sincsen az épületekhez, amelyek a most készülő másolatokat ihlették. Ezek már évtizedekkel a születésem előtt megsemmisültek, és bár nem kételkedem benne, hogy vannak olyanok, akikben igenis nosztalgikus érzéseket keltenek, ez az elpusztulásuk óta eltelt hosszú idő okán csak egy kisebb rétege lehet a mai magyar társadalomnak. Pedig ez tűnik számomra a nosztalgia lényegének, ez a fajta sóvárgás egy idealizált múlt iránt, egy olyan személyes emlékek által kiváltott érzés, amit mindenkiben a legváltozatosabb dolgok kelthetnek, a gyerekkoruk egy jellegzetes ízétől kezdve a Budai Vár épített környezetéig. Ha így tekintünk rá, akkor abból következik, hogy a nosztalgiának nincsen konfliktuális dimenziója, hiszen a valóságban egymással akár ellentétes értékeket valló emberekben is nagyon hasonló érzéseket válthat ki ugyanaz a hang, íz, forma vagy hely. Nincsen felső határa annak, hogy hány ember nosztalgiájának lehet a forrása ugyanaz a dolog, amíg a hozzá kapcsolódó emlékek személyesek maradnak, senkinek sem sérül a múltképe. (Gondoljunk itt például a rendszerváltás előtti vagy kilencvenes évek formavilágával csábító “retro” kávézókra, amik egész generációkban igyekeznek nosztalgiát kelteni.) Tehát a nosztalgia önmagában véve egy apolitikus fogalom. Abban a pillanatban viszont, amikor ezek az emlékek a nyilvánosság elé kerülnek, elkerülhetetlen, hogy velük feloldhatatlannak tűnő konfliktusok is napvilágot lássanak. Ez az emlékezetpolitika világa.

Dj Dominique Az, hogy ilyen össztársadalmilag legyen a retró divat, az egy egészen különleges és magyar jelenség.

Fontos, hogy amikor politikáról beszélek, akkor nem a szorosabb értelemben vett pártpolitikára gondolok. A politika számomra az a dimenzió, ami meghatározza, miként élünk együtt egy társadalomban. A mai képviseleti demokrácia alapját képező pártpolitika mindenképpen fontos eleme ennek, de könnyen belátható, hogy a mindennapi emberi kapcsolataink egy ennél sokkal komplexebb szabályrendszerre épülnek. Ez fokozottan igaz a mai Magyarországra, ahol egy két pólus között a végletekig polarizált pártpolitika nagyon korlátoltan alkalmas arra, hogy lefedje a társadalmon belül létező sokszínűséget. Itt felsejlik egy minden demokratikus nemzetállamra jellemző alapvető feszültség. Ebben az egyik oldalon áll egy nemzeti kollektívaként való együttéléshez elengedhetetlen közös - nemzeti - identitás szükségessége. A másikon pedig a demokratikus törekvések arra, hogy a társadalmon belül létező számtalan perspektíva közül egyre több érvényesülhessen ennek az együttélésnek a megszervezésében. Ezeknek a megfontolásoknak a fényében már érthető, hogy miért nem találhatnak meghallgatásra szakmai érvek a Főváros egyik legfontosabb szimbolikus terének átalakítása kapcsán. Az építőipar a hatalmas

erőforrásigényeinek köszönhetően mindig függőségi viszonyban áll a gazdasági és politikai hatalommal. Így a Hauszmann Tervhez hasonló reprezentatív nagyprojektek mindig egyfajta tükörként szolgálnak a mindenkori hatalom logikájának megértéséhez. A Várnegyed átalakításai jól mutatják, hogy a hatalomnak alapvető érdeke a nemzeti identitással és reprezentációval kapcsolatos kérdések két pólus közé való egyszerűsítése. Ebben a kontextusban csak két álláspont marad elérhető: úgy és azt építeni, amit a hatalmon lévő erők akarnak, vagy sehogy. A különféle szakmai szempontok amelyek ezt a képet bonyolítanák, ellentmondanak ennek a pártpolitikai logikának. Másrészről ezek az óriási befektetések a kormány gazdaságpolitikájában is jelentős szerepet játszanak. Az építőipar és a tömegturzimus egyszerre alkalmas hatalmas profitok termelésére és számos (bizonytalan) munkahely teremtésére. Mit jelent ez az építész és várostervező szempontjából? A Hauszmann Terv keretein belül rekonstruált Lovarda és Őrség épületei jól mutatják ezt. Mivel visszaépítésekről van szó, a hely kiválasztása és a homlokzatok tervei adottak, a mai városi szövetbe való illeszkedésük, művészettörténeti értékük nem válhat vita tárgyává. Ahogyan azt más díszletként visszaépített épületek példái is mutatják, ezeknek az épületeknek a funkciója is másodlagos, egy ilyen prominens helyen mindig elfér még egy multifunkcionális rendezvényterem, kiállítóhely vagy kávézó. Az ilyen projektek esetében, ahol az egyetlen cél a kifelé irányuló reprezentáció, az építész egyetlen szerepe a másolatot tartó szerkezet tervezése marad. A jelenlegi hatalom szempontjából kívánatos egydimenziós pártpolitikai logika nem csak az építész szakma mozgásterét szűkíti le ilyen módon. Például a művészetek vagy az újságírás területén is jellemző törekvés a létező változatos perspektívák két pólus közé való szándékos egyszerűsítése.

Országos Villamos Teherelosztó, Virág Csaba Magyar Építőművészet 1979/6

„az építész egyetlen szerepe a másolatot tartó szerkezet tervezése marad.” Ezeknek a megfontolásoknak a tükrében a Várnegyed közelmúltjából egy olyan jelenet jut az eszembe, ami az építész szakma szempontjából kifejezetten nosztalgikusnak gondolok. Bár a Virág Csaba által tervezett Villamos Teherelosztó épületének a bontása körül kialakult vita is alapvetően a “maradjon meg változatlanul” vagy “tűnjön el teljesen” pólusok között zajlott, mégis megjelenhetett számos más perspektíva is. Jelentek meg ötletek az épület átalakítására, új funkciókkal való betöltésére. Vita indult a szocializmus építészeti örökségének sorsáról. A

Megfagyott Muzsikus szerkesztősége ötletpályázatot szervezett, hogy megmutassák, van alternatívája a bontásnak. És bár végül a teherelosztó mégsem úszta meg, sőt, úgy néz ki, hogy ennek a helyére is egy történeti másolat kerül, mégis úgy gondolom, hogy ennek a szakmán belül létező sokszínűségnek a felvillanása egy alapvetően nosztalgikus pillanat volt és megér egy kis reflekciót. A Várnegyedben zajló átalakítások jól mutatják, hogy nem lehet az építészetre a nagyobb társadalmi folyamatoktól független, pusztán szakmai kérdésként tekinteni. A politika, tehát az, hogy miként szervezzük meg a társadalmi együttélésünket meghatározza az építészet mozgásterét. Ugyanakkor a szakma, mint a társadalom fontos tudással rendelkező egyik alcsoportja igenis felelősséggel tartozik azért, hogy aktívan képviselje azokat az értékeket, amelyeket szélesebb körben is szeretne érvényesülni látni.

„a történelem szakadásokkal és ellentmondásokkal teli sokszínűségét nem lehet kitörölni egy város szövetéből” Úgy gondolom, hogy a Villamos Teherelosztó példájának legfontosabb tanulsága az az, hogy ma nem feltétlenül az újabb és újabb épületek építése az a médium amelyen keresztül lépéseket lehet tenni egy demokratikusabb szakma és így egy demokratikusabb társadalom irányába. Amikor a klímaváltozás okozta ökológiai válság már mindannyiunk mindennapi életét meghatározza, a továbbra is pusztán folyamatos növekedésre alapozott városfejlesztés egyértelműen vakvágány. Nem véletlen, hogy világszerte egyre nagyobb szerepet kapnak az építészeti diskurzusban a különféle publikációs és kiállítási projektek, a közösségi tervezés és aktivizmus vagy az alternatív gazdasági modellekkel való kísérletezés. Pont az építész szakma sokszínűsége teszi elérhetővé ezt a rengeteg alternatív módszert, hogy egy olyan politikai környezetben is párbeszédet tudjon indítani, amiben a lehetőségeit leginkább csak a megtermelhető profit és egy végletekig polarizált pártpolitikai konstelláció határozza meg. Egy-egy építészeti tervnek nem csak akkor van projektív értéke, ha megépül. Akármelyik formában is kerülnek kritikus gondolatok a nagyközönség elé, alapjául szolgálhatnak egy olyan vitának, ami akár kisebb-nagyobb változásokhoz vezethet a dolgok rendjében. Bár a teherelosztó nem menekült meg, megmutatta, hogy a magyaror-

Mediáció, Kaknics Péter Zacher Bendegúz Teherelosztó ötletpályázat, 2020.

szági építészet mai helyzetében változás csak akkor várható, ha az azt kritizáló maréknyi kitartó szakember mellett az egész építész szakma (sőt, akár az egész társadalom) kreativitása és sokszínűsége is megjelenik. Egy törésmentes nemzeti múlt szimulációja sosem lehet teljes. A főváros szimbolikus tereinek akármekkora hányadát építik be történelmi díszletekkel, a történelem szakadásokkal és ellentmondásokkal teli sokszínűségét nem lehet kitörölni egy város szövetéből. Bár minden újabb kritikátlan rekonstrukció erősíteni látszik a hatalom által diktált nemzetképet, az egyszerűsítések, amikkel operálnak ugyanakkor egyre jobban el is hiteltelenítik azt.

ÚJ ÉPÜLETEK a Várban - Így épült a Lovarda WHB Group, 2020. február

vágyódás Vágy - mi a kiváltója - hogyan születik meg, azt nem tudjuk. Egy új tárgy iránt vágyódás, egy konkrét dologra, például egy számítógépes egérre. Vagy egy élmény iránt. Amikor konkrétan tudjuk, hogy mire van szükségünk, akkor szoktuk mondani, hogy vágyódunk valamire, de az igazából nem vágy, mert az igazi vágyat nehéz rögzíteni. Megfoghatatlan.

Az egyik legegyszerűbb dolog, amire lehet vágyni az egy ruha, egy cipő, egy táska. Valamilyen konkrét tárgy.

Folyamatos vágyakozás van beprogramozva az emberekbe, hogy mindig úton legyünk. Az ember egy vándorló állat. Ha nem is feltétlenül fizikailag, de gondolatban mindig úton van, mindig új meg új csapásokra megy.

Egy nagyon régi illúzió és vágy, hogy biztos lábakon álljunk. Pedig szerencsésebb, ha arra készülünk, hogy az élet hullámzó és abban kell megtalálni az egyensúlyt.

Tele van a szívem, túlcsordul. Nem tud kielégülni. Kevés a Világ, keresem ezt is, azt is, amazt is.

Akinek sok zsák játéka van annak nem tud igazán fontos lenni egy. Ma már más a játékok értéke. Az érték a megismerés mélysége. Úgy gondolom, hogy a lehetőségek és az információk mértéke miatt nehéz eligazodni manapság azon, hogy mi értékes és mi nem. Amiket én értéknek tekintek, azokban adok is és kapok is. Na az az érték.

Valami vágy feszít, de nincs meg a csatorna.

Szerintem nem szerencsés, ha a nosztalgia pótolni akar valamit, de ha ez egy egészséges mérték, mint nálam a mackó, akkor talán ez belefér.

A hiányt egy állapot hívja elő, amit nem egy adott hely, adott idő, hanem egy állapot tud feloldani, megszüntetni. Feltárul bennem egy rés, vagy egy szakadék, amit be kellene tömni valahogy, és ehhez keresem a dolgokat, amikhez tudnék ragaszkodni.

Míg a megőrzés haladó, jó, motiváló dolog, addig a ragaszkodás nem, az nem viszi előre az embert.

Csalódás, ha fejben áll össze az, ami után vágyódom, és nem a fizikai környezet okozza.

Nagy igazság, hogy mindenki azt a zenét hallgatja 25 év fölött, amit a 16-23 éves időszakában hallgatott. Lehet, hogy követi az aktuális zenéket, és nyitott rájuk, de ha iszik egy kicsit, és nosztalgiázik, akkor a régi dalok jönnek elő. Ez a nosztalgia alapja. Attól sikeresek ma is ezek az előadók, hogy ül az ember az autóban, hallgatja őket, és emlékeket idéz fel bennük a zene. Azt szoktam mondani a kollégáimnak, hogy mi nem zenéket játszunk, hanem életérzést adunk.

A nosztalgia egy illúzió, egy önbecsapás. Alapvetően egy életérzéshez kötődik, amihez a tárgyak csak kapcsolódnak.

A legjellemzőbb megnyilvánulása a szerelem. Létrejön az emberben egy vágy, amit a szerelem tárgyával társít. Aztán általában kiderül, hogy a vágy ennél több , csak kell valaki, akihez társítani lehet. Keresek valakit, akibe beleszeretek, hogy ezt a mély hiányérzetet betömjem.

A nosztalgia mindenkinek más mértékben van jelen az életében. Minél rosszabb lelkiállapotban vagyunk, annál inkább visszavágyunk valami múltbéli, felhőtlen állapotba, amiről azt képzeljük, hogy ideális volt. A nosztalgia mögé elbújhatunk. Azt gondolom, hogy ezek pillanatok, amiket kiragadunk a múltból, nem valóságosak és soha nem is voltak azok. Nekem a Mackóm iránt még mindig nosztalgiám van.

Ha valamilyen fájdalmam van, akkor sokkal erősebben jelen vagyok, akkor nagyon tudom, hogy vagyok. Amikor jól érzem magam, akkor nem foglalkozom annyira saját magammal, szinte észre sem veszem.

Mindig szeretnénk egy kicsit jobban élni. Ez viszonylagos, a jelenlegi szintünk a norma, amihez képesek vagyunk viszonyítani. Nem vizsgáljuk, hogy Afrikában, vagy Kínában mi a helyzet, mert mindenki számára a saját szintje az alap.

Nem is az a lényeg, hogy hova vágyom, a lényeg inkább az, hogy el innen, ahol épp vagyok. Természetes és ősi érzés, az ember mindig szeretne átlépni valamit, de pontosan nem tudja, hogy mit. Akkor inkább azt mondja, hogy szeretnék fizikailag itt lenni, vagy ott lenni.

Mindig olyanra vágyunk, amit nem tapasztaltunk. Közben meg ez a vidéki élet nem egy annyira bulis életforma, mert nagyon sok munkával jár. De még mindig sokkal jobb –nekem legalábbis–, mint a belvárosban egy tömbházlakásban.

Minden vágy irányul valamire, de alapvetően a vágy azért születik meg, mert van tudásunk arról, hogy valami nagy ismeretlenbe ágyazódik be az élet. Ez az ismeretlenség üzen minden vágyban valamilyen módon. Vágy nélkül nem lenne művészet. Nem lenne zene, nem lenne festészet, nem lenne építészet. A műalkotás létrejötte mindig egy vágybeteljesítés.

A megőrzés közösségi indíttatású kulturális tevékenység, az ősök megismerésének vágya, tisztelete. Ezzel szemben a ragaszkodás személyes, és általában túlzó.

Nagyon izgalmas alakok éltek már előttünk meg velünk, és ezeknek az embereknek a stílusai nagyon meghatározóak lehetnek egy alkotói folyamatban is.

Van egy ilyen mondás, hogy elkapni a “még nem”, és a “már nem” közötti pillanatot, ami nagyon is "igen". És tényleg ezt az “igen” pillanatot keresem, amit ha visszanézek, nem csak azt a konkrét dolgot látom, amit megörökítettem, hanem egy egész történetet, egy egész múltat, vagy egy egész hangulatot. Attól a pillanattól kezdve már a jelen is múlt. Az lenne az izgalmas, ha lehetne egyből jövő is.

Abban a közegben, amiben élünk, az emberek visszajelzéseire próbálunk választ adni a kollekcióinkkal. De erre nagyon sokszor nem a jelen időben kell válaszolnunk, hanem a múltban válaszolunk a jövőre. Hogy értsétek: mondjuk most télen készítjük a jövő téli darabokat, de a mostani tapasztalatok alapján próbálunk válaszokat adni arra, hogy miben szeretnének majd öltözködni az emberek jövő télen.

Minden második dal feldolgozás. Tehát míg a rádió azért jött létre, hogy vadonatúj zenét játsszon, ehelyett ma gyakorlatilag csak feldolgozásokat játszik és ezeken keresztül a sok évvel ezelőtti zenék eljutnak egy újabb generációhoz. Bizonyos zenék (melankólikus, nosztalgikus) azért tudnak hatni, mert minden hallgatóban felnyitják azt a rést, amit semmi nem tud betömni. Ott van, csak a mindennapokban igyekszünk nem tudomást venni róla.

Ennek az egész kombója adja ki a mostani helyzetet, hogy a retró már réges rég nem az, ami, de persze létezik maga a fogalom, meg mindenki szívesen emlékszik a tizenéves korára. De hogy ilyen össztársadalmilag legyen a retró divat, az egy egészen különleges és magyar jelenség.

Kitaláltam magamnak egy ilyet, hogy széna fesztivál – ha már mindenki fesztiválozik, akkor én is fesztiválozzak. És majdnem minden nap feltöltöttem egy kis sztorit, hogy szénafesztiválon ez van, szénafesztiválon ezt lehetett csinálni, ilyen állatok vannak itt. Nagyon sok visszajelzés jött, hogy irigyelnek, és milyen jó dolgod van, és én is így szeretnék élni. Akkor mondtam, hogy igen, hát a szép részét mutatom, ami idillikus, vagy ilyen paraszti romantikára hajazó, de azért ez közel sem ilyen mókás.

A „Keresztszem” mintáinak leírása. XIX. Betűsorok, kendők, abroszok bejegyzésre. Apró széldíszek, „macskanyom”, vízfolyás. „SS” néven ismertek Csíkból.

Szimónidész apacs mezőkön lépked –búcsú az SZFE tereitől Dohy Balázs

Amikor az USA kormánya elvette az apacs indiánok földjét, John Foley nyelvészeti antropológus szerint az őslakosok nem csak az otthonukat veszítették el. Egyes népeknél, írja Foley, „egybeesett a mítosz és a térkép”: ezek a népek a történeteiket, hőseiket, dalaikat a táj elemeihez - fák, folyók, hegyek - kapcsolódva őrizték. Az indiánok áttelepítésével a hatalom valójában a kapcsot rabolta el, ami az apacsokat a saját kultúrájukhoz kötötte. Az apacsok otthonát jelentő tér topográfiája ugyanaz volt az indiánoknak, ami nekünk a könyv, SSD, fotó, mozgókép, vagy az internet: segédeszköz arra, hogy az emlékeik megmaradjanak. Az ő módszerük, bár elsőre talán kevéssé tűnik kézenfekvőnek, mégis az emberi memória mély ismeretéről tanúskodik. Ha megkérdeznénk a 2020-as memóriavilágbajnokot, a pakisztáni Emma Alamot, hogyan volt képes tizenöt perc alatt megjegyezni 410 darab random szót, kiderülne, hogy stratégiája kísértetiesen hasonlított az apacsokéhoz. Az emberi agy hihetetlen hatékonysággal képes térbeli információkat és vizuális ingereket pontosan és tartósan tárolni, sokkal jobb ebben, mint szavak vagy számok rögzítésében. Egy kis lakásban rövid idő alatt könnyedén megtanulunk tájékozódni, hamar megjegyezzük, hol a konyha, merre találjuk a telefontöltőt vagy egy poharat - több száz tárgy pontos helyét. Ez nagyjából annyi információ, mintha fejből tudnánk egy kisregényt. A memóriabajnokok egyik népszerű stratégiáját így hívják: a helyek módszere. Lényege dióhéjban, hogy az emlékezőművész úgynevezett memóriapalotákat hoz létre. Minden olyan tér, amit nagyon jól ismer a használója (például a gyerekszobáját, ahol felnőtt, vagy az egye-

temének egy próbatermét, ahol színészhallgatóként Csehov-vizsgát csinált), alkalmas memóriapalotának. Első lépés, hogy a versenyző a lehető legrészletesebben maga elé idézi a teret, majd egy bizonyos útvonalon, fejben végigmegy rajta. A tér egyes pontjaira (locus-okra) sorra meglepő, izgalmas, abszurd képeket fantáziál. Ezek a képek, apró jelenetek a megjegyzendő információhoz kötődnek: például ha azt szeretné, hogy eszébe jusson a zokni szó, az egyik locusra tehet egy emberméretű zoknit, ami az Oops! I did it again-t énekli. Tegyük fel, hogy a zoknit a tenger szó követi a listánkon. A versenyző tekintete továbbsiklik, és az asztal melletti ágy lepedőjét kicseréli viharos, hullámzó vízre. Minél szokatlanabb, abszurdabb egy kép, annál könnyebben és pontosabban raktározza el az agy. Ha a versenyző gondosan elképzelte az általa létrehozott képeket, később, amikor fejben újra végigjárja a memóriapalotát, nagy valószínűséggel még hónapok múlva is ott lesz az éneklő zokni és a tengerré változott ágy.[1]

„az SZFE-n tanulni kis túlzással azt jelentette: az SZFE-n élni.” Ha az SZFE polgárai memóriabajnokságon indulnának, számukra az egyetem épületei kiváló memóriapaloták lennének. Mindannyian bensőséges viszonyt ápoltunk az épület különböző zugaival, mert az SZFE-n tanulni kis túlzással azt jelentette: az SZFE-n élni.

[1] Azoknak, akiket részletesen érdekel a téma, ajánlom Joshua Foer: Einsteinnel a Holdra – hogyan emlékezzünk a világon mindenre? című könyvét, amire sokat támaszkodtam a szöveg megírásakor.

Az SZFE tereivel a folytonos ottléten túl (és azzal persze szoros összefüggésben) egy jóval titokzatosabb kapcsolatot is ki kellett építenie a diákoknak. Az SZFE mítosza és térképe nem választhatók szét egykönnyen egymástól – a tudás és a tér szorosan összefüggött. Az egyik szentencia, amit elsőévesként korán meg kellett értenünk, hogy a színházban a tér ugyanolyan fontos, mint a szöveg vagy a színészi játék. Ezt a mi évfolyamunk esetében Bagossy László képviselte szenvedélyesen. A dramaturg osztály, aminek a tagja vagyok, a kezdetektől együtt dolgozott Bagossy rendező osztályával, együtt írtuk és próbáltuk a vizsgára szánt jeleneteket. Saját bőrünkön, fájdalmas küzdelmek árán tapasztaltuk, hogy egy ügyetlen tér milyen könyörtelenül áll bosszút – az ember csak azt érzékeli, hogy semmi nem működik: a színészek nem tudják, hova álljanak, valamiért az egész jelenet lapos,

senkinek semmi ötlete. Viszont, ha egy rosszul álló jelenet terét sikerült még időben kijavítani, fejlődésnek indult a színészek játéka, a rendező instrukciói, a jelenet dramaturgiája. A tér megváltoztatható és megváltoztathatatlan paramétereinek pontos megfigyelése, adottságainak bölcs kihasználása központi problémánkká vált. Ennek megfelelően igyekeztünk eredeti térkoncepciókkal előállni. Az évfolyamunk hallgatói csináltak jelenetet folyosón, wc ben, a mennyezetről lógva, egyszer egy tetőn is. Dj Dominique

Az extravagáns próbálkozásokat a tanárok általában sztoikus nyugalommal fogadták. Minden osztály újra felfedezi azt a bizonyos átkötő helységet a 220-as és 202-es terem között. Látták már.

Korosztályi jelenség, hogy a tizenéves az lázad.

Úgy képzelem, hogy a mutatás (így hívjuk azt a gyakorlatot, amikor a mesterségtanárok megnézik a félkész vizsgaelőadást és tanácsokat adnak az alkotóknak) olyasmi hatást gyakorolhatott a tanárokra, mint az egyszeri apacs vadászra, aki egy bizonyos fa mellett elsétálva felidézi az ahhoz a fához kapcsolódó dalt...; a 202-es terem oszlopai évtizedek óta okoznak fejfájást a hallgatóknak. Az egyetem tereit a hallgatók hosszú évtizedek alatt, véres verítékkel építették színházi problémáktól és lehetőségektől hemzsegő memóriapalotákká. Ezeknek a palotáknak az egyetemen tanító mesterek voltak a kapuőrei.

„...a tér, amiben most nekik kell alkotni, nem egy üres doboz, ami csak arra vár, hogy értelemmel töltsék meg...” A frissen bekerülők persze mit sem sejthettek arról, hogy a tér, amiben most nekik kell alkotni, nem egy üres doboz, ami csak arra vár, hogy értelemmel töltsék meg – és ez praktikusan jól van így, és igaz is; a színházban a jelen a fontos. A legintenzívebb tanulási élményeim azok, amikor egy vizsgába ez is, az is beépülhetett: amikor egy hallgató új szeme frissítően hatott a tanárokra, és a tanárok tapasztalt szeme bölcsebbé tette a hallgatót. Idén ötödéves vagyok, és mostanra az SZFE különböző tereiből néhány már tanított nekem ezt-azt. Ha végiggondolom ezeket a tereket, jól emlékszem a tanulságokra, amiket hordoznak magukban. Ezek a tanulságok persze nagyon töredékesek és hiányosak. Az SZFE terei és a benne alkotók újra meg újra bebizonyították, hogy mindig lehet újat alkotni, akármilyen messzire is nyúlik vissza az emlékezet. 34

Az emberi agy meglepően kevés adatot veszít el végleg. Általában, ha nem emlékszünk valamire, az azért van, mert nem találjuk a horgot, ami az összes emlék közül pontosan azt halássza ki, amit szeretnénk. A tér evolúciós okokból az egyik leghatékonyabb emlékhalászó horog. Az SZFE terei és az ezekben a terekben alkotók tetemes mennyiségű értékes tapasztalatot őriznek közösen a magyar színházi hagyományból. Az alkotók megvannak, de az épületet elvették tőlünk. Nem tehetünk mást, mint hogy mielőbb új tereket keresünk, amik majd ismét memóriapalotákká válhatnak a szerencsés beavatottak számára. Reményre ad okot, hogy a legenda szerint az emlékezés művészete és a helyek módszere éppen egy épület összedőlésének köszönhetően született meg. Szimónidész, a költő (ő írta a híres epigrammát: „Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”) egy ünnepségen mulatott, amit barátja, Szkopasz tiszteletére tartottak. A vacsora közben megjelent egy követ. Sürgős üzenetet hozott Szimónidésznek, aki otthagyta a vendégeket, hogy kint meghallgassa a hírt. Abban a pillanatban, hogy Szimónidész a követ társaságában kilépett a kapun, a díszterem teteje ráomlott a vendégseregre. A nagy kövek felismerhetetlenre roncsoltak mindenkit, és senki nem tudta pontosan, egyáltalán kik voltak odabent. A rokonok kétségbeestek, nem tudták, hogyan fogják illően eltemetni a halottaikat. Ekkor olyan dolog történt, ami örökké megváltoztatta, hogyan gondolunk a memóriára. Szimónidész becsukta a szemét, képzeletében elszállt a por, a törmelékből újra márványoszlopok lettek, az épület épen állt, az emberek beszélgettek, bort ittak és hahotáztak. A költő végigfuttatta a szemét a vendégeken. Mindenre pontosan emlékezett. Látta az ünnepeltet, Szkopaszt, ahogy egy kenyérdarabot tesz a szájába, és megfordulva azt is látta, ahogy egy hírnök hevesen integet felé a kapuból.

Földényi F. László A nosztalgia szó szerint honvágyat jelent.

Szimónidész kinyitotta a szemét, kézen fogta a rokonokat, és a romokon óvatosan egyensúlyozva odavezette őket a helyre, ahol korábban a szeretteik voltak.

nosztalgikus korszakok A 60-as évek végén – 70-es évek elején kezdődött el a divat tömegtermelése, és onnantól kezdve egyre jobban vissza tudunk nyúlni egy adott korszak jellegzetes darabjaihoz. A 80-as években volt egy iszonyat erős hullám amikor a 20-as éveknek a tipikus ruháit és főleg a sminkjeit és a frizuráit kezdték el beépíteni a hétköznapokba az emberek, főleg a női öltözködésbe... előtte nem nagyon volt ilyen nosztalgikus dolog, csak nagyon apró dolgokban.

Amikor a szót kitalálták, akkor az emberiséget az jellemezte, hogy mindenki ült a fenekén. Nem volt akkora mobilitás, csak a katonák mozogtak, mentek máshova. Rajtuk tört elő az a betegség, amit egy orvos elnevezett nosztalgiának. A 20. századi egy mobilis társadalom lett, ma pedig mindenki turista, mindenki utazik.

Érdekes egyébként, hogy a mostani tini generáció a szokásosnál messze nagyobb mértékben kezdte el fogyasztani a retrót .

Szerintem most abban a szituban vagyunk, hogy a 80 as-90 es évek divatja áthatja az egész öltözködési kultúrát. Mostanában mindenkinél megtalálható valami olyan az öltözködésében, ami erre a korszakra utal. Bár amikor én voltam huszonéves, akkor is volt egy ilyen visszanyúlás, nosztalgia a szüleink öltözködési kultúrájához.

Nagyon sok gyerek együtt él a szüleivel és a szüleitől tapasztalja vagy hallja ezeket a retró muzsikákat. A másik – nem megbántva egyik kollégámat sem – hogy szerintem nem is olyan jók a mai zenék mint a régiek. Harmadrészt meg az elején ez olyan cikinek indult. Amikor ez elindult a fiatalok körében, hogy hallgatnak retrót, akkor ez kicsit ilyen cikizzük " a szülőket"... és közben szerintem rájöttek, hogy tök jó.

Ennek a folyamata, hogy egy csoport elkezdi újra hordani a szüleinek a ruháit, azokat a fazonokat részesíti előnyben, stb. stb... és ez egyszer csak annyira népszerűvé válik, annyira felduzzad, hogy ez lesz majd az a mainstream vonal, ami ellen mondjuk 5-10 évvel ezelőtt lázadtak... Egy ilyen "lúgozott konvencióvá" válik az egész, és aztán majd újraindul a folyamat, amikor megint egy másik csoport előveszi azt, amiben most ti jártok, és az lesz majd újragyúrva, kicsit átalakítva, és majd megint egyszercsak mainstreammé válik...

" Újszülöttnek minden vicc új." Előjönnek újra azok a dolgok, amik már elfelejtődtek, pl: rubik kocka, hullahopp karika, stb.

Ha olyan cuccokat választunk, amik egy másik, régebbi korszaknak a ruhadarabjai, azáltal kívül helyezzük magunkat a "masszából" azt kommunikáljunk, hogy teljesen más a szemléletünk. Van benne egy ilyen megszokástól eltérni akarás, lázadás a konvenciók ellen.

Korosztályi jelenség, hogy a tizenéves az lázad. Ha így megy a világ, akkor ő úgy akar menni. Ment a Korda Gyuri, meg Szécsi, és mi akkor Piramist hallgattunk, meg LGT-t, meg Eddát. Ugyanerről van most is szó: eltérni! Ez egy korosztályi sajátosság, csak most millió eszköz van a kezetekben.

Mindig vannak olyan csoportok, akik teljesen máshogy szeretnének kinézni, mint az átlag. Általában ezek a csoportok nem gazdag emberekből állnak, hanem művészek, színészek, építészek... szóval az intellektuális élet szereplői és általában a fiatalok. Egyébként ezeknek a kis csoportoknak nagyon nagy befolyásuk van, még ha nem is tudnak róla. Mert nyilván mindig ők a menők, akik megváltoztatják a dolgokat, egy csomóan elkezdik őket utánozni, és így terjed ez az egész folyamat.

Ha egy zenekar elér egy adott kort, akkor már nem nagyon hoz új rajongókat. A régiek megmaradnak, a következő generáció szereti, de nem rajong, nem tetováltatja fel a kezére a nevét, nem áll a lépcsőháza előtt, hogy láthassa. Van, aki mégis, de az nem normális. Nem az a dolga az embernek 40-50 évesen, hogy rajongjon egy zenekarért. Egy háromgyerekes anyukát a gyerekek, a férj, a számlák foglalkoztatják, nem a lázadás. Amikor meghall egy Piramis számot, ez a hajdani lázadás odáig szelídül, hogy " jaj, milyen jó volt". Mert a dal belül megmarad örökre. Ekkor már nem forradalom ez.

A mi szüleink generációja, az 5060 évesek fiatal korukban, a 20-as éveikben már megengedhették maguknak, hogy fotózhassanak. Családonként általában volt egy gép, és tényleg olyan hangulatú fotókat képszítettek, amire a mai fiatalság vágyik. Az jön le a képekről, hogy szabad és boldog volt mindenki, ezt a hippi feelinget is hozza, amit próbálnak most leutánozni. Általában a jó pillanatokat ragadjuk meg a filmes géppel. Azt fotózzuk le, ami szép, ami jó, ami be van állítva, amikor összegyűlt a család. Tényleg olyan pillanatokat örökítettek meg, amik fontosak voltak, hogy megmaradjanak. A telefonodon a több ezer képet nem nézed soha vissza. Van, aki igen, de nagyon sokan biztos, hogy nem.

A nosztalgia az tulajdonképpen egy álomszerű, de tényleges kapcsolat. Talán sosem volt, kicsit szürreális. Pl. Budapest "aranykora" az 1900-as évek legelején. Akkor is volt járvány, meg háború.... a gyerekekkel pedig úgy kalkuláltak, hogy legalább 5 legyen, mert ki tudja, hányan élik meg a felnőttkort. Sokkal nagyobb nyomor volt, mint most. Tehát valójában nem is volt akkorra aranykor...

Nosztalgia valami ilyesmi iránt is, hogy legyen megállapodottság, ne legyen annyira túlhajszolt az élet – vannak ezek a nosztalgia helyek, leülni kényelmesen és ott nem csinálni semmit ilyen lehetett egy 19. Századi bécsi kávéház. Ha most létrejönne egy Nosztalgia Kávéház, akkor nem olyan lenne, mint amilyen volt Bécs a 19. században, de ezért vágyunk erre. Vágyakozunk a régi világ után, amikor nem voltunk hajszoltak. Vagy Közép-Európa mítosza, ami 1970/80/90 fontos fogalma volt - mintát tudna adni egész Európának. “Milyen szép volt a Monarchia idején.” De milyen volt Közép-Európa valójában? Kirobbantott egy világháborút.

Ha jobban megnézi az ember, az 1900-as évek eleje óta nagyjából ugyanazokat a dolgokat hordjuk, csak néha jobbak az anyagok, néha változnak egy kicsit a fazonok, meg egyszerűsödnek...

Az egy nagy bajunk nekünk, retró DJ-knek, hogy nem jönnek új retró számok. Ezért mondom mindig a Bárány Attilának, hogy ő nagy előnyben van, mert ugye minden héten kijön száz darab dal és abból lehet válogatni, hogy mi a jó. A retróból ugye nem jön ki minden héten. Olyan ez mint a cápa foga, forog előre, van egy sor foga és mikor az kiesik, akkor így előrefordul. Sokkal több foga van, mint amennyit látunk, mert mindig mögötte nő a következő.

Az élet valami hihetetlen megoldhatatlanságot hoz létre. Jöttem valahonnan, amiről semmit nem tudok, kiléptem valahova, aztán elmúlok és megyek tovább valami semmibe, amiről szintén semmit nem tudok. Az élet tulajdonképpen be van ékelve két ismeretlen közé és semmit nem tudok arról, hogy mi előzte meg és mi követi, mert nincsen emlékem arról, hogy előtte mi volt és nincsen tudásom arról, hogy utána mi lesz. Ha lesz egyáltalán.

Egy ház emlékei a filmvásznon –Tűzoltó utca 25. Kaposi-Ly Anna

A pesti bérház, mint otthon motívum. Nem a takaros, védelmező, nyugalmat árasztó atmoszféra, mely a szemünk előtt lebeg a jellegzetes lakóépület típus hallatán. Szabó István ’73-as filmje a Kádár-kor felejtéspolitikája ellen való tüntető jellegű gondolkodásmód jeles képviselője, ennek kerete pedig az egyik legnyilvánvalóbb, azonban legkevésbé vitatott szimbólum: maga a ház, annak otthonjellege.

A ház a történet ritmusát követve enged minket egyre beljebb és beljebb. A robbantást még az utcafrontra néző ablakok egyikéből követjük, majd mintegy felütésként megjelenik a mottó, a következő képtől pedig – mely ugyanezen ablakot immár kívülről mutatja – másfél órán keresztül a Tűzoltó utca 25-be zárva találjuk magunkat.

A robaj okozta nyugtalanság a lefekvéshez készülődő lakókban mintegy közös látomást, együttes emlékképet idéz fel a nem is olyan régen elmúlt évtizedekből. Mind az estét, mind az álomképek kezdő képkockáit meglehetősen egyszerű elemek teszik otthonszerűvé. A belső narratíva első jelentésében az álmok magyarázataként funkcionál, azonban felfogható az itt élők önmagukkal folytatott éber párbeszédeként is. Olyan véget nem érő, felsoroló jellegű mondóka ez, melyet társadalmi konvencióktól függetlenül csak zárt ajtók mögött engedhetnek meg maguknak. Ugyanilyen közérthető elem a fürdés, illetve a reggeli és az amellé járó veszekedés. 43

„Mi atyánk, ki vagy a mennyekbe… a lakbérre a pénzt félretettem-e?” Dj Dominique A nagyszüleimnél láttam ilyen régi dolgokat a házban és akkor valahogy mindig ilyen furcsa pozitív érzésem volt.

A történet – lévén rengeteg lakója van a háznak – számos szálon fut egyszerre, így nehezen követhető egy-egy szereplő sorsa, a cél mindinkább az együtt átélt borzalmak bemutatása. Életkoruk, származásuk és anyagi helyzetük diverzitása a háborút és az azt követő évtizedek történéseit megannyi oldalról képes szemléltetni. E sorsok egyetlen valódi kapcsolata a házhoz való kötődés, az viszont, hogy a deportálás, a besorozás, majd a fekete autó és az ezek közbeni véletlenszerű hazatérések korszakában mi jelenti az otthont, egyszerre formálódik mindannyiukban. Az eleinte védelmet jelképező lakások szépen lassan átalakulnak az emlékek őrzőivé, a generációk sora által felhalmozott tárgyak raktárává. „Nagy tél volt, amikor először elhozott ide az uram, sokáig kereste ennek a háznak a helyét. Mindent beborított a hó, csak kerítések voltak, csípett a hideg, és mi elkezdtünk rohangálni az urammal a hóban. A hó csak úgy ropogott…” – hangzik a régen elhunyt nagymama emléke, jelentést adva a málló falú gang, a kopott tapéták, a sötét folyosók rengetegének. A szürrealitás fokozására szolgál, hogy nem mindig tudni, pontosan kinek a fejében is járunk. Amilyen lendülettel változik a hely átjáróházzá, olyan dinamikussá válik a látomások közötti váltás is. Egyszerre a hatalmas lakások beteglelkű asszonyok és urak szorongására rásegítő díszletté válnak, melyekben az olyan apróságok teremtik meg az otthon érzetét, mint a gyereksírás vagy a pince pékségéből felkúszó kenyérillat. A háborús és Kádár-korszakbeli életforma ábrázolásán túl a film rámutat arra, hogy bármelyik pesti bérház berkein belül megtörténhetett volna ez a történet. Az épület egyértelműen nem építészeti értekei miatt válik a történet főszereplőjévé, hanem egyszerűen azért, mert ez az élet színtere.

Tűzoltó utca 25. r.: Szabó István magyar filmdráma 98 perc 1973.

források: 1. Kovács Ágnes: Kint és bent. Magyar Műhely, 2020. 2. Hirsch Tibor: Vágytárgyak, enteriőrök. Magyar Műhely, 2018. 3. Hirsch Tibor: Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész. Magyar Műhely, 2017. 4. Ágfalvi Attila: Városeklektika, Beszélgetés Ferkai Andrással. Városvíziók, 2002. 5. Bojár Iván András: Rejtőzködő Budapest, Beszélgetés Rajk Lászlóval. Városvíziók, 1996.

gyerekkor A nosztalgiában benne van az otthon szó, hogy az ember hazavágyik. A honvágyban van valami olyasmi, hogy "el innen". El onnan ahol épp vagyok. Van benne valami olyan, hogy ahol vagyok, az nem elégít ki, szeretnék valahol máshol lenni. Leginkább otthon, de otthonról is elvágyódik az ember. Melankólia nosztalgika – az érzés, amit a haza elvesztése miatt érez az ember. A 19. századi orvosi szakkönyvekben egy külön fogalom, egy alfaja a melankóliának. Betegség.

Az emberi lét egyik legfontosabb érzése a biztonság. A múlt biztonságosnak tűnik. Hogy mi van velünk most, azt nagyjából tudjuk, de a jövő egy nagyon nagy bizonytalanság. A jövő az totál bizonytalan.

A csecsemő szimbiózisban van mindennel. Egyre inkább ráébredek arra, hogy van a világ és vagyok én. Valahonnan engem kivettek, megszűnt a szimbiózis, és innentől nem olyan magától értetődő, hogy én vagyok a világban, hanem ez egy helyzet, amivel valamit kell kezdeni. Szimbióziskeresés.

Gyerekkoromban (...) a nagyszüleimnél láttam régi dolgokat a házban, és akkor valahogy mindig ilyen furcsa pozitív érzésem volt ezekkel az úgynevezett vintage dolgokkal. Most ezt vintage-nek hívják, de az ugyanaz, mint a retró, csak finomabb. Szóval a vintage az az értékes retró. Van egy olyan definíciója, hogy a '75 előtti dolgok vintage-ek, '75 utáni dolgok retro-k, de szerintem ennek nincs különösebb jelentősége, csak szóhasználat kérdése.

Valahol ugyanaz zajlik, mint gyerekkoromban. Van egy kisgazdaság, ugyanolyanok a teendők. Mégsem lehet olyan gondtalan, mint gyermekkoromban. Épp ezért ezt a gondtalanságot akarom visszanosztalgiázni. A környezet, vagy a munkafolyamat nem feltétlenül változik, viszont a hozzáálállásunk igen. Ugyanaz a környezet, mégsem ugyanaz a felfogás.

A gyerekkor, amikor semmiért nem kellett felelősséget vállalni, minden gondtalan volt. A gyerekkorára mindenki szívesen emlékszik, mert ösztönösen elfelejtjük a rossz dolgokat, csak azok maradnak, amin tudunk nosztalgiázni. Ez segít nekünk abban, hogy egy jobb jövőképet vizionáljunk magunknak.

10-12 évesen – amikor a gyerek elkezd eszmélni – jelenik meg az az érzés, amit a honvágynak hívhatunk. Az 5-6 éves gyerekeknél ilyen nincs, ők olyan mély szimbiózisban élnek a világgal, hogy fel sem merül bennük. Persze akarnak biciklit, akarnak játékot, de nincs meg az a vágy. Igazából maga sem tudja, hogy mire vágyik, csak úgy vágyik valamire.

A játék az tulajdonképpen független a tárgyaktól. Amikor egy gyerekkel kimegyünk a dunapartra, akkor a kavicsokat is meg tudja személyesíteni. Az igazi játék neki az, hogy nem egyedül van. Lehet a szüleivel vagy más gyerekekkel, de akkor érzi jól magát, ha van vele valaki. Ennek megfelelően a játékszerek megjelenése inkább a jólét jele.

Akkor alakulnak ki a vágyak, amikor megszűnik a gyerekkori mély bizalom a világ iránt. És ez tart a halálunkig.

Maszek Zsoldos Anna

Kiss Tibi Az egyik legegyszerűbb dolog, amire lehet vágyni, az egy ruha, egy cipő, vagy egy táska, vagy valmilyen konkrét tárgy.

Abban az évben születtem egy határközeli városban, amikor véget ért a Délszláv háború, és amikor bevezették a Bokros-csomagot. Emlékszem, gyerekként minden vágyam az volt, hogy legyen egy világítós cipőm. Az oviban a menő gyerekeknek mind volt, lépteiket kis fényvillanás követte, amik tükröződtek a pocsolyákon. A szüleim elvittek a lengyel piacra, ami a határ közelében volt, csak ott lehetett kapni, felpróbáltam, de nem világított, és drága is volt. Ahogy nézem a házakat az utcában, ahol felnőttem, a kádárkockákat, egy-egy parasztportát 1800-zal kezdődő évszámmal a homlokzatán, néhány átépített ONCSA házat, aztán a legújabb mediterrán házakat kinnfelejtett ünnepi világítással az ablakban, amit „osztrákból” hoztakéhányuk falán táblák tűnnek fel. Ezek a táblák hirdetik, hogy itt egy festő lakik, vagy ott egy kőművesmester, vagy éppen egy kisgép szerelő. Úgy mint: „Dávid László, tapétázó, szobafestő mázoló” vagy „Pati Ferenc kőművesmester”. Talán maga a házuk volt munkájukhoz a referencia. Név, foglalkozás, mesterség, szolgáltatás, telefonszám, újabbakon email cím is van a táblákon. Magánosok, maszekok, mára csupán nevek. Kik ők?

Az államszocialista gazdaság tulajdonosi szerepének mérséklése érdekében az állam engedményeket tett, annak érdekében, hogy a válságba került gazdaságot mentse. A Kádár-korszak társadalmi és gazdasági szerkezetében a korábbiakhoz képest egyre jelentősebb lett az ún. „második gazdaság” szerepe. A többtagú kisvállalkozásokat bér és adókedvezményekkel támogatták. A második gazdaságot Böröcz József szociológus az „állami tulajdonon kívül folytatott kereső tevékenységek összességeként” határozza meg. A kádári „életszínvonal-politika” anyagi alappillére lesz a hivatalos, állami foglalkozás melletti, államilag ellenőrzött, félillegális vagy illegális magángazdaság szerepe. Az emberek nagy része erőteljes önkizsákmányolás árán a hivatalos munkahelyén kívül másodállásban, kisvállalkozásban, maszekban, vidéken főleg a háztájiban dolgozott.

Ők lesznek a maszekok. Ebből tellett a Balatoni nyaraló, a viszonylagos kényelem az anyagi kultúrában, a magántőke újbóli építése. A hivatalos állás megtartása biztosította a munkavállalóknak a nyugdíj és egészségügyi biztosítás lehetőségét, így nem hagyhatták ott. Nem reprezentatív adatok alapján azonban elmondható, hogy ‘80-ban a háztartások háromnegyede vallotta, hogy rendszeres jövedelme származik főfoglalkozásán kívülről. A második világháború előtti kézműves, kisiparos, paraszti-vállalkozói családok utódai alkották leginkább a maszek réteget. A második gazdaság egyre gyorsuló legalizálása megalapozta a vállalkozói réteg kialakulását, eleinte a szolgáltatói tevékenységben és a kisiparban. A ‘90-es években a rendszerváltás után az első gazdaságbeli, vagyis állami munkahelyek megszűnésével, a posztindusztriálissá váló gazdaság változásaival, a kapitalizmus struktúrájának átvételével fokozatosan növekszik a magánvállalkozások száma. Az egykori állami tulajdon újraosztása, magánosítása, a szocialista rendszer lebontása miatt a második gazdaságbeli munkahelyüket egyéni, vagy társas vállalkozássá fejlesztik az emberek. A ‘90-es évek közepére kialakul egy nagylétszámú magánvállalkozói réteg, és már minden tizedik magyar háztartásban lesz vállalkozó. A családi vállalkozások, és a gombamód szaporodó kft-k világa lett ez. Közülük sokan kényszervállalkozóként működtek, vagyis valós gazdasági tevékenység nem folyt, csak az egyéni adóoptimalizálás miatt tértek erre az útra. Sokan pedig a családon belül öröklődő mesterséget folytatták.

Bányász Anna ...elkapni a “még nem”, és a “már nem” közötti pillanatot, ami nagyon is igen.

BŐRÖCZ József: Színlelt nagy átalakulás? Informális kiút az államszocializmusból. Politikatudományi Szemle, 1995. 3. szám 19-39.

Dr. JUHÁSZ István: Magánvállalkozók a szocializmusban ado.hu, 2019.

SZELÉNYI Iván: Socialist Entrepreneurs: Embourgeoisement in Rural Hungary, University of Wisconsin Press, 1988.

Mára ezek a táblák megfakultak, és megritkultak, lekerültek a falakról, hasonlóan a “Tiszta udvar- rendes ház” feliratokhoz. Amik talán a mai napig láthatóak, csak kint lettek felejtve, és egészen 90-es évektől máig koptak. Talán Pati Ferenc már nyugdíjas, vagy már nem is él, a telefonszámok többet nem csengenek ki. Ahogy egyre tűnnek el a szaktudást igénylő önálló mesterségek, a kőművesmesterek, asztalosok, lakatosok, akik saját műhelyt tartottak fent, a táblákat nem szedték le funkcióvesztésük ellenére sem. Kikerülnek újak is. Az utcakép jegyei, az építészeti formák közé olvadva súgnak valami múlbeliről és mutatják a jelent. Azóta sincs világítós cipőm, habár az elmúlt években újra elkezdték gyártani, és divatba is jött. 50

direkt öregítés A direkt öregítés természetellenes dolog. De ha van egy tárgy, ami természetes módon öreg és az ember végigsimítja rajta a kezét, az valóban meg tudja érinteni.

A direkt öregített, kopottas, használtnak kinéző dolgok szerintem mind ilyen utánzás miatt készülnek, hogy azonnal olyan legyél amilyen lenni akarsz, amit kitaláltál...

Az ember megálmodik magának egy múltat, mert az jelenti számára a jövőt. Mindenáron a jövőt akarja megteremteni magának.

Az mindig divat volt, hogy a “boyfriend” pólóját felvegye valaki, még menőbb, ha ez a póló már jó használt. Mivel ez divat, meg tök jó poén, ezért akkor lehessen újonnan is kapni már, ne is “boyfriendé” legyen, de a hatás az meglegyen.

Nagyon szeretünk kitalálni magunknak helyzeteket. Nem is kitalálni, hanem valóságelemekből összeállítani valamit, ami olyan formában soha nem létezett.

Az öregítés egy nyilvánvaló becsapás. Ez akár játék, vagy épület vagy bármi más esetében is így van.

A divatban azonnal el akarjuk azt a hatást érni, amit le akarunk másolni. Szerintem ez mind ilyen instant dolog, hogy bele lehessen bújni abba a szerepbe, amit kínál egy ilyen ruhadarab.

Az nem jó, ha megállapítunk, vagy hazudunk magunknak egy múltat.

Én szeretem a műanyagot, de azt nem szeretem, ha az a műanyag úgy akar kinézni, mintha valami más anyag lenne. Ha hamis, akkor az tőlem távol áll. A műanyagnak sok előnye van, például mosható, könnyen gyártható, rugalmas, könnyű. Ezek nagyon jók és használni is kell őket, de akkor fel kell vállalni, hogy az műanyag.

Egy ideje próbálunk olyan régi elemeket belerakni a kollekcióinkba, amik nem feltétlenül ruházkodási textilek, de úgy érzem, hogy értékesek, és valahogy meg kellene őket menteni, noha az eredeti funkciójukat már elvesztették. Nagyon kevesen használnak népi motívumos terítőket, dekorálni a kis asztalt vagy a szekrényeket... Ezeket elkezdték az emberek szemétnek tekinteni és kidobálni, pedig rengeteg kézimunka és érték van bennük.

A régi dolgok értéke általában felértékelődik, de nem minden körben. Az én gyerekkoromban az első ilyen hamisítás a nemesi oklevelek gyártása volt, aminek a szélét megégették, meg kávéba áztatták, hogy réginek tűnjön. Azért kezdtem el régi csipkét, hímzett terítőket vagy kendőket használni, mert úgy éreztem, hogy mások szemében teljesen elvesztették az értéküket, pedig rettenetesen nagy értéket képviselnek.

Ezt én gyerekesnek érzem, de elfogadom. Ha valami ilyenre vágyik az ember, akkor valami hiányzik az életéből, és akkor azt pótolni szeretné valamilyen módon.

ctrl c, ctrl v, ctrl t, v, ctrl z... Basa Máté Kustra Vencel

Edward Hopper: Éjjeli baglyok

Higgadtság.

1942.

Bájos közöny. Tárgyilagosság. A csend metaforái.

Bármennyire is realistának tűnhet Edward Hopper “Éjjeli baglyok” című festménye, mégsem a vélt valóság ábrázolása. A ténylegesnek gondolt világot a képzelet és az emlékezet segítségével elemeire szedi szét, majd újrateremti és átalakítja azt a közvetlen tapasztalaton túli tartományban. A tárgyilagos megjelenítés lehetővé teszi a több- és különféle értelmezést, az ábrázolás és átalakítás feszes összjátéka vált ki gondolati reakciókat a nézőből. Hasonló impressziók indukálására törekszik korunk egyik építészeti divatcikkévé vált ábrázolásmódja, a post-digital drawing (a későbbiekben pdd). Nem csoda, hogy ezeken a kollázsokon több más ismert művész mellett (David Hockney, Henri Rousseau, René Magritte...stb.) Edward Hopper kivágott figurái is gyakran feltűnnek. A pdd megszületéséhez rögös út vezetett. A számítógépek térhódításával a ‘90-es években az építészeti rajz, mint jelentős alkotói aktus lényeges átalakuláson ment keresztül. Innentől kezdve a tervrajzok egy már előre meghatározott, kötött eszközkészletből építkezhettek. Nő a pontosság, ezzel együtt azonban a létrehozandó tér és az építészeti vizualizáció kapcsolata elszemélytelenedik. A szabad kézzel meghúzott vonal feltáró jellegének használata jelentősen csökken a tervezés során. Helyette két véglet születik meg: a száraz, technikai tervrajz, és a csillogó, azonban végletekig meghatározott renderek világa. Mindkét közlési forma egyben tervezési eszköz is, egy idő után a homo rajzoló elkezdte hiányolni az üres, referenciáktól mentes papírlapban rejlő lehetőségeket. Az időben visszamenni már nem lehetett, így a kor emberének korszerű választ kellett adnia a kihívásra. A túltechnicizáltság fojtogató béklyóiból annak saját eszközeivel kereste a kitörést. Lázadásának eszközéül a Photoshopot választotta, mely egy sajátos, alternatív ábrázolási módot kínál a tervezőnek. A poszt-digitális grafika szépen-lassan megszületett: szokatlan nézőpontok, finom, zajos textúrák, festményekből kivágott ember-és állatalakok.

Kiss Tibi Mostanában teljesen máshogy kezdték el hordani, és emiatt elvesztette azt a pejoratív felhangját.

A pdd szépsége abban rejlik, hogy nem törekszik kész, befejezett állapotot sugallni, helyette a projektet övező, alakító atmoszférát, koncepcionális gondolatokat jeleníti meg. Digitális eszközökkel hozza vissza a kézi rajz erejét, intimitását. A kollázson megjelenített tartalom sokat mesél magáról az építészről, identitásáról, kultúrájáról, gondolatairól – ilyen módon képes a párbeszédben új felületek megnyitására. Szembenállás ez a 3D modellből kinyert látványok egzakt definiáltságával, mely a tervet megalkotó gondolatok és referenciák alakító szerepét helyezi előtérbe a képalkotás során. A mondat végére Kersten Geers és David van Severen (akik maguk is a pdd egyik úttörőjének számítanak) teszik fel a kérdőjelet: „do i celebrate, or do i criticise?”

OFFICE Kersten Geers David Van Severen: SOLO HOUSE

PDD-előállítási útmutató: • végy egy vonalas rajzot

2012-2017

• csapd föl a böngésződ • “seamless texture post digital drawing (trendy)” • tölts le pár textúrát • nézd meg hogy csinálja a fala atelier • nyisd meg a photoshopod • te is csináld úgy mint a fala atelier • … • menőzz a tervbemutatáson

A pesti ószleng gyűjtés: Kaposi-Ly Anna illusztráció: Kustra Vencel

MÓKEMBÉ Budapest. Tolvajnyelvi szó: jid. mokem ‘város’ + bé (Budapest kezdőbetűje kiejtve).

CÉRNA-KORZÓ A József körútnak a Baross utca és az Üllői út közötti belső köre. Fiatal varrólányok sétálgattak itt, innen a gúny.

BANÁNSZIGET A volt budapesti Berlini tér közepén elterült járdasziget. A járdasziget közepén állott emeletes, hatszögletű csemegéspavilonról, amelyben banánt is árusítottak.

CSALÓ-KÖZ 1. A Teleki tér. A volt ócskáspiac után, ahol az adásvételnél csaltak. 2. Az I. kerületi Donáti köz, Donáti lépcső. Ismert bordélyház volt itt évtizedekig 1930 előtt, ahol a férjek megcsalták feleségüket.

CSIKÁGÓ(-NEGYED) Az USA-beli Chicago után szabadon, ahol egymást keresztező egyenes utcák vannak, mint itt is. A modern Budapestnek van egy nemrég kiépült városrésze a keleti pályaudvar mellett, egyfelől a Csömöri-ut és Damjanich-utca, másfelől a Rottenbiller-utca és Aréna-ut között, a melyet a néphumor találóan Csikágó-nak nevezett el. GIMPLISZIGET A Keleti pályaudvar mögötti elhanyagolt, gazos terület, a régi lóversenytér, a mai Sportcsarnok gyakorló pályáinak helyén. Tolvajnyelvi gimpli ‘becsapható áldozat’ szóból, ugyanis a Fiumei úton az OTI székházban fizették a betegállományú munkásoknak a táppénzt, akik jó időben ezen a területen tanyáztak. ERZSI A felrobbantott Erzsébet híd pótlására épült hajóhíd az eredeti hídtól északra.

BRINGYELEVÁROS A Dagály utca és a Vizafogó gát közötti részen 1925-ig megvolt vályogházakból álló telep, amit a vidékről a fővárosba vándorolt tót napszámosok részére építettek. bringyele (tótokat csúfoló szó). 58

ÁVÓMÁRIA-TÉR Jászai Mari tér. A Jászai Mari tévren volt az ávó palotája + szójáték az Ave Mariával.

MAGTÁR A Budapesti Műszaki Egyetem három új épülete a Petőfi híd budai hídfőjénél. Általános vélemény szerint csúnya, magtárszerű épületek. SNEJDERFÍREK A Vörösmarty téri volt Gerbeaud-épület és a hozzá csatlakozó épületek tömbje 1880 körül. német Schneider ‘vágó’ + ném. Viereck ‘négyes sarok’. Schneider-Viereck körülbelül annyit jelent, mint a „vágók” négy sarka. Négy hatalmas, ma is meglévő sarokbérpalotából állt ez a négyzet: mindegyikének tulajdonosa a néphumor szerint mesterségéből kifolyóan „vágott”. Az egyik háziur sebész, a másik hentes, harmadik szabó és a negyedik bank, amely couponokat vág. (Balla: Kávéforrás 51) SZÁZHÁZ A Keleti pályaudvar belső környéke. A sok csúnya egyforma bérkaszárnya után, amelyeket a Thököly út építése alkalmával bontottak le. A vallás tekintetében két szekta dominál: az egyház és a százház (Mosolygó történelem 153); A Százházból nem ritkán ujságpapirba takart csecsemőket vittek a Fehér Kereszt-kórházba (Exotikus pesti városrészek).

BÜDÖSMARTI A volt Vörösmarty mozi. Régi mozi, ahol a rossz szellőztetés miatt mindig rossz volt a levegő. KAKATOMBA Földalatti nyilvános illemhely. TURULLOVAS Öngyilkosjelölt, aki a Ferenc József híd turul madarára mászik fel, hogy onnan öngyilkossági szándékkal leugorjék a Dunába. STADTJÁGEL Pesti városi polgár 1780 körül. ‘városi vadász’ FALMELLÉKI Budapesti vezetékes víz. Érmelléki, balatonmelléki stb. borelnevezések mintájára. SÖRHÁZUTCAI ANTISZEMITA A IV. kerületi Sörház utcában volt az Ébredő Magyarok Egyesülete, antiszemita szervezet 1919 után. A NEMZET BÁRÓJA Kávéházi ingyenélő.

Nosztalgia kifli Elkészítési idő: 15 perc + sütési idő

Hozzávalók: 2 dl tej + 4 ek tej a kenéshez

Elkészítés: 1. A langyos tejbe elkeverünk egy tk. lisztet,

egy tk. cukrot, belemorzsoljuk az élesztőt és hagyjuk felfutni.

2. A liszthez hozzáadjuk a sót, a cukrot, az olvasztott vajat, a felfuttatott élesztőt és alaposan összegyúrjuk a tésztát. 3. Akkor jó, amikor már teljesen elvállik az edény falától és szép sima a felülete.

4. Lisztezett deszkára borítjuk, kör alakúra

nyújtjuk (2-3 mm), 8 cikkre vágjuk és mindegyiket a széles részétől a csúcsa felé feltekerjük.

5. A kifliket sütőpapírral bélelt tepsire

sorakoztatjuk, lekenjük tejjel, ízlés szerint megszórjuk sóval, köménnyel, magvakkal és 50 fokra előmelegített sütőben, légkeveréses fokozaton 15 percig sütjük, majd ismét lekenjük tejjel, felvesszük a hőmérsékletet 175 fokra, visszatesszük és 25 perc alatt készre sütjük.

2 dkg vaj 2 dkg élesztő 30 dkg liszt 10 g só 10 g cukor

NOSZTALGIA~

CUKRÁSZDA SÖRÖZŐ ÉTTEREM PANZIÓ KFT BOLT MÚZEUM UTAZÁS