Festett falak

Woody Allen 1977-es filmjében, az Annie Hallban van egy fölöttébb mulatságos jelenet. Miközben a főhős, Alvy Singer (Woody Allen) sorban áll a moziban, a háta mögött egy kellemetlenül tudálékos pasas Fellini filmjeit értékeli — hogy verbálisan lenyűgözze a barátnőjét. Csajozós duma. Az azért kiderül belőle, hogy a férfi a nemrég látott Casanova fényében még mindig az 1954-es Országútont tartja a legtöbbre. Nehéz ügy. A szerzői filmesek ugyanis minden más emberhez hasonlóan változnak. És változik a filmnyelvük is, amelyen megszólalnak. Gelsomina története még értelmezhető megindító kisregényként, de Fellini ezt követő filmjei már sokkal inkább novellafüzérek. A történeteket egyre jobban átszövik a töredezett, átírt, újraértelmeztt emlékek és az álmok. Változnak a képek is. Fellini, aki remek karikaturista volt, változatlanul hű marad a túlrajzolt figurákhoz, imádja az őrült kosztümöket, a testi hibákat, de egyre erősödik filmjeiben a jelentéseket hordozó hátterek használata. Költséges szórakozás, hiszen akkoriban a filmeket még nem zöld háttér előtt forgatták, hogy a látvány végül egy számítógép képernyőjén nyerje el végső formáját. Meg kellett építeni a díszleteket. A hetvenes években Fellini filmjeiben éppen ezek a díszletfalak hoznak be valami újat a rendező világába.

Már az 1969-es Fellini: Satyricon több jelenete is a falfestmények/falfirkák előterében játszódik, de a beszélő hátterek a hetvenes években válnak meghatározóvá. Itt van például a Fellini: Róma (1972). A varieté vetített háttérképei egy kor, egy kultúra eszményeit skiccelik fel hihetetlen tömörséggel. Nem is beszélve a metróépítés epizódjáról, a föld alatt meglelt falfestmények rejtett terméről, ahová betör a jelen levegője. Bár az Amarcord (1973) itt-ott kisrealista történetnek tűnik, a háttérben a falragaszok, plakátok és transzparensek történeteket bontanak ki. De oda kell figyelnünk a Rex óceánjárónak, Mussolini büszkeségének megjelenésére is. Az egyik fontos képi elem a tenger megkonstruálása. A hatalmas hajó felbukkanására várakozó bárkák fóliatengeren lebegnek. Ugyanez a műanyag fóliából teremtett

Amarcord

Fellini: Casanova

kamutenger jelenik majd meg a Fellini: Casanovában (1976), aztán később az És a hajó megy (1983) című filmjében is. A rendező nem törekszik arra, hogy leplezze a víz álságát. Mint ahogy a várva várt óriáshajó sem más, mint egy festett díszlet.

Hogy ezt miként kell értelmeznünk? Szerencsére erre nincs szabály. Minden nézőnek, kritikusnak és egyéb filmbubusnak jogában áll a maga módján értelmezni. Biztosan lesz, aki úgy gondolja, ez valamiféle önleleplezés: Fellini bevallja, hogy ez film/mű, nem pedig a való világ. De az is lehet, hogy elmélkedés az álmok és emlékek természetéről. Még az is megfordulhat a fejünkben, hogy a rendező a világ hamisságáról elmélkedik. Az viszont tagadhatatlan, hogy a festett világ leginkább a Casanovában üli torát. Őrületes pénzbe került, hiszen ezt a festett világot meg kellett festeni. 600 paróka. 1000 jelmez, közel kétszáz szereplő… A díszletekről, a festett falakról nem is szólva. Ráadásul ezek a falfestmények sokszor a trompe-l’œil eljárásával készültek — becsapják a szemünket, optikailag új, a valóságban nem létező

Zenekari próba

tereket nyitnak meg. Az elképesztő ruhák, parókák és fejfedők álcák, és furcsa módon még a leplek alól előbukkanó emberi testek sem tűnnek valóságosnak. A filmben sorakozó párzásoknak semmi közük a szeretkezéshez, az egymáshoz sodródó szereplők nem kötődnek egymáshoz, nincsenek ér-

zelmek, legföljebb keserves szerepjátékok. Ha valaki a valóságot keresné benne, legföljebb Giacomo Casanova önéletírásáig juthat el, ebből viszont a néző már szinte semmit sem hisz el, hiszen a történet hőse, az önéletírás szerzője kalandor, szélhámos. Az önéletírás pedig maga az önigazolás, az önfényezés. A kritikusok nem lelkesedtek ezért a filmért. Lehet, hogy azért, mert szinte lehetetlen ebbe a tobzódó világba egyértelmű jelentést vetíteni. Ki az ördög ez a Casanova? Hasonló lenne Karinthy Frigyes Cirkusz című álomnovellájának hőséhez, aki cirkuszi attrakcióra kényszerül, hogy végre eljátszhassa a dalát? Vagy át-

kozott megalkuvó, aki sztárolt szexmasinaként vadászik újabb és újabb kitartókra? Szalonszélhámos, aki a rokokó eszmezátonyai között hajózik? Magányos ember, aki az emberi kötődést egy bábuban leli meg? (Nem csoda, hogy az Annie Hall okoskodó kiskakasa is inkább visszamenekül Fellini korai filmjéhez.)

Gelsomina története még értelmezhető megindító kisregényként, de Fellini ezt követő filmjei már sokkal inkább novellafüzérek.

A Zenekari próba (1978) látszólag kilóg a sorból. Ártatlanul indul: az egykori kápolnában, amely ma már koncertterem, egy zenekar próbálni készül, egy televíziós stáb pedig ebből valami műsorfélét igyekszik készíteni. A zenekar tagjai fecsegnek, tréfálkoznak, megviccelik egymást. Igazi kisrealista helyzet. Aztán valahogy a dolgok kezdenek megváltozni. Előjönnek az egyéni érdekek, sérelmek, ambíciók. Akarnok karmester, zavarodott stáb. Te jó ég! Hát már a muzsika megszentelt otthona is civakodások színterévé fajult volna? És egyre inkább érezzük, hogy ez egy igazi Fellini-film, és ott feszül benne a kérdés: képes-e ez a bizarr gyülekezet arra, hogy eljátssza a Művet?

Réz András

2022. november 7., 21., december 5., 19.

Előadóterem MÜPA FILMKLUB — FEDERICO FELLINI ELVARÁZSOLT VILÁGA

FELLINI: RÓMA, AMARCORD, CASANOVA, ZENEKARI PRÓBA

Házigazda: Réz András

KÖZÖ S SÉGI MÉDIA