Beate Teresa Hanika: Soha senkinek by Olvasoterem

Beate Teresa Hanika

Soha senkinek

M贸ra K枚nyvkiad贸

Malvina vagyok. Május elsején leszek tizennégy. Most április van. Még két hét. Tizennégy évesen lesz barátom. Kézen fogva járunk majd, és egymás karjában alszunk el. Bulizni és táncolni fogok, akkor is, ha a szüleim nem engedik. Mindig megmondom a magamét, dühös leszek, nem szomorú. Olyan hangosan fogok kiabálni, hogy mindenki megrémül tôlem, és elrohan, amikor csak akarom. Még a szüleim is, a nagyapám is, mindenki. Most április van, és én tizenhárom éves vagyok.

Péntek

Egy péntek délután történik meg velem. A tavaszi szünet elôtti utolsó pénteken. Péntekenként mindig zongoraórára kell mennem. Utána pedig a nagyapámhoz, mert ugyanabban az utcában lakik, ahol a zongoratanár, és apu ott szokott várni rám. Néha Anne, a nôvérem is jön, vagy Paul, a bátyám, de ô egyre ritkábban, mert hat évvel idôsebb, és már egyetemre jár. Anyu sosincs ott, mert nem bírja elviselni nagyapát, fôleg, mióta meghalt a nagyi. Azóta nagyapa még undokabb vele. Ezért se látogatja meg többé. Ma, ezen az utolsó pénteken különösen boldoggá tesz, hogy vége a zongoraórának. Szünet van, délután három óra, süt a nap, átvágok az utcán, közben egy mozdulattal áthúzom a pulcsimat a fejemen, nem mintha olyan meleg volna, csak úgy döntöttem, hogy itt a tavasz. Ha velem lenne Lizzy, még boldogabb volnék. Lizzy a legeslegjobb barátnôm, és minden pénteken elkísér zongoraóra után a nagyapához, hogy ne unatkozzam nála annyira. Ott aztán minden pletykát jól kitárgyalunk, vagy megírjuk a házit – na jó, általában sugdolózunk, és közben úgy teszünk, mintha megírnánk a házit. Lizzy ma nem jött, mert rögtön suli után elutazott síelni. Még egy órával hamarabb el is mehetett, mint a többiek. Régen mindig a nagyi nyitott ajtót, és azzal köszöntött a tavaszi szünet elôtti pénteken: újra itt a jégkorszak!

A nagyinál ugyanis csak nyáron volt fagyi. Vaníliafagyi gumimacival. Mióta meghalt, mindig van fagyi a nagyapánál, egész évben. Biztosan furcsa, de nem örülök neki, inkább elszomorít. Ma viszont nem szomorkodom, a lehetô legjobb kedvemben vagyok, vadul nyomom nagyapánál a csengôt, hogy mindenki rögtön tudja, én vagyok az, és itt a szünet, és borzasztóan jó a kedvem. Nagypapa nyit ajtót. Hiszen ez az én Malvinám, a kedvenc kisunokám!, mondja. Megpuszilom az arcát, és besurranok mellette a lakásba. Mindig bor és penészes sajtok szaga terjeng, mert nagyapa délután három után bort iszik, és néha sajtot is eszik hozzá. Gusztustalan az a sajt, az orrom alá tolja, és halálra neveti magát az undorodó képemen. Ma valami eltér a szokásostól, de csak akkor jövök rá, hogy mi, amikor bemegyek a nappaliba. Nincs itt apu. Hol van apu?, kérdezem. Nagyapa leereszkedik egy fotelbe, keresztbe teszi a lábát. Nagyon hosszú lába van. Több mint egy kilencven magas – a magasságomat tôle örököltem, mindenki mondja. Tizenhárom éves vagyok, de már majdnem százhetvenöt centi. Errôl igazán szívesen lemondanék, minden ﬁúnál magasabb vagyok, nem nagy öröm. Elment a nôvéredért, mondja nagyapa. Feszengve ülök le a szemben lévô fotelbe, nem tudom, mirôl beszélgessünk. Rég nem voltam vele egyedül. Annak idején mindig itt

volt a nagyi meg Lizzy is. Amióta a nagyi meghalt, apu többet törôdik nagyapával, nehogy magányosnak érezze magát. Mindenfélérôl beszélgetnek, többnyire a háborúról, hogy hol állomásozott a nagyapa és hasonlók. Lizzy meg én pedig csak üldögélünk és sugdolódzunk, és vicces megjegyzéseket írogatunk egymásnak kis papírfecnikre. Gondolkozom, hogy mit kérdezhetnék nagyapától a háborúval kapcsolatban. Akárhogy is töröm a fejem, semmi nem jut eszembe, ezért aztán inkább meg se mukkanok, csak reménykedem, hogy apu és Anne nemsokára megérkezik. Hány éves is vagy most, Malvina?, kérdezi egyszer csak nagyapa, noha pontosan tudja, hogy tizenhárom. Tizenhárom, mondom, és még mindig a háborún gondolkodom. Épp amikor meg akarom kérdezni, hol is állomásozott, bár úgyis tudom már persze, megszólal: És van már barátod? Magginak, az unokatestvérednek már van, pedig csak fél évvel idôsebb nálad. Elvörösödöm, és megrázom a fejem. Természetesen nincs barátom, de ha lenne, akkor se mesélgetnék róla nagyapának. Hiszen elég nagy vagy már, folytatja makacsul, nekem nyugodtan elmondhatod. Közben gyanakvón a szemembe néz, mintha valamit titkolnék elôle. Egyre kínosabban érzem magam, legszívesebben felszívódnék, de semmi nem jut eszembe, a tanárnônél felejtettem a kottáimat, mondhatnám, de a kották ott hevernek a lábam elôtt.

Ezért csak annyit mondok: Tényleg nincs barátom, nagyapa. El se hiszem, hiszen olyan csinos lány vagy. Te vagy a legcsinosabb kisunokám… Csak úgy kajtatnak utánad a fiúk, igaz-e? Újra csak megrázom a fejemet, és elnézek nagyapa arca mellett, ki az ablakon, a szemközti háztömbre. Egy nô éppen kirázza az ablakon a porrongyot, egy pillanatra rám emeli a tekintetét – de ez csak képzelôdés, hiszen ebben a félhomályban nem is láthat. Határozott mozdulattal becsapja az ablakot, a csattanást persze nem hallom, de azt igen, hogy nagyapa leteszi a borospoharát a dohányzóasztalra. Azt állítja magáról, hogy ô egy széplélek. Igazából fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Csak azt tudom, hogy szeret nagy német költôket olvasni, például Goethét és Schillert, és filozófusokat is, van egy csomó régi hanglemeze, amiken a mûveiket olvassák fel színészek mindenféle nyelven. És a bornak is van valami köze ehhez a széplelkûséghez. A vörös folyadék fáradtan örvénylik a pohárban, bármit megadnék, csak jusson már eszembe valami más téma. De csak idegesen csúszkálok a fotel szélén. Talán nem vagy rá kíváncsi, milyen együtt lenni egy fiúval?, kérdezi nagyapa, és egyszerre egész közel tolja az arcát az enyémhez. Ô is elôrecsúszott a fotel széléig, de ô nem ideges, dehogy, teljesen nyugodt. Öreg kezét a térdemre fekteti. Mintha cserzett bôrbôl lenne, még a farmeremen keresztül is érzem a tenyere durvaságát, száraz ujjait, a dagadt, kék ereket. Megcsap leheletének vörösborszaga meg

valami savanyú szag is. Ez az öregség szaga, gondolom, mi más lehetne. Újra csak megrázom a fejem. Ketyeg az óra a fülem mögött. Hallom a gyerekek kiabálását az udvaron. Különben teljes a csend. Tudod, hogy te vagy a kedvenc kisunokám, suttogja nagyapa, nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked a ﬁúk. Visszafojtom a lélegzetemet, bizsereg a lábam. Menekülnöm kéne, de csak bólintok, mert nem jut jobb az eszembe. A térdemet markoló kézre meredek. Aztán végigsimítja a hajamat, összefogja a tarkómon. Világosbarna, és a vége göndör. Milyen gyönyörû is vagy, mondja. Annyira hasonlítasz a nagymamára. Nem tudom, miért nem mozdulok. Dermedten ülök, miközben szájon csókol, gyorsan és keményen. Mintha kôbôl volna öreg ajka, amikor az enyémhez csapódik. Felborítja a poharát, a bor végigfolyik az asztalon, és a földre csepeg. Ebben a pillanatban csengetnek. Megérkezett Anne és apu.

Anne tizenhét éves. Hosszú szôke haja van, sápadt bôrét milliónyi szeplô pöttyözi. Tizenkettedikbe jár, és nagyon fenn hordja az orrát. Hazafelé ô ül elöl az autóban. Mindig ô ül elöl. És mindig zenét hallgat az iPodján. Ritmusra ringatja a fejét, és közben lehunyja a szemét, feketével kihúzott szemhéjától rosszul vagyok. Általában hátulról

megbököm. Belefúrom hegyes térdemet a háttámlájába, jól feldühítem, ez a bosszúm, amiért nem hagy elöl ülni. De ma ehhez sincs kedvem. Nézem az apámat, miközben vezet. Feje búbján a kerek kopasz foltot mintha kisuvickolták volna, ragyog a napfényben. Kefebajsza van. Innen hátulról persze a bajszának csak a hegyét látom. Útközben többnyire egyáltalán nem beszélgetünk, úgyis csak tíz perc az egész, ezzel az erôvel biciklivel is mehetnénk. Inkább kinézek az ablakon, és azt képzelem, hogy van egy lovam, kötôféken vezetem, ôt kell edzenem. Az autó mellett fut, az út menti füves sáv a futópálya, megsarkantyúzom, Mary-Lounak hívják, és gyors, mint a szélvész – ostoba játék, fôleg tizenhárom évesen, de úgyse tudja meg senki. Ma még ehhez sincs kedvem. Elôrecsúszom az elsô ülések közti résbe, pedig apa azt nagyon utálja. Nagyapa ma megcsókolt, mondom, vagy inkább hallom, hogy ezt mondom. Nem akarom, hogy még egyszer megcsókoljon. Apu nem felel. Egy pillanatig azt hiszem, meg se hallotta. Aztán érzem, hogy engem néz a visszapillantó tükörben. Majd visszafordítja tekintetét az útra. Visszazuhanok az ülésbe, és a nôvérem hátába fúrom a térdem. Hé, hagyj már, rohadt kis dög!, sziszegi, de ki nem venné közben az iPod fülhallgatóját a fülébôl. Belecsíp a lábamba, amilyen erôsen csak tud. Legszívesebben bôgnék.

Vacsora után felülök a biciklimre, és lelépek. Anya nem szereti, ha egyedül biciklizem este, mert bármi történhet velem. Mindig félt, legalábbis ezt mondja, de már régóta sejtem, hogy egyszerûen csak unatkozik, ha nem vagyok otthon. Azt mondja, egy lánynak nem illik egyedül biciklizni. Ezért azt hazudom neki, hogy velem jön Lizzy is, a legjobb barátnôm. Elég gyakran hazudok, mert anya nehéz eset. Hazudok, hogy megnyugtassam, máskor elhallgatok dolgokat, hogy ne legyen ideges, mert ha felizgatja magát, migrénje lesz, és akkor elsötétített szobákban kell settenkednünk, óvatosan, nehogy zajt csapjunk. Ma tehát Lizzyvel megyek biciklizni. Mégis megrovóan és kicsit sértôdötten néz rám, amiért nem maradok otthon. De fél nyolcra érjél haza!, kiált utánam. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és habozás nélkül tovább tekerek. Szeretek egyedül lenni. Most elmegyek a villába. Ez egy régi, lakatlan ház, régen mindig ott játszottunk. Most már túl nagyok vagyunk hozzá. A játékokhoz. Én vagyok az egyetlen, aki még eljár a villába. Igazából elég gyakran járok oda. Az új lakótelep utolsó utcája után van, alma- és körtefák veszik körül, át kell mászni a kerítésen lévô lyukon, és aztán a derékig érô fûben elverekedni magunkat a házig. Olyan gyorsan tekerek, amilyen gyorsan csak tudok, míg szúrni nem kezd az oldalam. A nap már a látóhatár peremén jár, az árnyékom ferdén megnyúlt. A lábam túl

hosszú a biciklihez képest. Olyan inas vagyok, mint egy csikó. Valószínûleg sose nô ki a mellem. Az új lakótelepen felfelé kell menni, ránehezedek a pedálra, borzasztóan régi ez a bicikli, már a bátyám is ezzel járt. A váltó nem mûködik, mire felérek, ég a tüdôm. Itt kezdôdik a földút, van idôm kifújni magamat. Úgy bújik meg a villa a fák mögött, mint egy öreg, szundikáló állat. Az utolsó pár kanyarban nem hajtom a bringát, csak gurulok. Bemászok a kerítés résén, átvergôdöm az elszáradt, öreg füvön. Lizzyvel tavaly megvédtük a villát a telepi srácoktól. Egyikükkel még össze is verekedtem. Ô volt a legnagyobb, és legalább két évvel idôsebb nálunk. Mennyire féltem tôle! Elbarikádoztuk a ház ajtaját, és nekifeszültünk belülrôl a vállunkkal. Sose tudják kinyitni, mondta Lizzy, és félresöpörte sötét haját a szemébôl. Soha! A ﬁú meg simán berúgta az ajtót. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Hátrébb akart szorítani minket, hogy a többiek is be tudjanak jönni mögötte. Benyomultak a lyukon, és ô, a vezetôjük, engem lökdösött. Ettôl bedühödtem – nem, már elôtte is dühös voltam. Hirtelen felemeltem a kezem, és nagy lendülettel arcon vágtam, ököllel, ahogy a bátyám mutatta. Malvina, mondta sokszor, a lányok fordítva ütnek, az öklük puha felével. Aztán megfogta a kezemet, összezárta az öklömet, és az alsó felével megütötte a mellkasát. Látod, mondta, ez egyáltalán nem fáj. A csontokkal kell ütnöd, az

ujjperceiddel, és a csuklódat egyenesen és mereven kell tartanod, hogy ne forduljon ki… Pontosan így ütöttem. És a ﬁú az arca elé kapta a kezét, az orra elé, amely lüktetve vérzett, és mindent összespriccelt, a földet, a pólómat, a meztelen karomat. A ﬁúk igyekeztek minél gyorsabban kijutni a szabadba. Azóta be van rúgva a villa ajtaja, és vége a harcnak. Nem jöttek vissza, egész nyáron nem. Ezért a nyár hátralévô részében unatkoztunk.

Idén elôször jövök. Íratlan szabály, hogy télen békén hagyjuk a villát. Télen még csak a lakótelep közelébe sem jövök. Minden úgy van, ahogy itt hagytuk. A berúgott ajtó ferdén lóg a zsanérjain. A padló deszkáin még látom a vérfoltokat, ha nagyon akarom. Az alsó szobákat nem igazán szeretem. Valamikor régen tûz pusztíthatott itt. A falak feketék, az egyik sarokban kormos dívány, a padlót régi újságok borítják. Nôi lapok a kilencvenes évekbôl, meg pornóújságok, semmi rémes, csak meztelen nôk, annyira szétszakadozva és agyongyûrve, hogy amúgy sem igen látni belôlük semmit. Az elsô emeleten még épek a szobák. Van itt egy régi kandalló is, ahol tüzet lehet rakni, egy teljesen berendezett nappali, a falakon bekeretezett fotók, hódolattal bámuljuk ôket minden egyes alkalommal. Az egyik képen egyenruhás férﬁ áll. Rettentô szigorúnak látszik. Gonosz Friedrichnek hívjuk.

Húúú, itt jön a Gonosz Friedrich!, mondja mindig Lizzy, amikor ebben a szobában vagyunk, és ettôl kiráz a hideg. Nem szeretnék összefutni a Gonosz Friedrichhel… A padlásszoba az én birodalmam. Felcaplatok a falépcsôn, a galambok túl késôn vesznek észre. Ijedten verdesve menekülnek a gerendák közt a réseken. Tolluk ﬁnom pehelyként fedi a padlót. Csss… csss… pisszegek, ne féljetek, hiszen ismertek… Mégis elbújnak elôlem, csapkodnak a szárnyukkal, idegesen topognak fel-alá a gerendákon. A szoba teljesen üres, csak egy hatalmas matrac van benne, rajta párnák és takarók, ezeket én hurcoltam fel ide saját kezûleg. Az egyetlen szegletbe pakoltam, ahova nem esik be az esô. Fölötte a gerendáról földig érô rózsaszín függöny csüng le, olyan az egész, mint egy baldachinos ágy. A függönyt Lizzy szerezte. Rengeteg giccses cucca van otthon, de ez itt igazán jól mutat. Akárhányszor újra eljövök ide, attól félek, valaki feldúlta a villát, vagy az egész egy csapásra eltûnik.

Csukott szemmel beledôlök a párnákba. Széna- és egérszaguk van, tavasz- és régitoll-szaguk. Vége a télnek. A tetôormon egy fekete rigó ül, az éjszakáról énekel, hogy ez a nap is elmúlt, és most veszélyessé válik a világ. Jó lenne elaludni, legjobb volna örökre itt maradni a pár-

nák közt, és hallgatni a galambokat és a rigókat, itt, ahol senki nem talál meg. Kinyitom a szemem, mert árnyék vetül az arcomra. A ﬁú az.

Egymásra meredünk. Hirtelen megrémülök, és igyekszem olyan dühösen nézni, amennyire csak tudok. Mit akarsz itt?, kérdezem határozottnak és bátornak tûnô hangon. A ﬁú megvonja a vállát. Elôttem guggol. Egy kicsit ferde az orra, és félek, hogy ez az én bûnöm, és most rögtön leszámol velem, most, amikor egyedül vagyunk, és senki sem hallhatja meg a hangomat. Biztosan sokkal erôsebb nálam. Bár nem magasabb, de a válla szélesebb lett, mióta utoljára láttam. Rendes karizmai vannak, ezt még a pulcsiján keresztül is látom. Titokban ökölbe szorítom a kezemet, biztos, ami biztos. Erre elvigyorodik. Tudom, ki vagy, szólal meg. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és várom, hogy kimondja: Te törted el az orromat. Az apád a biológiatanárom. Igazi seggfej. Nem néz rám, és ennek örülök, mert összerándulok, mintha arcul csapott volna. Gôzöm sincs, mit válaszoljak. Meg kéne védenem az apámat, de nem jut eszembe semmi. Ráadásul tudom,

hogy nem igazán szeretik a diákjai. Nagyon szigorú, nemcsak az iskolában, otthon is. Ô az egyetlen tanár az integrációs iskolában, aki buktat, és azt hiszem, még a többi tanár sem bírja túlságosan. A fiú feláll, és a korhadt tetôgerendáknak dôl. A háznak ez a fele a lakótelepre néz. Fapofával elôkotor a nadrágja zsebébôl egy gyûrött cigisdobozt. Kérsz egy szálat?, kérdezi, de nem várja meg a választ, rágyújt. A füst ködként lepi be a szobát, feldühít, mert zavarja a galambjaimat. Borzasztó idegesek lesznek, kurrognak, és a lehetô legmesszebbre húzódnak tôle. Felállok. Nem túl kellemes a lábánál ülni. Nem merek odamenni hozzá, végül is annak idején megszégyenítettem a többiek elôtt, ráadásul az apám tanítja. Nem tudom, melyik a rosszabb. Igaz, hogy az apád régen bokszoló volt? Meglepetten nézek rá. Egymás mellett állunk, arcát vöröses fénnyel vonja be az alkony pírja. Most veszem csak észre, hogy egész helyes. Nem látom, milyen színû a szeme, de hosszú, sötét, szinte már lányos szempillák árnyékolják. Gyorsan elkapom a tekintetem, az új lakótelep felé fordulok, amerre ô is. Igen, valamikor, mondom, de már nagyon régen. Meg aztán nem is volt profi bokszoló. De ezt már nem mondom, úgyis mindegy. Még mindig szokott gyakorolni, teszem hozzá, a pincében van egy bokszzsákja. Mindennap edz. A fiú bólint, mintha elôre tudta volna.