Müpa Műsorfüzet - Thierry Escaich és a Concerto Budapest (2023. február 8.)

2023. FEBRUÁR 8.

THIERRY ESCAICH ÉS A CONCERTO BUDAPEST

mupa.hu

2

8 February 2023

Béla Bartók National Concert Hall

THIERRY ESCAICH AND CONCERTO BUDAPEST

Conductor: Gábor Káli

Thierry Escaich: La Barque solaire –Hungarian première

Franck: Chorale No. 1 in E major

Franck: Le Chasseur maudit –symphonic poem

Thierry Escaich: Improvisation –hommage à Franck

Franck: Cantabile

Thierry Escaich: Quatre Visages du temps (Organ Concerto No. 3) – Hungarian première

1. Source

2. Masques

3. Romance

4. After the Night

The English summary is on page 9.

2023. február 8. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

THIERRY ESCAICH ÉS A CONCERTO BUDAPEST

Vezényel: Káli Gábor

Thierry Escaich: A napbárka –magyarországi bemutató

Franck: E-dúr korál

Franck: Az elátkozott vadász –szimfonikus költemény

Thierry Escaich: Improvizáció –hommage à Franck

Franck: Cantabile

Thierry Escaich: Az idő négy arca (III. orgonaverseny) – magyarországi bemutató

I. Forrás

II. Maszkok

III. Románc

IV. Az éjszaka után

3

Bár a mai este két főszereplője, César Franck (1822–1890) és Thierry Escaich (1965) életútját másfél évszázad választja el egymástól, pályájukban rengeteg a párhuzam. Franck és Escaich művészete egyaránt három, egymástól elválaszthatatlan pilléren nyugszik: a zeneszerzésen, az orgonajátékon és az improvizáción. Franckot édesapja zongoravirtuóznak szánta, 1834-es bemutatkozó koncertjét követően szülővárosából, a belgiumi Liège-ből a francia fővárosba küldte tanulni. Itt Anton Reichától vett magánórákat, mestere azonban tíz hónap után meghalt, a Conservatoire pedig nem vett fel külföldieket (ez a magyar közönségnek a Liszt-életrajzból is ismerős lehet). Fiuk továbbtanulása érdekében a Franck család ezért kénytelen volt francia állampolgárságért folyamodni, amelyet csak két évvel később kaptak meg, a fiatal Franck így végül 1837 októberében iratkozhatott be a Conservatoire-ra. Zongorából már az első év végén kiváló minősítéssel lediplomázott, François Benoist-nál folytatott orgonatanulmányait pedig négyes diplomával zárta 1841-ben. Ugyanebben az évben pályázott a Római-díjra is, amelyet azonban nem sikerült elnyernie, és tanulmányait családi okokból meg is kellett szakítania. Escaich-nek, Nogent-sur-Marne (Párizs külvárosa) szülöttjének, Franciaország, illetve az

Európai Gazdasági Közösség (az Európai Unió elődje) állampolgárának nem voltak Franckhoz hasonló gondjai a Conservatoire-ra való beiratkozásnál. Érdeklődésének fókuszában kezdettől fogva az orgona és az improvizáció állt, ehhez társult később a zeneszerzés is,

nyolc diplomát szerzett kiváló minősítéssel. 1992 óta zeneszerzést, ellenpontot, formatant és improvizációt tanít alma materében – hasonlóan 19. századi pályatársához, Franck ugyanis koncertvirtuózi karrierjét végleg feladva 1844-ben visszatért Párizsba. Kezdetben

többek között magántanításból tartotta fenn magát, 1872-ben pedig a Conservatoire orgonaprofesszora lett, tanítványa volt Ernest

Chausson, Vincent d’Indy, Henri Duparc, Guillaume Lekeu, Albert Renaud, Charles

Tournemire és Louis Vierne.

Franck korának élvonalbeli zeneszerzői közé tartozott, műveit kifinomult modulációkban gazdag harmóniavilág, hajlékony dallamosság és kontrapunktikus szerkesztésmód jellemzi. Zenéje két nagy kortársa, Liszt Ferenc és Richard Wagner életművének beható ismeretéről

4

tanúskodik: tőlük eredeztethető a Franckra jellemző ciklikus forma, vagyis az, hogy műveinek főbb témáit rendszerint egyetlen alapmotívumból fejleszti ki. Franck a humánum, az egyszerűség, a szorgalom és a hit embere volt, kompozícióin ezért elmélyült vallásossága is nyomot hagyott: darabjai ugyan sokszor örömteliek, de gondtalanságának mindig van egy misztikus felhangja; ugyanezért műveitől távol áll a könnyedség vagy a humor. Franck 1847-től 1851-ig a Notre Dame de Lorette-, 1851-től 1858-ig a St. Jean–St. Françoistemplom, majd 1858-tól 1890-ben bekövetkezett haláláig az újonnan épült Sainte Clotildebazilika címzetes orgonistája volt. Ahhoz képest, hogy igazi hangszere az orgona volt, meglepően kevés orgonakompozíciója készült el, e tizenkét nagy, a francia szimfonikus orgonastílust megteremtő műve azonban nemcsak saját pályáján, hanem az orgona irodalmában is mérföldkő. Franck ugyanis meghatározó szerepet játszott az orgonazene napóleoni évek utáni fejlődésében, zeneművei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az orgona újból fontos koncerthangszerré váljon. Orgonaművei közül az 1878-ban komponált H-dúr Cantabile (a Három orgonadarab 2. száma) a legrövidebb és vitathatatlanul a legfrappánsabb. Egyetlen témája háromszor hangzik el: egyszer a szoprán, egyszer a tenor szólamban, majd egy rövid fokozás után a szoprán és basszus közötti kánonban, mindez a szerzőre jellemző pazar harmóniák kíséretében.

Franck 1890-ben könnyűnek látszó, ám később végzetesnek bizonyuló közlekedési balesetet szenvedett, a szerencsétlenséget követően azonban még megkomponálta a Három korált (1890), amellyel nemcsak saját életművét tetőzte be, de a francia szimfonikus orgonastílus helyét is megszilárdította a zenetörténetben. Mindhárom korált ismétlődő dallamok és motívumok bonyolult szövevénye jellemzi, melyek egyre kifinomultabb textúrákat öltenek magukra. A Három korál közül az elsőben, az Eugène Gigout-nak ajánlott E-dúr korálban Franck három témát szólaltat meg újabb és újabb formában. A folyamatosan felbukkanó témák egyszerre erősítik meg a darab fundamentumát és készítik elő az orgonairodalom egyik legdiadalmasabb fináléját.

Franck azonban nemcsak az orgonamuzsika, hanem a kamarazene, illetve a szimfonikus irodalom territóriumán is megvetette a lábát. Négy szimfonikus költeménye közül a legjelentősebb a Le Chasseur maudit (Az elátkozott vadász), melyet 1883-ban komponált Gottfried August Bürger (1747–1794) hasonló című balladája (Der wilde Jäger) nyomán. Bürger – akinek legismertebb műve a Münchausen báró vidám kalandjai – a balladában egy gőgös és vérszomjas gróf történetét idézi meg, aki a vasárnapi istentisztelet helyett vadászatra indul. Se Istenre, se emberre nincs tekintettel, vadászat közben lovával letapossa a termést, az útjába kerülő parasztokat pedig ostorral kergeti el. Az erdőbe érve egy szörnyű hang átkozza meg: a szentségtörő grófot kárhozatra és az űzött vadakhoz hasonlóan a pokol erői elől való örök menekülésre ítéli az isteni igazságszolgáltatás. A témaválasztás tehát a koncertterembe szánt mű esetében is Franck vallásos szemléletét tükrözi, a komponista itt is hű

5

maradt a templomi szolgálat éthoszához. A zenekari illusztráció pontosan követi a forrásmű minden egyes mozzanatát. A bevezetésben a kürtök hangja váltakozik a harangok zúgását lefestő harmóniákkal. Virtuóz futamok keltik életre a lovak toporzékolását és a vadászat kezdetén jelentkező izgalmat. Egy újabb kürtszó a lovasroham kezdetét jelzi. Ezt vad száguldás követi, melynek illusztrálásában a zenekar minden hangszere részt vesz. A lárma hirtelen elhallgat, csak a kürtök és a harsonák kísérteties akkordjai figyelmeztetik a grófot, hogy álljon meg, hagyja abba a kegyetlen hajszát. A gróf azonban nem tágít, és tovább sarkantyúzza lovát, de az hirtelen megtorpan. A vonósok tremolóitól és a négy fagott harmóniáitól támogatva csendül fel a harsonákon a rettentő átok, majd újrakezdődik a vad hajsza, de immár a gróf az, aki a pokol démonai elől menekül. A szimfonikus költemény befejezésében Franck Berlioz Fantasztikus szimfóniájából idéz, a hallgató a Boszkorkányszombat zenéjére ismerhet rá. Thierry Escaich számos műfajban és formában komponál, katalógusa több mint száz művet tartalmaz, amelyek gazdag, jellegzetes harmóniavilágukkal és megszállottan ritmikus energiájukkal széles közönséget szólítanak meg. Kompozíciói bátran merítenek Ravel, Messiaen és Dutilleux zeneszerzői hagyatékából, valamint a kortárs populáris, illetve spirituális zenéből. Escaich volt már az Orchestre National de Lyon, az Orchestre National de Lille és a Párizsi Kamarazenekar rezidens zeneszerzője; muzsikáját pedig 2003 és 2022 között öt Victoires de la Musique díjjal méltányolták. 2013-ban a párizsi Szépművészeti Akadémia tagja lett, 2018-ban a Francia Rádió Présences fesztiváljának rezidens szerzője volt.

Zeneszerzői munkásságának fontos részét képezik a kifejezetten orgonára írt művek, illetve az olyan kompozíciók, amelyekben a hangszerek királynője főszerepet játszik: szóló- és kamaraművek, három concerto, illetve a La Barque solaire (A napbárka) című szimfonikus költemény zenekarra és koncertáló orgonára. A negyedórás kompozíció 2008-ban készült el a Konzerthaus Berlin megrendelésére; bemutatójára a felkérő intézményben került sor 2008. október 11-én a Lothar Zagrosek által vezényelt Konzerthausorchester és a szerző előadásában. A művet Escaich a nagy hatású orgonista-zeneszerző, Olivier Messiaen (1908–1992) tiszteletére komponálta, bár kettejük zenei felfogása látszólag nem is állhatna távolabb egymástól: míg Messiaen egyfajta mennyei, földöntúli zenét komponált, amelyben az érzelmek csak szemérmesen, igen visszafogottan jelennek meg, addig Escaich muzsikája lendületes és szenvedélyes, sokkal inkább a földi létből táplálkozik. Ez a distancia azonban csak viszonylagos. Egyikük sem nevezhető például szűklátókörű avantgárd alkotónak: mindketten úgy próbáltak eredetiek lenni, hogy közben nem szakítottak a múlttal, sőt, bátran merítettek az európai műzene évezredes örökségéből (az ógörög ritmustanból, a gregorián énekből, a wagneri vezérmotívum-technikából, illetve Debussy és Ravel nagyzenekari hangszereléséből). Escaich A napbárkában emellett azzal tiszteleg elődje előtt, hogy Messiaen úgynevezett „színes rozettáinak” módjára egyszerre szólaltat meg igen különböző hangszíneket.

6

Quatre Visages du temps (Az idő négy arca) című III. orgonaversenyét Escaich 2017. július 18-án mutatta be Kanazavában, Japánban, az Inoue Micsijosi által dirigált Orchestra Ensemble Kanazawa kíséretével. Ahogy maga a szerző írja, a mű négy zenei tablóból áll, melyek egy-egy zenetörténeti korszakot idéznek meg. A Forrás című első egy modális témájú, nagy ívű passacaglia, ám míg más műveiben ez a makacs ostinatóra épülő forma a nyugtalanságot hivatott szimbolizálni, ezúttal éppen a ciklikusan visszatérő téma ad stabilitást a kompozíciónak. A második tabló – Maszkok – rövid, lendületes és lobogó, egyes pontjain Vivaldit idéző szekvenciákat alkalmaz, más esetekben azonban a sötétebb szférákba is bepillantást enged. Ezt követi a Románc, amelynek középpontjában egy olyan dallam áll, amely akár a Második Francia Császárság idejében (1852–1870) is keletkezhetett volna. Az „ideálisnak” tűnő dallam azonban kezdetektől fogva magában hordozza a maga „torz” alakját is. A zene egyre sötétebbé és zaklatottabbá válik, a tétel végére az egyszerű és tiszta dallamból meggyötört keringő lesz, a tétel végére „egyfajta semmi keletkezik” – ennek a tablónak ugyanis nincs lezárása: néhány, csak az orgona által előadott taktussal végződik, amelyben az egész tematikus anyag feloldódik, lehetővé téve, hogy a zárótétel ebből az ürességből próbálja újjáteremteni önmagát. A negyedik és egyben utolsó, Az éjszaka után című tablót elsősorban az orgona és a két ütőhangszer virtuóz összjátéka jellemzi, zenei anyaga ritmikus és repetitív néptáncként írható le. A tétel végén visszatér az első tablóban megismertetett téma is. Az improvizáció mind Franck, mind Escaich munkásságában meghatározó szerepet töltött, illetve tölt be. Rögtönzési képességeit Franck elsőként a Sainte Clotilde-bazilikában csillogtathatta meg igazán. Improvizációs készségeire nagy szükség volt, mivel a kor liturgikus gyakorlata megkövetelte, hogy a misén vagy az officiumon a kórus által előadott gregorián énekeket és a papok által énekelt vagy elmondott szövegeket a szertartáshoz illeszkedő orgonamuzsika kösse össze. Franck hangszeres tudása és az Aristide Cavaillé-Coll által tervezett hangszerek iránti szeretete végül oda vezetett, hogy az építővel együttműködve rendszeresen utazott francia városokba, hogy nagyszabású rögtönzéseivel a régebbi és az újabb (Cavaillé-Coll-) hangszerek közötti különbségeket demonstrálja. Thierry Escaich-t a Franck által megalapozott és Maurice Duruflé által továbbfejlesztett nagy francia improvizációs iskola egyik kortárs nagyköveteként tartják számon. Hangversenyein a repertoárdarabokat nemcsak saját kompozícióival, hanem improvizációival is kombinálja – ma esti rögtönzésével Franck előtt tiszteleg.

Írta: Németh Zsombor

7

Káli Gábor zongora- és karmesteri tanulmányokat folytatott a budapesti Zeneakadémián, majd 2004 és 2009 között Berlinben. Részt vett Kurt Masur, Colin Metters és Sian Edwards mesterkurzusain, de tanult Eötvös Péternél, Bernard Haitinknál és David Zinmannél is. Több évet töltött el a Nürnbergi Operaházban, ahol tucatnyi operaprodukciót vezetett. 2018 elején megnyerte a Hongkongi Nemzetközi Karmesterversenyt, augusztusban pedig a Nestlé és a Salzburgi Ünnepi Játékok karmesterversenyét, így 2019-ben a Bécsi Rádiózenekar élén debütálhatott a fesztiválon. Ugyanebben az évben nagy sikerrel beugrással vezényelte a Budapesti Fesztiválzenekart az együttes európai–amerikai turnéján. Az idei szezonban vezényel a Bajor Állami Operában és a drezdai Semperoperben, dolgozik a Londoni Filharmonikusokkal, a Gulbenkian Zenekarral és a Lausanne-i Kamarazenekarral, de vendége volt már az Orchestre de Paris-nak, a Bécsi Szimfonikusoknak és a Szingapúri Szimfonikus Zenekarnak is.

A Concerto Budapest Magyarország egyik vezető nagyzenekara. Egyéni hangzásával, nagy ívű műsorszerkesztésével különleges és meghatározó szereplője a magyar és nemzetközi zenei életnek. Széles repertoárja a jól ismert klasszikusoktól napjaink kortárs darabjaiig terjed. Az együttes visszatérő vendégei olyan világhírű művészek, mint

Gidon Kremer, Heinz Holliger, Isabelle Faust, Borisz Berezovszkij, Jevgenyij Koroljov,

és Khatia Buniatishvili. Az elmúlt években számos nemzetközi fesztiválra, Európa, Amerika és a Távol-Kelet rangos koncerttermeibe is meghívást kapott. Művészeti igazgatója 2007 óta Keller András hegedűművész, karmester, a Keller Quartet alapítója. Keller szólistaként, koncertmesterként és kamarazenészként is világszerte elismert muzsikus. Több mint hetven nemzetközi díja mellett elnyerte a Liszt Ferenc-, a Bartók–Pásztory-, illetve a Kossuth-díjat, 2022-ben Prima Primissima díjat kapott. 2016 januárja óta a londoni Guildhall School of Music and Drama kiemelt hegedűprofesszora.

8

Mihail Pletnyov Fotó © Valuska Gábor Fotó © Johanna Link

SUMMARY

The two protagonists of tonight’s programme are César Franck (1822–1890) and Thierry Escaich (born in 1965). Although their lives started roughly a century and a half apart, there are many parallels in their careers, which rest on three inseparable pillars: composing, organ performance and improvisation. Of Franck’s 12 organ works, his Cantabile in B major (listed as the second of his Three Organ Pieces and composed in 1878) is the shortest and without doubt the most striking. In 1890, Franck suffered a serious traffic collision that later led to his death. After the accident, he still composed a series of organ pieces, the Three Chorales (1890), in the first of which, the Chorale in E major, he develops three themes in a progression of new forms. Franck, however, never restricted himself to the realm of organ music, but also wrote chamber and symphonic pieces. Among his four symphonic poems, Le Chasseur maudit is the most significant. Composed in 1883, it is based on a ballad with a similar title by Gottfried August Bürger and illustrates each moment of the source work with orchestral music. Escaich composes in many genres and forms, and his catalogue contains more than 100 works whose rich, distinctive harmonic world and obsessive rhythmic energy make them appealing to a wide audience. An important part of his output as a composer consists of his works written specifically for the organ, as well as compositions in which the queen of the instruments plays a dominant role: solo and chamber pieces, three concertos – the third of which, 2017’s Quatre Visages du temps, will be heard tonight – and La Barque solaire, a symphonic poem composed in 2008 for orchestra and solo organ. Improvisation played a key role in Franck’s work as it does now in Escaich’s.

Playing alongside Escaich tonight will be Concerto Budapest, one of Hungary’s leading symphony orchestras, which combines the historical past with the dynamism of young musicians, bringing a completely new colour to the Hungarian music scene with its wide-ranging and innovative programming and unique sound. Although the orchestra’s artistic director is András Keller, taking the podium this time will be his young fellow artist, Gábor Káli, who has already demonstrated his ability at the helm of the Budapest Festival Orchestra, among other ensembles. This season, he is conducting at the Bavarian State Opera and the Semperoper in Dresden, and working with the London Philharmonic, the Gulbenkian Orchestra and the Lausanne Chamber Orchestra. He has also been a guest of the Orchestre de Paris, and the Vienna and Singapore symphony orchestras.

9

2023. február 19.