Szilvitzky Margit és az ikerlányok 2B Galéria 2021 VI.3. Az itt most mellettem álló hölgyek már zsenge gyermekkorukban a progresszív magyar művészet kibontakozásának kulcsfigurái lettek. Történt ugyanis, hogy az ekkor már sikeres ruha- és divattervezőként dolgozó édesanyjuknak kezdett elege lenni a varrónők által kivitelezett kosztümök felskicceléséből, valami személyesebbre, maradandóbbra, érzelmileg telítettebbre vágyott. Hímezni kezdett hát, s mi sem természetesebb, hogy első munkája akkor 9 éves ikerlányait örökítette meg, csíkos ruhában, tarka geometrikus és organikus motívumok sokaságától körülvéve. Ezekből aztán hamarosan pamut- és vászondarabkákból fonalakkal, gyöngyökkel gazdagított applikációk, textilkollázsok lesznek, melyek aztán nemsokára zászlóként lobogva vagy pillangóként szállva kilépnek a térbe. A történet folytatását már talán mindenki ismeri… Néhányan bizonyára sarkosnak találhatják ezt a levezetést, s nyilván a magyar tértextilmozgalom, Frank János szép és plasztikus kifejezésével élve „az eleven textil” kibontakozásához még jó néhány vetülékfonálra volt szükség a nemzetközi textilmozgalom felívelésétől a feminista szál megjelenésén át olyan kiváló alkotók nagyjából egyidejű fellépéséig, mint Szabó Mariann, Szenes Zsuzsa vagy Solti Gizella. Mindazonáltal mégis jó tudni, hogy Szilvitzky Margit zsákvászonra hurkolt gyapjúfonalai a gyerekeivel valahol mégis ott állnak a kezdeteknél. A két lány azóta felnőtt ugyan, de mindvégig nagyon szoros és bensőséges kapcsolatban maradtak szüleikkel, Gergely István belsőépítésszel és a textilesből mindinkább műfaji besorolásokon túli képzőművésszé vált édesanyjukkal. Akinek munkásságáról úgy gondolom, sokan kaphattak most friss élményeket, hiszen nemrég zárt be az acb Galéria Szilvitzkykiállítása, s ropogós még az ebből az alkalomból megjelent katalógus, benne Balázs Kata remek, az életmű „tértextiles” szakaszát szélesebb összefüggésekbe helyező tanulmányával. Ehhez most nehezen lehetne érdemben valamit hozzátenni, így inkább azt emelném ki, hogy pályaíve milyen izgalmasan modellezi a modern magyar képzőművészet állomásait és fordulatait. Így az autonómmá válás első lépéseit a 60-as évek első felében, majd a dolgokat először dekoratívan átíró, majd a tárgyi világ gazdagságát felfedező közép-európai pop art variánst, aztán a tér immár öntudatos birtokba vételét, utána a vizualitás (ön)törvényeit, a forma,-és folyamatkutatás szigorú, egyszerre geometrikus és konceptuális ihletésű szakaszait a 70-es évek második felétől, majd ennek fáradása, mechanikussá válása után a szabad, nagyvonalú, újból színes gesztusok (gondoljunk itt a lauferekre!), de ez már a mozgalom végjátéka, fokozatos diffúziója, ezért aztán az önálló, szabad és bölcs munkák, a az addig felmerült művészeti kérdések újra vizsgálása, festmények rajzok, kollázsok, kartonhajtogatások, naplószerű feljegyzések. Természetesen ez esetében nem az aktuális trendek puszta követését, az azokhoz való alkalmazkodást jelenti, hanem a szűnni nem akaró kíváncsiságot, kísérletező hajlamot, a megmerevedéstől való ösztönös félelmet, és a sohameg-nem-elégedés kegyelmét. Ezeket a tulajdonságait az ikrek is megörökölték. Nóra pályája – más műfaji keretekből indulva - egészen hasonló ívelésű. Keramikusként indul, s noha az edények, korsók,
porcelánszobrok vissza-visszatérnek egyes korszakokban, inkább csak a szimbolikus horgonyok, cölöpök szerepét játsszák az egyre szerteágazóbb életműben. Már első kiállításai egyikén, az Óbudai Pincegaléria félhomályos elhelyezett cserepek roncsolt, töredékes mivoltát az egymásba aranyszínű folyadékot öntő éjfekete csészékről készült képek ellensúlyozták. Jóval később, már a 2000-es években pedig mintha a görög kratérok és amforák, kínai vázák, népi korsók és kancsók motívumai, virágai és ornamentumai szöknének el az edényekről, s települnének át Nóra képeire. Mert közben fest, rajzol, tanít, szerkeszt, installációt épít, filmeket, videókat készít. Akárcsak édesanyja – mondhatjuk, s joggal, csakhogy míg Szilvitzky művészete a pálya nagy részében egy eleven és erős alkotóközösségre, mozgalomra támaszkodhatott, addig Nórának egyedül, társak és biztos fogódzók nélkül kellett utakat keresnie, lehetőségeken tépelődnie. Bár szorosan kötődött édesanyja személyiségéhez, sokoldalúságához, mégis idejekorán felnőtté kellett válnia. Talán ez is befolyásolhatta alapvető művészi attitűdjét, a kontemplatív, a részvétet és az érzékenységet sem nélkülöző szemlélődőét. Ekként szemléli videójában Columbo hadnagy szobra mellett, a Körút sarkán alvó hajléktalant, így biccent a művész is a pesti városképet egykor meghatározó neonreklámok fogyatkozása láttán. Ez a lenge, hol szelíd félmosolyba, hol szomorkás bóklászássá váló, nagyon emberi alapállás teszi, amit Hemrik László így fogalmazott meg művei kapcsán: „nem a kedvünkért születnek, de a kedvünkre vannak”. Mindezt átvérezte az utóbbi két-három évben az anya halála miatti művészi gyászmunka, a végső dolgokkal való szembenézés kényszere. Video-etűdjeiben az újabb írásfolyamok minduntalan átírják az „édesanya”szót, egy másikban az élet és a halál szavakat kaparja ki a kéz a homokréteg alól, majd fedi el újból. Írásos képei pedig a nyelv, a beszéd lehetetlenségét és alkalmatlanságát demonstrálják. Ugyan ikrek, de Mariann Nóránál jóval pragmatikusabb, elképzeléseihez ragaszkodóbb típus. Ez abból is kiderülhet, hogy immár négy évtizede ugyanazon a helyen, a Nemzeti Galériában dolgozik, s nagyjából ugyanazzal, a magyar avantgárd művészetével foglalkozik. Ott volt a mai Art Market szegényebb elődjének a Budapest Art Expónak az indulásánál, kurátorkodott a Vizivárosi galériában is, de a Stijl-csoport magyar vonatkozásaitól Kassákon, MoholyNagyon át Vajdáig szinte mindvégig a magyar és egyetemes művészeti progresszió kutatásán munkálkodott. (Nem titok, hogy a Kassák és Vajda- kiállításon együtt dolgoztunk, de ami ritka egy ilyen típusú munka esetén: minden konfliktus nélkül). Néhány dolgot azért kiemelnék pályájáról. Így a De Stijl folyományaként az addig itthon alig ismert Huszár Vilmos beemelését a magyar művészettörténetbe. Ugyancsak példaszerű volt a Plesznivy Edittel közösen rendezett Vaszary-kiállítás és annak kiváló katalógusa. Alapvető írás a Depero-kiállítás katalógusában megjelent tanulmánya a futurizmus magyar vonatkozásairól. Ám a legtöbb gyűjtő alighanem Kádár Béla-monográfiáját ismeri. Sikerült benne megoldani azt a cseppet sem hálás feladatot, hogy érzékeny elemzések során úgy mutasson rá a művész erényeire, fontosságára, hogy ne hallgassa el, az alkotó bizony időnként cukorba és ajakrúzsba mártogatta ecsetjét.
Nórával és Mariann-nal hosszú évtizedek óta ismerjük és szeretjük egymást, rengeteg közös emlék és élmény fűz össze minket. Pont ezért tartottam egy kicsit e megnyitótól, hiszen nem akartam azt nosztalgiázásba, mások számára tán közömbös történetek felelevenítésébe fullasztani. Épp ezért bocsájtsák meg tehát, hogy inkább a kissé személytelen, szárazabb megközelítést választottam. A lényeg az, hogy amiként az ikrek -csíkos ruhácskában - ott álltak a modern magyar művészet egyik fordulópontjánál, úgy állnak itt most mellettem.
Pataki Gábor