Hölgyeim és Uraim, néhány éve szakmai vita zajlott képzőművészeti berkekben. Inkább a háttérben, mint nyílt összecsapásokban. A vita tárgya az volt, hogy vajon a festészet a múlt műfaja-e, képfestéssel foglalkozni időszerűtlen, avitt tevékenység-e, avagy elképzelhető mégis, hogy festészet útján is lehet érvényeset, maradandót, a mának szóló művet alkotni? Telt-múlt az idő, egyszer aztán közeledni kezdtek az álláspontok és a gyakorlat is. Úgy látszott, az újabb műfajok és művészi formák elkötelezett hívei többségükben belátták, hogy az érték nem műfaj- anyag- és stílusfüggő. És manapság elmondhatjuk, hogy talán ez az egyetlen terület Magyarországon, ahol kölcsönös a megértés, létezik kompromisszum, és békés az együttélés a párhuzamosan élő műformák között. Nincs ugyan privilégiuma a festészetnek, de a tárgyművészetnek, az installációnak, a performance-nek, az elektrográfiának, vagy a videoművészetnek sincs. Megvilágosodott, hogy a művészi minőségnek, a korszerűségnek nem garanciája az új, a divatos, az úgynevezett „trendi” attitűd és eljárás. A Magyar Festők Társasága már korán kilépett a szűken vett festészet keretei közül, s több mint tíz éve felkarolta azokat a táblaképpel rokon, falra akasztható műformákat, mint amilyen a szabad vászon, a kollázs, vagy a síkplasztika, és kiállításokat koncipiált műveikből. A gyakorlati munkában aztán nemegyszer megfigyelhette, amit napjainkban bárki láthat, azt tudniillik, hogy amiként tágulnak a külső határok (egyre bővülnek a lehetőségek), akként mosódnak el a belső határok a hagyományos, a megszokott eljárások, műfajok, műformák és műnemek között. És ennek már (hogy úgy mondjam) hivatalos jelei is vannak. A Képzőművészeti Egyetemen például Intermédia tanszék alakult. Eklatáns példa az is, hogy az Iparművészeti Főiskolát ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetemnek hívják. Roppant találó és kifejező elnevezés, ugyanis Moholy-Nagy Lászlóval egyszersmind a Bauhaus-ra is történik utalás. A Bauhaus volt az az első művészeti intézmény, ahol minden vizuális művészet közös eredőit kutatták, vizsgálták és tanították. Az anyag, a szín, a vonal, a forma, és a fény lehetőségeinek számbavétele volt bizonyára az első teoretikus felülemelkedés a hagyományos műfaji kereteken. Az egyik korai impulzusa és megalapozója a modern művészetnek. Mindezt Gergely Nóra jelen kiállítása juttatta eszembe. Az ő folyamatosan alakuló, változó művészete is a szemünk előtt lezajló művészeti fejleményeket tükrözi a gyorsan múló időben. Kilenc éve nyitottam meg Nóra egy kiállítását, s ahogy mondani szokás, mintha tegnap lett volna. Az a bemutatkozás tisztán a klasszikus modernségre épülő síkplasztikák bemutatója volt, és nem sejthettem, hogy 2008-ban videoművészként üdvözölhetem a művészt. Az ő működése a vizuális művészetek egyre táguló lehetőségeit is szemlélteti, azt, hogy az alkotó a XXI. században többféle anyaghoz nyúlhat, több médium áll a
rendelkezésére, mint a korábbi évtizedekben. Ám a történet még korábban kezdődött. A művész keramikusként kezdte pályafutását, festett is, szobrászkodott is, és azon a bizonyos megnyitón azt mondtam, hogy kerámiáit és porcelánjait a tárgyformálás iránti erős vonzalma kötötte össze a későbbi síkplasztikákkal illetve az általa képítményeknek nevezett művekkel. Ez bizonyára így is volt, s annál izgalmasabb, hogy már három év múlva videófilmekkel jelentkezett. Aki gubbasztott már a képernyővel szemben órákig, s próbálkozott hasonlóval, tudhatja, hogy az elektrografikus munka, az animáció másféle vizuális gondolkodást, merőben más szemléletet igényel. A síkban és térben-gondolkodáshoz itt az idő dimenziója is társul. Ez tehát jelentős váltás volt, a művész az idők változásait megélve más anyagba és műfajba is tudta transzponálni művészi személyiségét. Ám ezt ne valami egyenesvonalú útnak képzeljük: korunk szelleme is inkább az elágazásoknak, a párhuzamosan futó törekvéseknek a sugalmazója. Gergely Nóra ebben a kilenc évben művelt más, egyéni műfajokat is. Nevezhetjük ezeket egyszerűen grafikáknak, de ezzel csak külső formát neveztük meg: különféle neoavantgárd ötletekre épülő konceptuális jellegű művek ezek, mint az Anna Ahmatova inspirációk, vagy a rajzmondatok; filozófikus, költői munkák. Ezen a kiállításon is láthatunk festményt és a világfa gondolata által ihletett grafikai sorozatot. Ez a műfaji pluralizmus a művész munkásságában, melybe az átmeneti és köztes formák, az egyéni műfajok is beletartoznak, a kor minden eddiginél összetettebb és kuszább mivoltából fakad. Úgy is mondhatjuk, a művészt intermediális gondolkodásra és alkotói magatartásra készteti a valóság. A kiállításon néhány válogatott darabot mutat be videofilmjeiből Gergely Nóra. A művész nem állítja nézőit súlyos feladat elé; a filmek többségükben egy percesek. A filmek megtekintésekor kitűnik, hogy a nagy műfaji váltás igazából nem jelent tartalmi változást egyszersmind. Ahogyan harmonikus a pluralizmus és az egyidejűség a művész különféle műfajai közt, akként síma és zavartalan az átmenet a filmjeihez is. Mindenhol ugyanaz a filozofikus, költői és kissé ironikus szellem bujkál, mint ami a rajzi-konceptuális munkáit jellemzi. A képzőművészeti alapvetés és indíttatás letagadhatatlan, a színek és formák kezelésében, és igen gyakran a témaválasztásban – utalok itt például a Festészet című opuszra. A Hal és a Nyúl c. darab kifejezetten festői alkotás, tessék csak megnézni. A mindenen átható és mindent betakaró Monalisa pedig számomra a művészet apoteózisának a kifejezése. Gergely Nóra az élet közönséges, obligát dolgai fölé helyezi a bármilyen alakban és műfajban megjelenő művészetet. Kováts Albert