Bolya Mira
Bronzember
Bolya Mira
Bronzember
f Talicskacsรกrda Kiadรณ, Solymรกr, 2017
© Bolya Mira
Könyvterv Demeter Gitta Tipográfia Bolya Mátyás
6
Szép, napsütéses délelőtt volt, a madarak vidáman csicseregtek. Én természetesen ott álltam a kertben, mint mindig. Hirtelen egy nagy csapat gyerek csörtetett be a belső udvarra, három tanár kíséretében. Többen közülük, mikor megláttak, megjegyezték, hogy milyen sovány és kicsi vagyok. Hát igen. Az akkori élet nem volt olyan könnyű, mint manapság. Már amennyire meg tudom állapítani innen a talapzatomról. Sosem lehetett tudni, hogy a következő héten lesz-e betevő falatunk. Persze ez csak azokra az emberekre vonatkozik, akik olyan szegények voltak, mint jómagam… Az egyik tanár szavai zökkentettek ki elmélkedésemből: – Mindegy, hogy mennyire volt sovány és kicsi. A lényeg az, ami a szívében és a lelkében rejtőzött. Mikor meghallottam ezeket a szavakat, majd’ kiugrottam a bőrömből! Azonban egy tisztességes szobor nem izeg-mozog, így inkább nyugton maradtam. A gyerekek mind körém gyűltek, belém karoltak, megsimogattak, megfogták a kezem, megcsodáltak. Már idejét sem tudom, mióta állok itt az udvaron. A szobor-illemkódex két fő szabálya szerint nem mozdulhatok és nem beszélhetek. Elég egyhangúan telnek így a napjaim, mindig ugyanaz ismétlődik. Csoportok érkeznek, körbevesznek, megcsodálnak, majd bemennek a közeli épületbe. Mi lehet ott? Sosem mertem megkérdezni… A mostani iskolás csoportban azonban feltűnt egy lány. Nagyon magas volt és vékony, barna, hosszú haját összefonva viselte, és szintén velem bohóckodott. Társai Mirának szólították. Mira egy lelkiismeretes, szorgalmas
lány. Azt szeretné, hogy boldoggá tudjon tenni embereket maga körül. Ha valaki rosszat tesz, akkor úgy érzi, hogy az az ő hibája. Honnan tudom mindezt? Senki nem gondolná, hogy a szobrok valójában mire képesek. Látunk, hallunk, ha pedig nincs ember a közelben, akkor beszélhetünk és megmozdulhatunk. Ezért nagyon kell figyelni, hogy mindig ugyanabba a mozdulatba merevedjünk vissza, ha közeledik valaki. A talapzatunkat azonban nem hagyhatjuk el. Emellett olyan dolgokat is észreveszünk, amiket első látásra senki sem tud megállapítani. Jó, mi? Pár perccel később az egyik tanár mondott valamit, de nem hallottam tisztán. A gyerekek és két tanár beállt mellém, a harmadik pedig szembe velünk előhúzott valami lapos, vékony tárgyat. A tanárnő felemelte azt a dolgot és azt mondta, hogy „csííííííz”. Erre mindenki mosolygott és mondott valami furcsát, mint például „vízibicikli” vagy „vízitdíj”. Én is mosolyogtam. Vagyis inkább próbáltam „petőfisen” viselkedni, már amennyire egy szobor tud valahogyan viselkedni. Nemsokára távoztak. Kissé elszomorodtam, mert eszembe jutott, hogy azért mégiscsak egy magányos szobor vagyok, még Júlia sincs mellettem… De hát egyszer úgyis minden véget ér. A hullám is először megszületik, egyre nagyobb lesz, nő, habos-babos szoknyát vesz fel, amivel csak úgy rohan, vágtat a halála felé. A fehér szoknyáját is leveti később csak azért, hogy gyorsabban odaérjen. De hová? Ő nem tudja. Csak vonzza valami… Eszeveszetten rohan a végzete felé, a partra… Egyszer úgyis minden véget ér…
7
8
Mögöttem reszketni kezdett a bokor. Madárka szállott rá, a barátom. Nagyon megörültem neki, mert már kezdtem magam nagyon egyedül érezni. Gyorsan körülnéztem, hogy beszélhetek-e vele, van-e rajtunk kívül valaki az udvaron? Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor énekszót hallottunk a kapualjból. Gyorsan a megszokott pózba merevedtem, Madárka pedig felrepült a legközelebbi fára. A daloló kertészfiú – mert ő volt a hang gazdája – vagy negyed óráig ott piszmogott az udvaron, mire elment. Éppen ideje volt, mert már tűkön ültem, hogy beszélgethessek végre Madárkával. Bár a barátom nem egy költő, van egy játékos szokásunk. Azzal szerez nekem örömet, hogy versben beszél hozzám. Nagyon kedves gesztus tőle, de hosszabb szövegeknél inkább prózában beszél. Madárka kíváncsian kérdezte: – Mi az, mi az, ami oly fontos neked? Mi az, mi az? Miben segíthetek? – Láttad az előbbi csapatot? Szerezz néhány adatot! Beröppensz ebbe a házba, De ne kerüljél nagy pácba! Derítsd ki, mi van bent, Nem ismersz Te lehetetlent! De nézz csak oda, mi van ott! Látok én egy ablakot. Látom azt, hogy nyitva van, Megvárlak itt, becsszavam! – mondtam versbe szedett gondolataimat.
– Rendben, rendben, megcsinálom! – válaszolta Madárka izgatottan. Így történt, hogy sok év után hangot adtam kíváncsiságomnak. Persze Madárkáé az érdem, hogy később megtudtam azt a sok dolgot. Míg várakoztam Madárkára, újra eszembe jutott Mira. Magam elé képzeltem arcát, amint engem néz. Láttam görögös ívű orrát. Mosolyától arca felragyogott. Szeme barnán csillogott, de volt benne valami zöldes szín is. Ahogy felidéztem a tekintetét, beleláttam életének meghatározó pillanataiba, sok kis, mozaikszerű jeleneten keresztül.
9
10
Először egy hálószobát láttam magam előtt, benne öt ember. Mira az ágy szélén feküdt, mellette egy kisebb fiú egy érmével játszadozott. Középen az anyuka feküdt, és könyvet tartva a kezében esti mesét olvasott a családnak. Az ágy másik szélén az apuka ült, ölében egy másik kislánnyal. Nem hallhattam őket, de láttam, ahogy nevetnek. Erről a képről az Egy estém otthon című versem jutott eszembe. Persze nem a történések, hanem a hangulat miatt. A család nekem mindig is fontos volt, így nagyon meghatónak találtam a jelenetet. Hirtelen elhomályosult a kép. Egy ideig csak szavakat láttam magam előtt. Számomra érthetetlenek voltak, de Mirának biztosan sokat jelentenek: vadonjárók… barátok… nyár… zenekar… család… élet… Aztán előtűnt egy másik kép. Sok lány ült a földön, matracokon. Valami társasjátékot játszhattak. Nem láttam mindent tisztán, de az kétségtelen, hogy mindenki vidáman vett részt a játékban. Próbáltam megérteni a játék lényegét: mutogatás, rajzolás, beszéd, nevetés, majd találgatás követte egymást. Talán valamit el kell mutogatni? Vagy lerajzolni? Esetleg körülírni? Nem vagyok biztos ebben, csak ennyit láthattam. Megint változott a táj, új emlék: egy kutya képe jelent meg előttem. Kicsi volt, de méltóságteljes. Zsömleszínű, kissé vörös szőre vidáman borzolódott a szélben. Nyakörvén egy kis érme lógott, rajta számok és egy név: Vaczkor. Aranyos kis állat, az biztos. Nagyon figyelt, füleit hegyezte, mellette Mira és a testvérei. Mindannyian egy fából ácsolt kilátó tetején álltak, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt egy tóra és a környező hegyekre. A víz most sötétebb színű volt, mint máskor, és hullámok fodrozódtak felszínén. Köröskörül kis házakat, kerteket láttam. Messzebb egy várrom körvonalai rajzolódtak ki. A kép elhomályosodott és lelki szemeim előtt egy új helyszín jelent meg.
11
A fák közül egy ház bukkant elő, mellette megláttam Mirát. A épület előtt a verandán kisebb csoport gyűlt össze, valamire vártak. Közelebbről már látszott, hogy piszkos tányérjaikat, evőeszközeiket és poharaikat szeretnék elmosogatni. Miután Mira sorra került, elindult a ház mögé. A sarkon túl egy tisztás fogadott, sok mezítlábas gyerekkel és felnőttel. Az erdő felé egy rozoga fahídon lehetett átkelni, Mira arrafelé indult. A lány szinte átrepült rajta. Látszott, hogy nagy gyakorlata van benne. A túlparton sok sátor állt. Mira bebújt a legközelebbibe, lerakta az evőeszközeit, majd újra átkelt a hídon. A tisztáson mindenhol dolgozott valaki, mindenki el volt foglalva valamivel. Egyesek nemezeltek vagy faragtak, mások pedig gyöngyöt fűztek vagy éppen hintaágyakban olvastak. Legtöbben azonban két nagy fatörzs kérgét hántolták le, már csak az utolsó simítások hiányoztak. Miután elkészültek, a rönköket a híd felé vonszolták. Észre sem vettem, hogy időközben leszedték a régi híd deszkáit és tartógerendáit. A két nagy fát a helyükre illesztették, majd a deszkák következtek. Jó volt látni, ahogy kicsik és nagyok megfeszített erővel dolgoztak a híd megújulásáért. Estére el is készültek. A sötétben az építők csendben körbeálltak az új híd előtt, kezükben gyertyát tartva. Sorra gyulladtak meg a gyertyák, minden fellobbanó gyertyát egy jó kívánság kísért. A kör befejeztével a csapat dalolva indult a hídon át, két szélére helyezve gyertyáikat. A dal szövegét már fejből tudom:
Készen van már a híd,
12
Táncot járnak Kóspallagon. Készen van már a híd, Készen van a Csöppke-híd! Ekkor vettem észre Vaczkort, Miráék kutyáját. Ő is ott tülekedett a tömegben. Mira kissé aggódva nézte, ahogy centiméterekre surrant el a gyertyáktól. A hídavatás látványa olyan káprázatos volt, hogy nem tudtam betelni vele. De sajnos nem sok időm volt a gyönyörködésre, mert egy láthatatlan szélroham elfújta előlem a helyszínt... Kinyitottam a szemem: ez már a valóság volt. A sok élmény hatására el kellett gondolkodnom, hogy kire is várok épp. Ja, tényleg: Madárkára, aki bent van a házban. Szerencsére Madárka pár perc múlva megjelent az ablakban. Integetett, majd odareppent hozzám. – Itt vagyok, megjöttem Mindent kiderítettem! – csicseregte boldogan. – Köszönöm, Te jó lélek, De mesélj nekem, ó, kérlek! – kértem mosolyogva. Ő erre válaszul ezt mondta: – Jól van, jól van, ne sürgess… – Te meg ne csak ígérgess! – vágtam vissza nevetve. – Azt, amit a házban láttam, nem tudom elmondani versbe szedve. Neked akartam örömet szerezni, de most nem tudok…
Sajnálkozva néztem rá: – Ó, Madárka! Ne butáskodj! Nekem mindig nagyon jólesett, hogy versben beszélsz hozzám. Mondd úgy, ahogy a legkönnyebb neked. Ne szomorkodj ezen. Na, csupa fül vagyok! Madárka elmosolyodott, majd szárnyaival átölelte a nyakamat. Azt a pillanatot soha nem felejtem el. Barátom ezután leült a vállamra, és izgatottan mesélni kezdett: – Az ablaknál szerencsére senki sem állt, így teljes nyugalommal beröppenhettem. Balra volt egy másik szoba, lefelé pedig a lépcsőház, onnan hallottam a hangokat. Gyorsan beröppentem a szobába. Elbújtam egy kiállított tárgy mögé, majd olyan kicsinyre próbáltam magam összehúzni, amilyenre csak tudtam. A hangok közeledtek, lábak dobogtak a lépcsőfokokon. Kezdtem nagyon félni… Először egy nő lépett be. Azt hittem rögtön észre fog venni, de semmi ilyesmi nem történt szerencsére. A szoba falai vörösre voltak festve, amitől olyan titokzatosnak tűnt. A falon több kép is volt. Ha jól emlékszem volt egy rólad, egy Júliáról, és még volt több is, de azokra nem emlékszem. Az a nő, aki először lépett be, leültette a gyerekeket a földre. Gondolom, ő mutatta be a házat. Sokat kérdezett. Az életedről, költészetedről, Júliáról, és még sok mindenről. A gyerekek pedig szinte mindenre tudtak válaszolni. Persze nem csak kérdezett, hanem mesélt is. Nagyon sokat tudnak rólad ebben a házban, szerintem ne bízzunk meg bennük! Sőt, az a tervem, hogy tartsuk őket szemmel. Na, de visszatérve a beszélgetés eredeti témájához: mikor befejezte a hölgy a mondandóját, átmentek a következő szobába. Ez a szoba már fehér volt, és az egyik falrészen egy alföldi parasztház verandája volt kialakítva. Az egyik sarokban egy régi, a te idődből származó iskolapad volt látható. Volt
13
14
egy kép rólad, amin jól öltözötten pózolsz. Ott még csak kisiskolás lehettél. Ebben a szobában a kiskorodról és a gimnáziumi éveidről beszélgettek. Ja, és te tényleg olyan sok iskolába jártál? – Hát, igen. Egy iskola sem volt jó nekem… Tudok én beszélni az anyanyelvemen! Nem verték belém tanítók Bottal a költészetet, Iskolai szabályoknak Lelkem sosem engedett. Na, jól van, igazából az nem volt jó, Hogy nem volt sose kibúvó. Mindig iskolába kellett járnom, Nem szállhattam lepkeszárnyon. – mondtam kacagva. Madárka is nevetett, majd így folytatta: – A következő teremben a fiatalkorodról beszéltek. Szó esett a katonáskodásról, meg arról, hogy mindig meg akartál szökni. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, sokat nevettek. A hölgy a színészkedésről is mesélt. Az ezután következő helyiségben már Júliáról és a házasságotokról volt szó. Szerencsémre itt sem vettek észre, pedig majdnem felborítottam valamit… Egy üveggel elkerített részben két szobarészlet volt berendezve. A ti régi lakhelyeteket akarták lemásolni, nem is sikerült rosszul. A következő szoba az életed végéről szólt… Elmondjam, vagy inkább ne? Bár elég vicces…
Ekkor Mira jött be az udvarra, elém állt és mélyen a szemembe nézett. Percekig álltunk így, majd szó nélkül sarkon fordult, és a többiek után szaladt. A csendet Madárka szakította félbe: – Most akkor mondjam vagy ne? – Persze, hogy mondjad! – válaszoltam türelmetlenül. – Hát jó. Itt a feketére festett falak szomorkásabb hatást értek el. De itt nem tudott olyan sokat beszélni a hölgy. Tudod, hogy miért? Mert a történészek nem tudják, hogy mi történt veled a segesvári csata után! Egyesek azt állítják, hogy meghaltál, mások azt, hogy elmenekültél. Hát nem vicces? Ezek a mai emberek semmit sem sejtenek, pedig megírtad, hogy csak egy gondolat bánt...
15