Felekezetek felett

A cím nem játékos nyelvtörő mondóka, hiszen az alábbiakban komoly dologról esik szó: egyházi zenéről. De vajon igazi egyházi zene-e Beethoven Missa Solemnise? A szerző makacs, a mű zabolátlan: aligha tűr besorolást. A Müpában olyan karmester vezényletével halljuk, aki legtöbb pályatársánál többet tud a lélek titkairól.

Ünnepi misét komponálni nem nagy ügy — mondhatja a tiszteletlen zenehallgató az utókorban. Megtették sokan a barokk vagy a bécsi klasszika idején, különféle alkalmakból. Főméltóságú egyházi személyek beiktatása, királyok koronázása, megemlékezés egy győzelmes csata évfordulójáról vagy egy arisztokrata névnapjáról — csupa olyan esemény, amelyre effajta opusokat rendeltek. A zeneszerzők pedig megírták a partitúrát, tudásuk javát nyújtva és illő honoráriumot remélve. Alkalom Beethoven Missa Solemnise esetében is adódott: barátja, tanítványa és nagylelkű mecénása, a széles látókörű és kifinomult Rudolf főherceg olmützi érsekké történő avatása szolgált apropóval. Csakhogy a kitűzött időpontra a mise nem készült el: Beethoven nem volt az a szerző, aki megszeppen holmi határidőtől — ha a zene érlelődése időt követelt, akkor a világnak az volt a dolga, hogy várjon. Így a darabot nem 1820-ban, Rudolf felszentelésekor, hanem 1823-ban, Szentpéterváron mutatták be.

Aki olvasott már Beethovenről, nem lepődik meg a bevezetőben használt makacs jelzőn. De miért nevezhetjük zabolátlannak a Missa Solemnist? Azok: a mintegy nyolcvan—nyolcvanöt percnyi terjedelmű alkotás minden — mai szóval — paramétere ellentmond a vallás, a liturgikus gyakorlat, a műfaj konvencióinak. Vagyis lázad. Márpedig azt templomban nem volt szokás. Milyen tulajdonságokról van szó? Kezdhetjük az említett terjedelemmel. Egy ilyen hosszú, közel másfél órás mű nem alkalmas arra, hogy zenéjével alkalmazkodó módon egy egyházi szertartás keretei közé simuljon. Végtére is a zenemű nem azért van, hogy eluralja a sacra celebratiót, hanem azért, hogy szolgálja azt, méltón kifejezve a misztérium spirituális tartalmait. Nem feszítheti szét, nem nyomhatja agyon a liturgiát. Beethoven Missa Solemnise tehát nem templomi, hanem koncerttermi előadásra született — így akarták a hangok hajlamai.

Itt van azután a zenekar és a kórus túláradó szimfonikus hangereje, hatalmas és drámai piano—fortissimo kontrasztokkal rögtön a Kyrie elején, ami szintén ellentmond az egyházzene által megkövetelhető fegyelemnek és szolgálattevő szerénységnek, de szélsőségesnek nevezhető a darab sok igen nehezen kivitelezhető részlete, érzelem- és indulatvilágának számos szuperlatívusza is. Illik így imádkozni? Tombolni, mikor a teremtmény Isten előtt áll? Hogyan kérjen a lélek irgalmat, reményt, megbocsátást? Alázatos, halk szóval vagy kiáltozva? Beethoven az utóbbira hajlik. Miséje indulatos, szélsőséges — mélyen emberi. Vagy fegyelmet nem ismerő túlzásaival inkább gyermekinek nevezhető? Talán az utóbbi a hitelesebb értelmezés. Ez a zene azt sugallja, hogy az ember Isten gyermeke, aki örömében-bánatában, gondjával-bajával odabújhat szülője ölébe, és akár öklével is ütlegelheti a megbocsátó Mindenható mellkasát.

A Missa Solemnis tehát kívül találja magát a templom falain, de ezzel egy összehasonlíthatatlanul tágabb térbe jut: a vallásfelettiség egyetemes terébe. Mindenkié lesz, mint az a másik, hozzá időben közel keletkezett és hozzá igen sokban hasonló darab, amelynek ikertestvére: a 9. szimfónia (1822-24). Az is tombol, túloz, formát bont és korlátokat feszít szét — érdemes a misét úgy hallgatni, hogy közben gondolunk erre a rokonságra. Már csak azért is, mert Beethoven ezzel a darabjával is ajándékot kívánt átnyújtani az emberiségnek. A szimfóniában Schillerrel azt mondta: embermilliók, átölellek, a mise partitúrájába pedig ez került: a szívből jött — bár jutna el a szívekhez.

A Missa Solemnis kivételes mű, nehéz, de felemelő alkotás, amelyet nem szabad gyakran hallgatni, de időről időre kell. Ha viszont meghallgatjuk, akkor nagy művészekkel tegyük, amilyen korunk egyik legnagyobbja, a belga Philippe Herreweghe, aki a pszichiátriai tanulmányokat cserélte fel a vezénylésre, de zenészként is hű maradt a lélek titkainak kutatásához, lévén az elmélyült, összetett spirituális tartalmú művek egyik legavatottabb szószólója. Két nagyszerű együttese, a fél évszázados múltú, válogatott szólóhangokból verbuvált Collegium Vocale Gent és a húsz évvel fiatalabb, klasszikus és romantikus repertoárra specializálódott Orchestre des Champs-Élysées kezdettől a nagy karmester irányításával működik. És a szólisták? Az ausztrál szoprán, Eleanore Lyons, a francia mezzoszoprán, Eva Zaïcik, a török tenor, Ilker Arcayürek és német a basszus, Thomas E. Bauer csupa nemzetközi megbecsülést kivívó, kiemelkedő tudású művész. Talán véletlenül alakult úgy, hogy négy különböző országból érkeznek, mindenesetre még a kvartett internacionális sokszínűsége is azt idézi emlékezetünkbe, hogy a Missa Solemnis mindenkié.

Csengery Kristóf

2022. december 12.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PHILIPPE HERREWEGHE ÉS A COLLEGIUM VOCALE GENT

Közreműködik: Eleanore Lyons — szoprán Eva Zaïcik — mezzoszoprán Ilker Arcayürek — tenor Thomas E. Bauer — basszus Orchestre des Champs-Élysées Collegium Vocale Gent Vezényel: Philippe Herreweghe

Philippe Herreweghe

Fotó: Michiel Hendryckx