4. ÉVFOLYAM, 2024. OKTÓBER
ÉLMÉNY! Minden tekintetben.
Stratégiai partnereink:
Fotó © Réthey-Prikkel Tamás, Nagy Attila, Posztós János, Kotschy Gábor, Pályi Zsófia
A JÖVŐ ITT VAN VELÜNK.
Isten hozta önöket a Liszt Ünnepen, ahol Liszt Ferencet, a kora művészetét újraértelmező nagy virtuózt ünnepeljük! Liszt nemcsak zeneszerző volt, hanem látnok is, aki a hangversenyzongorát az innováció eszközévé tette, amellyel a határokat feszegette és folyton változó világunkban a mai napig inspiráló hangzásvilágot teremtett. Az idei programkínálat a hagyományok és a legmodernebb művészeti megoldások merész keveréke: a Vaszilij Petrenko vezette Royal Philharmonic Orchestrától a műfaji besorolásnak ellenálló Einstürzende Neubautenig, a Martin Haselböck által alapított Orchester Wiener Akademie-től Jeff Mills Tomorrow Comes The Harvestjéig és a Recirquel Paradisumáig a zenei kifejezésmód teljes spektrumát felöleli. Az Isolation Budapest, a magány és az elmélkedés zenéinek bemutatója a mélység és az avantgárd további rétegeit nyitja meg. Ám van itt egy csavar: most, amikor a kreativitást olyan erők alakítják át, amelyekkel még csak most kezdünk ismerkedni, ez a fesztivál nemcsak a visszatekintésről
szól, hanem arról is, hogy belelássunk a jövőbe. Valami nagyobbról van itt szó: az emberi intuíció és az ismeretlen közötti új együttműködésről, amelyben a technológia és a kreativitás mélyen összefonódik – ahogy mindig a zenetörténet során, ám oly módon, amelynek felfedezése alig kezdődött el, megértése pedig még várat magára.
Liszt világában elmerülve a művészet és a hangzás új határain kalandozunk. Akár a klasszikusokban szeretnének gyönyörködni, akár a horizonton felbukkanó újdonságokat kívánják megpillantani, ez a fesztivál a jövő kapuja. Készüljenek hát! A Müpa által szervezett Liszt Ünnepen a zene, a kreativitás és az innováció találkozik.
Jusson mindig eszükbe a nagyszerű John Cage emlékezetes mondása: „Nem értem, miért félnek az emberek az új ötletektől. Én a régiektől félek.”
Hölgyeim és uraim, a jövő itt van velünk!
Francesco TrisTano
Francesco
Tristano |
Fotó: Marie Staggat
KARIZMA VAGY MARKETING?
Lisztománia
„AHHOZ, HOGY MEGLEPJEM A KÖZÖNSÉGET, ELŐSZÖR MAGAMAT
KELL MEGLEPNEM”
Interjú Francesco Tristanóval
JEFF MILLS ÉS AZ ELEKTRONIKUS
ZENE ÚJ TÁVLATAI
„NÁLUNK NÉHÁNY NAP ALATT TÖBB
MILLIÓ KONTAKTUS JÖN LÉTRE”
Beszélgetés Ledényi Attilával
MOZGÓ KÉPEK
CSINÁLNI, AMIT ÉRZÜNK
Interjú Káel Norberttel
HANG, FESTÉS, KÖLTÉSZET
ÁRULKODÓ ALÁÍRÁSOK
A POPZENE IDEGENJE –EINSTÜRZENDE NEUBAUTEN
PARADISUM: AZ ÚJJÁSZÜLETÉS
MÍTOSZA A CIRQUE DANSE FORMANYELVÉN
LEGENDÁS SLÁGEREK FELFRISSÍTVE
A SZERKESZTŐ AJÁNLJA
Fotó: Posztós János / Müpa
LELKESÜLÉSI PILLANAT
„A MÚLTBÓL TÁPLÁLKOZIK, DE A JELENRE REFLEKTÁL”
Székelyföldről a sztereotípiákon túl
TÁRSAS IZOLÁCIÓ – KONCERTEK KÖZÉ SZORÍTVA
A SZERKESZTŐ AJÁNLJA
VISKY ANDRÁS GULAGÉLMÉNYEKBŐL
ÉS BIBLIAI OLVASMÁNYOKBÓL GYÚRT IRODALMAT
TÖRÖK GYEREK MEGVÁGTA, MAGYAR GYEREK ANIMÁLTA
„AZ ÉLETRŐL SZÓL, NEM AZ
EGYES HANGOKRÓL”
Beszélgetés Balog Józseffel
LISZT & MUNKÁCSY
MILLENÁRIS
1024 Budapest, Kis Rókus utca 16–20.
NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ
1024 Budapest, Kis Rókus utca 16–20.
MAGYAR NEMZETI GALÉRIA
1014 Budapest, Szent György tér 2.
PESTI VIGADÓ
1051 Budapest, Vigadó tér 2.
AKVÁRIUM KLUB
1051 Budapest, Erzsébet tér 12.
MÚZEUMKERT
1088 Budapest, Múzeum körút 14–16.
MAGYAR ZENE HÁZA
1146 Budapest, Olof Palme sétány 3.
NÉPRAJZI MÚZEUM
1146 Budapest, Dózsa György út 35.
JÉZUS SZÍVE
JEZSUITA TEMPLOM
1085 Budapest, Mária utca 25.
BUDAPEST MUSIC CENTER
1093 Budapest, Mátyás utca 8.
MÜPA
1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.
LUDWIG MÚZEUM –KORTÁRS MŰVÉSZETI MÚZEUM
1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.
PROGRAMOK MŰFAJI BONTÁSBAN
KÉPZŐMŰVÉSZET
10. 09. A Galimbertik
10. 15. Székelyek
10. 17–20. Art Market Budapest
10. 18. Női kvóta 01
TÁNC
10. 11. és 12. Háromszék Táncszínház: Ecce Homo
ÚJCIRKUSZ
10. 10–22. Recirquel: Paradisum
KOMOLYZENE
10. 09. Liszt: Szent Erzsébet legendája
10. 11. Vaszilij Petrenko és a Royal Philharmonic Orchestra
10. 12. Kórusmaraton Liszt műveiből
10. 18. A Kolozsvári Magyar Opera együttesének Liszt-koncertje
10. 22. Martin Haselböck és az Orchester Wiener Akademie
VILÁGZENE
10. 12. PONT Fesztivál
10. 17. Jeff Mills presents Tomorrow Comes The Harvest
JAZZ
10. 10. Barabás Lőrinc és a Jazzical Trio
10. 20. Markus Stockhausen Group
KÖNNYŰZENE
10. 16. Einstürzende Neubauten
10. 17. Jeff Mills presents Tomorrow Comes The Harvest 10. 19. Isolation Budapest
10. 21. The Qualitons present Szenes Iván 100
CROSSOVER / ELEKTRONIKA
10. 17. Jeff Mills presents Tomorrow Comes The Harvest
IRODALOM
10. 10–13. Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár
10. 14. Visky András-est
GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI PROGRAM
10. 12. PONT Fesztivál
KARIZMA VAGY MARKETING? LISZTOMÁNIA
BorBély Z suZsa írása
A Beatles-mánia, a Swiftie-k vagy az Azahriah körüli rajongás gyökerei az 1800-as évek közepének koncerttermeiig nyúlnak vissza, ahol egy huszonéves zongoravirtuóz puszta megjelenésétől szó szerint elájultak a hölgyek. Liszt Ferenc nemcsak élvezte a körülötte kialakult felhajtást, de tudatosan alakította is. A lisztománia meglepően releváns témákat vet fel a mai zenészek önreprezentációjával vagy épp a népszerűség és a szakmai hitelesség viszonyával kapcsolatban.
„Bár igaz, hogy Berlin nem őrült meg, bizonyosan bolondot csinált magából. Lisztet ünnepelték, szerenádokat adtak a tiszteletére, egy nő térdre vetette magát előtte, így könyörgött, hogy engedje megcsókolni az ujjai hegyét, míg egy másik nyilvánosan megölelte az egyik előadásán, egy harmadik pedig a parfümösüvegcséjébe öntötte a zenész teájának maradékát. Nők százai viselnek az övéhez hasonló kesztyűt” – számolt be Adalbert Cohnfeld német író a Liszt Ferenc 1842-es berlini koncertsorozatát kísérő rajongáshullámról.
A jelenségre Heinrich Heine német költő használta először a „lisztománia” kifejezést. 1844-ben némi éllel és szkepticizmussal számolt be arról, milyen hatást váltott ki a zongorista koncertturnéja, különösen a női nézők körében. A mánia és hisztéria kifejezéseknek ekkoriban még erőteljesebb orvosi, pszichológiai tartalmuk volt, nem a mai értelemben vett rajongással azonosították őket. Ezt támasztja alá az is, hogy a lisztomániát vizsgáló cikkében Heine egy orvos véleményét is kikérte a jelenség hátterében húzódó lehetséges okokról. A rajongók túlzó megnyilvánulásai azonban már az 1830-as évek óta kísérték Liszt pályáját.
KARIZMA VAGY MARKETING?
Ferencet szintén zenészi ambíciókat dédelgető édesapja, Liszt Ádám tudatosan készítette a muzsikuspályára. A hangszerrel hatévesen önszorgalomból megismerkedő fiú tizenegy éves korától csodagyerekként előkelőségek előtt koncertezett. A többek közt Czernytől és Salieritől kapott szakmai képzésen kívül Paganini 1832-es koncertje tett rá mély benyomást. Ekkor tapasztalta meg először, milyen hatást képes gyakorolni egy zenész a közönségére, milyen jelentőséggel bír az, ahogy egy művész megjelenik a színpadon.
Hihetetlenül gyors és egyedi játékstílusa, hosszú, hajlékony ujjai, valamint technikai tudása mellett Paganini külseje is erősítette „az Ördög hegedűsének” képét. A zenészen nyomot hagytak betegségei: arca és szemei beesettek voltak, magas, sovány alakját gyakran fekete öltözetével hangsúlyozta. Nyilvánvaló tehetsége mellett a közönség borzongva figyelte azt is, valóban az ördög vezeti-e a vonóját, vagy hogy hegedűje húrjait ténylegesen meggyilkolt szeretőjének zsigereiből készítette-e, hallatszik-e a nő sikolya a hangszer hangjában.
Liszt felmérte saját természetes adottságait, amikor Paganini inspirációjára kialakította saját imidzsét, és a démoni helyett egy másfajta borzongást célzott meg. 185 centiméteres magasságával szó szerint is kiemelkedett kortársai közül. Karcsú alakját jól szabott fekete öltönybe bújtatta, ez és sötét, hosszú haja kiemelte
sápadtságát és erőteljes arcélét, fiatal arisztokrata benyomását keltve. Mindehhez karizmatikus személyiség társult, s Liszt a beszámolók szerint az arisztokrácia tagjaival és a köznéppel is megtalálta a hangot.
Az 1800-as évek az ösztönös zsenik kora volt, akikről romantikus hősökhöz illő idealizált képet alakítottak ki az emberek. Az alacsony sorból érkező, de császárrá koronázott Napóleon kultusza bukása után is meghatározó befolyást gyakorolt a francia ifjúságra, ahogy azt a Vörös és fekete Julien Soreljén is láthatjuk. Angliában Lord Byron versei mellett férfias virtusával vívta ki kortársai rajongását. Magyarországon Petőfi Sándor volt az, aki nemcsak írta, de élte is a romantikus ideát.
A fenti férfiak – saját területükön kétségtelenül létező tehetségük mellett – ráéreztek a korszellemre, és azt meglovagolva tudatosan alakították a róluk alkotott képet, nemegyszer legendákkal segítve egyéb, irodalmi vagy politikai ambícióikat. Marketingérzékükre támaszkodva valódi képességeiket vagy épp gyengeségeiket megfelelően keretezve előnyt kovácsoltak belőlük, fogyaszthatóan tálalták magukat. Ebben a tekintetben Liszt Ferenc nagyon is korának embere volt.
ZONGORAKONCERT MINT LÁTVÁNYOSSÁG
Nemcsak önmagát, az előadás külsőségeit is megreformálta. A korábban a programokba több más hangszer közé beillesztett zongorának önálló koncertet szervezett, amelyet addig nem látott drámai előadássá változtatott. A korban megszokott visszafogott játékmód helyett szenvedélyes átéléssel adott elő, zongorázás közben egész teste mozgásban volt, maga is megjelenítette a zene által kiváltott érzelmeket. Egy alkalommal olyan intenzíven játszott, hogy elájult koncert közben.
Liszt virtuozitásának vizuális dimenziója éppolyan fontos volt, mint a zenei. A színpadi látványt, Liszt mozgását több karikatúra is kigúnyolta és sarlatánságnak bélyegezte, Robert Schumann szerint azonban legalább akkora szerepe volt művészetében, mint a zenének: „Hallani kellett – ahogyan látni is, mivel ha Liszt egy paraván mögött játszana, a költőiség jó része elveszne.”
Kotta nélkül adott elő, ami a korban szokatlan felvágásnak számított. Előadásain a zongorát a ma ismert pozícióba fordította el, így a nézők nemcsak a hangszert, de a zenészt is láthatták. Követhették kifejező mimikáját, lobogó haját és hihetetlenül gyors kézmozdulatait. Saját gyakorlatokat dolgozott ki, amelyekkel ujjait erősebbé és rugalmasabbá tette, illetve szakított a megszokott ujjrenddel is. Erőteljes
billentyűhasználatának számos alkalommal a zongorák látták kárát, akadt olyan koncert, amelyen eleve három hangszert készítettek be számára. Az elszakadt húrok vagy használhatatlanná vált zongorák a rajongók kedvelt trófeái voltak, a hölgyek ékszereket készítettek az előadás után zsákmányolt darabokból.
Nem ez volt azonban az egyetlen fajta szuvenír: különösen nagy népszerűségnek örvendtek Liszt szivarvégei, de az is előfordult, hogy a megvadult rajongók gyakorlatilag megtámadták a művészt, hogy megszerezzenek egy darabot a ruhájából vagy egy tincset a hajából. Maga Liszt is rájátszott erre: volt, hogy szándékosan a zongorán feledte a kesztyűjét. Az előadások végén a megszokott virágok mellett a hölgyek ruhadarabokat és ékszereket dobáltak a színpadra. A művész maga is sikere fokmérőjének tekintette a felfokozott rajongást: egy Marie d’Angoult-nak írt levélben eldicsekszik azzal, hogy 24 óra alatt 50 darab kelt el portréja reprodukciójából. Koncertjein a színpadon vagy az első néhány sorban előkelő hölgyekkel vette körül magát. A szünetben gyakran velük csevegett, de az is előfordult, hogy közülük lépett a színpadra.
MŰVÉSZI ÉRTÉK KONTRA NÉPSZERŰSÉG
A fentieket figyelembe véve nem véletlen, hogy uralkodóktól közemberekig a közönség izgalommal követte a művész minden mozdulatát. A párizsi koncertsorozat alkalmával maga Heine is meggyőződhetett Liszt hatásáról. Ekkor már nem orvosi okot talált: „ Néha felvetődik bennem, hogy az egész mágia megmagyarázható azzal, hogy a világon senki sem ért annyira ahhoz, hogy jól szervezze meg és állítsa be a sikerét, mint a mi Liszt Ferencünk.”
Míg a zenészek és általában a művészek önmarketingje modern szükségszerűségnek tűnhet, Liszt példája bizonyítja, hogy karrierjéhez és ahhoz, hogy megélhetést biztosítson magának, elengedhetetlen volt a reklám, akár áradozó újságcikkek vagy szalonokban terjedő pletykák képében. Liszt aktív és tudatos résztvevője volt a személyét övező diskurzusnak. Szívesen részt vett a társasági életben, élvezte az őt övező figyelmet, olykor cikkekben is kifejtette véleményét vagy reagált az őt ért támadásokra.
Sikerének kulcsa részben az volt, hogy képes volt felmérni közönsége ízlését és igényeit, legyen szó egy adott este hallgatóságáról vagy elvontabb értelemben a közízlésről – mutat rá The Virtuoso Liszt című kötetében Dana Gooley. Azt nyújtotta a közönségnek, amit az látni akart, a polgárságnak például az exkluzivitás látszatát, az arisztokrácia miliőjét, ahova ők is tartozni törekedtek.
A korabeli sajtóból és a zenei élet alakjainak beszámolóiból ugyanakkor látszik, hogy Lisztet szép számmal érte kritika is. Már az ő esetében is fennállt a dilemma: a külsőségek levonnak-e az előadás művészi értékéből? Háttérbe szorítja-e a látványosság a szakmaiságot? Komolyan vehető-e egy olyan művész, aki ilyen nagy hangsúlyt fektet a hírverésre? A kritikusok egy része épp a külsőségek miatt egyszerű szemfényvesztésnek tekintette Liszt tevékenységét, és nem vették számba komoly művészként, a zongorista pedig folyamatosan küzdött ez ellen, részben ez sarkallta, hogy zeneszerzőként bizonyítson.
A népszerűség és a szakmaiság ilyen típusú szembeállítása ma sem ismeretlen, Liszt esetében azonban már elfogulatlanul dönthetünk. Nem befolyásol minket a zongorista személyes varázsa, a pletykák és a felhajtás, a külsőségektől megfosztva vizsgálhatjuk munkásságát. Megfordítva a kritikát, hogy a populista fogások a tehetséget pótolják, megfontolandó lehet, hogy megvizsgáljuk, prekoncepcióink miatt alkalmanként nem épp a tehetséget takarják-e el előlünk a külsőségek?
Liszt Ferenc mellképe (1867) Fotó: Joseph Albert / Zeneakadémia –Liszt Múzeum
„AHHOZ, HOGY MEGLEPJEM A ELŐSZÖRKÖZÖNSÉGET,MAGAMAT KELL MEGLEPNEM”
Francesco Tristano szerint a zene többet mond a szavaknál: egyszerre absztraktabb, mégis lényegre törőbb. A zongoraművész a hamburgi Elbphilharmonie-tól az amszterdami Concertgebouw-ig a legrangosabb hangversenytermek fellépője. Kísérletező, az elektronikát és a klasszikus hangzást ötvöző koncertjén Liszt Ferenc kompozíciói vegyülnek saját darabjai közé.
s eres G erda írása
Francesco Tristano | Fotó: Ryuya Amao
Azt mondja: a hangok gyógyítanak. Élete meghatározó pillanataiban mindig jelen volt a zene?
Nem hiszem, hogy meg tudnám mondani, melyek voltak életem meghatározó pillanatai. Tartok tőle, hogy az ember ezt csak a halálos ágyán érzi igazán. Szerintem a zene mindig jelen van, még a minket körülvevő csendben is. Régebben zenét hallgattam futás közben, de egy alkalommal fülhallgató nélkül indultam el, és ráébredtem, hogy mennyivel jobb így, hiszen a minket körülölelő hangokra összpontosíthatok. A zene benne van a levegőben, ha úgy tetszik, a vérünkben, érdemes odafigyelnünk rá.
Ötéves korában kezdett zongorázni, majd végigjárta a tanulmányok hagyományos útját. Mennyire volt ösztönös és önfeledt a hangszerrel való ismerkedése?
Azt hiszem, egyszerre volt szigorú és spontán. Első tanárommal az órák megszabott keretek közt zajlottak, utána azonban mindig volt időm improvizálni, komponálni, vad dolgokat kipróbálni. A zenémben mentorom, Émile Naoumoff látta meg a lehetőséget, aki komponistaként engem is zeneszerzésre buzdított. Régen a zeneszerzői és előadóművészi tevékenység nem különült el élesen –Bachtól Mozarton át Schumannig –, csak a 20. században vált ketté. A zenéhez sokféleképpen közelíthetünk, de ez lényegében mind egy.
Mit gondol, a zene többet mond a szónál?
Egyre gyakrabban érzem, hogy túl sok időt töltünk üres, felszínes fecsegéssel. Az instrumentális zene – e tekintetben a szöveges muzsika, a dal más – egyszerre absztraktabb és mégis lényegre törőbb.
Ön soha nem tesz különbséget zene és zene között, rendkívül sokféle muzsikát játszik. Mégis mennyire különült el mindez a képzésben: jól megfért egymással a New York-i Juilliard klasszikus vonala és az elektronikus zene?
Napközben zongorán gyakoroltam, esténként pedig a Juilliard elektronikus zenei laborjában töltöttem az időm: szintetizátorokkal, dobgépekkel és kütyükkel játszottam. Tizenöt-tizenhat évesen tanulni mentem New Yorkba Luxemburgból, ahol jóval kevesebben élnek, mint például Budapesten. Ehhez képest egy olyan világváros, mint New York, hihetetlenül izgalmas impulzusokat adott. Bejártam az óráimra, gyakoroltam, szabadidőmben pedig a barátaimmal jazzt játszottunk, improvizáltunk, elektronikus zenével kísérleteztünk. Szerintem ezek a dolgok kiegészítik egymást: nem éltem volna túl az iskolát, ha csupán klasszikus zenével foglalkozhatok, de önmagában az éjszakai zenélés sem elégített volna ki.
Miért fontosak mégis a klasszikusok?
Mit nevezünk klasszikusnak?
Mindent, ami nem kortárs?
Ez a kézenfekvő meghatározás, ám én ennél bonyolultabbnak látom a dolgot, hiszen a mára klasszikussá vált alkotók is kortárs zeneszerzők voltak egykor. Bach akkor vált klasszikussá, amikor Mendelssohn előásta a kompozícióit – amelyeket Bach halála után senki nem játszott –, és klasszikusként aposztrofálta. Ez azt jelenti, hogy meg kell halni ahhoz, hogy valaki klasszikussá váljon? Szerintem ez elég különös. Ha meghalsz, legendává válsz. Vannak élő legendák is, Mozart például már életében is kivételes volt. A nagy zeneszerzők mind a saját koruknak írtak. Ha ránézel
egy Bach-partitúrára az 1740-es évekből, akkor keresheted benne a barokk jegyeket, vagy megvizsgálhatod inkább, hogy vajon mi ihlette meg a szerzőt. Talán éppen felfedezte egy olasz komponista érdekes darabját? Szerintem ezekre a művekre is kortárs alkotásként érdemes tekinteni, és nem prekoncepciókkal közelíteni hozzájuk. A klasszikus művek –akárcsak a kortársak – az emberek lelkéhez szóltak egykor, és ezt teszik napjainkban is.
Bach művei meghatározóak a pályáján. Mi az, amire Bach tanította meg?
A groove-ra. A lüktetésre. Bach műveiben mindig van egy vezérfonál, amely kanyarog, kiteljesedik, széttart, aztán öszszeolvad… Megtanított a polifóniára és a végtelen dallamra. Ez utóbbi kifejezést Wagnerrel kapcsolatban használjuk, számomra mégis tökéletesen illik Bachra is. Az ő műveiben mindig ott van a dallam, még a basszusban vagy a köztes hangokban is. Bár a kotta végére érünk, a dallam bennünk visszhangzik, folytatódik. Egyetlen darabban a zenetörténet egésze fellelhető. Annyira sűrű és hihetetlen, és igazából csak ennyi kell.
A klasszikus zenében sokan nehezen fogadják el az elektronikus eszközök használatát, Ön viszont ebben a szcénában is dolgozik. Előfordul, hogy a zenéje csodálkozást vált ki? Bízom benne, hogy igen! Ezért is kezdtem elektronikával foglalkozni. Ha a komfortzónádban maradsz, akkor talán eljuthatsz egy bizonyos szintre, de soha nem fogod meglepni magad. És ahhoz, hogy meglepjem a közönségemet, először magamat kell meglepnem. Az elektronikára néhányan avantgárd, újszerű dologként tekintenek, pedig a technológia vívmányaival már a 18–19. századi szerzők is kísérleteztek. Bachot rendkívül érdekelte az orgonagyártás. Órákat töltött az orgona belsejében, hogy megértse a működését. Mozart klarinétot használt, amely egészen új hangszer volt, akkoriban kezdtek vele kísérletezni. Beethoven metronómjelzéseket írt, Liszt művei pedig elképzelhetetlenek lettek volna egy ötven évvel korábbi billentyűs hangszeren. Az újdonságok keresése tehát mindig jelen volt a zenében, mi is az elődeink által kitaposott úton megyünk tovább.
Mi a legfontosabb gratuláció, amelyet egy koncert után kapott?
Az jelenti számomra a legtöbbet, ha megérintem az emberek lelkét és elméjét. Mint mondtam: az emberek szeretnek sokat fecsegni, pedig néha egy-egy tekintet, egy gesztus sokkal többet mond. Talán már húsz éve is volt, amikor első alkalommal játszottam el a Bach-zongoraversenyeket egy koncerten. Eljött egy egykori tanárom, majd a hangverseny után a szemembe nézett, és fátyolos tekintettel megölelt. Egy szót sem szólt. Néha nincs szükség szavakra.
A fényhatás és a látvány fontos része az előadásnak?
Igen, szerintem 2024-ben a vizuális aspektus elengedhetetlen. A látvány, a fények hatással vannak a zenehallgatásunkra is. A klasszikus színpadi megvilágítást mindig túl erősnek, élesnek érzem. Szerintem a művész arcánál sokkal fontosabb, hogy a zenére koncentráljunk.
Amikor zenét hallgat, lehunyja a szemét? Olyan, mintha olykor csukott szemmel játszana.
Igen, néha. Bár azt hiszem, tudományos kutatások bizonyítják, hogy nyitott szemmel jobban figyelünk. De számomra néha túl sok az inger. Amikor édesanyámnál gyakoroltam, ültem a zongoránál, körülöttem a polcok tele voltak könyvekkel, tárgyakkal, egyszerűen lehetetlen volt koncentrálni. Én szeretem becsukni a szemem, bár akkor a kezemet sem látom, így nem ideális megoldás.
Single vagy doppio?
Eszpresszó, mindig szimplán.
Írt egy darabot ezzel a címmel, és a kora reggelek a meghatározó alkotói időszakai. Miért inspiráló ez a napszak?
Nem azt mondanám, hogy inspiráló, inkább csak sajnálnám elvesztegetni ezt az időszakot. Annyi mítosz él az ihlettel, inspirációval kapcsolatban. Pedig ez egyszerű: megiszom a kávét, és odaülök a hangszerhez. Mondjuk a kávé elfogyasztása elengedhetetlen, anélkül hozzá se tudok fogni a munkához. Reggelente üres, tiszta az elmém, sokkal produktívabb vagyok, mint amikor már mögöttem állnak egy nap sokszor zaklatott történései.
De írt már vonaton, reptéren is. Az alkotáshoz nem kell nyugalom?
Dehogynem, most is a hangszigetelt stúdiómban ülök, ez az én buborékom, ilyenkor elzárom magam a világtól. De ha felteszek egy fejhallgatót a vonaton, akkor éppígy a saját világomba kerülök, szóval az utazásra vesztegetett időt hasznosan is el lehet tölteni.
A müpás koncerten a saját kompozíciói közé vegyülnek Liszt Ferenc művei: a Nuages gris és a Sursum corda. Ezek miként inspirálják és hogyan kapcsolódnak össze az Ön zenéjével?
Először is Liszt Ferenc rendkívüli figura: látnok, misztikus, talán kicsit őrült művész, aki nélkül ma mást jelentene zongoristának lenni. Számomra a másik ilyen meghatározó művész Glenn Gould, aki harmincévesen leállt a koncertezéssel, hogy a lemezfelvételeknek szentelhesse az idejét. Két ellentétes, mégis megkerülhetetlen személyiség. A két Liszt-darab egyike kísérletező alkotás, a másik romantikus, grandiózus megszólaltatási módot igényel. Nagyon szeretném egyszer eljátszani a h-moll szonátát, tökéletes mű.
Korábban sokat foglalkoztam vele, de koncerten még soha nem adtam elő. Nem hiszem, hogy Liszt zenéje és az enyém közvetlen párbeszédbe lépne, a koncert inkább azt idézi, amikor Liszt két-három órán át játszotta saját műveit a közönségnek. Mára megmaradt a forma, a keret, a művészek azonban mások darabjait interpretálják. A budapesti koncertre a saját zenéimmel készülök, és ebbe a „folyamba” kerülnek Liszt, illetve néhány korábbi szerző munkái.
Liszt Ferencet virtuóz zongoraművésznek tartották. Mit gondol, összefér ma egy Liszt-mű és az improvizáció?
A virtuozitás a 19. században lenyűgöző volt, ma azonban már nem sokat jelent. Ráadásul a valódi bravúr nem abban rejlik, hogy valaki rendkívül gyorsan és hangosan bármit el tud játszani, hanem a személyiség erejében. Úgy képzelem, hogy amikor Liszt játszott, a közönség megőrült érte. Ezt rendkívül finom, halk játékkal is el lehet érni. Néha tudatosan nagyon
halkan játszom, hogy a közönség figyelmét egészen a zongorához vonzzam. Az elektronika pedig segít ezt helyenként felerősíteni.
Mire ügyel az interpretáció esetén, mennyire lehet személyes?
Tiszteletben kell tartanunk a zeneszerző elképzeléseit, de azt hiszem, egy kottahű előadás önmagában nem túl érdekes. Muszáj a darabot a sajátoddá tenned, a személyesség elengedhetetlen, és szerintem összefér a tisztelettel.
2024. 10. 12. 20.00
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
FRANCESCO TRISTANO
Francesco
Tristano |
Fotó: Ryuya Amao
JEFF MILLS ÉS AZ ELEKTRONIKUS ZENE ÚJ TÁVLATAI
A Tomorrow Comes The Harvest fúziós zenei együttműködést Tony Allen nigériai dobos, az afrobeat egyik úttörője és a detroiti techno pionírja, a Varázsló, vagyis Jeff Mills keltette életre. Jean-Phi Dary billentyűssel kiegészülve a három művész a zene által elérhető magasabb tudatállapot keresésében talált egymásra. A trió számtalan nemzetközi turnén járt, egészen Tony Allen 2020-ban bekövetkezett haláláig. A zenei koncepció azonban tovább él, és Prabhu Edouard tablavirtuóz csatlakozásával új fejezethez érkezett. Zenéjük az ismeretlen felfedezéséről, a különleges hangok és ritmusok kereszteződéséről, az elektronika és a tradicionális hangszerek szimbiózisáról, az improvizációról és a művészi átlényegülésről szól.
KolBenheyer eriK írása
KORAI
ÉVEK ÉS
A TECHNO SZÜLETÉSE
Jeff Mills 1963. június 18-án született Detroitban, Michigan államban. Kulturálisan gazdag környezetben nőtt fel, a város a zenei hatások olvasztótégelyeként szolgált: a motown, a jazz és a soul kavalkádja eklektikus hátteret biztosított korai zenei képzéséhez. A tudományos-fantasztikus és futurisztikus koncepciók iránti rajongása, valamint Detroit ipari tájának rögvalósága jelentős szerepet játszott művészi látásmódjának kifejlődésében.
DJ-karrierjét The Wizard művésznéven az 1980-as években kezdte. A detroiti WJLB rádióállomáson tartott fellépései a védjegyévé váló villámgyors keverésnek és a műfajokon átívelő válogatásnak köszönhetően hamar legendássá váltak. Mills pörgetett mindent, amihez csak kedve volt: a Meat Beat Manifestótól és a Nine Inch Nailstől kezdve a chicagói house-on át a korai detroiti technóig megannyi szín jelent meg a palettán. Ez az időszak később kulcsfontosságúnak bizonyult Mills számára, itt alapozta meg azt a technikai készséget és esztétikai érzéket, amely később meghatározta a technóhoz való viszonyát.
UNDERGROUND RESISTANCE
Mills 1989-ben Mike Banksszel és Robert Hooddal együtt megalapította az egyik leghíresebb detroiti kollektívát, az Underground Resistance-t (UR). A motorvárosi csoportosulás több mint puszta zenei közösség; politikai mozgalomnak született, abból a célból, hogy visszaszerezze a techno mozgalmi erejét, és eszközként használja fel társadalmi változások eléréséhez. A kollektíva harcias esztétikát képviselt, a művészi anonimitást és a fősodrú kereskedelmi világgal szembeni ellenállást jelölte ki missziójaként. Szónikus forradalmat vizionált, ahol verbalitáson túlnyúló, elementáris erejével a techno ledönti az egyéneket egymástól nemzetek, osztályok és rasszok mentén elválasztó, konstruált falakat. Az UR munkássága szorosan összefonódott Detroit társadalmi-politikai klímájával, folyamatosan közvetítve a város afroamerikai közösségének küzdelmeit és törekvéseit. Az Underground Resistance nyers, kompromisszumot nem ismerő, a techno, az elektro és az ipari zene elemeit ötvöző hangzásáról vált ismertté. The Final Frontier és Waveform című számaik tökéletesen megtestesítik az UR ethoszát: sötétek, lendületesek, és az égető aktualitás érzése hatja át őket. Mills UR-hez kapcsolódó kiadványai (köztük a The Punisher és a Seawolf ) lecsupaszítottak és kiszámíthatatlanok, a hardcore acid és az ipari techno elemeit elegyítik detroiti esztétikával. Az UR-nél töltött időszak döntő szerepet játszott abban, hogy Mills a globális technoszíntér kulcsfigurájává váljon, míg a közösségnek segített a művészkatalógus felvázolásában. A 90-es évek elejére azonban egyre inkább úgy érezte, hogy művészi víziójának új térre lenne szüksége, és egyre jobban elhatárolódott a szervezet militáns hangvételétől. Mindez végül a csoportból való kilépéséhez és szólókarrierjének elindításához vezetett.
SZÓLÓKARRIER ÉS AZ AXIS RECORDS
1992-ben New Yorkba költözött, és a Limelight klub rezidens DJ-je lett, valamint megalapította az Axis Records kiadót, amely főként szólómunkáinak ad otthont. Az Axis azzal a céllal jött létre, hogy Mills teljes kreatív kontrollt gyakorolhasson saját munkái felett, és lehetővé tegye, hogy kompromisszumok nélkül készíthessen és adhasson ki zenét. A kiadó esztétikája mind vizualitás, mind hangzás tekintetében minimalista és stilizált. Mills ekkoriban megjelentetett munkáira is a letisztultság és a futurisztikus hangzás volt jellemző: puritán hangkészletből hozott
létre komplex és hipnotikus ritmusokat. Ikonikus műve, a The Bells e megközelítés tökéletes iskolapéldája: a minimalizmus és a funkcionalitás remekműve, ismétlődő loopokból felépülő intenzív, szinte transzszerű atmoszféra. Technovízióját gondosan ápolva az évezred utolsó évtizedében is folyamatosan adott ki nagy sikerű lemezeket. Ekkor kezdődött gyümölcsöző kapcsolata a berlini Tresor kiadóval és klubbal, de a brit React, valamint a Sony Japan és Robert Hood által alapított M-Plant kiadót is meg kell említeni, mint Mills munkáinak gondozóit. Jeff Mills zenéje gyakran kutatja a kozmosz témáit, több műve is égitestekről (Alpha Centauri) vagy űrmiszsziókról (Apollo) kapta a címét. A jövő fürkészése visszatérő motívum Mills munkásságában, tükrözve azt a me ggyőződését, hogy a techno progresszív műfaj, amely mindig a lehetőségek határait hivatott feszegetni.
FILMMŰVÉSZETI
ÉS KONCEPTUÁLIS ALKOTÁSOK
Jeff Mills soha nem ragadt meg a DJ státuszában, produceri tevékenységén túl a filmművészet és a konceptuális művészet világába is betört. Filmzenéket komponált, művészeti installációkat alkotott, sőt klasszikus némafilmeket is megzenésített: 2000-ben Fritz Lang 1927-es Metropolis című filmjéhez írt hanganyagot, aktualizálva a film örök üzenetét. Filmes munkássága mellett konceptuális albumok sorozatával kutatta a zene és a tudományos-fantasztikum metszéspontját is. Ezek a projektek, mint például a Sleeper Wakes és The Jungle Planet, a csillagközi felfedezések és az emberi evolúció történeteit mesélik el a zene nyelvén.
Mills képzőművészeti előadásainak és kiállításainak olyan művészeti intézmények adtak helyet, mint a barcelonai CCCB, a londoni Southbank Centre, a Barbican Centre, a Cinémathèque française, a Centre Pompidou vagy az ArtMonte-Carlo.
2014-ben együtt dolgozott a francia filmrendezővel, Jacqueline Caux-szal a Man From Tomorrow című filmen, amely inkább zenéjének költői portréja, mintsem önmagáé. Nem sokkal később megbízták, hogy legyen a 2015-ös Duos ephémères rezidens művésze: négy különböző, zenét, filmet és táncot ötvöző programra kérték fel a párizsi Louvre Múzeumban.
TOMORROW COMES THE HARVEST
A Tomorrow Comes The Harvest Jeff Mills egyik leginnovatívabb és műfaji határokat átlépő projektje, melyet a legendás afrobeat dobossal, Tony Allennel közösen indított el a techno és az élő, improvizatív zene fúziójának megteremtésére. Úttörő kísérlet, amely Mills futurisztikus elektronikus hangképeit Allen organikus, poliritmikus dobolásával ötvözi. A projekt nemcsak két zenész együttműködése, hanem két zenei filozófia találkozása is:
Mills precíz, gépi vezérlésű ritmusai kontrasztban, mégis harmóniában találkoznak Allen áramló, emberi ritmusaival, időtlen és előremutató hangzást teremtve.
A Tomorrow Comes The Harvest széles körben kapott elismerést eredetiségéért, valamint az elektronikus és akusztikus elemek tökéletes integrációjáért. Élő előadásaikat egy sor felvételen dokumentálták, köztük a 2018-ban megjelent, azonos címet viselő albumon is. Tony Allen 2020-ban bekövetkezett halála után Mills tovább ápolta a Tomorrow Comes The Harvest koncepcióját Jean-Phi Dary billentyűssel, kibővítve a közreműködők körét Prabhu Edouard tablavirtuózzal, de megőrizve a formáció úttörő szellemét. Evolution című albumuk tavaly jelent meg Mills Axis kiadójánál. Mills a Tomorrow Comes The Harvestet az idő és a kreativitás ciklikus természetére való reflexióként jellemezte, amelyben minden egyes előadás és felvétel egy nagyobb, folyamatos áramlás része. A projekt megkérdőjelezi a műfajok és hagyományok közötti határokat, azt sugallva, hogy a zene jövője a különböző alakzatok váratlan keveredésében és az új lehetőségek folyamatos felfedezésében rejlik.
MŰVÉSZI ÖRÖKSÉG
Jeff Mills hatása az elektronikus zenére, különösen a technóra, felbecsülhetetlen. A műfaj egyik leginnovatívabb és legelőremutatóbb művészeként folyamatosan feszegeti a techno határait, mind a hangzás, mind pedig a gépzene kulturális jelentősége tekintetében. Legyen szó szólómunkáiról, az Underground Resistance-hez való hozzájárulásáról vagy olyan együttműködésekről, mint a Tomorrow Comes The Harvest, Mills folyamatosan kihívást jelentett a művészeti status quo számára, és új távlatokat nyitott az elektronikus zene művelői és élvezői előtt. Jeff Mills ma is aktív és befolyásos szereplője a zenei világnak. Múltbéli és jelenlegi projektjei egyaránt tanúsítják kreativitását és új ötletek iránti lankadatlan kíváncsiságát. A folyamatosan változó zenei környezetben Mills valódi úttörő maradt, aki mindig a jövőbe tekint, miközben mélyen kapcsolódik mestersége autentikus gyökereihez.
2024. 10. 17. 20.00 Millenáris – Üvegcsarnok (D épület)
JEFF MILLS PRESENTS TOMORROW COMES THE HARVEST FEAT. JEAN-PHI DARY & PRABHU EDOUARD
Női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2024. október 18. – 2025. január 5.
A kiállítás a Liszt Ünnep keretében a Müpa és a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum szervezésében valósul meg.
NÁLUNK
NÉHÁNY NAP
ALATT TÖBB MILLIÓ KONTAKTUS JÖN LÉTRE”
Idén ősszel – október 17–20. között – 14. alkalommal nyitja meg kapuit az Art Market Budapest, Magyarország legjelentősebb kortárs képzőművészeti eseménye. A közép- és kelet-európai régió legnagyobb nemzetközi művészeti vásárának ismét a Millenáris ad otthont. Interjú Ledényi Attilával, az Art Market Budapest alapító-igazgatójával.
BoróK ai Fanni írása
Közel másfél évtizede alapította az Art Market Budapestet, ami azóta minden ősszel, még a Covid évében is megnyitotta kapuit. Hogyan képesek évről évre megújulni?
Annyira inspiráló és szerteágazó a feladat, vibráló és sokszínű a közeg, annyi az impulzus és az ötlet, ráadásul oly mértékben nő az esemény iránti érdeklődés, hogy a folyamatos megújulás szinte magától értetődő.
Valaki összeszámolta egyszer, hogy az Art Market Budapest idején néhány nap alatt több millió kontaktus jön létre. Száz feletti kiállítónk több száz munkatársa, tízezres nagyságrendű látogató, több ezer műtárgy között ez végső soron nem is tűnik túlzásnak. Képzeljen el egy hatalmas szimfonikus zenekart, ahova harminc országból érkeznek a jobbnál jobb zenészek, és bár minden hangszer más kottából játszik, a látszólagos zűrzavar végül mégis mindig összeáll egy nagy, közös és minden alkalommal új melódiává.
Nekem viszont úgy tűnik, szinte semmit sem bíznak a véletlenre.
Természetesen nem, jól felépített szervezet, határozott és stabil struktúra kell ahhoz, hogy szabadjára engedhessük azt a mérhetetlen kreatív energiát, ami ilyenkor egy helyre összpontosul. Erős falakat kell építeni, hogy aztán élettel telhessen meg a ház. Pontosan kell látni, mit miért csinálunk, fegyelmet kell tartani, felelősséget kell vállalni, nem téveszthetjük szem elől a céljainkat.
És mik a célok, miért hozták létre annak idején a vásárt?
Egyrészt olyan platformot akartunk teremteni, amely fesztiválszerű hangulatával, különleges vonzerejével, nyitottságával és választékának gazdagságával a lehető legkönnyebb és legkellemesebb hozzáférést biztosítja a képzőművészeti tartalmakhoz. Olyat, ami nemcsak a kortárs művészet már meglevő közönségére hat, hanem azokat is magához vonzza, akik nem is sejtették, hogy műalkotások társaságában is jól érezhetik magukat. A stabil fogyasztók színvonalas kiszolgálása mellett tehát kiemelt cél volt a képzőművészet közönségének bővítése is.
Másrészt szerettem volna, hogy imádott városom bekapcsolódjon a nemzetközi műkereskedelmi körforgásba, hogy Budapest – ami akkor még láthatatlan pont volt a kortárs képzőművészeti térképen – azoknak a külföldieknek is vonzóvá váljon, akik a hozzáférhető kulturális tartalmak alapján választanak maguknak úti célt.
Nem utolsósorban pedig szerettük volna, ha a színvonalas képzőművészet a lehető legszélesebb választékban jut el a közönséghez, hogy annak ne csak a szűk szakmai körök által kanonizált része kapjon bemutatkozási lehetőséget, hanem azok is, akik magas minőségük ellenére kiszorultak az intézményi infrastruktúrából.
És egy pillanatig sem volt kérdés, hogy nemzetközivé kell tennünk a választékot annak érdekében, hogy a magyar alkotók, a hazai művészeti produkciók szélesebb összehasonlításban is bizonyíthassák versenyképességüket. Miként az sem, hogy a nemzetközi figyelmet felkelteni, a piacot bővíteni is csak nagyszabású, széles nemzetközi választékot felvonultató eseménnyel lehet.
Érezhető lesz ez az idei Art Market Budapesten? Maximálisan. Intenzíven foglalkoztat például bennünket, hogy miként lehetne elfogadtatni a képzőművészet fontosságát és hasznosságát az ingatlanfejlesztések kontextusában, hogyan lehetne szorosabbra vonni a kapcsolatot az épített környezet és a művészet között, mivel tudnánk érzékeltetni a művészet értéknövelő és szemléletformáló hatását? Ezért az idei évben Building on Art címmel az Art Market Budapest idején és helyszínén szakmai napot és konferenciát szervezünk, amelyen megteremtjük a képzőművészettel való találkozás lehetőségét az építészek és a szélesebb ingatlanszakmai ökoszisztéma más szereplői számára. Többek között úgy, hogy a konferencia mellett például szoborparkot hozunk létre a Millenárison, így is illusztrálva a köztereken megjelenő művészet értékét és gazdagságát. Egy másik újdonság a képzőművészet és a design közötti kapcsolódási felületek kiszélesítése. A két művészeti terület közötti határvonalak elmosódása globális tendencia, és szeretnénk ha ebben a magyar művészek az érvényesülés, a hazai fogyasztók pedig a művészethez való közeledés lehetőségét találnák meg. Abban pedig, ha a design iránt érdeklődőket átvezetjük a képzőművészet világába, a piac bővítésének lehetősége rejlik. Mindez látványosan kibomlik majd az Art Market Budapest kiállítótereiben.
Úgy tudom, a szobrok és a design mellett a fotóművészet is kiemelt figyelmet kap.
A fotóművészet – szándékaim szerint – mindig kiemelt figyelmet kap, ráadásul nemcsak az Art Market Budapesten belül, hanem azon túl is elkövetünk mindent, hogy a fotó elnyerje azt a megbecsülést, amit megérdemel. Meggyőződésem, hogy a fotóművészet Magyarország számára a kitörés és a sikeres érvényesülés lehetőségét biztosíthatja a nemzetközi kulturális közegben, legalábbis ha megtesszük az ehhez szükséges lépéseket. Ezt olyan jelentőségű magyar fotóművészek alapozták meg, mint Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és mások, s a fotót nemcsak a nemzeti kulturális örökség, hanem a nemzeti büszkeség részévé, a kulturális országimázs egyik pillérévé kellene tennünk.
Részben ezért is hoztuk létre 2014-ben Art Photo Budapest néven a vásár fotószekcióját, ami ma Közép- és Kelet-Európa egyetlen nemzetközi fotóművészeti vására, és ezért ünnepeljük meg idén a vásár programjai keretében André Kertész születésének 130. évfordulóját azzal, hogy bemutatjuk a mester életművének hatását a kortárs fotóművészetre.
2024. 10. 17–20. Millenáris – Nagycsarnok (B épület)
ART MARKET BUDAPEST NEMZETKÖZI KORTÁRS
KÉPZŐMŰVÉSZETI VÁSÁR
MOZGÓ KÉPEK
Jocó
Háromszék Táncszínház | Fotó: Kátai
Ismert festmények elevenednek meg a színpadon a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncszínház Ecce Homo című – Munkácsy Mihály életműve által inspirált – előadásában. Arról, hogy a 19. századi realista festészet hogyan kap kortárs mozgásjegyzeteket, illetve hogy a néző számára miért jelenthet revelációt egy-egy kép újrajátszása, az előadás két rendezőjével, Farkas Tamással és Tapasztó Ernővel beszélgettünk.
JásZ ay Tamás írása
„Békéscsabai gyerek voltam, ezáltal Munkácsy Mihály mindig is jelen volt az életemben – válaszolta Farkas Tamás koreográfus a festővel kapcsolatos ősélményét firtató kérdésemre. – Pedagógusaim és édesanyám révén sokszor megfordultunk a helyi múzeumban. A festő szellemiségére a város erősen épít az utóbbi években, de be kell valljam, hogy szoros érzelmi kötődésem nem alakult ki vele addig, míg ezzel az anyaggal el nem kezdtünk dolgozni.”
Tapasztó Ernő egyetértően fűzte hozzá: „Én Aradon élek és dolgozom, és hasonló érzésekről tudok beszámolni. Ott a ház, ahol Munkácsy inaskodott, emléktábla a falán. Fiatalon kevésbé izgatott a festészete, de a közös munka rádöbbentett például arra, hogy micsoda gazdagságot rejtenek a vázlatai, a nagy művekhez készült rajzai.”
Az Ecce Homo erre a komplexitásra épít, de vajon hol kell keresnünk a nagy vállalás origóját? Farkas Tamásban a világjárvány diktálta kényszerpihenő idején fogant meg az ötlet: „Békéscsaba kihalt főterén sétálva jött a felismerés: Munkácsyval és az életművével táncszínpadon még nem dolgozott senki! A gyűjtéseimben is küldetésem, hogy olyan erdélyi falvakba jussak el, amelyek néptánckincsével más nem foglalkozott korábban. Érdekelnek a még soha el nem mesélt történetek.”
Az előadásban Munkácsy Mihály tíz, a múzeumlátogató közönség által jól ismert képét látjuk kivetítve, a Háromszék Táncszínház táncművészei pedig szó szerint életre keltik a festményeket. Amikor a munkafolyamatról kérdeztem, Farkas Tamás elárulta: „Egyre szűkülő körökben válogattuk a képeket Gyarmati Gabriella művészettörténésszel. Egyfelől olyan festményekre volt szükségünk, amelyekben táncosi-koreográfusi szemszögből van potenciál, vagyis akusztikailag, vizuálisan, ritmikailag tartalmaznak kihívást. Másfelől Gabi segített abban, hogy a Munkácsy-életmű szempontjából valóban reprezentatív képekkel dolgozzunk. Be kellett látnom, hogy néhány kedves képem kevésbé jelentékeny mű, így a táncszínpadon nem jut neki hely.”
Tapasztó Ernő rámutatott a társrendező és a saját munkamódszere közötti alapvető különbségre: „Tamás komolyan utánaolvasott Munkácsynak, az egyes képeknek és történetüknek, de én máshogy működöm. Még ha drámai alapanyaggal foglalkozom is, a kontextus kevésbé érdekel, mint maga a textus. Itt természetesen a festmény számított elsősorban: mozgással, fényekkel, újragondolt történetekkel hogyan tudjuk elérni azt, hogy a képekkel való találkozás a néző számára mindig reveláció legyen?” Másképp fogalmazva a kérdést: mi dolgunk van ezekkel a képekkel egy egészen más korban, más társadalomban, a vizualitást is másképp kezelő világban? „Én bízom a nézőben és az asszociációs képességeiben – mondta Farkas Tamás. – Lehet, hogy nem az előadás alatt, de később »leesik« neki, hogy mit is látott. Mondok néhány példát: az Ásító inason keresztül arról beszélünk, hogy a világon több százmillió gyereket dolgoztatnak szörnyű körülmények
között. Vagy kevesen tudják, hogy Munkácsy még szinte gyerekfejjel szemtanúja volt egy betyártámadásnak. A Siralomház kapcsán a betyárromantikáról, a sokak által sztárként kezelt bűnözőkről gondolkodunk, és így tovább.”
Ha az előadás alapjául szolgáló „albumot” lapozgatjuk, világossá válik, hogy a rendezők tematikus blokkokat alkottak. Találunk itt zsáner- és életképeket, a középső egységben a szalonkép műfaja és a zeneiség kerül előtérbe, végül a Krisztus-trilógia mutat rá az emberre és esendőségére. „Az utóbbi esetében természetesen adott volt a történet, de egy Liszt-portrénál vagy a Rőzsehordó nőnél tovább kellett gondolnunk mindazt, amit a kép ábrázol” – mesélte Farkas Tamás. „Előzményeket, viszonyrendszereket állítottunk fel, és ebből egyenesen következik, hogy olykor azt is megmutatjuk, amit Munkácsy már nem festett oda a vászonra” – egészítette ki Tapasztó Ernő.
Zavarba ejtően változatos az a koreográfiai anyag, amit Farkas Tamás felhasznált az Ecce Homo színpadra állításakor. A szakértő szem felfedez majd például lassú magyar táncot, botolótáncot, szerb lánctáncot. Az ütőgardon monoton hangjára éppúgy jelenet születik, mint amikor a kalotaszegi legényes vagy a Küküllő-menti táncok kerülnek előtérbe. A táncok a maguk egyediségében jelennek meg, ugyanakkor a mozgásnyelvek hasonulnak és összeolvadnak, ezzel is a produkció egységes világát szolgálva. Farkas Tamás szerint az előadás hasonlóan változatos zenei közeget használ: „Egy koreográfusnak mindig vannak a kezében és a lábában olyan megoldások, amiket szívesen elővesz. De amikor először hallottam Fazakas Levente zeneszerző kompozícióit, tudtam, hogy itt mélyebb és szakrálisabb találkozásra kerül sor. Ernő és én azt kértük tőle, hogy a bartóki út jegyében népzene és klasszikus zene fúzióját alakítsa ki. Mind úgy érezzük, hogy ez tökéletesen sikerült, nem utolsósorban a Tiberius String Quartet, Dresch Mihály vagy a Heveder Zenekar csupa élet, csupa szín játékának is köszönhetően.”
Amikor a két alkotót a közös rendezés okáról kérdeztem, Farkas Tamás elárulta: „Amatőr táncosként kezdtem a pályámat, nem vagyok végzett koreográfus. Tapasztó Ernővel bő évtizede tart a baráti és munkakapcsolatunk, és nekem egyszerűen szükségem van arra a vad, expresszív, sokszor szürreálisba hajló színházi gondolkodásra, amit képvisel. Az ő közreműködésével fonódott össze az ötlet, a festészet, a tánc és a zene.”
2024. 10. 11. és 12. 19.00 Müpa – Fesztivál Színház
HÁROMSZÉK TÁNCSZÍNHÁZ:
ECCE HOMO – BEMUTATÓ
TÁNCSZÍNHÁZI ELŐADÁS MUNKÁCSY MIHÁLY NYOMÁN
CSINÁLNI, AMIT ÉRZÜNK INTERJÚ KÁEL NORBERTTEL
A Liszt Ünnep egyik visszatérő vendége, a magyar crossover műfaj utazó nagykövete, aki játszott már japán kotoművésszel, operaénekessel, popzenésszel, tradicionális indiai előadóval, jazzistákkal, kortárs muzsikusokkal egyaránt. A kazincbarcikai születésű zongoraművész, egyetemi tanár ezúttal Barabás Lőrinc trombitaművésszel gondolja tovább kedvenc darabjait – egy újabb váratlan csavarral.
B ihari Balá Zs írása
Amikor beszerkesztenek a legfrissebb programfüzetekbe vagy interjút készítenek veled, mindig következetesen odaírják a neved mellé, hogy műfajod a crossover. 2024ben milyen jelentéstartalma van ennek?
Szerintem kicsit lejárt a kifejezés szavatossági ideje, hiszen mára minden crossover. Jelenleg a kulturális kereszteződések rendkívül intenzív időszakát éljük. A zene jövője zajlik az orrunk előtt, azaz hogyan lehet fuzionálni különböző kultúrákat olyan módon, hogy új szülessen belőlük. Ebből a szempontból hívhatnak kortárs zenésznek, jazz-zenésznek, klasszikus zenésznek is – én egyszerűen csak szeretem a zenét.
Ez a szemlélet hol formálódott? Szülővárosodban, Kazincbarcikán?
Eltaláltad, még otthon. Amikor először meghallottam Keith Jarrett kölni koncertjét (The Köln Concert / ECM, 1975, minden idők legnagyobb példányszámban eladott jazz-szólólemeze, a szerk.), amelyen klasszikus szemlélettel, klasszikus elemekkel, mégis határtalan szabadsággal, spontaneitással kreálták a zenét, akkor tudatosult bennem, hogy nem kell zenei zsánerekben gondolkodni, csak csinálni azt, amit érzünk. Nagyon szerencsés voltam a tanáraimmal, Binder Károly volt az első oktatóm a Zeneakadémián. Ő is ebbe a klubba tartozik, mint ahogy Oláh Kálmán is. Ebből a világból később a bostoni Berklee-n is újabb megerősítéseket kaptam.
Mi adott megerősítést azzal kapcsolatban, hogy a Berklee-re kell menned?
Ismét Kazincbarcikán van a kulcs, megvolt ugyanis az a drapp színű, háromkötetes Brockhaus zenei lexikon, amelyből minden hasznos információt ki lehetett bányászni az internet előtti időkben. A Jarrettről szóló szócikknél találtam rá a Berklee-re, így tizenévesen döntöttem el, hogy nekem oda kell mennem! (nevet) Amikor már a Zeneakadémiára jártam, kiderítettem, hogy Barcelonában is tartanak meghallgatásokat, ezért odamentem, és megkaptam a legmagasabb ösztöndíjat. Így jutottam ki 2003-ban Bostonba, ahol négy félévet töltöttem.
Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy egy icipici pont vagy egy olyan iskolában, ahova a világ minden tájáról érkeznek zenészek?
Én mindenkinek ajánlani tudom a Berklee-t terápiás célzattal, mert ha egyfajta perspektívában gondolkodsz, az ott sokkal szélesebbre nyílik ki. A Berklee-nek nagyon jó működési rendszere van, mindenféle szintet képvisel. Ha valaki kezdő, akkor is felveszik, csak magas lesz a tandíja. A vizsgákon folyamatosan tovább tud lépdelni a következő szintekre, és ha már nagyon jó, alig kell fizetnie valamit. Mindezen túl elképesztő zenészek járnak oda. Nekem például Esperanza Spalding volt az egyik évfolyamtársam.
Nem véletlenül mentem vissza huszonegy évet az időben, ugyanis jó ideje tanítasz is a Zeneakadémián. Ezek a tapasztalatok mennyire hatottak az oktatási módszereidre?
A Zeneakadémián a klasszikus zongora tanszakon tanítok improvizációt. Ez is tudatos választás volt, hiszen talán már kiderült, hogy számomra nagyon fontos a biztos hangszeres tudás. Szerintem egy klasszikus zenészből viszonylag gyorsan lehet jazz-zenészt varázsolni, mert minden megvan hozzá, az elméleti és a hangszeres tudása is. Ha kicsit ráfekszik a jazzelméletre, néhány hónap alatt komoly fejlődést tud produkálni.
Zárójelben: Liszt Ferenc is nagyon sokat improvizált. Igen. Amikor elindítottam az óráimat, a növendékek részéről az első reakció az volt, hogy úgy kellett, mint egy falat kenyér. Százból kilencvenöt klasszikus zenész ugyanis vizuális típus, azaz a kottát nézi, de a fülét nem nyitja ki. Ha megkéred, hogy ne a kottát játssza a jobb kezével, hanem saját dallamot, míg a bal kéz játssza az eredeti kíséretet, akkor derül ki, hogy nem képes rá. Nincs meg az a készsége, hogy kommunikálja a gondolatait zongorán. Körülbelül három tanóra alatt oldódik fel ez a belső blokk, és akkor elkezdenek improvizálni. Ez a fajta osztott figyelem nem egyszerű, de fejleszthető.
Ilyen szempontból mindig igazán bátor dolog azon partnerek részéről, akik a klasszikus zenei oldalt képviselik, hogy belemennek a kísérleteidbe, játszanak, fellépnek veled: mondjuk Miklósa Erika vállalja azt a kockázatot, hogy ilyen szokatlan helyzetben kell helytállnia. Erika esetében fontos szempont volt, hogy neki is jól álljon a produkció, jól érezze benne magát. Mindig egyeztetünk, hol találjuk meg a közös pontokat, hogy ne legyen ízléstelen, ciki, hogy egység legyen.
Barabás Lőrinccel elvileg könnyű dolgod lesz. Nagyon szeretem Lőrinc zenei világát. Ő is olyan közegből érkezik, ami nem egészen jazz, sőt, olyan ötleteket is ad, amiket más nem tud. A tervek szerint akusztikus felállásban játszunk: nagyon szeretem a bőgő akusztikusfás hangzását, a dobot, és ehhez járul a trombita és a zongora. Az egyik legjobb kamarazenei felállás. Eddig jellemzően úgy állt össze a program, hogy ragaszkodtunk az eredeti darab fő témájához, a karakteréhez, hogy felismerhető legyen az átdolgozásban. Az idei Liszt Ünnepen viszont azokat az érzéseket próbálom visszaadni, amelyeket az eredeti darab vált ki belőlem. Tehát saját kompozíciók lesznek, de olyanok, amelyeket Lisztdarabok ihlettek.
2024. 10. 10. 20.00
Magyar Zene Háza – Koncertterem
BARABÁS LŐRINC ÉS A JAZZICAL TRIO
Martin Haselböck |
HANG, FESTÉS, KÖLTÉSZET
Martin Haselböck karmesterként és orgonaművészként egyaránt elkötelezett előadója és kutatója Liszt Ferenc műveinek. Saját zenekarát, az Orchester Wiener Akademie-t azért alapította, hogy együtt rekonstruálják a műsorra tűzött darabok eredeti hangzásvilágát. Október 22-én, Liszt születésnapján két szimfonikus költeménnyel és két zongoraművel zene és költészet kapcsolatát helyezik reflektorfénybe a Pesti Vigadóban.
molnár Fanni írása
Hogyan juthatunk közelebb ahhoz a hangzáshoz, amelyet maga a zeneszerző is megtapasztalt, amikor hallotta megszólalni a darabjait?
A hangzás rekonstrukciója a darabok felfedezésével kezdődik, majd a zeneszerző által hallott hangszerek megismerésével folytatódik. A pályámon orgonistaként indultam, és mindig rettentően inspirálónak éreztem, hogy odaülhetek annak a templomnak a hangszeréhez, ahol, mondjuk, Bach is játszott. Rájöttem, hogy zenekarral is ezt akarom megtapasztalni. Így alakult, hogy az Orchester Wiener Akademie-nek ma már három hangszerkészlete van, egy a barokk repertoárhoz, egy a bécsi klasszikus stílushoz és Beethovenhez, és – ami sokáig úttörőnek számított – egy a 19. századi zenéhez. A folyamat azonban nem áll meg a korabeli hangszerek használatánál: a harmadik, ugyanennyire jelentős állomás az, hogy újrakapcsolódjunk azokkal a helyszínekkel, amelyekhez a zeneszerző is kötődött. Ez nemcsak akusztikailag fontos, hanem megadja a zenélés érzelmi kontextusát is. Nagyon boldogok vagyunk, hogy kutatásaink és munkánk eredményeit idén ismét bemutathatjuk Budapesten. A három évvel ezelőtti Liszt Ünnepen zenekarkíséretes dalok ősbemutatóját tartottuk meg Thomas Hampsonnal, most pedig külön öröm, hogy a Tasso és Az ideálok című szimfonikus költeményt, illetve a két zongoraművet egy 19. században épült hangversenyteremben fogjuk előadni, ahol maga Liszt is többször megfordult.
Az októberi koncert alcíme Zene és költészet . Hogyan hatott Lisztre és különösen a műsorban szereplő két szimfonikus költeményre az irodalom?
A 19. században zajlott egy hatalmas vita az abszolút zene és a programzene hívei között. Az abszolút zene hívei azt állították, hogy a zene magában áll, önmagán túl nincs jelentése, és nem utal semmiféle külsődleges dologra. Liszt ezzel szemben a programzene, vagyis a meghatározott témákat ábrázoló zene eszményét képviselte, és gyakorlatilag egyetlen olyan műve sincs, amely ne reflektálna nyilvánvalóan valamilyen külső hatásra, élményre. A szimfonikus költemények esetében a festészet és az irodalom hatása a legjellemzőbb. Nem véletlen, hogy Liszt hosszú éveken át dolgozott ugyanabban a városban, amelyben Goethe és Schiller élt. Egész életében igazi könyvmoly volt, a francia és a német irodalmat is mélyen ismerte. Amikor Weimarba költözött, már javában zajlottak az éves ünnepségek Goethe és Schiller tiszteletére, 1857-ben pedig egy közös emlékművet emeltek számukra, amelynek felavatására Liszt egy indulót komponált.
A közös kiindulópont tehát a költészet. Az irodalmi téma feldolgozása, a zeneszerzői attitűd szempontjából mik a különbségek a Tasso és Az ideálok között? Liszt viszonylag rövid időn belül komponálta a tizenkét szimfonikus költeményt Weimarban. A darabok karaktere markánsan eltér, de a kompozíciós folyamat – érdekes
módon – mindegyik esetben hasonló. Liszt gyűjtötte a művészeti és egyéb impulzusokat, és kisebb darabokban felhasználta őket, végső formájukat, zenei kifejezésmódjukat azonban szimfonikus költeménybe öntve nyerték el: a Tasso Goethe, Az ideálok pedig Schiller hatásának legmagasabb rendű megnyilatkozása.
Hogyan illeszkedik az Esz-dúr zongoraverseny és a Malédiction ebbe a koncepcióba?
A zongoraversenyek nem kapcsolódnak konkrét irodalmi műhöz, a formájuk viszont valóságos zenei költészet és narráció. Liszt mintha az önéletrajzát írta volna meg a zongoraszólamban, amellyel a zenekar párbeszédre lép, ellentmond neki, reflektál rá, és kölcsönösen küzdenek egymással. A Malédiction az egyik kedvenc Lisztdarabom. A húszas évei végén írta ezt a 19. századból nézve elképesztően avantgárd, szélsőséges és vad művet, amely feltételezhetően egy elveszett zongoraverseny részlete.
Az Orchester Wiener Akademie korabeli hangszereken játszik, de mi a helyzet a fortepianóval, amit Ránki Fülöp fog megszólaltatni?
Kitűnő kollégám, Szabó Balázs bocsátott rendelkezésünkre egy 1850 körül épített Érard hangszert. Modern hangversenyzongorával egész egyszerűen nem lehetne megteremteni a hangzás egyensúlyát. A 19. századi hangszerek kisebbek és könnyebbek voltak, így még a maiaknál is sokkal érzékenyebben reagálnak a billentés árnyalataira.
Hallgatóként van-e szükségünk előzetes ismeretekre, például az irodalmi művek elolvasására ahhoz, hogy megértsük Liszt mondanivalóját, vagy az ő zenéje nem így működik?
Erről Mozart híres mondása jut eszembe, miszerint ő olyan zenét ír, amiben a zeneszeretők és a specialisták egyaránt megtalálják a nekik szóló üzenetet. Liszt persze más stílusban komponált, mint Mozart, de ez a mondás az ő darabjaira is érvényes: egyszerűen engedhetjük, hogy a sodró erejű, romantikus zene meglepjen és érzelmekkel árasszon el minket, és hallgathatjuk úgy is, hogy még mélyebbre ásunk, például a művek keletkezéstörténetében. Ha háttérinformációkat szerzünk, az előnyünkre válik, de egyáltalán nem elengedhetetlen ahhoz, hogy élvezzük és értsük a zenét.
2024. 10. 22. 19.30
Pesti Vigadó – Díszterem
MARTIN HASELBÖCK ÉS AZ
ORCHESTER WIENER AKADEMIE ZENE ÉS KÖLTÉSZET – GOETHE, SCHILLER, LISZT
ÁRULKODÓ ALÁÍRÁSOK
molnár-Zolnay FruZsina írása
A 2021 óta megrendezett Liszt Ünnep logójának szerves része a zeneszerző aláírása. A rocksztárként ünnepelt, eksztatikus tömegek által körülrajongott komponista kézjegyéért nem csupán a kortárs Heinrich Heine által lisztomániásnak nevezett fanatikus műkedvelőtábor epekedett, hanem szinte minden zenehallgató nő és férfi is. Ez az aláírás nemcsak hitelesebbé, de egészen személyessé is teszi a fesztiválra így már szinte baráti meghívóul szolgáló emblémát. Pedig a kézírás létjogosultságát ma sokan megkérdőjelezik.
Fotó:
ÍGY ÍRUNK MA!
Az Amerikai Egyesült Államok oktatási rendszere 2010-ben kivezette a kézírás tanítását a kötelező elemek közül. A kiemelkedő oktatási eredményeiről híres Finnország 2016-ban lépte meg ugyanezt, Norvégiában pedig 2020 óta tanul egyre kevesebb gyerek kézzel írni. Holott maguk a norvégok még ugyanabban az évben egy huszonnégy fiatal bevonásával végzett elektroenkefalográfos kutatás során kimutatták, hogy az agyi aktivitás a rajzolással és kézírással történő jegyzetelés során jóval erősebb, mint gépírás esetén. Megerősítették a tudományosan elfogadott tényt, hogy a kézírás elsajátítása nemcsak a finommotorikus, de a kognitív képességeket és a kreativitást is fejleszti. Kézírásunk ráadásul egyedi, és személyiségünkről is fontos képet ad.
ÍRÁSKÉP:
JELLEMRAJZ
Ahogy Bartha Ildikó grafológus fogalmaz: „A kézírás olyan kifejező mozgás, mint a testbeszéd, gesztusaink papíron rögzült lenyomata. Bár a kezünkkel írunk, az írás központja az agy, akárcsak a beszédé.” A személyiségjegyek és az íráskép összefüggését ugyan már az ókorban, Arisztotelész idejében átlátták, a grafológia atyjaként ismertté lett JeanHippolyte Michon francia abbé ténykedésére az 1800-as évekig várni kellett. „A grafológia pszichológiai jegyekre épül, s az iskolában tanult írásképtől való eltérésekből vonja le következtetéseit” – mondja a szakértő, majd hozzáteszi: „Írásképünk velünk együtt folyamatosan változik, fejlődik, de minden feldolgozatlan lelki problémánk, traumánk is nyomot hagy rajta.”
LEHET-E 2024-BEN INFORMATÍV EGY 150 ÉVES KÉZÍRÁS?
„Mindig abból indulunk ki, hogy az adott korban mi volt a sztenderd írás, s a vizsgált személy ehhez képest milyen eltéréseket alkalmazott – avat be Bartha Ildikó. – A hazai iskolákban tanított 19. századi szépírás egy jobbra dőlő ellipszis alakra épített írásmód volt. Mivel elsajátítása nehézségekbe ütközött, lassan felváltotta a körformára épülő állóbetűs zsinórírás. Ebből alakult ki a ma használatos egyszerűsített állóírás, ami 1956 óta érvényes. Az efféle információk birtokában a grafológiai vizsgálatok éppen úgy alkalmazhatók egy 150 évvel ezelőtt élt emberre, mint a ma élőkre.”
MIT ÁRUL EL RÓLUNK ALÁÍRÁSUNK?
Noha a grafológus szerint aláírásunk igen sok információt hordoz rólunk, sosem önmagában, mindig csak a folyóírással együtt adhat hiteles képet személyiségünkről. Az így elemzett aláírás a szakértőnek nemcsak énképünkről beszél, de megmutatja az önmagunkról bennünk élő vágyakat is.
„llyen grafológiai alaptétel még – fejti ki Bartha Ildikó -, hogy ha valaki a neve felé húz vonalat (szakszóval paráfot), az önmagát védi. Hasonlóan ahhoz, aki már-már a teljes elszigetelődésig óvva saját magát, bekarikázza aláírását.” Aki viszont pontot tesz aláírása végére, általában meglehetősen határozott személyiség, „amit mondtam, megmondtam” a jeligéje. Akik csak a vezetéknevüket írják ki aláírásukban, ahogyan tette ezt Liszt is, általában hivatalos énjüket hangsúlyozzák, vagyis fontos számukra a hivatásukban való kiteljesedés. Ugyanakkor a vezetéknév önmagában való használata árulkodik az illető édesapjához fűződő szoros viszonyáról is. Magánéletükbe viszont ezenkívül kevés betekintést engednek. „Ahhoz viszont nem kell tudományos igényű grafológiai elemzés, hogy Liszt Ferenc aláírásával kapcsolatban szembetűnjön egy árulkodó apróság, mely a géniusz elhivatottságát jelzi – hívja fel figyelmünket Bartha Ildikó –, ez pedig nem más, mint hogy Liszt kézjegyének záró t-je tulajdonképpen egy karmesteri pálca.”
Fotó: Thomas Rabsch
Neubauten |
Einstürzende
A POPZENE IDEGENJE –EINSTÜRZENDE NEUBAUTEN
dömöTör endre írása
Az 1980. április 1-jén Nyugat-Berlinben bemutatkozó, azaz immár több mint négy évtizede aktív Einstürzende Neubauten cseppet sem áprilisi tréfa, sokkal inkább az egyik legkomolyabb és legeredetibb német zenekar. Sőt, a saját fejlesztésű hangszereket megszokottakkal összeboronáló, zenei és nem zenei részeket unortodox módon keverő, mindebből a zene határait kereső, katartikus hatású dalokat alkotó formáció – úgy általában is – a világ egyik legszokatlanabb és legújszerűbb színpadi kollektívája.
Az Einstürzende Neubauten az experimentális zene, az ipari rock, a posztpunk zajzene és az avantgárd egyik legfontosabb, legjobb zenekara, immár 44 éve. A megalakulásakor megalkuvást nem ismerő, sokkolóan újszerű együttes áprilisban megjelent tizenharmadik sorlemezét – Rampen (apm: alien pop music) – mutatja be a Liszt Ünnep keretében az Akváriumban október 16-án. És bár az együttes hangzásvilága sok mindenben változott az utóbbi bő négy évtizedben, a sajátosság, a különlegesség továbbra is fő jellemzője. A Neubauten életműve kísérlet arra, hogy a zene határait a lehető legmesszebb tolja ki. Vagy még inkább arra, hogy megkeresse: mitől zene a zene? Fémhulladékokkal és ipari szerszámokkal keltett hangokból létrehozható-e olyasmi, amit zeneként érzékelünk? Indusztriális eszközökkel lehet-e olyan hatást elérni, mint a hagyományos hangszerekkel? És ha igen, azok beépíthetők-e a megszokott hangszerek közé? A filozofikus témákat is felvető zenekar munkássága izgalmas válaszokat ad ezekre a kérdésekre, és ami még jobb: nagyon is jó zenét hoz létre, remek albumokkal és felejthetetlen koncertekkel. A zenei és nem zenei részek kontrasztjai, az innovatív és intenzív hangzás, a kaotikus rendezetlenség és az érzelmileg is megkapó szépség találkozása teszi felejthetetlenné az Einstürzende Neubauten zenéjét.
A német popzenének két világszerte is nagy hatású korszaka volt. Az első a hatvanas évek végén indult, és a hetvenes évek első felében járt csúcsra, a pszichedelikus-progresszív zenei világokkal volt parallel, de azokat olyan újszerűen vitte tovább elektronikával, grúvos lüktetéssel és innovatív megoldásokkal, hogy máig inspiráló a popzene egészére. Ez az, amit krautrock gyűjtőnéven ismer a világ, és rengetegféle zenekar tartozik bele a Cantól a Tangerine Dreamen, a Neu-on, a Fauston át a Kraftwerkig. A másik nagy mozgalom a német újhullám, a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji színterek punkos, posztpunkos, new wave-es, szintipopos együtteseit (Nina Hagen Band, Ideal, Fehlfarben, Der Plan, D.A.F., Abwärts, Palais Schaumburg, Rheingold, Trio, Spliff, Nena stb.) jelenti, ezt Neue Deutsche Welle gyűjtőnéven szokás emlegetni. Utóbbi nyugat-berlini színterén indult az Einstürzende Neubauten, de attitűdjében mindkét korszak kimutatható, sőt, a krautrock innovatív eszmeisége és az NDW korszerűsége talán épp a Neubauten munkásságában kapcsolódik a leginkább össze.
Már csak azért is, mert a nyolcvanas évek eleji Berlinben is meglehetősen idegenszerű volt, amit a zenekar képviselt, mi több, a világban is alig volt példa erre az indusztriális megközelítésre. A korábbi német példákból a Faust – ipari elemekkel kísérletező – zenéje a leginkább rokon, Angliából pedig a Throbbing Gristle úttörő indusztriális-elektronikus megoldásai, majd a sokáig párhuzamos pályán futó – de az Einstürzende által is inspirált – Test Dept tudott hasonló kiindulású és hatású zenét alkotni.
A berlini színtéren tehát hamar kiemelkedett a zenekar, eredetisége pedig világszerte nagy hatást váltott ki. A két alapító Blixa Bargeld énekes-gitáros és N.U. Unruh dobos volt, bár előbbi inkább kántált és zajokat csiholt ki hangszeréből, utóbbi pedig fémhulladékokból hozott létre ütőhangszereket, és azokat püfölte. Első koncertjükön a négytagú felállásban még Beate Bartel basszusgitározott és a ma már DJ-ként, elektronikus zenei producerként is ismert Gudrun Gut szintizett, de a Mania D. nevű artpunk együttesből is ismert két női tag hamarosan kivált és Malaria! néven alapított posztpunk zenekart. A rövid ideig kéttagú Neubauten (így jelentette meg bemutatkozó kazettáját) aztán Alexander Hacke gitáros-basszusgitáros csatlakozásával, majd a rokon hamburgi színtérről ismert posztpunkos Abwärts két tagjával, F.M. Einheit billentyűs-ütőssel és Mark Chung basszusgitárossal kiegészülve lett meghatározó zenekar. Utóbbi két tagot a kilencvenes években váltotta Jochen Arbeit gitáros és Rudi Moser ütőhangszeres, akik a Die Haut nevű, szintén berlini zenekarból is ismerősek lehetnek.
Az Einstürzende Neubauten a nyolcvanas években sorra adta ki nagy hatású, remek albumait (Kollaps – 1981, Zeichnungen des Patienten O.T. – 1983, ½ Mensch – 1985, Fünf auf der nach oben offenen Richterskala – 1987, Haus der Lüge – 1989), mind kulcsfontosságú az indusztriális, zajos, posztpunk zene történetében. Ipari fúrókkal képzett süvöltések, ki tudja milyen hangkeltő eszközökkel létrehozott dark ambient, posztrockot megelőlegező dalszerkezetek jellemzik őket. A zenekar aztán képes volt a fokozatos átalakulásra úgy, hogy önálló arculatát a mai napig őrzi. A kilencvenes években kiadott albumai már szelídebben is hozzák a fentieket. Bargeld üvöltözései költői és melodikus spoken worddé alakultak, a punkviseletből öltönyös elegancia lett, és a lágyabb megszólalás egyre több elektronikával, elektronikus zenei megoldással is társult, aminek leglátványosabb fordulópontja az 1993-as Tabula Rasa című LP. A 2000-ben kiadott Silence Is Sexy aztán már tényleg a csendesebb elemek ünneplése, a posztindusztrális hangkép már sokkal inkább afféle ambient popzeneként határozható meg. A zenekar azonban ezután sem szűnt meg kísérletezni, mindig valami újat kitalálni. Sőt, magát is folyamatosan inspirálva a 21. században még többféle projektet valósított meg, mint korábban – például az egészen experimentális Musterhaus-sorozatban megjelent lemezekkel.
Az idén kiadott új lemez, a Rampen (apm: alien pop music) nem csak címével jelzi, hogy a Neubauten még mindig a popzene idegenje, hiszen ezek a hipnotikus, sokszor improvizációkból kinőtt dalok továbbra sem hasonlíthatók semmihez.
2024. 10. 16. 20.00
Akvárium Klub – NagyHALL EINSTÜRZENDE NEUBAUTEN
ALIEN POP MUSIC
PARADISUM: AZ ÚJJÁSZÜLETÉS MÍTOSZA A CIRQUE DANSE FORMANYELVÉN
Két év után új produkcióval várja a közönséget a Recirquel. Ezúttal is lélegzetelállító koreográfiára, látvány- és zenevilágra számíthatnak a nézők a Müpa Sátorban, ahol a premiert követően október végéig lesz látható az új előadás. Mi inspirálta a Paradisum megalkotását? Miben különbözik az eddigi újcirkusz-produkcióktól? Milyen tervei vannak a társulatnak? Erről mesélt nekünk Vági Bence, a Recirquel alapítója és művészeti vezetője.
Vermes niKole TT írása
Vági Bence
Fotó: Szalai Szabolcs, Székely
Lilla Flóra
Jellemző rátok, hogy hosszú ideig dolgoztok egy produkción. Ameddig más társulatok hónapokat fordítanak az alkotásra, addig a Recirquel akár több évet is. Legújabb előadásotok mennyi ideig készült?
A Paradisum gondolata három évvel ezelőtt született meg, de ekkor még egy táncfilm koncepciója formálódott bennem, aminek a szinopszisát is elkészítettük. Ez az ötlet egy ideig a fiókban maradt, és amikor újra elővettük, úgy döntöttünk, hogy elsőként inkább színpadi verzióban mutatjuk be a közönségnek. Így született meg több mint egyéves kreatív munka és próbafolyamat eredményeképpen, soksok kiváló művész közreműködésével a Paradisum
A produkció a Liszt Ünnep keretében, a Müpa Sátorban debütál a hazai közönség előtt. Ezt követően mikor láthatjuk legközelebb?
A magyarországi bemutatót követően október 31-ig lesz műsoron, ezután rövid szünetet tartunk, majd januártól a Müpa Fesztivál Színházában játsszuk tovább. Hasonlóan a jó pár évvel ezelőtt bemutatott My Land című produkciónkhoz, a Paradisum nemzetközi premierje is megelőzte a hazai bemutatót: augusztusban a világ legnagyobb művészeti fesztiválján, az Edinburgh Fringe programjában debütált, ahol a Recirquel már visszatérő vendég. Ez nemcsak nagy elismerést jelent, hanem a produkció nemzetközi értékesítésének is az egyik kulcsa. A Fringe kulturális vásár is, amelyen több száz színházigazgató és művészeti vezető vesz részt azért, hogy a következő évadok tervezéséhez keressen izgalmas produkciókat. Számunkra nagyon fontos a nemzetközi jelenlét, a társulat az elmúlt években folyamatosan jelen volt külföldön, Ázsiától kezdve Európa számos országán keresztül Dél-Amerikáig.
Ki merem jelenteni, hogy a Recirquel globálisan az egyik legismertebb hazai társulat.
A nemzetközi kritikák alapján valóban nagy érdeklődés övezi a társulatot külföldön is. Az is jellemző, hogy napi szinten jelentkeznek hozzánk művészek a világ minden tájáról. Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a Recirquel mára a világ top 5 újcirkusztársulata közé tartozik.
A minőségi előadásokat mindenhol szeretik, a Recirquel pedig az állandó minőség mellett képes újra és újra meg is lepni a közönséget. Áruld el, milyen új zsánert láthatunk a Paradisumban!
Vannak olyan zsánerek, amelyekkel a korábbi produkcióinkban is találkozhatott már a közönség: most is alkalmazzuk a bábtechnikát, és több levegőszám is látható az előadásban. A Paradisum egyik különlegessége egy grandiózus anyag, amely folyamatos metamorfózison megy keresztül a darab során. Hol természeti tájként, hol fura élőlényként jelenik meg, ezzel pedig egészen újszerű látványt nyújt. Az anyagot tizenkét kisebb motor mozgatja, ennek köszönhető, hogy úgy érezzük, mintha életre kelne, együtt lélegzik a táncosokkal és artistákkal, ezzel pedig egyedülálló, organikus atmoszférát teremt. Ez a misztikus átalakulás az egész előadás
dramaturgiáját áthatja, a Paradisum ugyanis az elpusztult világ újjászületésének mítoszát kutatja. Az inspirációt a természet ciklikus megújulása és az emberi lélek tisztaságának keresése adta, éppen ezért azt vizsgálja, hogyan találhatjuk meg a harmóniát és a tiszta szeretetet egy megújult világban. Az emberiség aggodalmai és reményei, valamint a természet lenyűgöző ereje mind-mind fontos szerepet kap ebben a történetben.
Hogyan találtál rá a különleges anyagra?
Kasza Emese látványtervezővel közösen alkottuk meg ezt a folyamatosan változó anyagot, amely mindig új formát ölt a különböző jelenetek során. A mozgás, a fények és a zene együtt segít abban, hogy az anyag valósággal lélegezzen.
A mozgatása komoly technikai kihívás volt, a motorok ugyanis rendkívül precíz vezérlést igényelnek. Ennek megvalósításában Vladár Tamás technikai vezetőnknek volt nélkülözhetetlen szerepe, aki reptetéstechnikai szakértőként is részt vett a produkció létrehozásában. Az anyag és a technológia összehangolása, valamint a közös munka a táncosokkal és az artistákkal mind része volt annak a folyamatnak, amely során ez a különleges látványvilág megszületett.
A zene mindig fontos szerepet játszik a Recirquel előadásaiban. Ezúttal mit hallhat a közönség?
Zeneszerzőnk, Szirtes Edina káprázatos munkát végzett. Az előadás zenéje a mitikus káoszból formálódó élet teremtő és elsöprő erejét tükrözi, így organikusan kapcsolódik a színpadi eseményekhez, Terjék Gábor sound designer munkájának köszönhetően pedig a produkció élő részévé válik. A zenében felderengenek az eltűnt kultúrák fohászai és az emberi emlékezet tudattalan lüktetései. A Paradisum igazi csapatmunka eredménye, meg kell említenem többek között Lenzsér Attila fénytervező és a három társkoreográfus, Horváth Zita, Zsíros Gábor és Illés Renátó nevét is. Társulatunk tagjai hosszú évek óta dolgoznak együtt, a közös gondolkodás és kreatív munka alapvető feltétele a sikernek.
Fel kell tennem egy provokatív kérdést. Mekkora a fluktuáció a társulatban?
Nagyon alacsony, a legtöbb művészünk már 6-12 éve dolgozik velünk. Természetesen előfordul, hogy valaki nem találja meg a helyét ebben a közösségben, de ez tényleg ritka. Itt mindannyian egy közös célért dolgozunk.
Feltűnő, hogy bár a Recirquel nem klasszikus értelemben vett cirkusz, a tagok olyan szorosan működnek együtt, mint a tradicionális cirkuszokban.
Nem gondolom, hogy ez egyedi, és azt sem, hogy egyedül a cirkuszra jellemző. Példaként hozhatnám a Győri Balett társulatát, vagy más táncegyütteseket is, amelyekben hozzánk hasonlóan szoros a kapcsolat a művészek között. A társulatunk inkább egy nagy családra hasonlít. Együtt dolgozunk, utazunk, együtt lépünk fel, együtt éljük meg a sikereket és a nehézségeket is. Ez a létforma pedig
összekovácsol minket, és az együtt töltött idő lehetővé teszi számunkra, hogy mélyebb kapcsolatokat alakítsunk ki egymással, ami a művészi folyamatot is gazdagítja. Természetesen vannak nézeteltérések, ahogy egy családban is, de ezeken képesek vagyunk felülemelkedni, mert mindannyian hiszünk abban, hogy az előadásainkkal hatni tudunk a közönségre, ami erős alapot ad a közös munkának.
Sokat gondoltam rátok az orosz–ukrán háború kitörése óta. A társulat több tagja Ukrajnából érkezett Magyarországra, hogy a Recirquellel dolgozzon. Hogyan érintette ez a háború a társulatot?
Köszönöm az empátiát! A társulatban valóban több kiváló ukrán művész is van, érthető, hogy a háború kitörése nagyon megrázta a csapatot. Igyekeztünk minden tőlünk telhető módon segíteni őket és a családjaikat. Minden nehézség ellenére elképesztő profizmussal kezelik a helyzetet, ennek is köszönhető, hogy fenn tudjuk tartani azt a magas színvonalat, amelyet a közönségünk megszokott tőlünk.
Hogyan gondolsz a társulat jövőjére?
Személyesen továbbra is fontos célom a társulat inspirálása és vezetése, és az, hogy új, innovatív előadásokat hozzunk létre. Szeretnék bevonni új művészeket és alkotókat, emellett fontos, hogy a Recirquel közössége továbbra is erős és összetartó maradjon, és hogy együtt folytassuk az utat, amelyet bő tizenkét éve elkezdtünk. Hiszek abban, hogy a cirque danse műfaja új utakat nyit meg a kortárs művészetben. Ugyanakkor a nemzetközi jelenlét továbbra is rendkívül fontos számunkra. Az, hogy a világ különböző pontjain bemutatkozhatunk, lehetőséget ad arra, hogy új tapasztalatokkal gazdagodjunk. Az eddigi hazai és nemzetközi sikerek igazolják, hogy jó úton járunk, és motivációt adnak a további munkához.
2024. 10. 10–22. 19.00 Müpa – Sátor
RECIRQUEL: PARADISUM – BEMUTATÓ
LEGENDÁS SLÁGEREK FELFRISSÍTVE
100 éve született a legendás slágerszerző, a több generáció számára örökzöld szövegeket író Szenes Iván. A Qualitons különleges programmal készül a Liszt Ünnepre, és segített nekünk a Szenes-titok megfejtésében is.
rónai a ndrás írása
A SZENES IVÁN-KULTUSZ KÜLÖNLEGESSÉGE
A populáris zene központjában régóta az előadók állnak, így ma már az is ritkaságszámba megy, ha egy dalszerző nevét ismeri a nagyközönség. Az pedig teljesen egyedülálló nálunk, hogy egy szerzőnek olyan kultusza legyen, mint Szenes Ivánnak. A populáris kultúra azon kevés alakja közé tartozik, akiknek nevét több köztér is viseli: Győrben található a Szenes Iván park; egykori lakhelye, a józsefvárosi Rezső tér egyik része pedig 2016-ban kapta meg a Szenes Iván tér nevet. Itt múzeum is nyílt idén, születése 100. évfordulóján. Évente megrendezett emlékkoncert, könnyűzenei díj is gondoskodik arról, hogy ne csak Szenes Iván szerzeményei, hanem neve is a köztudatban maradjon.
De még így is sokakat meglephet, milyen sok örökzöld dalszöveg fűződik a nevéhez. Ahogy egy méltatója írta, sok olyan sora van, „amelyekről úgy érezzük, végérvényesen összeforrtak a magyarsággal, szinte már időtlenek”. Nagyjából 2000 szerzeménye közül – saját számítása szerint – 120 lett sláger, ám ő igen szigorú kritériumot alkalmazott: csak azt számította ide, „amit az egész ország ismer”. Kicsit szomorkás a hangulatom, Add már, Uram, az esőt, Úgy szeretném meghálálni, Próbálj meg lazítani, Mindenkinek van egy álma, Nehéz a boldogságtól búcsút venni, Kislány a zongoránál, Nem csak a húszéveseké a világ, Találkozás egy régi szerelemmel, Vuk – ezek mind Szenes Iván szövegei. Emellett színdarabok, rádió- és tévéjátékok, kabarétréfák versei, átdolgozásai is fűződnek a nevéhez.
A koncerten is elhangzik majd egyik védjegyszerű dala, a Nem csak a húszéveseké a világ. Ezt először Latabár Kálmán énekelte, majd Aradszky László előadásában lett örökzöld. A köztévé 2003-ban ezzel a címmel indított műsort, amelynek Szenes Iván volt a házigazdája; ez sokat tett azért, hogy neve bekerüljön a köztudatba. Az Add már, Uram, az esőt sok szempontból nagyon más dal, de ez is örökzöld lett. Kovács Kati maga is előadta több nyelven, kortárs és későbbi feldolgozásai (például Palya Beáé) mellett váratlan helyen is felbukkant: Christina Aguilera Woohoo című 2010-es dalában, hangmintaként.
A SIKER TITKAI: SOKSZÍNŰSÉG ÉS MŰGOND
Mi a titka ennek az elképesztő sikernek? Több tényező együttes hatásáról kell beszélnünk. Egyrészt ha megnézzük azoknak az előadóknak a listáját, akik énekelték a dalait, azt látjuk, hogy mind a táncdalénekesek, mind a beatgeneráció tagjai köztük vannak, pedig a köztudatban mély szakadék húzódik közöttük. Szécsi Pál, Kovács Kati, Korda György, Zalatnay Sarolta, Aradszky László, az Apostol együttes, Szűcs Judith, a Záray–Vámosi házaspár, Cserháti Zsuzsa – hosszan folytathatnánk a sort. Külön érdemes kiemelni hosszú munkakapcsolatát Hofi Gézával. Vagyis ahogy a Qualitons tagjai fogalmaztak, „szerteágazó karrierje és folyamatos megújulásra törekvése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt évszázad legtöbbet hallgatott magyar szövegírója lehessen, aki meghatározta az itthoni zenei életet”.
Másrészt elképesztő műgonddal dolgozott a szövegein; így jöhettek létre azok a több generáció fülében megtapadt sorok. Feltehetően bele sem gondolunk, hogy a „természetességük” alapos munka eredménye. Egyik alkotótársa, Malek Miklós így mesélt róla: „Rendkívül jó humorú ember volt, de mint alkotótárs nem egyszerű eset: nagyon magas követelményeket támasztott magával szemben is. A Próbálj meg lazítani című dalra például ötvenkét szöveget írt.” (Ha ezt a munkamorált 2000 szerzeményre vetítjük rá, akkor azt kapjuk, hogy Szenes Iván szinte állandóan dolgozott. Ahogy lánya, Szenes Andrea mondta: „Imádta, járta az ócskapiacokat, de fejben még ekkor is dolgozott.” )
Bár ekkora életműről nehéz egységes képet alkotni, a Qualitons tagjai megpróbálták összefoglalni, mit tartanak a Szenes Iván-szövegek általános jellegzetességének: „Talán részben színházi múltjának is köszönhetően nagyon jó a dalszövegek prozódiája, és rengeteg egyedi, jól megjegyezhető költői kép rejlik bennük. Kiváló zenei érzékenységének és alkalmazkodóképességének köszönhetően a szövegek szinte belesimulnak a dalokba, legyen szó sanzonról, beat- vagy épp popnótáról.”
Vagyis jóval több volt sikeres és termékeny „mesterembernél”. Ahogy egy sokat idézett interjúban mondta, „ha arra kíváncsi, hogy művésznek érzem-e magam, akkor szerényen mosolygok. De ha nem hinném, hogy amit a színpadi verselésben csinálok, az művészet, akkor egy percig sem folytatnám.” Végül nem szabad elfeledkezni arról a világról sem, amit a szövegek megteremtenek. Poós Zoltán írta róla: „Szenes Iván megteremtett egy idillt, egy olyan álomvilágot, ahol a kislányok szépen zongoráznak, és ahol mindenkinek van egy álma. Megmutatta a nagy érzelmeket, amelyeket nem cenzúrázott a slágercéh. Részint neki köszönhetően volt elviselhetőbb minden, amit szocializmusnak hívunk.”
THE QUALITONS-HANGZÁSVILÁG: FELCSISZOLNI A RÉGI, JÓL ISMERT ÉS SZERETETT BÚTORT
A Qualitons a hatvanas, hetvenes évek beat-, funk-, soulzenéinek újraélesztésével, a magyar lemezkiadás elfeledett kincseinek emléket állítva kezdte pályáját 2008-ban. 2009ben nagy feltűnést keltettek Kovács Katival közös koncertjeik. Saját dalokat tartalmazó lemezeik fokozatosan újabb elemeket emeltek be, a szörfrocktól a pszichedelikus zenéig. Retróból a múltból inspirálódó, de ahhoz nem szolgai módon ragaszkodó, saját zenei világot alkotó zenekarrá lettek, nemegyszer hosszú, többtételes szerzeményekkel, amelyek mégis végig magukkal húzzák a hallgatót.
A médiában az váltotta ki a legnagyobb visszhangot, amikor a Red Hot Chili Peppers tagjai 2016-os budapesti fellépésük után szállodájukból hallották szabadtéri koncertjüket, amely úgy megtetszett nekik, hogy leugrottak hallgatni. A magyar szakma rendre beválasztotta őket a legexportképesebb zenekarok közé. Egyik legnagyobb sikerük az volt, amikor az ízlésformáló amerikai rádió, a KEXP stúdiójában zenéltek. 2022-ben bejelentették, hogy feloszlanak, de 2023 végén mégis folytatták a következő felállásban: Szőke Barna – gitár, ének, Hock Ernő – basszusgitár, vokál, Menyhei Ádám – billentyű, ének, Weil András – billentyű, ének, Boros Levente – dob, ének. Tavasz végén jelent meg Club Eco Vol. I – The Trail című visszatérő albumuk, de a koncert szempontjából fontosabb a 2019 végén megjelent Kexek: ezen a kultikus Kex zenekar dalait dolgozták fel, vagy inkább értelmezték át: az eredeti témákból kiindulva akár 9-12 percen át is tarthat zenei kalandozásuk.
A Szenes Iván-szerzeményeket is hasonló módszerrel dolgozzák fel: „A dalokat együtt választottuk ki, illetve a zenei kérdéseken is együtt rágjuk át magunkat. Ilyenkor sok dalt áthallgatunk a szerzőtől, ami egy jó alapviszonyt alakít ki az életművel. Van egy sajátos zenekari szűrőnk, ami ilyenkor bekapcsol, ez pedig kihat arra, hogy egy sokrétű dalcsokor kerekedjen ki a végén.” A Qualitons hozzáállása az, hogy „jól feldolgozni valamit mindig érdekes, tanulságos és persze szórakoztató dolog, azon felül persze, hogy a folyamat nagy kihívás elé állítja az embert”. Bár a közönség számára feltehetően ismerősebb lesz a dalok többsége, mint a Kex-számok voltak, „ebben az esetben is törekedtünk a dalok eredeti, ismert megoldásaitól eltérni, új köntösbe bújtatni azokat, új hangulatot kölcsönözni nekik – ám nem mindenáron. Nem kicsavarásról, kifacsarásról van szó. Nem riadtunk vissza az egyszerű megoldásoktól, ha a dal vagy a közös alkotói folyamat arra terelődött. Egyszerűen fogalmazva: a személyes kapcsolatot kerestük ezzel a zenei anyaggal. Célunk felfrissíteni, felcsiszolni ezt a régi, jól ismert és szeretett »bútort«, ami így hozzánk is közelebb kerül.”
Az ebben segédkező vendégelőadók listája igazán sokszínű. Talán Schoblocher Barbara a legkevésbé meglepő név, hiszen zenekara, a Blahalouisiana részben a megidézett korszakból is merít; Vitáris Ivántól sem idegen a klasszikus beat-rock, bár a táncdal aligha jut róla eszünkbe. Áron András az egyik vezető magyar metálzenekar, a Lazarvs frontembere, szólóban countryt, folkot énekel, legutóbbi lemezét Nashville-ben vette fel. Barkóczi Noémi az énekes-dalszerző hagyományban találta meg egyedi hangját. Cseri Hanna őszinte (néha szabad szájú) friss altpopjára hamar felfigyelt a szakma és a közönség. Mehringer Marcell ugyan az X-Faktorban tűnt fel, a traptől a rock and rollig kalandozó dalaival kilépett a tehetségkutatós skatulyából.
2024. 10. 21. 20.00 Müpa – Bartók Béla Hangversenyterem
2024. 10. 12. 10.00
Jézus Szíve Jezsuita Templom
KÓRUSMARATON
Kórusmaraton Liszt műveiből
„Az én kedves Palestrinám” – így nevezte IX. Piusz pápa Liszt Ferencet. A késő reneszánsz korában élő mesterhez való hasonlítás több mint kedveskedés, hiszen Palestrina zenéjét már életében az angyali zene földi másának, kompozícióit pedig örök mintának tekintették. Palestrina muzsikájának folyamatos kultusza volt Rómában és a pápai kápolnában, kimagasló zenetörténeti szerepével pedig nemcsak egyházzenei körökben voltak tökéletesen tisztában. Liszt számára is rendkívül fontos volt a nagy előd műveivel való ismerkedés. Érdekes, hogy Liszt már milyen korán, még zongoravirtuózi karrierjének kibontakozása előtt eltöprengett az egyházzene megújításáról. Három évtizeddel később, az 1860-as években pedig egy sor feltétel adott volt ahhoz, hogy elképzeléseit a gyakorlatba is átültesse. Liszt számos művet komponált kórusra, szakrális kompozícióinak nagy része pedig a templomi liturgiába is jól beilleszthető. Sok világi kórusdarabot is írt, legtöbbje izgalmas és igényes feladat mind a professzionális, mind az amatőr kórusok számára. A budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomban rendezett kórusmaraton öt egymást követő koncertjén olyan nagyszabású műveit is meghallgathatjuk majd, mint a Missa Choralis vagy a Szekszárdi mise, énekel a Magnificat Leánykar, az ELTE Bartók Béla Énekkar, a Bartók Béla Férfikar, a Vass Lajos Kamarakórus és az Alma Mater Kórus.
Fotó: Felvégi Andrea / Müpa
Kele Brigitta
2024. 10. 18. 19.30
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem SZÍNPAD NÉLKÜLI
SZÍNHÁZ
A Kolozsvári Magyar Opera Együttesének Liszt-koncertje
Selmeczi György a Kolozsvári Magyar Opera Együttesével 2011-ben, Liszt Ferenc születésének bicentenáriumán különleges dramaturgiai kísérletet mutatott be. Az egész társulatot megmozgató színpadi darabban arra vállalkozott, hogy érzéki módon mutassa fel az emberi szellem tragikus kétértékűségét, a mindenkiben szunnyadó teremtő és pusztító erők, a hit és a hitetlenség örök harcát. A Liszt Ünnepen vendégeskedő kolozsvári társulat ezt a koncepciót viszi, fejleszti tovább, a zene puszta drámaiságára alapozva immár mindenféle színházi masinéria nélkül mutat be ritkábban hallható szimfonikus darabokat és zongoraművek zenekari átiratait. Vezényel a koncepció ötletgazdája, Selmeczi György.
2024. 10. 20. 20.00
Budapest Music Center – Koncertterem
A MEGTALÁLT HANG
Markus Stockhausen Group
Markus Stockhausen édesapja, Karlheinz Stockhausen a 20. század második felének egyik legjelentősebb komponistája volt, a fiú bő két évtizeden át rendszeresen játszotta is a darabjait. A Liszt Ünnepen a Markus Stockhausen Group tagjaként hallhatjuk, és már az együttes összetétele is felülír mindenféle konvenciót: trombita, cselló, zongora, ütőhangszerek. A formáció 2024-es Celebration című lemezének egyik olasz kritikusa így nyilatkozott: „Újra az az érzésünk, hogy keveset mondanánk azzal, hogy a Celebration korunk legjobb jazzlemeze. A trombitás-zeneszerző zenei, stiláris szintézise jóval túlmutat ezen. Markus Stockhausen már a kezdetektől fogva a fúziós jazz, a progresszív rock, a world music, a kortárs, a kamarajazz és az ambient keveredésével hozta létre azt a fajta szinkretizmust, mely hosszú ideje megalapozza munkáit. Több hangszeren játszik, szólói olyan hangszínnel és líraisággal szárnyalnak, amely ma páratlan. Ismét remekművet alkotott tehát, melynek biztosan helye lesz az év tíz legjobb albuma között.”
Markus Stockhausen Group
LELKESÜLÉSI PILLANAT
l ásZló Ferenc írása
Egy magyar szent csodái, hat wartburgi freskó hatása és egy nyolc évszázadon átívelő, gyengéd kapcsolat: mind ott munkál a liszti remekműben, amelyet október 9-én Vashegyi György vezényletével hallhatunk majd.
Eljegyzés négyévesen – 1211-ben a középkori fejedelmi diplomáciának ez az aktusa döntött II. András magyar király és bús végzetű hitvese, Meráni Gertrúd harmadik gyermekének sorsáról. A kis Erzsébetet ugyanis arra szánták, hogy személye dinasztikus összeköttetést teremtsen az Árpádház és a Türingiát tartománygrófként uraló Ludowingerek között: első kijelölt vőlegényének korai halálát követően ezért jegyezték el rögvest újra, majd adták össze 1221-ben immáron az elhunyt öccsével, Lajossal. A 13. századi történelemnek, egyszersmind a magyar–német kapcsolatoknak ez az apró epizódja ma már leginkább csak a középkorászokat érdekelné, ha nem innen indult volna Árpád-házi Szent Erzsébet legendája, ez a keresztényi alázatosságban, könyörületes jótettekben és csodákban bővelkedő történet, amely oly megtermékenyítően hatott a közvetlen és a késői utókorra egyaránt. Merthogy túl a szentté avatás tényén, Erzsébet kultusza a művészettörténetbe csakúgy rég beépült, mint a magyar és a német nemzeti tudatba.
Jól példázza e komplex hatást Liszt Ferenc esete, aki így vallott a saját Erzsébet-vonzalmáról: „Szent Erzsébethez különösen gyengéd kapcsolat fűz. Magyarországon születtem, akárcsak ő, a sorsomat és pályafutásomat döntően meghatározó tizenkét évet pedig Türingiában töltöttem, egészen közel Wartburg várához, ahol élt, és Marburghoz, ahol meghalt.” Ám ezt a személyes hitelű vallomást egy meghatározó jelentőségű mozzanattal még feltétlenül kiegészíthetjük. Méghozzá azzal a romantikus hevületű és kollektív
felbuzdulással, amely a 19. század közepén az addigra többszörösen a német nemzeti történelem jelképévé magasztosult wartburgi vár újjáépítését eredményezte. (Az Eisenach melletti erősség kultuszát a középkori dalnokversenytől Luther itt befejezett Biblia-fordításáig számos történeti emlék gyarapította az évszázadok során.) Ekkor festette meg nagyszabású freskóit Moritz von Schwind, melyek közül hat a szegényeket szolgáló, áldozatos életű királylány történetét meséli el. Liszt ezekkel a falfestményekkel megismerkedve figyelt fel úgy istenigazából Erzsébet legendájára, persze korántsem függetlenül attól a személyes indíttatástól, amely ekkortájt őt magát az egyházi rendbe való belépés és egyúttal a szakrális zene felé terelte.
A festmények ihlető szerepét a fél évtizednyi munkát követően 1862-re befejezett (ám még jó ideig csiszolgatott) mű, a Szent Erzsébet legendája is nyíltan megvallotta, hiszen az oratórium ugyancsak hat képből áll. S ez annál is kevésbé meglepő, mivel a szövegkönyvet a mérsékelt tehetségű német költő, Otto Roquette az említett hat wartburgi freskó nyomán alkotta meg. A hat kép mellett pedig az az öt zenei motívum követel okvetlen említést, melyek átszövik és egybefogják a hatalmas zenei anyagot, méghozzá olyannyira imponáló módon, hogy az rögtön a mű 1865-ös ősbemutatóján elragadtatásra késztette a közönséget. Erre a legelső megszólalásra Pesten, a Vigadóban került sor Liszt vezényletével, és a szöveg magyarításának munkáját elvégző idősebb Ábrányi Kornél – némi természetes közreműködői és honfiúi
elfogultsággal – így értékelte a premier jelentőségét és a lelkes fogadtatást: „A fentebbi nap Magyarország műtörténetében a legfényesebb, a legdicsőbb s a legmesszebbre kiható lapot fogja képezni. […] A magyar főváros alig látott még hasonló nagyszerű lelkesülési pillanatot…”
1865 óta mondhatni ilyen „lelkesülési pillanatot” jelent a Szent Erzsébet legendája jószerint mindahány megszólaltatása, itthon és a nagyvilágban egyaránt. Az első Liszt-oratórium mindenkori előadásainak ünnepi jellegét az is egyértelműsíti és fokozza, hogy e mű csakis nagy erők mozgósítása révén kerülhet pódiumra – az előadók tehetségét és elkötelezettségét tekintve éppúgy, mint puszta létszámukat. S újfent ilyen, a nagyszabású alkotáshoz méltó művészi összeszövetkezés teszi lehetővé a Szent Erzsébet legendájának elhangzását az idei Liszt Ünnep első estéjén, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben –alig 24 órával a mű bécsi előadását követően, s mindössze pár nappal az amszterdami bemutató előtt.
Erre jelent garanciát mindjárt a dirigens, Vashegyi György személye, aki maga is a „Liszt abbé” képzeletét foglalkoztató, több évszázados egyházzenei tradíció elmélyült ismerője, és aki az utóbbi években ráadásul mind nagyobb érdeklődést és fogékonyságot tanúsít a 19. századi romantikus repertoár népszerű remekművei és – felfedezést érdemlő – rejtett kincsei iránt. Az oratórium címszereplőjének magasztos szólama ezúttal a svájci Gabriela Schereré lesz, aki pályáját mezzoszopránként kezdte, ám jó ideje immár a német és az olasz repertoár emblematikus szopránszerepeinek birtokosa – Európa-szerte. S minthogy a liszti Szent Erzsébet több szálon is rokonságot tart Richard Wagner hősnőivel (gondoljunk csak a Tannhäuser Erzsébetjére!), azt sem mellékes megemlíteni, hogy Scherer több wagneri nőalak avatott megformálója, és éppen idén nyáron debütált a Bayreuthi Ünnepi Játékokon Az istenek alkonya Gutrunéjaként.
A hatalmas kisugárzású, eszményi főalak köré Liszt jelentékeny szólamok sorát komponálta művébe, és ezek megformálói úgyszintén kiváló énekesek lesznek ezen az ünnepi estén. Hiszen a számos Müpa-produkcióban megcsodált tehetségű Láng Dorottyát és nemzetközileg keresett baritonunkat, Nagy Zoltánt csakúgy ott találjuk majd a pódiumon, mint fiatal német stimmkollégáját, Johannes Kammlert vagy a Kolozsváron végzett és ma már Párizstól New Yorkig foglalkoztatott román bas zszust, Bogdan Talost.
2024. 10. 09. 19.00
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem LISZT: SZENT ERZSÉBET LEGENDÁJA
A
MÚLTBÓL TÁPLÁLKOZIK, DE A JELENRE REFLEKTÁL”
SZÉKELYFÖLDRŐL
A SZTEREOTÍPIÁKON TÚL
Eszménykép helyett a jelenkorban is élő hagyományokkal bíró Székelyföld sokszínűségét, életmódját, szokás- és tárgykultúráját bemutató tárlat nyílik a Néprajzi Múzeumban. A Székelyek. Örökségmintázatok című kiállítás a székely kultúra állandósultságának illúzióját kívánja feloldani, miközben a 19. század röghöz kötött valóságától a 21. századi modernizációig vezeti a látogatót. A csúcs műtárgyakról és a megjelenített történetekről a kiállítás főkurátorával, dr. Kinda István néprajzkutatóval beszélgettünk.
BoronyáK ViVien írása
ősze | Fotó: Szigeti Vajk István
Pottyond madártávlatból, 2023
Kilenc székelyföldi múzeum gyűjteményéből válogatták a kiállítás anyagát. Honnan az ötlet a határon túli intézményeket összefogó tárlat létrehozására?
2021-ben érkezett a felkérés dr. Kemecsi Lajostól, a Néprajzi Múzeum főigazgatójától egy nagyszabású, a székely kultúrára fókuszáló kiállítás összeállítására. A megkeresés kifejezetten a székelyföldi múzeumok bevonására, azok gyűjteményeire és az ott dolgozó szakemberek tudására épülő tárlat létrehozására irányult. A felkérést – jobban mondva kihívást – értettük és elfogadtuk. Merítésünk Románia székelyek lakta megyéit – Maros, Hargita és Kovászna – állítja középpontba fotók, tárgyak és történetek segítségével. Legfőbb célkitűzésünk a székely kultúra természetes dinamikája, az adaptivitás, a folyamatos változás és átmenetiség érzékeltetése. Hét tematikus egységen keresztül tekintjük át azokat a területeket, melyeket a budapesti bemutatkozáson fontosnak tartunk: a székelyek identitása, a megélhetés módozatai, a tárgyi kultúra, a kisvárosok öröksége, a gasztronómia és a fogyasztás, a szokások és hagyományok az öltözködéskultúrában, valamint a hiedelmek és a vallásosság kérdéskörei. Mindezt úgy, hogy közben sok mindenről beszélünk: érintjük a szomszédolás (a román, örmény és szász befolyás) hatásait vagy a migráció történelmi és aktuális vetületeit is. Vezérelvünk volt, hogy a rendelkezésre álló 700 négyzetméteres térben a lehető legtöbb vonatkozásában mutassuk be azt a székely kultúrát, amit mi, itt élők és itteni közösségeket kutatók ismerünk, vállalva, hogy az általunk mutatott kép kontrasztosabb lehet az elvárásokkal vagy a sokak által ismerősnek vélt székely kultúrával szemben. Kiállításunk középpontjában a helyi múzeumok gyűjteményei állnak, melyek kutató munkatársaiként a terep valóságát is ismerjük.
Mit jelent pontosan az elvárás nélküli megjelenítés?
A székely kultúra az utóbbi évtizedekben gyakran idealizált, archaizáló elemeket hangsúlyozó tárlatokon keresztül került a közönség elé. Tehenek vontatta, ráfos kerekű szekerekkel közlekedő bajuszos bácsik, faragott kapuk előtt kenderszöszt fonogató főkötős nénik is felbukkannak még 21. századi fotósorozatokon is. Számos dokumentumfilm csak bizonyos vonatkozásokat emel ki, jellemzően az egzotikumra, a különlegesre összpontosítva. Nem túlzó, ha azt mondjuk, hogy sok esetben egy időben és fejlődésben is megrekedt régióként láttatják Székelyföldet, melynek lakóit ráadásul anakronisztikus, középkorias gondolkodás jellemzi. (Na jó, vannak erre is példák!) Az általunk választott témákkal arra törekedtünk, hogy a történetiségen túl a jelent is megmutassuk, és ösztönözzük a látogatókat a rózsaszín sztereotípiákon túli gondolkodásra.
A kiállított tárgyak és a történetek zöme a 19–20. századból származik, de nem szerettük volna magunkat időkapszulába zárni, hiszen a kultúra és a társadalom számos vonatkozása korábbra nyúlik vissza, így válogatott adatokat és tárgyakat jelenítünk meg a jelenkori Székelyföld benépesítésétől, a 13. századtól 2024-ig.
A látogatót látványos installációkba rendezett fotók, tárgyak, csúcs műtárgyak és bevezető ismeretek segítségével vezetjük. Nem népművészeti kiállítást hozunk létre, hanem az élő kultúrát helyezzük a középpontba a maga adottságaival és hiányosságaival,
hangsúlyozva, hogy mennyire elevenek még a különböző hagyományok térségünkben. Sok tárgyunk az átmenetiséget, az idők során végbemenő funkcióváltást és az újrahasznosítás formáit illusztrálja.
Székelyföld jellegzetes kisépítészeti remeke, a székelykapu is csúcs műtárgy kiállításunkban. Bemutatása is különleges. Nem egy meglévő kaput mozdítunk ki eredeti környezetéből, hanem egy még készülőben lévő, zsinórpadon fekvő kapu kerül a kiállítótérbe, amely a látogatók bevonásával fog elkészülni a tárlat zárásáig. Akár faragatlannak is nevezhetnénk. Megkockáztatom, hogy a székelykapuval ilyen fektetett, készülő állapotában csak nagyon kevesen találkoztak, ezért valódi, emberközeli arányait sem igazán érzékelhették. Szándékunk ezen keresztül a kapufaragás ma is élő hagyományának bemutatása, miközben egy különleges ácsszerkezetet és textúrát is tapintani lehet. Egy kapcsolódó kisfilmben a kapufaragó műhely szemszögéből mutatjuk meg, miért fontosak még ma is ezek az építmények térségünkben. Székelyföld nem skanzen, nem archaikus technológiák gyűjtőhelye: az emberek addig használják a tárgyakat, amíg kiszolgálják az igényeket, és amíg nem találnak korszerűbb, energiatakarékosabb megoldásokat.
Mivel teszik könnyebbé még a nézői befogadást?
A Néprajzi Múzeum tervező- és grafikuscsapata teljes mértékben támogatta a szakmai koncepció látványos megjelenítését. Bejárható installációk, megelevenített történetek beszélnek a múlt és a jelen kapcsolódásairól. A kiállítás kísérőszövegei rövidek, de sűrítetten több történetet is megidéznek. Mindazt a videóanyagot, ami magyarázatul szolgálhatna, de nem fér be a kiállítótérbe, egy moziteremben mutatjuk be. Külön kiemelném, hogy az egyes témákat egy 19. században született, tanítóból lelkésszé lett tollforgató, Nagy Sándor gondolatai vezetik fel, személyesebbé téve és hitelesítve a kiállítási egységeket.
Hangsúlyozza a székely kultúra modernségét, a hagyomány és a haladás fontosságát. Említene példákat erre?
Az életvitelbeli változásokhoz és az átalakuló igényekhez való igazodást jól szemlélteti az egyik műtárgy, egy festett szekrény esete. Az 1970-es években a Kovászna környéki falvakat járva egy kutató egy csűrben rábukkant egy festett bútornak kinéző szekrényre, mely a restaurátor keze alatt felfedte titkait: a fekete, füstös réteg alatt négy különböző bútor darabjai lapultak, melyeket valamikor az 1880-as években állítottak össze eggyé. Ez a példa annak érzékeltetésére is kitűnő, hogy Székelyföldön már a 19. században érvényesült a zero waste (hulladékmentesség) elve. Azt is megjegyezném, hogy a muzealizált bútorkultúra mellett több esetben egy-egy darab élő, aktív háztartásokból kerül át ideiglenesen a kiállításba –majd a tárlat bontása után bizonyára vissza ugyanoda.
A gasztronómiai témát egy disznóvágást ábrázoló impozáns, 250 x 122,5 cm méretű Gyárfás Jenő-festmény köré építettük fel. Mai hagyományként mellé helyeztük a csíkmadarasi Gáll Tímea által továbbvitt örökséget. Tímea egy felmenőitől örökölt recepteskönyv, vagy ahogy abban szerepel, egy kosztoskönyv negyven tétele alapján ma is elődei ételeit főzi panziója vendégei és a családja számára. A kiállításon bemutatjuk az általa használt leghétköznapibb eszközöket a dagasztóteknőtől a pityókatörőn át a bevetőlapátig, melyeket szinte a tulajdonos kezéből vettünk ki a kiállítás időtartamára. Reméljük, megfelelően élő hagyományt közvetítünk ezzel.
A kiállítást, a székely élethez hasonlóan, a gazdálkodásmunka és a vallásosság-hit témaköre keretezi. Ez utóbbinál mik voltak a főbb fókuszpontok?
A vallásosság megkerülhetetlen téma, mely valóban áthatja az egész életet, még a mai bonyolult világban is. Kiállításunkban válogatnunk kellett, mint a többi terület esetén is. Itt a népi vallásosságról, valamint a kanonizált felekezetek művészettörténeti értékű műtárgyai mellett – melyeket mindenképp érték- és ízlésformálóknak tekintünk a népi kultúra vonatkozásában – a temetkezési kultúra különleges jelképeiről és a felekezetek együttéléséről, a vallási reliktumokról és a hit mai állapotáról is szót ejtünk.
Mit jelent ma Székelyföldnek egy ilyen átfogó bemutatkozás?
A reálisabb kép, mely a múltból táplálkozik, de a jelenre reflektál, mindenki érdekét szolgálja. A Néprajzi Múzeum okosat lépett: a székely kultúra bemutatását Székelyföldre bízta. Számunkra, székelyföldi kutatók számára innen jön a neheze. Tudományos szempontból rendkívül fontos, hiszen megjeleníthetjük az elmúlt évszázad kutatási törekvéseit és eredményeit. Arra törekszünk, hogy a kiállítást meglátogató földink vagy az innen elszármazott is otthon érezze magát a tárlaton, és nagy elégtétel lenne, ha a visszajelzésekből az derülne ki, hogy körültekintően bántunk a ránk bízott tudással, jól sáfárkodtunk a tárgyi örökséggel, és hitelesen mutattuk be azt a rendkívül összetett, élő, kölcsönhatások által meghatározott kultúrát, melynek magunk is részesei és alakítói vagyunk.
2024. 10. 15. Néprajzi Múzeum
SZÉKELYEK
ÖRÖKSÉG-MINTÁZATOK
Közismert dallamok, tiszta szépség. A cimbalom hazai és nemzetközi nagykövete új szólólemezén Beatles, Morricone, Sting, Bernstein, Jarrett és Seress Rezső szerzeményeit játssza.
A BMC Records újdonsága
bmcrecords.hu
Fotó: Huszti István
TÁRSAS IZOLÁCIÓ –KONCERTEK KÖZÉ SZORÍTVA
dömöTör endre írása
Harmadik alkalommal rendezik meg az egynapos, maratoni koncertsorozatot, az Isolation Budapestet. Az eseményen itthon még nem vagy csak ritkán látott előadók lépnek fel, és idén lesz egy kifejezetten nagy név is köztük. Jake Bugg már a Sziget nagyszínpadán is járt, most pedig hatodik albumával koncertezik az angol dalszerző-énekes. Rajta kívül persze mások miatt is érdemes az Akváriumban tölteni október 19-ét, amikor három helyszínen szól megállás nélkül a jó zene – többek között az Iceage frontemberével, afrobeat-szuperfiúval vagy legendás gitárzenekarokkal.
A Liszt Ünnep és az Akvárium Klub által 2022-ben közösen létrehozott Isolation Budapest itthon ritka kezdeményezésnek számít, hiszen a klub három különböző termében fesztiválként, de egyetlen nap alatt kínál egyszerre sok koncertet, maradandó, sűrű élményt, tele rengeteg rendkívül jó, feltörekvő vagy a maga kategóriájában már nagy névnek számító előadóval. Külföldön sok hasonlóval lehet találkozni, nálunk nemigen akad ilyenre példa. Külön öröm, hogy az Isolation már harmadik évébe lépett. A zenerajongóknak igazi örömünnep egy olyan fesztivál, amelyen nem kell napokat és kilométereket szánniuk arra, hogy számolatlanul láthassanak itthon jobbára először fellépő, ám a nemzetközi sajtóban már nagyon hype-olt előadókat, vagy olyan formációkat, amelyek egy-egy zsáner legendái.
A 2022-es, első Isolation Budapesten így láthattuk a Black Countryt, New Roadot vagy a Westermant, a 2023-as eseményen pedig Nick Hakimot vagy Wu-Lut. De minden zene iránt érdeklődőnek főnyeremény az esemény, hiszen a sok helyszín és koncert miatt bő a merítés, és garantált, hogy bárki új kedvencekkel tér majd haza.
Vagy épp régiekkel, hiszen az Elysian Fields nevű amerikai artrock zenekar már 1995 óta a színen van, és a dreampopos, indie-rockos, kísérletező hangzásokhoz is gyakran nyúló duó legendásnak számít a maga kategóriájában.
A Faith No More-közeli Lovage nevű projektből is ismerős énekesnő, Jennifer Charles, valamint Oren Bloedow gitáros együttese lassan harminc éve készíti megbízhatóan magas minőségű albumait, hol egy kicsit a slowcore, hol az americana, hol a jazzrock felé kitérve fő csapásáról. Ezúttal friss, 2024-es lemezzel érkeznek.
Szintén régebbi ismerős Seun Kuti is, hiszen az afrobeatalapító Fela Kuti fia járt már Magyarországon, és adott fergeteges koncertet, de ebből a táncba hívó, ezerszínű zenéből egyrészt nem elég, másrészt ennél közelebb nem juthatunk a Fela-örökséghez, hiszen az apa zenekara, az Egypt 80 vezetését vette át a fiú.
Elias Bender Rønnenfeltet szintén ismerhetjük jól, hiszen az itthon is rendkívül népszerű dán artpunk zenekar, az Iceage frontembere ő, a vele érkező dobos, Gabriel Ferrandini pedig portugál nemzeti kincs, országa egyik legsokszínűbb ütőhangszerese. Közös projektjüket eddig csak egyetlen alkalommal, öt évvel ezelőtti madeirai koncertjükön láthatta a szerencsés közönség.
A Clap Your Hands Say Yeah 2005-ben új szelet hozva söpört végig az indie-zene rajongói között a Talking Headset és a Neutral Milk Hotelt egyszerre idéző dalaival, amelyeket most a frontember-dalszerző (mára egyetlen tag) egyedül, zongorán ad elő, lecsupaszítva, a lényegükig hatolva.
Hogy a frissebb, itthon még kevésbé ismert nevekre is rátérjünk, a fesztivál egyik nagy durranása a manchesteri Mandy, Indiana formáció lesz, amely tavaly adta ki szép visszhangot kiváltó bemutatkozó albumát, eredeti
megszólalással, táncolható ritmusokkal az EBM, a posztindusztriál, az ipari techno és a posztpunk négyszögében. Most kell látni őket, mielőtt még nagyon befutnának! Ami igaz lehet a neosoulos, poszt-R&B-s Deki Alem fellépésére is, aki fő műfaját energikus tánczenékkel, még drum’n’bassszel is megbolondítja – aligha véletlen, hogy tehetségére Damon Albarn is felfigyelt. Ugyancsak figyelmet érdemel a brit hiphopot és a jazzes, lofis rapet keresztező Lord Apex is, aki turnézott már Freddie Gibbs vagy Earl Sweatshirt társaságában is.
Az idei fesztivál szintlépését végképp garantáló Jake Bugg koncertjét viszont nem lehet azzal hirdetni, hogy most kell látni – ő bizony már tíz éve befutott. Persze most is érdemes látni, már csak azért is, mert szeptemberben érkezett hatodik szólólemeze, melynek anyagát most olyan helyszínen élvezhetjük, amely a fesztiválok nagyszínpada után egészen közeli élményt nyújt a rajongóknak. A fesztiválszínpadokból bőven kijutott Buggnak, ő az egyetlen előadó, aki elmondhatja magáról, hogy a Glastonbury egyik kisszínpadáról eljutott a legnagyobb brit fesztivál legnagyobb színpadáig – a feltörekvőknek fellépést biztosító BBC Introducing helyszín után mindössze két évvel már a Glastonbury nagyszínpadáról integetett vissza. Igaz, a kettő között, 2012-ben egy brit nagylemezlistát vezető albumot is letett az asztalra.
Bugg a dalszerző-előadó zsánerben, olyan műfajban tűnt ki, amelyben csak Angliában minden héten tucatjával bukkannak fel tehetségek. Elsősorban slágerei miatt, másodsorban mert a nagy elődök őt meghatározó, rá nagy hatást tevő tagjait (Bob Dylantől Nick Drake-ig) a kortársak (Arctic Monkeys, Miles Kane) hangján szűrte át. Illetve mert olyan előadók popzenei történelemleckéjét adta le, akiket a széles közönség kevésbé ismer, Donovantől John Denverig. Új lemeze borítójáról már egy egészen más ember néz vissza ránk, mint tíz évvel ezelőtt. Akár láttuk Jake Buggot élőben, akár nem, ezúttal úgy találkozhatunk vele, ahogyan még biztosan soha.
Egyszóval: sok jó egy helyen is elfér! Az Isolation Budapest kicsit olyan, mint a London Calling Amszterdamban, ott is egyetlen helyszínen élvezhetjük a friss, izgalmas zenéket. Akár társaságban is elkülöníthetjük magunkat, hogy teljes figyelmünkkel a koncertekre koncentrálhassunk. Kimerítő, de nagy élményekkel gazdagító nap vár ránk – tapasztalatból mondhatom, átéltem már néhány hasonlót.
2024. 10. 19. 17.00 Akvárium Klub
ISOLATION BUDAPEST
2024. 10. 18. 10.00
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
NŐI KVÓTA 01
Női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum –Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményéből
Az intézmény első alkalommal mutat be kizárólag női alkotók műveiből álló válogatást. A kurátor, Szipőcs Krisztina elsősorban hazai és régiós művészek alkotásait helyezi fókuszba, de egy orosz és több holland alkotó munkája is a kiállítótérbe kerül.
A múzeum 1989-es alapítása idején a gyűjteménynek csupán nyolc darabja volt női képzőművész alkotása, ami a teljes anyag öt százalékát se érte el. Az elmúlt harmincöt évben a helyzet ugyan sokat javult, de még mindig van teendő e területen. Bízzunk benne, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor nem lesz szükség női kvótára. Egy nap talán kikopik a női művész és a művésznő kifejezés használata is, és nem kell felhívni a figyelmet az alkotók nemére. A hazai színtéren jelentős előrelépésnek tekinthető, hogy a Női kvóta kiemelten foglalkozik a nők művészetben betöltött szerepével, művészeti (ön)reprezentációjával, bemutatja a nők által választott műfajokat és témákat, illetve képet ad arról, hogy az elmúlt ötven évben milyen eredményeket értek el a nők a művészet terén.
Németh
Hajnal: Striptease
Dénes
Valéria: Kék vázában rózsaszínű virágok
2024. 10. 09. 14.00
Magyar Nemzeti Galéria
A GALIMBERTIK
Galimberti Sándor és Dénes Valéria életmű-kiállítása
„Megdöbbentő, de tagadhatatlan tény, hogy a legjelentősebb magyar festőművészek között is akadnak olyanok, akiknek fennmaradt életműve még a Csontváry-képek száma mellett is eltörpül. Dénes Valéria és Galimberti Sándor ezek közé az alkotók közé tartozik” – olvasható Molnos Péter a művészházaspárról szóló egyik tanulmányában. Napjainkra Galimbertinek és Dénesnek összesen alig több mint negyven munkája maradt fenn, holott egy 1914-ben rendezett kiállításukon még hetvenhét festményüket láthatta a közönség.
Dénes Valéria és Galimberti Sándor megmaradt műveiből idén ősztől a Magyar Nemzeti Galériában látható válogatás.
Mivel az elveszett festmények egy részéről maradtak fenn fotográfiák, ezek alkotják a kiállítás WANTED-szekcióját, felhívva a figyelmet az életművek fájó hiátusaira. Az eltűnt képek felbukkanása nem reménytelen: 2019-ben 107 év után került elő Dénes Valéria Bruges című remekműve.
A két művész házaséletében és munkájában is teljes egységet alkotott. Művészi felfogásuk szinte azonos volt, festésmódjuk alig tért el egymástól. Talán ez eredményezte, hogy korábban Dénes több festményét is Galimbertinek tulajdonították, a kutatások azonban tisztázták a képek szerzőségének kérdését.
A nagyszabású kiállítás Galimberti első felesége, Lanov Mária, illetve édesapja, Luigi Galimberti alkotásaiból is válogat.
Irene Solà | Fotó: Ignasi Roviro
2024. 10. 10–13.
Millenáris – Nemzeti Táncszínház
ŐSZI
MARGÓ
IRODALMI FESZTIVÁL
Az őszi Margó idén is kihagyhatatlan, hiszen a nemzetközi irodalmi színtér alkotói közül is többen jelen lesznek: találkozhatunk az olasz Claudia Durastantival, a szlovák Silvester Lavríkkal, a svéd Jens Liljestranddal, a finn Sofi Oksanennel, a spanyol Irene Solàval és a német nyelven publikáló Terézia Morával. A külföldi szerzők mellett természetesen a hazai irodalmi élet is képviselteti magát: Finy Petra, Gerlóczy Márton, Háy János, Kemény István, Németh Gábor, Simon Márton, Szabó T. Anna, Szendrői Csaba, Szilasi László és Závada Pál is itt mutatja be új kötetét.
A napközben zajló irodalmi eseményeket esténként zenei program zárja. A pszichedelikus hatvanas évek és napjaink elektronikus hangzása találkozik a The Doors életművét bemutató When The Music’s Over formáció koncertjén. Az Anima Sound System a zenészdalszövegíróként irodalmi Nobel-díjassá vált Bob Dylan dalait adja elő. Egy, a zene és a performansz elemeit vegyítő előadás is bekerült a programba: a Vecsei H. Miklós vezette QJÚB Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni kapcsolatán keresztül mutatja be a 20. század borzalmai mögött meghúzódó „tántoríthatatlanságot”. A darab alapját kettejük naplója, valamint Radnóti életműve adja. A fesztivál Kollár-Klemencz László új regényéhez kapcsolódó zenei esttel ér véget.
Martin Haselbock | Fotó: Meinrad
VISKY ANDRÁS GULAGÉLMÉNYEKBŐL ÉS BIBLIAI OLVASMÁNYOKBÓL GYÚRT IRODALMAT
A kétéves Visky Andrást családjával együtt kitelepítették. 2022-ben, tizenhét évnyi forma- és hangkeresés után jelent meg Kitelepítés című regénye, amelyben elbeszéli, hogyan tartotta össze a családot a szeretet és a Biblia. A 2023-as Margó-díjas Visky Andrással október 14-én a Müpában találkozhatunk. Azokban a napokban, amikor a regény Németországban is megjelenik.
ValusK a l ásZló írása
Visky András | Fotó: Valuska Gábor
Bár Visky András nevét a Jelenkor Kiadónál megjelent első regénye, a Kitelepítés tette ismertté a szélesebb olvasóközönség előtt, a Kossuth- és József Attila-díjas író, drámaíró, dramaturg, egyetemi tanár korábban sem volt ismeretlen az irodalmi életben. A regény ősszel jelenik meg Németországban, és jelentős külföldi sikert is hozhat, mivel az író a családtörténet és a 20. század tragikus történelmének elbeszéléséhez saját nyelvet talált, amely a Bibliára épül. A Kitelepítés történeti háttere, a totalitárius rendszerek tapasztalata mind olyan szempontok, amelyek segíthetik a könyv láthatóvá válását.
CSALÁDTÖRTÉNET: FELDOLGOZÁS ALATT
Egy kétéves kisfiút édesanyjával és hat testvérével kitelepítenek a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe, miután a református lelkész édesapát, Visky Ferencet az 1956-os forradalom után huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.
A szinte felfoghatatlan családi történetet Visky tizenhét év rákészülés után tudta megírni, ennyi idő volt szükséges ahhoz, hogy megtalálja a formát és a hangot. Olvasók tízezrei láttak meg valamit a szövegben, ami a család és az összetartozás erejét mutatja meg egy olyan korban, amelyben a diktatúra mindenkitől mindent el tudott venni, csak a szeretetet nem. Az átélt borzalmak korábbi verseiben és Júlia című színházi darabjában is előkerülnek, de az életen át tartó elbeszélés a Kitelepítéssel érte el végleges formáját.
Visky András úgy kapta meg a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, hogy mindenféle túlzás nélkül a 2022-es év legmeghatározóbb könyvét írta meg, melyet a Könyves Magazin is az év legjobbjának választott. A regényt, amely a gyűlölet világában a szeretetről mesél. A könyvet, amely egy másik könyvet, a Bibliát hozza aktív játékba. Az elbeszélést, amely olyan rövid részekből építkezik, hogy a TikTok-on folyamatosan lógó felhasználó figyelmét is végig leköti.
A történetet, amely minden más történetet magába sűrít a totalitárius rendszerek brutalitásáról, a történelemnek kiszolgáltatott családról, a generációkon átívelő hitről.
„A GULÁGTAPASZTALAT FORMÁLT ENGEM”
„Regényt akartam írni, ez fontos, mert a regény világszerű műfaj. Márpedig engem egy gulág típusú láger rekonstrukciója érdekelt, mert ez a gulágtapasztalat formált engem. Az írás során az vált felszabadító felismeréssé számomra, hogy a munka elvégzése önmagában lélektapasztalat, és amennyiben nem jutok el a nyilvánosság előtt vállalható könyvig, még mindig jól jártam” – beszélt Visky az alkotói folyamatról a Könyves Magazinnak.
Visky a regényírást lelkigyakorlatként fogta fel, ami három nézőpontot működtetett: a saját és testvérei emlékeit, a bibliai elbeszélést, valamint a történelmet és a dokumentumokat, mint amilyenek az apja, az anyja vagy épp a saját titkosszolgálati iratai. A szerző tervei szerint a Kitelepítés egy trilógia első kötete. Korábban azt is elmondta, hogy minden
eddigi könyve és kísérlete tulajdonképpen tanulási folyamat volt, és minden a Kitelepítéshez vezetett, amelynek formáját húsz évvel korábban kezdte el keresni. A kitelepítés valódi fogságot jelentett, gulágkörülményeket, foglyok által épített barakkokat, kényszermunkát és tragikus történeteket. A Kitelepítés annak ellenére anakronisztikus regény, hogy tudjuk, mikor és hol játszódik. A számkivetettség nemcsak fizikailag van jelen a regényben, hanem szimbolikusan is: az időből is kitelepítik a családot. Bár egy konkrét család összetartásáról, hitéről és túléléséről szól, a regény valójában egyetemes történet a kiszolgáltatottságról, a hatalom működéséről, az egyén arctalanná válásáról egy elnyomó rezsimben.
KÉT EMBER AZ SOHASEM KETTŐ
Visky András kétévesen került a lágerbe: ez a szélsőséges tapasztalat, az éhezés, a kiszolgáltatottság, a hideg áll szemben azzal, hogy az anyanyelve mellett a Biblia nyelvét tanulta meg, vele együtt pedig a hitet, a zsidó-keresztény hagyományt. Az anya lefordítja a Károli-bibliát a gyerekek nyelvére, sőt énekel és nevet, miközben folyamatos beszélgetésben van a saját Istenével még akkor is, amikor a klinikai halál állapotába kerül. Az anya azt csinálja, amit Istennek kell: szeretettel és gondviseléssel fordul gyerekeihez, reményt és jövőt ad még olyankor is, amikor ő egyáltalán nem látja a kiutat.
A regény központi szereplője az anya, akinek biztosítania kell a gyerekek túlélését, felnövését. Minden felelősség az ő vállára nehezedik, de feladatát példásan igyekszik teljesíteni a gulág új hétköznapjaiban is. Mindennap felolvas a gyerekeknek az egyetlen náluk lévő könyvből, a Bibliából, melynek történetei egybeíródnak a hétköznapokkal, egyszerre adva erőt és mutatva reményt. A Biblia és a Kitelepítés egy dologban mindenképp közös, az Atya keresésében. És abban is, hogy nincsenek mondatkezdések és -végek, számozott gondolatok vannak, amiket mintha a légzés ritmusára írtak volna. A 822 versszerű szakaszból álló regény a megtörtént eseményekből fikciót csinál, így nem beszámolóként, hanem irodalmi szövegként olvastatja magát, ami a gyerek és a felnőtt elbeszélői nézőpontjából is hitelesen tud megszólalni.
2024. 10. 14. 19.00 Müpa – Fesztivál Színház VISKY ANDRÁS-EST
TÖRÖK GYEREK MEGVÁGTA, MAGYAR GYEREK ANIMÁLTA
Olajbirkózás, Dugovics Titusz-szerepjáték, szuroköntés NEM, animációs workshop, árnyjáték, és dervistánc annál inkább szerepel a PONT Fesztivál programjában, mely idén a török szellemi örökséget mutatja be – a zenétől a kézműveshagyományokig –a Múzeumkert zöld szigetén, a belváros szívében.
sZ aBadK ai Vera írása
A Liszt Ünnep keretében szervezett, egynapos esemény ingyenes programokkal vár minden korosztályt október 12-én. Nem titok, a PONT kultúrmissziót teljesít: az UNESCO által is jegyzett szellemi örökségeket mutat be játékos, szerethető formában. Teszi ezt átgondoltan, de könnyedén, az alkotás örömén és alapélményeken keresztül ismertetve meg távoli kultúrák kincseit. Idén a fesztivál olyan török hagyományokat hoz testközelbe, mint az árnyjáték, a mesemondás, a könyv- és textildíszítés több évszázados tradíciója, mindezt jól ismert török ízekkel és vérpezsdítő dallamokkal fűszerezve.
MI A CSODA?
A kultúra akkor a legjobb, ha csináljuk, ezért törekednek a szervezők az érzéki, élményt adó programkínálatra. Kevés olyan fesztivál van, ahol a város szívében simogathatnak sólymot a gyerekek, készíthetnek vászontáskát ősi nyugat-afrikai motívumokkal, tanulhatnak flamencolépéseket vagy kaukázusi ritmusokat. A szervező Hangvető alapvetően zenei cég, de a fellépők kiválasztása mellett az egész napos programokra, a hagyományok kontextusára is ugyanakkora figyelmet fordítanak. Így született a PONT, az egyik legszínesebb, tradíciókra épülő fesztivál, ahol a bábjáték, a torokéneklés, a keleti tavaszünnep, a nyugat-afrikai dobolás után idén a török kultúra kincseit kapja – és próbálhatja ki – a közönség. A csinálás, a részvétel alapvető fontosságú, hiszen az UNESCO is csak olyan hagyományokat listáz, amelyek még élőnek számítanak: eredeti környezetükben, generációról generációra öröklődve át.
MIT ADTAK NEKÜNK A TÖRÖKÖK?
Törökverő, törökvész, a népmesék antihőse, a török basa – nyelvünk és kollektív emlékezetünk is őrzi az oszmán uralom keserű emlékét, de mi van a fürdőkkel, a rezesbandákkal, a Rózsadombbal és a pogácsával vagy pogaçával, türk eredetű szavainkkal és a népdalokban is megmutatkozó rokonsággal? A PONT Fesztiválon török kávét kortyolva és baklavát majszolva fontolgathatjuk közös történelmünk komplexitását, de maradjunk az UNESCO neutrális mércéjénél. Harminc bejegyzett szellemi örökségnél szerepel Törökország neve, ezek a rituális táncoktól (mint a Mevlemi Sema, amit csak dervistáncként ismer a köznyelv) a lepénykenyérsütésen át az olajbirkózásig terjednek – volt miből válogatniuk a szervezőknek. Az összehasonlítás végett: Magyarország kilenc védett szellemi örökséggel büszkélkedhet, ezek közül a solymászat, a busójárás és a táncház szerepelt is már a PONT-on. A jegyzett örökségek szépsége, hogy több ország is jelölheti ugyanazt a tradíciót, vagyis annak helyi formáját, ahogy az emberiség kulturális gyakorlatai sosem torpantak meg az országhatárok egyik vagy másik oldalán. A törököknél a kalligráfia, az iniciálérajzolás és a papír speciális díszítése, az ebru is védett örökségnek számít,
de említhetnénk az árnyjátékot, a selyemfonás és a kőművesség csak rájuk jellemző, művészi formáit is. Ebből a végtelenül gazdag tárgyi kultúrából és formavilágból a fesztivál kipróbálható, elsajátítható szeleteket hoz el: szitanyomás, animációs workshop és gyerekbazár is kitelepül a helyszínre.
SÍPPAL-DOBBAL
Az ország, ahol a török rockzenének is több tízmilliós közönsége van, a kortárs pop pedig több ezer éves bizánci és perzsa elemekre épül, bátran hívható zenei nagyhatalomnak. A balkáni, de még a New Orleans-i rezesbandák is az oszmán mehter zenekaroktól eredeztethetőek, sőt, a bécsi klasszika nagy zeneszerzőit, így Mozartot is megihlették, és természetesen az egész akkori nyugati világ képzeletét foglalkoztatta a rettegett, de közben csodálattal majmolt Oszmán Birodalom.
A PONT-on olyan zenekarok lépnek fel, amelyek kötődnek a hagyományos zenei nyelvhez, de kortárs hangzással szólalnak meg: lesz hangszerbemutató, és talán a dervistáncot is kipróbálhatja a közönség. Az esti koncerteken úgy dőlhetünk hátra a múzeum lépcsőin, miközben török dallamok simogatják a lelkünket, vagy ringhat a csípőnk Arany János szobra mellett, hogy tudjuk: az UNESCO bizottsága is megdicsérne, amiért aktívan kapcsolódtunk egy több ezer éves kultúra kincseihez. Viccet félretéve, nem véletlen, hogy a táncházmozgalmon nevelkedett generáció tagjai hoztak létre egy olyan fesztivált, amelyen ennyire szabadon beleoldódhatunk a hagyományba, ahogy a zenébe a táncon keresztül.
MAGYAR GYEREK ANIMÁLTA
A török mesék és mondák a saját kezünk által elevenedhetnek meg a Múzeumkert fái alatt berendezett animációs műhelyben. Szitanyomás török mintákkal, bábkészítés és bábjáték, megidézve a karagöz tradícióját, Naszreddin Hodzsa kalandjai élőszóban elmesélve töltik be a teret 10 órától. Kávé és baklava, szusszanás a játszótér padjain a fák tövében, kora esti koncertek: a PONT-ot arra tervezték, hogy minden korosztály együtt élvezhesse. Hogy közben egy másik kultúra kincseivel gazdagodunk és egymáshoz is közelebb kerülünk, velejárója a fesztiválnak, amit egyetemes értékek inspiráltak. Egy nap a béke szigetén az egész családnak.
2024. 10. 12. 10.00 Múzeumkert
PONT FESZTIVÁL
MI A CSODA?
AZ ÉLETRŐL SZÓL, NEM AZ EGYES HANGOKRÓL”
l ásZló Ferenc írása
Október 11-én Vaszilij Petrenko és a Royal Philharmonic Orchestra koncertjének szólistája – a Müpa ajánlására és évtizedes missziójának jegyében – Balog József lesz. A zongoraművészt a liszti billentyűséletmű rangjáról és jelentőségéről, a Liszt-játékot máig kísérő előítéletekről és természetesen a műsoron felhangzó A-dúr zongoraversenyről kérdeztük.
Hogyan formálódott az évek során a saját Lisztrepertoárod és azzal párhuzamosan a benned élő Liszt-kép?
Talán a Tarantella volt a legelső Liszt-mű, amit megtanultam, majd azt követte a Spanyol rapszódia, amivel annak idején felvételiztem. Az a darab tizenhét-tizennyolc éves koromban még hatalmas kihívást jelentett, és azt hiszem, sokat fejlődtem általa. Aztán elindultam különféle Lisztversenyeken, amikre már nagyobb Liszt-repertoárt kellett vinnem: emlékeim szerint akkor tanultam meg például a Dante-szonátá t vagy a 104. Petrarca-szonettet. Kétszer vettem részt az utrechti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen – olyan zsűritagok előtt játszva, mint Lazar Berman vagy Antal Imre –, és másodjára elnyertem a h-moll szonáta legjobb előadójának járó díjat. Ezek a versenyek máig hatóan befolyásolták a személyes Lisztrepertoárom alakulását: Utrecht kedvéért tanultam meg például az ott kötelező programban szereplő Ständchent, amit azóta is gyakran játszom. Mindeközben persze magam is alakítottam ezt a repertoárt, így helyet kaptak benne a számomra nagyon fontos kései Liszt-zongoraművek is. És bár nemigen adok egynemű Liszt-koncerteket, és nem is tartom magam Liszt-specialistának (még ha ezt olykor le is írják rólam), azért ha módom van rá, akkor szeretem érzékletessé tenni az életmű lenyűgöző változatosságát – a dalátiratokkal, az operaparafrázisokkal, az emblematikus magyar rapszódiákkal is.
Ezek szerint akárcsak a legtöbb zongorista – és egyúttal a közönség –, elsőre te is a virtuóz Liszttel ismerkedtél meg. Amikor egy kamasz elkezdi birtokba venni a zongorát, hatalmas élvezetet jelenthet számára, ha már képes eljátszani egy-egy nagyobb lélegzetű, virtuóz művet. Az sem mellékes, hogy rengeteget lehet fejlődni az ilyen Liszt-darabok elsajátítása során. Nekem pedig, aki soha nem voltam az az ujjgyakorlatos, etűdös zongorista, a technikám fejlesztése, biztosítása terén is vonzóbbak voltak, mert sokkalta zeneibb lehetőséget kínáltak.
Az ifjabb Liszt-kortárs, Anton Rubinstein úgy fogalmazott, hogy Liszthez képest minden zongorista csak gyermek, vagyis az ő virtuozitása valami egészen más, sokkal magasabb szintet képvisel. Mennyire jelent méredzkedési lehetőséget a ma zongoristái számára a liszti bravúr? Azt hiszem, hogy Liszt virtuozitása mindmáig imponáló és kihívást jelentő teljesítmény. Hatalmas aha-élményt jelentett számomra, amikor elkezdtem korabeli hangszereken Liszt-darabokat előadni. Koncerteztem és lemezt is felvettem Érard zongorán játszva, és ennek révén rengeteg dolgot megértettem az adott művekkel kapcsolatban, de általánosságban arra vonatkozóan is, hogy Liszt miként kereste az újabb és újabb zeneszerzői és előadói lehetőségeket egy olyan korban, amikor maga a zongora rendkívüli fejlődésen ment keresztül. Liszt zenei gondolkodásának
alakulása párhuzamosan zajlott ezzel a forradalmi hangszertörténeti folyamattal, és részben ezzel függ össze az is, hogy egy sor művét utóbb annyiszor átdolgozta, majd újra átdolgozta. Tudjuk, éppenséggel az A-dúr zongoraversenyt is, amelyet a Liszt Ünnepen eljátszhatok. De visszatérve az eredeti kérdéshez: még mindig igazi bravúr Lisztet, ezeket a virtuóz Liszt-darabokat jól előadni. És itt nem a félreütések értelmetlen kérdéséről van szó, hiszen a leírások révén tudható, hogy maga Liszt e tekintetben egyáltalán nem zongorázott tisztán. De ha arra gondolunk, hogy mekkora hatást ért el a játékával, s hogy a zene az életről szól, nem az egyes hangokról, akkor a liszti virtuozitással máig bőven van mit kezdenünk.
Liszt kapcsán sokszor találkozhatunk előítéletekkel, hiszen egyik-másik műve olyan népszerű, hogy immár másfél évszázada gyakorta hatásvadásznak bélyegzik. Azt pedig még Jandó Jenő idézte fel egy interjújában, hogy az ő pályaindulása idején a „Liszt-játékos” megjelölést még leginkább úgy értették szakmai körökben, hogy az illető felszínes, csupán a tetszetősségre koncentráló előadó. Egyrészt kétségtelen, hogy valóban létezik a felszínesség kockázata, miként az a tévhit is, hogy Liszt szimpla virtuóz volt. Engem például osztrák koncertszervezők kértek már arra, hogy Lisztet inkább ne játsszak, mert az üres hatásvadászat. Másrészt viszont aki a ma már szélesebb körben ismert kései Liszt-zongoradarabokat hatásvadásznak mondja, az süket. De itt az előadóknak is hatalmas a felelősségük: abban is, hogy az életmű egészéből merítsenek, reprezentálva annak gazdagságát, és abban is, hogy a virtuóz darabokban is találják meg a rengeteg hang mögött a hatalmas újításokat, a zenei gondolatokat. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy Beethoven mellett az újító Liszt a legnagyobb kettős vonal a zenetörténetben: a 20. századi modernitást, de a hollywoodi filmzenét is nehéz lenne az ő hatása nélkül elképzelni. Mondjuk, akár az A-dúr zongoraverseny hatása nélkül.
Beszéljünk akkor immár az október 11-i koncert Lisztversenyművéről! A szólista számára mi jelenti a legnagyobb vagy épp a legsajátosabb feladatot a mű előadásakor?
Ahogy már említettem, ez a kompozíció hosszabb folyamat során nyerte el végleges formáját, és bár az eredeti „concerto symphonique” műfaji megjelölés zongoraversennyé egyszerűsödött, így is számos olyan gyönyörű zenekari szakasz, hálás hangszeres szóló van a műben, ahol a zongorista csupán kísér. Ezt nagyon érdekesnek találom, s jóllehet ez nem látványos és csillogó feladat, ilyenkor a zongorista számára létfontosságú, hogy képes legyen önmérsékletet gyakorolni. Egyszersmind pontosan tudnia kell azt, hogy mire is felelget, vagyis mi a szerepe a zenei kommunikáció adott pontján. Itt-ott jószerint kamaráznia kell, lekísérni a klarinét- vagy oboaszólót egy
KÖZÖS
ESZMÉNY
2021 májusában, a Bartók Tavasz programján egy jobb híján Londonból közvetített, nagyszerű fesztiválkoncert kínálta fel számunkra annak élményszerű megtapasztalását, hogy milyen is az összjáték a Royal Philharmonic Orchestra és zeneigazgatója, Vaszilij Petrenko között. Most októberben végre a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben találkozhatunk velük, testközelből rácsodálkozva arra, hogy a művészi együttműködésüket jellemző erős kémia fikarcnyit sem csökkent az elmúlt három esztendő során – sőt! Úgy tetszik, az 1946-ban Thomas Beecham által megalapított, imponálóan nagy múltú, ám több válságperióduson is átesett londoni együttes történetének egyik legsikeresebb korszakát alapozta meg 2018 nyarán, amikor is megszületett a döntés, hogy a 2021/22-es évaddal Petrenko veszi át a zenekar irányítását. Dacára a közbejött világjárványnak és az egyebekben is kedvezőtlenebbé vált feltételeknek, a londoni várakozások beteljesülését jelzi az a tény, hogy idén tavasszal immár egészen a 2029/30-as szezon végéig meghosszabbították a zeneigazgató megbízatását.
romantikus versenyművön belül, ami többszörös kockázattal jár. Ezért a szólista számára kulcsfontosságú a karmesterrel való kapcsolattartás, miközben egyszerre kell hallgatnia a zenekari zenészeket – és vezetnie a zenei anyagot. Túl a nyilvánvaló megtiszteltetésen, már ennek az érzékeny egyensúlynak a kimunkálásáért, ennek az együttműködésnek a megtapasztalásáért is örömmel várom a Vaszilij Petrenkóval és londoni zenekarával való találkozást. Még sosem dolgoztam velük, és tudom, most se lesz túlságosan sok időnk az ismerkedésre, de csak annál intenzívebben használhatjuk majd ki azt a néhány órányi próbaidőt a koncert előtt. Ők turnéról érkeznek ezzel a programmal, nyilván kész koncepcióval, amelyben érdekes és izgalmas lesz megtalálnom a magam helyét.
2024. 10. 11. 19.30
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem VASZILIJ PETRENKO ÉS A ROYAL PHILHARMONIC
ORCHESTRA
Vaszilij Petrenko
Fotó: Szvetlana Tarlova
LISZT & MUNKÁCSY
Mikor Liszt Ferenc és Munkácsy Mihály kapcsolatára gondolunk, általában az első, ami eszünkbe jut, a Magyar Nemzeti Galéria falait ékesítő portré, melyet Munkácsy 1886-ban készített az idős mesterről. E festmény méltán híres, hiszen ez volt az utolsó olyan portré, melyhez Liszt modellt ült. Nem ez volt azonban az egyetlen gesztus, mely a két mester egymás iránti megbecsüléséről tanúskodik az utókor számára; helyénvalónak tűnik hát, hogy a 2021-ben életre hívott Liszt Ünnep és a Munkácsy 180 emlékév egybeesésének alkalmából megemlékezzünk barátságukról.
Munkácsy Mihály: Liszt Ferenc (1886) (Magyar Nemzeti Galéria)
halásZ K risZTina írása
1882 telén különleges esemény tartotta lázban a magyar fővárost: a nemzet két legtiszteletreméltóbb géniusza, Munkácsy Mihály és Liszt Ferenc egy időben tartózkodott Budapesten – erre pedig se azelőtt, se azután nem volt példa. Munkácsy február 17-én, Krisztus Pilátus előtt című grandiózus műalkotásának hazai bemutatójára érkezett feleségével, Cécile Munkácsyval, míg az idős Liszt zeneakadémiai tanári kötelezettségeit ellátva lakott huzamosabb ideig Sugár úti otthonában. Az egyébként Párizsban élő, haza csak ritkán látogató Munkácsyt heteken át tartó ünnepségsorozattal éltették, melyen, ahogy mindig, Lisztet is kitüntetett figyelem övezte. Mialatt pedig a magyar nép e két világhírnek örvendő művészét elhalmozta megbecsülésével és szeretetével, megerősítve bennük nemzeti tudatukat, a két mester barátságot kötött egymással.
Liszt és Munkácsy 1882 előtt nem találkozott, levelet se váltottak, Budapestre érkezése másnapján Munkácsy mégis azonnal az idős zeneszerzőhöz sietett, hogy tiszteletét tegye nála. Bár akkor elkerülték egymást, az ünnepségek alatt rendszeresen találkoztak, ahogy azt a korabeli sajtó bőséges cikksorozataiból megtudhatjuk. Ünnepi vacsorák alkalmával gyakran ültették egymás mellé őket, a Harmónia Zenetársulat Munkácsy tiszteletére rendezett díszvacsoráján pedig párban állították ki mellszobraikat, melyeket a lapok szerint Liszt és Munkácsy mosolyogva szemléltek. Liszt kivételes érzékenységgel festett képet Munkácsyról, mikor a következőket írta Carolyn von Sayn-Wittgensteinnek: „Emberileg Munkácsyt finom egyszerűség jellemzi, ami a felsőbbrendűséggel rokon. A nagy fénnyel rendezett, kivételes ovációkat, amelyekkel minden oldalról elhalmozzák, szerényen fogadja, mulyaság és ízléstelenség nélkül. 38 éves, de a haja már szürke – s némelykor nem is tudom, milyen belső szomorúság tükröződik az arcán. Ezt [a szomorúságot] a legnemesebb szelídség mérsékeli […]”
Nagyrabecsülése jeleként Liszt Munkácsynak ajánlotta a 16. magyar rapszódiát, a művet pedig 1882. február 25-én egy magánestélyen maga mutatta be a festőnek. Munkácsynak már ekkor szándékában állt portrét festeni Lisztről, sűrű programjai miatt azonban a megvalósítást el kellett halasztania egészen 1886-ban bekövetkezett újabb találkozásukig.
Liszt 1886. március 20-án érkezett Párizsba, három nappal később pedig Munkácsyék estélyt adtak tiszteletére. Ezen a mintegy 500 vendéget számláló összejövetelen a francia értelmiség számos képviselője jelen volt, a zenei életből például Camille Saint-Saëns is, aki Louis Diémerrel a házigazda tiszteletére előadta a 16. magyar rapszódiát, később pedig maga Liszt is zongorához ült, ami ekkoriban már igen ritka eseménynek számított. Liszt a modellüléseken túl is sok időt töltött Munkácsyék párizsi rezidenciáján. Csak ilyenkor volt igazán lehetőségük arra, hogy tartalmas eszmecseréket folytassanak s elmélyítsék
barátságukat. Liszt távollétében Munkácsy fotó alapján alkotott, így a festményt május 11-én be is tudták mutatni a nagyközönség előtt; a mű természetesen nagy sikert aratott, s a mai napig az egyik legfontosabb Lisztportréként tartjuk számon.
Láthattuk, hogy Liszt és Munkácsy kétségkívül tisztelte és nagyra tartotta egymást, kapcsolatuk kormányzása (főleg 1886-ban) elsősorban mégis Munkácsyné kezében összpontosult. Cécile Munkácsy határozott és harsány jelleméről több kortárs is megemlékezik. A források alapján úgy tűnik, 1886 tavaszán-nyarán az asszony valójában több időt töltött Liszt társaságában, mint férje. Párizsban Munkácsyné volt az, aki számos kötelezettségére elkísérte a mestert, sőt, londoni útjára is vele tartott. Liszt közeli barátai nem nézték jó szemmel Munkácsyné ragaszkodását; alkalmasint pedig magának Munkácsynak kellett Cécile-t figyelmeztetnie: „...vigyázz, hogy illusztris barátunk dicsfényének ne menj nagyon közelébe, nehogy azt higgyék, hogy sütkérezni akarsz sugaraiban, tehát tapintatos és tartózkodó légy.”
Liszt megígérte Munkácsynénak, hogy mielőbb ellátogat majd colpachi nyaralójukba is, a sok program és utazás azonban kezdett nyomot hagyni az idős mester amúgy is hanyatló egészségén, és egy hűvösebb párizsi estén megfázott. Barátai a nyár folyamán igyekeztek meggyőzni őt, hogy ne tegye ki magát a fárasztó utazás megpróbáltatásainak, hiszen Weimarba érkezve már a vonatról is csak segítséggel tudott leszállni, Liszt azonban hajthatatlan volt. Unokája, Daniela bayreuthi esküvője után, ígéretéhez híven elutazott Colpachra. Ott-tartózkodása alatt Munkácsyné nagy figyelmet szentelt a mester állapotának, és igyekezett legjobb tudása szerint segédkezni kezelésében, kiskutyái pedig, akik gyakran pihentek meg Liszt ölében, gondoskodtak a mester jó kedélyéről. Liszt, aki a végletekig úriember volt, a következőképpen nyilatkozott Cécile-ről: „Melegszívű hölgy, aki mindennemű hátsó szándéktól mentes, csodálattól fűtött elköteleződéssel van felém.”
Július 19-én Liszt még részt vett a Cécile által az ő tiszteletére szervezett luxembourgi koncerten, ahol életében utoljára zongorázott nagyközönség előtt. Innen lánya, Cosima meghívására Bayreuthba utazott a Wagnerünnepélyre, a vonatúton azonban ismét meghűlt, és tüdőgyulladást kapott. Mint tudjuk, nem sokkal később, július 31-én Liszt elhunyt. Láthattuk, hogy életének néhány fontos utolsó eseménye – például a párizsi és a londoni út, valamint az utolsó zongorakoncert – örökre összefonódott a Munkácsy névvel. S bár ezek az események nem csupán szép emlékeket hagytak maguk után, az mindenképp elmondható, hogy bár Liszt és Munkácsy, a két világfi sok szempontból különbözött, mégis rokonra leltek egymásban. Barátságuk a kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapult, ennek emlékét pedig máig híven őrzi az utolsó Liszt-portré és a 16. magyar rapszódia.
LISZT ÜNNEP MAGAZIN
4. évfolyam, 2024. október
A Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál ingyenes kiadványa
Kiadja a Müpa megbízásából a Papageno Consulting Kft.
Alapító:
Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató
Felelős kiadó:
A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu
Főszerkesztő:
Borókai Fanni
A főszerkesztő munkatársa: Csengey Enikő
Kiadványmenedzser:
Lukács Bernadett, Oszip Zsuzsanna
A kiadványban közreműködtek:
Bihari Balázs, Borbély Zsuzsa, Borókai Fanni, Boronyák Vivien, Dömötör Endre, Halász Krisztina, Jászay Tamás, Kolbenheyer Erik, László Ferenc, Molnár Fanni, Molnár Szabolcs, Molnár-Zolnay Fruzsina, Molnár Zsuzsanna, Rónai András, Seres Gerda, Szabadkai Vera, Valuska László, Vermes Nikolett
A címlapon:
Barabás Zsófi, a Deák Erika Galéria művésze
Címlapfotó:
Trunkó Bálint
Nyomdai kivitelezés:
Pátria Nyomda Zrt. Orgován Katalin vezérigazgató
Megjelent 5000 példányban
A szerkesztés lezárult: 2024. szeptember 13-án
A programok szervezői a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.
Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál 2024. október 9–22. lisztunnep.hu
