6. fejezet A jogfosztottak
Semmi kétség, kellő távolságból nézve szigetünk a világ leggazdagabb szegletének látszott. Elképesztő mennyiségű bánya működött itt, repkedtek a rúpiamilliárdok. Úgy vonzotta a hely a dollármilliárdokat is, mint a hamelni patkányfogó fuvolájának édes dallama az elbűvölt patkányokat. Viszont közelebbről nézve a sziget gazdasága egyetlen helyen összpontosult, szépen felhalmozódva, mégpedig a Birtok falain belül. Csupán karnyújtásnyira az erődítményen kívül egészen más látvány tárult a szemünk elé, és olyan nagy volt a kontraszt, mint egy szürke tyúk meg egy színpompás páva között. Kint éltek a bennszülött belitungi malájok, és ha nem volt nekik legalább nyolc gyerekük, akkor még nem is próbálkoztak igazán. Szidták a kormányt, amiért nem nyújt nekik semmilyen szórakozást, így aztán jobb híján gyerekcsinálással töltötték az estéiket. Túlzás lett volna nyomortanyának nevezni a falunkat, de nem állnánk messze az igazságtól, ha olyan munkásfalunak mondanánk, amelyre már az ipari forradalom kezdete óta a biztos hanyatlás várt. Belitung szigetét az elsők között foglalták el a holland gyarmatosítók Indonéziában, és hét emberöltőn át elnyomás alatt tartották. Aztán az évszázadokig nem szűnő, szikkasztó nyomorúságot egy éjszaka, egyetlen szempillantás alatt elmosta a gyötrelmek zivatara: megérkeztek a japánok. Apám még nagyon is jól emlékezett a viharos rohamra. – Tudod, fiam, a katonák sohasem engedték le bajonettjeiket, és pokollá változtatták az életünket. – Tiszta tekintetében 36
olyan ember fájdalma tükröződött, akit megaláztak, akinek kifosztották a szülőföldjét. Háromszázötven év után a hollandok azt mondák: „Jó napot”, mire a japánok azt harsogták: „Szajonara”. Ez nem hozta meg nekünk, belitungi bennszülötteknek a boldogító megoldást, mert megint megszálltak minket. Persze más módon, sokkal civilizáltabban, de ismét elvették tőlünk földjeinket. Felszabadítottak bennünket a gyarmati lét alól, de ettől még nem lettünk szabadok. Az udvarunkból odaláttunk a Birtok falaira. Bokrokkal, selyemperjével és hibiszkusszal benőtt udvarunk lehangolónak tűnt. Csüggesztő volt rozoga kerítésünk, ahogy ráhajolt az állott, megbarnult vízzel és szúnyoghálóval teli árok fölé. Cölöpökre épült, szegényes házunk ott roskadozott a rendőrőrs, a PN irodaépülete, a kínai templom, a faluház, a vallási ügyek hivatala, a víztorony, a kikötői kulik szálláshelye, a halászok dokkjai, a kínai és maláj boltok, a tucatnyi kávés warung – hagyományos út menti bódé – és a mindig zsúfolt zálogfiókok tőszomszédságában. A falu legvégén, eldugottan állt a sawang törzs háza, amely olyan hosszú volt, miként a történetük – ígérem, később elmesélem. A többi épület a kormány tulajdonában volt, ötletszerűen húzták fel őket, aztán vagy elhagyatottan málladoztak, vagy úgynevezett hivatalos célokra használták őket törvényes keretek, azaz a halal (az iszlám törvények értelmében megengedettek) szerint. A hivatalos kifejezést gyakran használták a korrupcióból származó állami pénzek tisztára mosására. A kínai malájok, ahogy néha emlegették őket, hosszú ideje éltek a szigeten. Először a hollandok hozták őket Belitungra ónmunkásnak. Többségükben hakkák, hokkienek Fucsienből, csungsanok és santungiak. Az összetartó etnikai közösség saját 37
technikát fejlesztett ki az ón kézzel történő kibányászására, és ehhez megalkotta a maga nyelvét is. Az általuk használt technika kifejezései – aichang, phok, kiaw és khaknai – ma is ismertek a maláj bányakutatók körében. Ami a malájokat illeti, bábként éltek egy különösen fontos feladatot ellátó, nagyhatalmú bábmester, a sziréna irányítása alatt. Reggelente, pontosan hét órakor fülsiketítő visítás hasított bele a csöndbe. A sziréna a PN központi irodájából harsogott. A falu minden sarkából azonnal kirajzottak a napszámosok, felsorakoztak az út mentén, és felugrálva összezsúfolódtak az őket a kotrásokhoz kiszállító teherautók platóján. Aztán a falu ismét elcsendesedett egy kis időre. Nem sokkal később azonban rázendített a zenekar, az asszonyok nekiláttak a fűszerek őrléséhez. A famozsarak alját döngölő mozsártörőik hangja visszaverődött a cölöpös házak oldaláról, majd amikor ötöt ütött az óra, ismét felvisított a sziréna. A napszámosok megint kirajzottak, ahogyan a hangyák menekülnek az égő bolyból, és siettek hazafelé. Ez így ment évszázadokig. Ellentétben a Birtokon szokásossal, amikor a PN napszámosai ettek, nem hangzott fel Mozart Haffner szimfóniája. Az étkezéseket veszekedés kísérte, a férjek zúgolódtak az étel miatt, mert mindig a legolcsóbb hal jutott reggelire, ebédre, vacsorára. A panaszra válaszul kifakadtak a feleségek: „Inkább mentem volna egy munkáshoz a Birtokról. Te csak egy napszámos vagy, adj hálát a haladért!” Az asztal melletti ádáz veszekedésekhez szinte megnyugtató háttérzajul szolgáltak a gyerekek, akik úgy sorakoztak egymás mellett, akár a kerítés lécei, és nyafogva kérlelték szüleiket, hogy vegyenek nekik új cserkészegyenruhát. Belitung szigetének gazdasági lehetőségei fölött a Birtokon élőn Személyzet rendelkezett. Az ón kitermelésére konceszsziót szerző üzletemberek Jakartában éltek, a vesztegetési pénzek 38
pedig a politikusok zsebébe vándoroltak. Mi azonban nem ismertük ezeket a simlis, színfalak mögött ügyködő embereket, azt sem tudtuk, hol élnek. Annyi biztos, ők a legelőkelőbb osztály csúcsán trónoltak jólétben, bőségben mint a sziget gazdagságának legnagyobb haszonélvezői. Az üzletemberek és a politikusok gyakran ellátogattak Belitungra, hogy megnézzék a sziget környezetét tönkretevő korlátlan ónkitermelést. Arckifejezésük láttán arra a következtetésre jutottam, hogy talán még a létezésünkről is elfeledkeztek. Ha létezett egyáltalán középosztály, legfeljebb azok a közszolgák alkották, akik kisstílű korrupcióba bonyolódtak, vagy azok az igazságügyi tisztviselők, akik úgy jutottak pluszpénzekhez, hogy üzletembereket zsaroltak meg. A társadalmi ranglétra legaljára szorultak a szüleink, a PN napszámosai. A PN havi harmincezer rúpiát fizetett nekik. Akkoriban Sam bácsi (a jó öreg Uncle Sam) egy dollárja kétezer-ötszáz rúpiát ért, vagyis harmincnapi munkáért tizenkét kemény amerikai dollár ütötte a markukat. És kaptak még körülbelül fél kiló rizst is. Nem volt más választásuk, ennek az összegnek elegendőnek kellett lennie egy feleség és legalább hét gyerek eltartására. De aggodalomra semmi ok, mert ahogy bízni lehet az ítélet napjának eljövetelében, olyan biztosan kapták meg a napszámosok az évenkénti emelést, egy személyes hangú szöveg kíséretében: A fizetésemeléssel szeretnénk kimutatni, cégünk mennyire megbecsüli az Ön kemény munkáját, és köszönetet mondunk, hogy büszkévé teszi cégünket. Nyolcszáz rúpiányi – ez körülbelül nyolcvan cent – nagylelkű emelés minden évben. Minden évben! Ha egy napszámos nyugdíjas kora előtt harmincötezer rúpiás fizetést kapna, az olyan csoda lenne, mint amikor Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, és csak Isten meg Mózes lenne a megmondhatója, ők hogyan jöttek volna ki ennyiből egész hónapban. Egy biztos, egy napszámos családjában nem volt helyük 39
a gyerekek taníttatására vonatkozó terveknek. És ha ez nem lett volna elegendő az elbátortalanításukhoz, a PN által alkalmazott megkülönböztetés tovább lohasztotta a szegény munkások lelkesedését, hogy iskolába küldjék gyerekeiket. Apám szerint a mi családunk még szerencsés. A malájok egyik jellemző tulajdonsága, hogy bármilyen rosszra forduljon is a sorsuk, mindig szerencsésnek tekintik magukat. Ez a vallás adománya. Emlékszem valamire, amit apám néhány nappal az első iskolai napom előtt mondott. – Fiam, a Pak Harfanhoz és Bu Mushoz hasonló tanárok a Muhammadiyah iskolájában, aztán a halászok, az olajmunkások meg a kókuszszedők és gátőrök mind ilyen szegénységben élnek. Hálát kell adnod Allahnak azért, amink van. Ekkor hallottam először Bu Mus nevét. Aztán azt mondta apám, úgy hallotta, hogy a fiatal lány azért akart a Muhammadiyah új tanítónője lenni, hogy segítsen a falusi gyerekek oktatásában. Ekkor fogadtam a szívembe Bu Must, a hősnőt. Sahara, én, Kucai, Harun, Trapani és Mahar a PN napszámosainak gyerekei voltunk. Lintang egy halász fia, Borek egy gátőré, Syahdan egy hajómunkásé, A Kiong pedig egy kínai földművesé. Ha Sahara, Kucai, Trapani, Harun és Mahar családjának szegénységét az enyémmel együtt egy magasugró léchez hasonlítjuk, akkor Lintangék, Borekék, Syahdanék és A Kiongék időnként fölénk kerültek. Mert amikor csöndes szelek fújdogáltak, egész szép hasznot zsebeltek be az összegyűjtött kagylókból és a gumifák megcsapolásából, és több pénzük lett, mint nekünk. De az elhúzódó esős évszakban a mi szintünket sem tudták megugrani, és éppen csak kihúzták valahogy, mint a sziget szegényei között a legszegényebbek. 40
Aztán tessék, nyomorúságunk váltakozó foka ellenére akadt valaki, aki mindannyiunknál szegényebb, és ő a mi tanítónőnk akart lenni! Alig vártam a találkozást az apám által említett fiatal lánnyal. A sors fonala szerencsére nem szakadt el, tovább sodródott, és hála Harun megérkezésének, a fiatal lány, akit titokban csodáltam, végre ott állt az osztály előtt. Kicsit félszegen mutatkozott be, mert számára is ez volt az első tanítási nap. – Szólítsatok Bu Musnak – vágta ki aztán végre büszkén, mintha egész életében e szavak kimondására várt volna. Mondtam már, hogy Bu Mus épp akkor végezte el a lányok számára fenntartott szakiskolát, amelyik csupán a középiskola alsó osztályaival egyenlő, és csak arra készíti fel a lányokat, hogy jó feleségek legyenek: megtanulnak főzni, hímezni és varrni. Bu Mus azonban eltökélte, hogy a kormányzóság fővárosában, Tanjungpandanban végzi el a szakiskolát, hogy magasabb szintű bizonyítványt szerezzen, és taníthasson az általános iskola alsó tagozatán. Az iskola elvégzése után felajánlották neki, hogy legyen a PN rizsraktárának vezető titkárnője, ami nagyon ígéretes beosztásnak számított. Még házassági ajánlatot is kapott egy üzlettulajdonos fiától. Osztálytársai, Midah, Aini, Izmi és Nurul nem értették meg, miért utasított vissza Bu Mus két vonzó ajánlatot is. Bezzeg ők mind a négyen lecsaptak a lehetőségre, hogy a PN adminisztrátorai legyenek! – Tanár akarok lenni – jelentette ki a tizenöt éves lány. Nem volt kihívó, se pökhendi, de csöndes eltökéltség szólt belőle. Aki csak hallotta, megértette, hogy Bu Musnak a szíve mélyéről fakad minden szava. A tanári hivatás gondolatát régóta dédelgette a lelkében. Aztán meg a Mindenható is tanítónak teremtette, és rögtön azzá is vált, amint találkozott a tanítványaival. 41
Ez a döntés később nehézségeket okozott Bu Musnak, mert nem kapott fizetést. Egy szegény falusi iskola tanítójának lenni, különösen a mi falunkban, egyenlő volt a nincstelenséggel, és csak olyanok vágtak bele, akiknek, ahogy mondani szokták, hiányzott egy kerekük. Bu Mus és Pak Harfan azonban mégis teljes szívvel töltötte be a szerepét. Ők tanítottak minden tantárgyat. Bu Mus napközben az osztállyal küszködött, de az iskolai munka mellett hímzést, varrást vállalt és csipkés ételtakarókat is készített. Késő éjszakába nyúlóan varrt hát, ezzel kereste a kenyerét. Az első naptól fogva csak jöttek a bajok vég nélkül. A falubeliek fanyalogtak, hogy az iskolánk reménytelenül szegény, a mi tanításunk pedig hiábavaló, úgysem lesz belőlünk semmi. A Birtokon élők viccelődve elferdítették az iskolánk nevét, és a Muhammadiyah szót selamatdiyahnak ejtették, ami azt jelenti: Allah könyörüljön az iskola diákjain. Bu Musnak sem lehetett könnyű, mert még a mi megfogyatkozott önbizalmunkat is neki kellett erősítenie. Hogy ellensúlyozza a PN iskola fölényét és reményt plántáljon belénk, üveg alatt kitette a falra a szakiskolában kapott bizonyítványát, közvetlenül a Rhoma Irama-plakát mellé. A pénz hiánya állandó gondot okozott. Gyakran még krétára sem futotta. Ilyenkor Bu Mus kivitt bennünket a szabadba, és a földre írt egy bottal. A sorozatos megpróbáltatások azonban szép lassan, fokozatosan magabiztos, határozott tanítóvá érlelték őt. Mindennek lehet haszna. – Imádkozzatok, amikor itt az ideje, és később nagyobb lesz a jutalmatok – tanácsolta nekünk. A szent Korán An-Nisza szúrájának bizonysága ez, amit a mecsetek imámjai sok százszor elmondtak, és gyakran ismételték a vallásos közösség tagjai, de Bu Mus szájából a szavak 42
erőteljesebben szóltak és a szívünkben visszhangoztak. Később lelkifurdalást éreztünk, ha elkéstünk az imával. Egy alkalommal vég nélkül nyafogtunk, amiért lyukas az iskola teteje. Bu Mus meg sem hallotta panaszunkat, inkább elővett egy hollandul írt könyvet, és megmutatta az egyik oldalon lévő képet. A kép szűk helyiséget ábrázolt, vastag, rideg vasrácsokkal. Levegőtlennek látszott, erőszak sugárzott belőle. – Ez volt Sukarno cellája egy bandungi börtönben, itt töltötte a büntetését. De mindennap tanult és folyton olvasott. Ő volt az első elnökünk, és nemzetünk egyik legragyogóbb embere. Bu Mus nem folytatta a történetet. Elszégyelltük magunkat, és abbahagytuk a nyafogást. Attól a pillanattól többé sosem panaszkodtunk iskolánk állapotára. Egyszer zuhogott az eső, villámlott meg dörgött, az égből egyenesen a tanterembe ömlött a víz. Mi viszont egy centinyit sem mozdultunk, nem akartuk, hogy Bu Mus félbeszakítsa az órát. Ő pedig nem akarta abbahagyni a tanítást. Esernyőt tartottunk a fejünk fölé, Bu Mus egy banánlevéllel fedte be a fejét. Életem végéig emlékezni fogok erre a napra. A következő négy hónapban megállás nélkül esett, de sosem hiányoztunk az iskolából. Számunkra Bu Mus és Pak Harfan igazi hazafi volt, érdemrend nélkül. Tanáraink, barátaink és lelki vezetőink lettek. Megtanítottak bennünket bambuszból kunyhót építeni, lefekvés előtt imádkozni, megmutatták, hogyan tisztálkodjunk ima előtt, levegőt pumpáltak leeresztett biciklikerekeinkbe, kiszívták a mérget a lábunkból, ha kígyó mart meg bennünket, narancslét készítettek nekünk. Ők voltak a mi meg nem énekelt hőseink, a jóság hercege és hercegnője, a tudás tiszta forrásai.