Gergely Nóra: Szövegképek című kiállítását megnyitotta: Cseh Borbála 2015. július 30. R3 Galéria Tisztelt Vendégek! Kedves Barátok! Kedves Gergely Nóra! A megnyitóra készülődve egészen lenyűgözött, mennyi titkot rejt, milyen gazdag szimbólumokban ez a hely, amely lassanként a kortársművészet igazi otthonává válik. A Rigó utcában vagyunk. A rigó az istenek hírnöke, kapuk nyílásának és bezáródásának jelzője, nagy változások üzenetének hozója, címerállatként pedig a mindet túlélő erős elszántság jelképe. A szemben lévő házban élt Gulácsy Lajos, a világról való tapasztalatait valóságos álmokba szövő festő. A sarkon a nyelvi készségek hivatalos mérésére szakosodott oktató- és vizsgáztató intézet van. Szemben velünk a Szent Józsefről nevezett templom, akinél kevesen voltak közelebb a Teremtés titkaihoz. Ez a terem pedig egy szállodában van, az úton járók számára kínálva megpihenést. Mindennek tetejébe még én is beszélek - s noha szinte mindig hangzanak el szavak egy festménykiállítás megnyitóján, mégsem magától értetődő beszélni ott, ahol kép van. Mert legelőször van a kép. A kép, amit meglátunk, egyszerre kötődik a jelenséghez és a szemlélőhöz. Mindenre csak saját magunk szerint pillanthatunk rá, s a vizuális hatás azonnal egyesül a bennünk lévő minden korábbi érzéssel, tapasztalattal, indulattal és vonzalommal. Azt látjuk, amit csak mi láthatunk, aképpen jelenik meg számunkra a létezés egy képe, akik mi vagyunk. Aképp van A Kép, amiképp mi magunk részt veszünk a létezésben. Alakíthatjuk ugyan érzékenységünket, taníthatjuk a szemünket, tudatosíthatjuk a választásainkat – de ez csak a törekvéseinket fogja jellemezni. Azt a megható és mégis gyarló emberi küszködést, hogy a létezéshez való viszonyunk tudatosságát és ösztönösségét önmagunk óhajtjuk szabályozni. Kézben tartani a létet. Ez voltaképpen nagyon szép dolog. És felettébb kívánatos, már csak evolúciós szempontból is: ha élni szeretnénk, kell használnunk a humán természet olyan nagy lehetőségeit, mint például a töprengés, a kérdezés, a kíváncsiság vagy a választás. Ha a megismerés folyamata szempontjából tekintjük a dolgot, az alázat fogalma is egészen új értelmet nyerhet, például igen hamar nyilvánvaló lehet, hogy nincsen „királyi út” egyetlen teremtmény számára sem. A képek keletkezése a létezésben való részvétel interakcióinak természetes módja. A bennünk megszülető kép az a teljesség-élmény, amit a létezésből magunk meg tudunk élni. Lényegénél fogva egyszerre korlátozott és megismételhetetlenül egyedi, mint ahogy az élet is az. A kép létrejöttéhez nem kellenek képességek, az velünk él, mint a lélegzés vagy a szívdobbanás. A bennünk ébredő képek nemcsak vizuális tartalmakból állnak. Minden tapasztalati és azon túli dimenzió egyszerre lehet jelen a bennünk teremtődő képekben,
szólíthat nyitottsággal, incselkedhet kaján érzékiséggel, zárhat kelepcébe és elszállhat tűnékenyen, mint a fénysugár előtt a füst. A képek megjelenítésére irányuló igyekezet vizuális formanyelvbe rendezi és valamiféle mondandóba tagolja a megfoghatatlant. Láttatni óhajtja azt, ami láthatatlan azon keresztül, hogy leképezi a láthatót. Reflektál a létezésre és megszólítja a lehetséges nézőket – azaz azonnal egy kommunikációs akció-interakció keretében létezik a kép. Feltételezi, hogy van mit megmutatnia, hogy van kinek és azt is, hogy lesz, aki „érti e hexametert”.
Minden megalkotott kép nagyon nagy igyekezettel törekszik arra, hogy megszólítson és megszólítható legyen. A világgal szeretne szóba állni, mozgásban lenni, folyamatként létezni. Aki alkotja a képet, abban reménykedik, hogy a nézőben meglévő saját tapasztalatok és a műve között valamiféle rezonancia jöhet létre, viták vagy szenvedélyek alakulnak, kölcsönösség keletkezik. A lényeg a folyamat maga. Tapasztalatokat kell előhívnia a műnek, a megtapasztalás nézőben zajló folyamatát kell elérnie, társsá kell tennie a képalkotónak a képnézőt. Meg kell találnia azt a kifejezést, azt a módot, azt a nyelvet, ami a képet kommunikációs partnerré teszi. A belső kép tárgyi valósággá alakítása, a festmény létrehozása legalább olyan hosszú és titokzatos folyamat, mint a látott képre való reakció, azaz, amikor a látott kép a néző belső képi világának a része lesz. Vagy nem lesz. Sokat tudunk a mű és a néző úgynevezett „minőségéről”, arról, mi a jó kép és milyen a jó néző. Helyes, hogy ilyen sokat tudunk erről. A tisztes igyekezet, hogy értéknek tartsunk bizonyos képeket valamint saját magunk is törekedjünk az értékek elfogadásához szükséges nyitottság birtokában lenni, feltétlenül sok előnnyel jár. Nemcsak azért, mert vannak képtárak, van a művészet, van az emberi társadalom kommunikációjának olyan módja, ami feltétlenül kívánatosabb és távlatosabb, mint például a háború. Lényegesen kevesebbet tudunk viszont a képről, mint a létezés bennünk élő tapasztalati megjelenéséről és arról, hogyan lehet a képekkel illetve a képek által részt venni a létezésben.. Ahány emberi pillanat, annyi lehetséges keletkező kép van. Amióta a technika lehetővé teszi, a lélek fénytörése a valóságban is megjeleníthető. Szinte elborítanak minket a képek, a fotók, a piktogrammok, az ikonikus jelek. Vajon ha szabályozzuk az igyekezetet, meghatározzuk azt, hogyan beszéljünk a világról , az majd egyértelműbbé teszi egyrészt a dolgok leírását másrészt pedig a környezettel történő kommunikációt? Aligha. A képek elszállnak, akár a beszéd. Eddig abban reménykedtünk, hogy az írás megmarad. Azaz megvan, mitévők legyünk. A beszédet képi absztrakciókba kell sűriteni és szöveggé formálva kell megkísérelni, hogy a közös tapasztalások által a saját léthatárainkat megélhessük.
Ez én vagyok. Ez az enyém. Őt szeretem. Félek. Álmodom. Kijelentések, amelyek nem értelmezhetőek anélkül, hogy valaki más, aki szintén van, akinek van valamije, aki tudja, mi az : szeretni, félni, álmodni, meg ne értené. Nemcsak hogy nem értelmezhetőek, hanem nem is léteznek. Kell egy nyelv, ami a tapasztalatot a lehető legpontosabban visszaadja. A tartalmat, a szándékot, hangulatot, indulatot, és lehetőségek szerint tekintettel van a partner helyzetére, követi a környezeti elvárásokat – és így tovább, vég nélkül. Leírjuk, azaz egy képi absztrakciós rendszerre bízzuk.
Vajon egyértelműbb az íráskép, a betűkkel formált szöveg, mint a vizuális kép? Bizonyosan nem, legföljebb más. Ha az „igen” betűsor alkotta vizuális kép „nem” szavak tömbjéből épül, vajon mi a jelentés és mi az üzenet? Ha két függőleges vonalat fenn összekötünk egy vízszintessel, vajon kapu lesz belőle, egy héber „hé” betű vagy csak fordítva nézünk egy U betűt? Ha egy egyszerű grafikai kompozíciót más és más árnyékolással ábrázolunk, más és már összefüggést ébreszt, a jel lehet akár betű is, a betű formává olvadhat. És mi van a nyelvvel? A nyelv a természete a beszédben ahhoz hasonló, mint a fény a festmény számára. Tűnékeny, változó, megfoghatatlan és nagyon egyszerű. Nyelv nélkül nincsen szöveg, de a szöveg maga nem a nyelv, ahhoz sokkal több kell, végeredményben ugyanúgy, mint a képhez, a bennünk ébredő létreflexió hozza létre. A nyelv és a fény a Teremtés kezdetén egyszerre jött létre, az Isteni akció egy mozdulattal hozta létre a kettőt. „Mondá az Úr, hogy legyen világosság.” A művész pedig, mint a teremtés kreatív robotosa, keresi a szót, amely fényt hoz, a képet, ami a tapasztalást írja le. Gergely Nóra gondolkodó töprengéseiben Schein Gábor, Weöres Sándor és Anna Ahmatova és a saját szövegei a játszótársak. Szívesen hívnak mindenkit képek - szeressük vagy öltsünk nyelvet rájuk, kinek mi tetszik - de mindennél inkább fogadjuk el a kép- és szövegalkotók meghívását a töprengésre. A világ, a kép és a szó határa oly tűnékeny, mint a fodrozódó víztükör, amelyben Nárcisz magát felismerte. Rákiáltott a képmásra: de gyönyörű vagy, hadd érintselek meg. Kinyújtott kezével azonban összezavarta a vizet. Egyszerre tűnt el a kép, vált puszta hanggá a vágy, és elenyészett maga az ifjú is - hogy ezer virágban keljen új életre minden tavasszal. Vagy ahogy Teiresias, a vak bölcs mondotta: Nárcisz addig él, amíg magát sohasem ismeri meg. Töprengésre, játékra, együttlétre hív ez a kiállítás. Legyen részünk benne.