századi

Ma már nem lepődünk meg azon, ha a historikus gyakorlat iránt elkötelezett előadók Franz Schubert zenéjével foglalkoznak. Sokak tapasztalata, hogy milyen izgalmas színek tűnnek elő a komponista zongoramuzsikájából vagy éppen dalaiból, ha azokat felkészült énekesek és fortepiano-játékosok szólaltatják meg. Egy Schubert-opera színrevitelével kapcsolatban azonban ritkán merül fel az új és izgalmas színek iránti sóvárgás, hiszen már annak is örülhetünk, ha a zeneszerző valamelyik zenés színpadi műve eredeti formájában szólal meg.

A sokoldalú finn csembalóművész és karmester, Aapo Häkkinen szívesen mélyed el operaritkaságok felfedezésében, több modern kori ősbemutató is fűződik a nevéhez. Vezényletével ébredt fel hosszú álmából például Johann Adolf Hasse egyik opera seriája (Irene — 1738), vagy Leopold Koželuch 1792-ben írt hősi operája, a Gustav Wasa. Schubert Alfonso és Estrella című darabját ebben az értelemben nem szükséges feléleszteni, hiszen az opera befejezése (1822) után harminckét évvel, 1854-ben az első lépéseket már Liszt Ferenc megtette. Az Alfonso és Estrella weimari premierjével kapcsolatban szinte minden fórumon megemlítik, hogy azt maga Liszt is „kegyeleti aktusnak” tekintette, az opera műsorra tűzését nem annyira a darab értékei, sokkal inkább a szerző iránti tisztelet indokolta. Arról már kevesebben emlékeznek meg, hogy Liszt egy nagyszabású repertoárreform keretei közé illesztette Schubert felfedezését. Tizenkét mű előadását tűzte ki, valamennyiről részletes, elemző-ismertető írást közölt először a Weimarer Zeitungban, majd a Neue Zeitschrift für Musikban. Mivel az Alfonso és Estrella a kortársak számára semmilyen formában sem volt elérhető, Liszt a hagyatékban fellelt kézirat alapján jelenetről jelenetre ismertette a darab cselekményét, tehát nemcsak a mű első előadása, de a darab első leírása is az ő nevéhez köthető.

A Schubert-mű a ciklus (Gluck: Orfeusz és Euridiké; Beethoven: Fidelio; Auber: A portici néma; Weber: Euryanthe; Beethoven: Egmont — kísérőzene; Mendelssohn: Szentivánéji álom — kísérőzene; Bellini: Rómeó és Júlia [I Capuleti e i Montecchi]; Meyerbeer: Ördög Róbert; Wagner: A bolygó hollandi; Boieldieu: A fehér asszony; Donizetti: A kegyencnő) tizenkettedik darabjaként hangzott el. Figyelemre méltó, hogy Liszt mind stiláris, mind műfaji értelemben milyen gondosan ügyelt az egyensúlyra, a francia, az olasz és a német hagyomány arányos reprezentációjára, ugyanakkor kizárólag olyan műveket választott ki, melyek Wagner mindinkább kikristályosodó zenedrámai koncepciója felé mutattak. E tekintetben az Alfonso és Estrella kulcsfontosságú műfaji kísérletnek, a ciklust indító reformopera (Orfeusz) párdarabjának tűnik. Nem tudhatjuk biztosan, de talán Schubert alkotótársa, a librettót jegyző Franz von Schober mesélhetett Lisztnek arról, hogy annak idején milyen mély benyomást gyakoroltak mindkettőjükre Ignaz von Mosel operaesztétikai nézetei, melyek középpontjában Gluck reformelképzelései álltak, ezzel összefüggésben pedig Schubert és szövegírója a német daljáték megújítására, a műfaj drámai lehetőségeinek kitágítására törekedett.

Az 1854-es első előadás számos ponton írta felül a zeneszerző eredeti elképzeléseit, és igen sokáig a liszti eljárás maradt irányadó: amikor egyszer-egyszer elővették, az opera mindig jelentős átalakításokon esett át. Az Alfonso és Estrella teljes zenéjét tartalmazó lemezfelvétel 1978-ban készült el, és olyan kiváló énekeseket sikerült megnyerni a produkció számára, mint Peter Schreier, Hermann Prey, Theo Adam vagy Dietrich Fischer-Dieskau. Utóbbi a száműzött király, Froila szerepét énekelte. Annak idején Schubert abban reménykedett, hogy ezt a szólamot majd Michael Vogl vállalja el, akit még kamaszként látott Oresztész szerepében, egy Gluckoperában (Iphigénia Tauriszban). Schubert a darab női főszerepében is egy igazi sztárt szeretett volna látni, azt az Anna MilderHauptmannt, akiről 1814-ben egy tekintélyes német zenei lap — utalva arra, hogy milyen sok zeneszerzőre volt hatással — úgy írt, hogy „boldog lehet az, akinek oly sok különlegességet írtak”.

Aapo Häkkinen és a Helsinki Barokk Zenekar koncertjén fiatal előadógárda működik közre. Froilaként az ifjú horvát baritont, Kres ˇimir Straz ˇ anacot hallhatjuk, aki a Theater an der Wien egyik különösen izgalmasnak ígérkező őszi premierjének címszerepét kapta meg (Francesca Caccini: Ruggiero kiszabadítása Alcina szigetéről). Estrellaként Lydia Teuschert láthatjuk, a nagyszerű német szoprán elsősorban barokk és klasszikus operaszerepeket énekel, idén azonban Weber Bűvös vadászában, Annuskaként lép a Zürichi Opera színpadára. Alfonso szerepét a lipcsei születésű Patrick Grahl alakítja. A sokoldalú tenor pályája 2016-tól ívelt fel, akkor nyert első díjat a nemzetközi Johann Sebastian Bach Versenyen, és azonnal olyan karmesterek produkcióiban énekelhetett, mint John Eliot Gardiner, Daniele Gatti, Hartmut Haenchen vagy Ton Koopman. Fontos hangsúlyozni, hogy a Müpában közönség elé kerülő produkció színházi előadás lesz. A rendező, Vilppu Kiljunen nevéhez fűződik Rautavaara A bánya és Varga Judit Szerelem című operájának 2016-os színre vitele a Magyar Állami Operaházban. Érdekesség továbbá, hogy Adolfo alakítója, Arttu Kataja idén áprilisban fellépett a Müpában, Eötvös Péter Sleepless (Álmatlanság) című operájának magyarországi bemutatóján.

Molnár Szabolcs

2022. november 17.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

HELSINKI BAROKK ZENEKAR

SCHUBERT: ALFONSO ÉS ESTRELLA — FÉLIG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

Szereplők: Alfonso: Patrick Grahl Estrella: Lydia Teuscher Froila: Krešimir Stražanac Mauregato: Johannes Weisser Adolfo: Arttu Kataja Közreműködik: Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma) Helsinki Baroque Orchestra Rendező: Vilppu Kiljunen Látvány: Sampo Pyhälä Fény: Mika Haaranen Vezényel: Aapo Häkkinen