1. SZELLEMES SZEMTANÚ
Egy keddi napon kezdődött az egész, egy dermesztő januári hajnalon fél kettőkor, amikor is Martin Turner utcai előadóművész és – saját megfogalmazásában – gigolótanonc megbotlott egy földön heverő testben a Szent Pál-templom keleti oszlopos bejárata előtt. A józannak kis jóindulattal sem nevezhető Martin először azt hitte, a földön heverő illető is a sok ünneplő közé tartozik, akik a Piazzát használták szabadtéri vécének és szállásnak. Edzett londoni lévén Martin egy „londoni futólagot” szánt a testre: azaz egy gyors pillantást, hogy felmérje, az illető részeg, dilis vagy netán szorult helyzetbe került emberi lény. Sajnos az a gyakran bizonyított tétel, amely szerint könnyen lehet valaki egyszerre mindhárom, az évek múlásával ahhoz a helyzethez vezetett, hogy mára az irgalmas szamaritánuskodás Londonban extrém sportnak számít, akárcsak a bázisugrás vagy a krokodilbirkózás. A jó minőségű kabát és cipő láttán Martin részegnek kategorizálta az illetőt, és már indult volna tovább, amikor feltűnt neki valami. Pontosabban valaminek a hiánya. A fejé. Ahogy Martin megjegyezte az őt kihallgató nyomozóknak, nagy szerencse, hogy ő maga is mámoros állapotban leledzett, különben sikoltozással és fel-alá rohangálással pocsékolta 13
BEN A ARONOVITCH
volna az időt – főleg miután azt is észrevette, hogy egy jókora vértócsában áll. Így viszont a részegek lassú, türelmes módszerességével tárcsázta a 999-et, és kérte a rendőrséget. A rendőrség diszpécserközpontja riasztotta a legközelebbi rohamkocsit, és hat perc múlva már meg is érkeztek a helyszínre az első rendőrök. Az egyikük a hirtelen kijózanodott Martin mellett maradt, míg a partnere megbizonyosodott róla, hogy tényleg van holttest, és hogy a körülményeket tekintve valószínűleg nem balesetről van szó. A fejet hat méterrel arrébb találták meg, begurult a templom egyik neoklasszikus oszlopa mögé. A rendőrök jelentést tettek a központnak, a központ pedig riasztotta a környékbeli gyilkossági nyomozócsoportot, ahonnét az ügyeletes tiszt, a csoport legfiatalabb nyomozója fél órával később meg is érkezett: vetett egy pillantást Mr. Fejnélkülire, és máris ébresztette a felettesét. Ezzel a városi rendőrség gyilkossági nyomozását kísérő pompa és hajcihő ellepte azt a huszonöt méternyi macskakövet a templom oszlopos előcsarnoka és a piac épülete között. A kiérkező patológus megállapította a halál beálltát, tett egy előzetes becslést az okát illetően, majd elvitte a tetemet boncolásra. (Némi fennakadást okozott a fejhez szükséges nagyságú bizonyítékzacskót keríteni.) Aztán megérkeztek a csőcselék helyszínelők, és hogy bebizonyítsák, milyen fontos emberek, kierőszakolták, hogy a Piazza egész nyugati végét elkerítsék. Ehhez még több egyenruhás rendőrre volt szükség, ezért a rangidős nyomozó felhívta a Charing Cross-i kapitányságot, hogy van-e szabad emberük. Az ügyeletes parancsnok a „túlóra” varázsige hallatán bemasírozott a szállóra, és az önként jelentkezőket kiugrasztotta meleg ágyikójukból. Így aztán az elkerített részt ki14
terjesztették, a helyszínt alapos vizsgálatnak vetették alá, fiatal nyomozókat küldtek el titokzatos céllal, és végül, kicsivel öt óra után az egész nyüzsgés hirtelen befejeződött. A holttestet elvitték, a nyomozók elmentek, és a helyszínelők egyhangúlag egyetértettek abban, hogy reggelig már nincs mit tenni, ami még három órát jelentett. Addig csak pár balekra van szükség, hogy őrizzék a helyszínt. Ezért álltam én a Covent Gardenben a dermesztő szélben hajnali hatkor, és ezért láttam én a kísértetet. Néha arra gondolok, hogy ha én megyek el kávéért, és nem Lesley May, az életem talán kevésbé érdekes, viszont kétségtelenül kevésbé veszélyes lett volna. Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?”
A Covent Garden egy jókora tér London belvárosában, amelynek keleti végén a Royal Opera House, azaz a Királyi Operaház áll, a közepén van egy fedett piac, a nyugati végén pedig ott magaslik a Szent Pál-templom. Valaha itt működött London legnagyobb gyümölcs- és zöldségpiaca, de aztán tíz évvel a születésem előtt a piac átköltözött a folyó déli oldalára. A Covent Garden hosszú és változatos történelmében főként a bűnözés, prostitúció és színjátszás játszott szerepet, ám manapság inkább csak turistapiac. A Szent Pál-templomot Inigo Jones építette 1638-ban, és a Színészek Templomaként is emlegetik, hogy megkülönböztessék a székesegyháztól. Azért tudom mindezt, mert ha dermesztő szélben 15
BEN A ARONOVITCH
álldogálsz, kapva kapsz bármin, ami leköti a figyelmedet, én pedig találtam egy nagy és elképesztően részletes információs plakettet a templom oldalán. Például tudták, hogy az 1665ös járvány – amelynek a végén leégett London – első dokumentált áldozata a templom temetőjében fekszik? Miután tíz perce bujkáltam a szél elől, én megtudtam. A gyilkossági nyomozócsoport úgy zárta le a Piazza nyugati végét, hogy szalagot húzott a King Street-i és a Henrietta Street-i kijárat elé, és végig a fedett piac elején. Én a tér templom felőli végét őriztem, ahol menedéket kereshettem a templom oszlopai között, Lesley May újonctársam pedig a Piazza felőli oldalt, így ő a piacra menekülhetett a szél elől. Lesley alacsony, szőke és hihetetlenül hetyke csaj, még golyóálló mellényben is. Együtt végeztük el az alapkiképzést Hendonban, aztán Westminsterbe kerültünk gyakorlatra. A kapcsolatunk szigorúan szakmai volt, habár engem mélyről jövő vágy emésztett, hogy lássam egyenruhanadrág nélkül. Mivel mindketten próbarendőrök voltunk, egy tapasztalt rendőrt hagytak velünk, hogy felügyeljen ránk, aki eme kötelességének eleget is tett, szorgalmasan felügyelt egy egész éjjel nyitva tartó kávézóban a St. Martin’s Courton. Megszólalt a mobilom. Eltartott egy ideig, mire kibányásztam a mellény, az öv, a gumibot, a bilincs, a digitális rendőrségi rádió és az otromba, de szerencsére vízhatlan kabát alól. Amikor végre beleszóltam, Lesleyt hallottam. – Elmegyek kávéért. Kérsz? A fedett piac felé néztem, és láttam, hogy integet. – Az életemet mented meg vele – mondtam, és néztem, ahogy eliramodik a James Street felé. 16
Egy perce mehetett el, amikor egy alakot vettem észre nem messze. Egy alacsony, öltönyös férfit a legközelebbi oszlop árnyékában. A rendőrségnél bevett „üdvözlésben” részesítettem. – Hé, maga meg mit művel? Az alak felém fordult, és egy pillanatra felvillant előttem egy sápadt, ijedt arc. Gyűrött, divatjamúlt öltönyt viselt mellénnyel, zsebórával és megviselt cilinderrel. Felötlött bennem, hogy a Piazzára engedélyt kapott utcai előadók közé tartozhat, csak pöttyet korán volt még a munkához. – Ide, ide – intett nekem. Megtapogattam a kihúzható gumibotomat, aztán elindultam felé. A rendőrnek a civilek fölé kell tornyosulni, még ha azok segítőkészek is. Ezért viselünk nagy csizmát és hegyes sisakot, de közelebb érve láttam, hogy a férfi nagyon alacsony, talán százötven centi. Úgy kellett leküzdenem a késztetést, hogy leguggoljak, és az arcunk egy szinten legyen. – Láttam az egészet, békebíró – mondta. – Rettenetes volt, az ám, rettenetes. Hendonban beléd verik: a legelső feladat megtudni a nevet és a címet. Elővettem a noteszt és a tollat. – Megkérdezhetem a nevét, uram? – Hogyne, békebíró. Nicholas Wallpenny a becsületes nevem, de aztat ne kérdezze, hogyan írom, mer’ én sose jutottam el odáig, hogy megtanuljam a betűvetést. – Utcai előadó, uram? – kérdeztem. – Mondhassuk – felelte Nicholas. – Az előadásaim mostanság az utcára korlátozódnak. Igaz, egy ilyen hideg éccaka
17
BEN A ARONOVITCH
nem lenne ellenemre, ha bensőségesebb fogadtatást kapnék. Ha érti, mire gondolok, békebíró. A zakója hajtókájára egy jelvényt tűzött, ami táncoló csontvázat ábrázolt. Eléggé gót dísz egy törpe cockney fazonnak, de hát London a világ kulturális fővárosa. Leírtam: Utcai előadó. – Elmondaná, mit látott, uram? – kérdeztem. – Éppen eleget, békebíró. – Itt volt ma reggel már korábban is? – A tanáraim világosan értésemre adták, hogy nem szabad szavakat adni a tanú szájába. Az információ áramlása szigorúan egyirányú legyen. – Itt vagyok én reggel, délben, este – felelte Nicholas, aki nyilván nem járt ezekre az órákra. – Ha tanúja volt valaminek, fáradjon be a rendőrségre, és tegyen vallomást. – Az elég bajosan menne – válaszolta Nicholas –, mivelhogy halott vagyok. Azt hittem, rosszul hallottam. – Ha a biztonsága miatt aggódik… – Nem aggódok én már semmi miatt se, békebíró – mondta Nicholas. – Mivelhogy az utóbbi százhúsz évben halott voltam. – Ha halott, akkor hogyan tud beszélni? – kérdeztem, mielőtt átgondoltam volna. – Magának jutott valami a látásból. Mint Eusapia Palladinónak annak idején. – Alaposan megnézett magának. – Talán az apjától örökölte? Dokkmunkás volt? Tengerész vagy hasonló? Tőle örökölte azt a szép hullámos hajat meg azt a szájat is? 18
– Be tudja bizonyítani, hogy halott? – próbáltam a józan ész elkeskenyedő ösvényének közelében maradni. – Ahogy gondolja, békebíró – mondta Nicholas, és előrelépett a fénybe. Átlátszó volt, ahogy a hologramok a filmekben. Háromdimenziós volt, határozottan ott volt, és mégis kurvára átlátszott. Láttam rajta keresztül a fehér sátrat, amit a helyszínelők felállítottak a holttest fölé. Jól van, mondtam magamnak, csak mert megőrültél, attól még viselkedhetsz rendőrként. – Elmondaná, mit látott? – kérdeztem. – Először láttam azt az embert, akit megöltek, jönni a James Streeten. Sudár, magas léptű ember volt az, katonásan tartotta magát, nagyon vidáman öltözött, a modern divat szerint. Materiális napjaimban olyan pernahajdernek tartottam volna, akinek érdemes a zsebibe nyúlni. – Nicholas szünetet tartott, hogy köpjön egyet. Semmi sem ért földet. – Aztán jött a másik ember, aki a gyilkolást végezte, a Henrietta Street felől. Nem volt olyan elegántos, kék munkásnadrágot viselt meg vízhatlan köpenyt, mint a halászok. Ott mentek el egymás mellett – mutatott egy pontra tíz méterrel a templom előtt. – Gondolom, ismerték egymást, mert mind a ketten biccentettek, de nem álltak meg beszélgetni vagy ilyesmi, ami érthető is, mert hát nem ácsorgáshoz való éccaka volt. – Szóval elmentek egymás mellett? – kérdeztem, hogy le tudjam írni a hosszú monológot, és hogy tisztázzam a dolgot. – És maga szerint ismerték egymást? – Futólag – vélte Nicholas. – Nem mondanám, hogy kebelbarátok voltak. Főleg az utána következők fényében. 19
BEN A ARONOVITCH
Megkértem, hogy vessen fényt az utána következőkre. – Hát a második, a gyilkos ember felvett egy sapkát meg egy vörös kabátot, előhúzott egy botot, és olyan halkan és gyorsan, mint egy tolvaj a szállóban, az első mögé ment, és lecsapta a fejét. – Most a bolondját járatja velem. – Nem én, eszembe nem jutna – vetett keresztet Nicholas. – Esküszök a saját halálomra, márpediglen ennél ünnepélyesebb esküt egy szegény árnyék nem tehet. Rettenetes volt. A fej lejött, a vér meg kijött. – És mit csinált a gyilkos? – Dolga végeztével úgy ballagott a New Row-n, mint kutya a parkban. Arra gondoltam, hogy New Row a Charing Cross Roadra visz, ami ideális hely taxit vagy minitaxit fogni, sőt akár az éjszakai buszt, ha jó az időzítés. A gyilkos tizenöt perc alatt kijuthatott a belvárosból. – De nem ez volt a legrosszabb – mondta a magáét Nicholas, aki nem akarta hagyni, hogy a közönsége figyelme elterelődjék. – A gyilkos ember valahogy hátborzongató volt. – Hátborzongató? – néztem rá. – Maga egy kísértet. – Ha szellem vagyok is, az csak segít abban, hogy tudjam, mi az igazán hátborzongató. – És mit látott? – A gyilkos ember nemcsak a kalapját és kabátját vette át, de az arcát is. Most mondja, hogy ez nem hátborzongató. Valaki a nevemen szólított. Lesley megjött a kávéval. Amíg odanéztem, Nicholas eltűnt.
20
Egy pillanatig ott álltam és bámultam, mint egy idióta, majd Lesley megint szólított. – Kéred a kávét, vagy nem? – Odamentem az angyali Lesleyhez, aki egy polisztirén pohárral várt. – Történt valami, amíg elvoltam? – kérdezte. Belekortyoltam a kávéba, így a szavaknak – hogy beszéltem egy kísértettel, aki látta az egészet – nem állt módjukban kijönni a számon.
Másnap tizenegykor ébredtem, sokkal korábban, mint akartam. Lesleyvel nyolckor váltottak le bennünket, visszavittek a szállóba, és mi azonnal lefeküdtünk. Sajnos külön ágyba. Volt néhány előnye annak, hogy a rendőrőrsünk szállóján laktunk: olcsó, közel van a munkahelyhez, és mégse a szülői ház. Hátrányt jelentett, hogy olyanokkal laktál, akik nem lettek eléggé szocializálva ahhoz, hogy normális emberekkel éljenek, és akik rendszeresen nehéz csizmát viseltek. A gyenge szocializáció következtében a hűtő kinyitása folyton mikrobiológiai kalandot ígért, és a csizmák miatt minden műszakváltás olyan robajjal járt, akár egy lavina. Feküdtem a keskeny, intézményes ágyamon, és Estelle poszterét bámultam, amelyet a szemközti falra tettem fel. Nem érdekel, mit mondanak: az ember sose lehet túl idős ahhoz, hogy egy gyönyörű nő látványára ébredjen. Tíz percig még ágyban maradtam, remélve, hogy a kísértettel való beszélgetés emléke elfakul, mint az álom, de nem így lett, úgyhogy felkeltem, és lezuhanyoztam. Fontos nap volt, jól kellett kinéznem.
21
BEN A ARONOVITCH
A városi rendőrség még ma is munkásosztálybeli szervezet, akármit gondolnak az emberek, így aztán abszolút elutasítja a tisztek osztályának elvét. Emiatt minden rendőrújoncnak két évet az utcán kell tölteni közönséges járőrként. E mögött a gyakorlat mögött az az elv áll, hogy semmi sem olyan jellemépítő, mintha az embert szidja, leköpi és lehányja a civil lakosság. A próbaidő vége felé elkezdesz pozíciókra jelentkezni a szervezet különböző ágainál, vezetőségeinél és műveleti parancsnokságainál. A legtöbben egyenruhás járőrként folytatják az egyik kerületi kapitányságon, és a vezetőség szereti hangsúlyozni, hogy aki úgy dönt, hogy egyenruhás rendőrként fontos munkát végez London utcáin, az csak dicséretet érdemel. Valakit muszáj szidni, köpdösni és lehányni, és a magam részéről én emelem kalapom a bátor férfiak és nők előtt, akik hajlandók elvállalni ezt a szerepet. Ezt a nemes hivatást választotta a parancsnokom, Francis Neblett felügyelő. Még a dinoszauruszok korában állt be a rendőrséghez, hamar megkapta a felügyelői rangot, és a következő harminc évet boldogan eltöltötte ebben a pozícióban. Flegma ember volt, sima barna hajjal, az arcát mintha egy ásó lapos végével csapták volna meg. Neblett elég régimódi volt, hogy rendőrzubbonyt viseljen a kincstári fehér ingen még akkor is, amikor „a haverokkal” járőrözött. Úgy volt, hogy aznap bemegyek hozzá elbeszélgetésre, amely során „megtárgyaljuk” a karrierem alakulását. Elméletileg ez egy integrált karrierfejlődési folyamat részét képezte, amely pozitív kimenetellel kecsegtet mind a rendőrség, mind az én számomra. A beszélgetés után végső döntés születik 22
a jövőbeni elhelyezésemről – volt egy olyan gyanúm, hogy vajmi keveset fog számítani, én mit akarok. Lesleyt érthetetlenül üdén találtam a nyomorúságos konyhafülkében, amin a szint összes lakója osztozott. Az egyik szekrényben volt paracetamol; az egyik, amire biztosan számítani lehetett egy rendőrszállón, hogy mindig van paracetamol. Bevettem kettőt, és kortyoltam a csapból. – Mr. Fejnélkülinek van neve – mondta Lesley, miközben kávét csináltam. – William Skirmish, a médiához volt valami köze. Highgate-ben lakott. – Van más is? – Csak a szokásos. Értelmetlen gyilkosság, blabla. A belvárosi erőszak, mivé lesz London, blabla. – Blabla. – Hogyhogy fent vagy dél előtt? – érdeklődött. – Délben van Neblett-tel a karriermegbeszélésem. – Egy kalappal hozzá.
Azonnal tudtam, hogy a filétől bűzlik a láb, amikor Neblett felügyelő a keresztnevemen szólított. – Árulja el, Peter, milyen karrierre gondolt? Fészkelődtem a széken. – Nos, uram, én nyomozói karrierre gondoltam. – Detektív akar lenni? – Neblett ízig-vérig egyenruhás zsaru volt, aki úgy tekintett a civil ruhás rendőrökre, ahogy a civilek az adóellenőrökre. Végső esetben elismered, hogy szükséges rossz, de a lányodat nem hagyod feleségül menni egy ilyenhez. 23
BEN A ARONOVITCH
– Igen, uram. – Miért elégedne meg azzal? Miért nem választja az egyik speciális egységet? Mert amikor az ember próbaidős, nem mondja ki, hogy a fegyveres bűnözés elleni csoportnál vagy a gyilkosságiaknál szeretne lenni, és nagy batár verdában akar furikázni kézzel varrt cipőben. – Gondoltam, az alján kezdem, és onnét küzdöm fel magam, uram. – Ez nagyon okos hozzáállás – dicsért meg Neblett. Hirtelen iszonyatos gondolatom támadt. Csak nem a Tridentbe akarnak küldeni? Ez a műveleti parancsnokság dolgozik a fekete közösségben történt fegyveres bűncselekményeken. A Trident állandóan keresett fekete bőrű rendőröket iszonyúan veszélyes beépített munkára, és félvérként én belefértem ebbe. Nem mondom, hogy ez méltatlan munka, csak nem hinném, hogy jó lennék benne. Az ember ismerje a saját korlátait, és az én korlátaim ott kezdődnek, hogy Peckhamba kell költözni, és együtt kell lógni sittesekkel, bandázókkal és azokkal a fura, sovány fehér kölykökkel, akik nem veszik Eminem iróniáját. – Nem szeretem a rapzenét, uram. Neblett lassan bólintott. – Ezt jó tudni – mondta, és én gyorsan felvéstem magamban, hogy vigyázzak a számra. – Peter, az elmúlt két évben nagyon pozitív véleményem alakult ki az intelligenciájáról és a munkaképességéről. – Köszönöm, uram. – És ott van még a tudományos háttere is. 24
Emelt szinten érettségiztem matekból, fizikából és kémiából. Ez csak a tudományos közösségen kívül számít tudományos háttérnek. Még az egyetemre sem volt elég. – Nagyon jól le tudja írni a gondolatait – tette hozzá Neblett. A gyomromban a csalódás hideg röge akadt meg. Immár pontosan tudtam, milyen förtelmes megbízást tartogat nekem a városi rendőrség. – Szeretnénk, ha fontolóra venné az Ügyfeldolgozó egységet. Az Ügyfeldolgozó egység elve egyszerű és nagyszerű. A rendőrök, így tartja a népi bölcsesség, megfulladnak a papírmunkában: a gyanúsítottakat fel kell vétetni, a bizonyítéklánc nem szakadhat meg, a politikusok és a Rendőrségi és Bűnügyi Bizonyítéktörvény iránymutatását az utolsó betűig be kell tartani. Az Ügyfeldolgozó egység elvégzi az agyonhajszolt rendőr helyett a papírmunkát, így az visszatérhet az utcára, hogy szidják, köpdössék és lehányják. Így a járőr járhatja az utcát, a bűnözéssel folytatott harc folytatódhat, és remek nemzetünk bulvárimádó polgárai békében élhetnek. Igazság szerint a papírmunka közel sem annyira terhes, bármelyik félig értelmes kisegítőerő fél óra alatt megcsinálja, és még a körmeit befesteni is jut ideje. A probléma gyökere abban rejlik, hogy a rendőri munka lényege az „arculat” meg a „jelenlét”, na meg persze hogy emlékezzünk, mit mondott a gyanúsított egyik nap, hogy hazugságon kaphassuk másnap. Hogy a sikoltozás felé menj, nyugodt maradj, és te nyisd ki a gyanús csomagot. Nem mintha nem lehetne mindkettőt egyszerre csinálni, csak nem éppen gyakori. Neblett azt akar25
BEN A ARONOVITCH
ta ezzel mondani, hogy nem vagyok igazi zsaru, de fontos szerepem lehet az igazi zsaruk idejének felszabadításában. Émelyítő bizonyossággal tudtam, hogy a „értékes szerep” szavak közelegnek. – Ennél kicsit aktívabb pozíciót reméltem, uram. – Ez is aktív lesz – nyugtatott meg Neblett. – Értékes szerepet fog betölteni.
A rendőröknek nem kell ürügy, hogy pubba menjenek, de a sok nem-ürügy egyike a hagyományos próbaidővégi ivászat, amikor a műszak leitatja a vadonatúj, teljes jogú közrendőröket. Evégre elrángattak Lesleyt meg engem a Stranden álló Roosevelt Toadba, hogy addig töltsék belénk az alkoholt, amíg ki nem nyúlunk. Legalábbis így tervezték. – Hogy ment? – kérdezte Lesley a pub lármáját túlkiabálva. – Szarul – kiabáltam vissza. – Ügyfeldolgozó egység. Lesley pofát vágott. – És neked? – Inkább nem mondom el – húzódozott. – Kiakadnál. – Mondd csak. Kibírom. – Átmenetileg a gyilkosságiakhoz kerültem. Ilyesmiről még nem is hallottam. – Nyomozónak?! – Egyenruhás rendőrnek civilben. Ez egy nagy ügy, kell az ember. Igaza volt. Kiakadtam. Megkeserítette az egész estét. Pár óráig még húztam, de utálom az önsajnálatot, főleg a sajátomat, úgyhogy ki26
mentem, és egy vödör hideg víz helyett az esőbe dugtam a fejem. Sajnos közben elállt, úgyhogy meg kellett elégednem azzal, hogy a jeges levegő józanítson ki. Lesley húsz perc múlva ért tetten. – Vedd fel a kabátod, te barom. Tüdőgyulladást kapsz. – Hideg van? – Tudtam, hogy kiakadsz. Felvettem a kabátomat. – A törzsnek már elmondtad? – Az anyja, apja és nagyanyja mellett Lesleynek volt öt nővére, akik mind a családi fészek pár száz méteres körzetén belül éltek Brightlingseaben. Egyszer-kétszer találkoztam velük, amikor tömegesen berajzottak Londonba bevásárlási céllal. Olyan lármásak voltak, hogy az már csendháborításnak is beillett volna, és rendőrségi kíséretet is kaptak volna, ha már eleve nincs nekik az én és Lesley személyében. – Délután – bólintott. – Nagyon örültek. Még Tanya is, akinek fogalma sincs, mit jelent. Te elmondtad a tieidnek? – Micsodát? Hogy irodában fogok gürcölni? – Nincs semmi baj az irodai munkával. – Én zsaru akarok lenni. – Tudom. De miért? – Mert segíteni akarok a közösségen. Rosszfiúkat elkapni. – Szóval nem a fényes gombokért? Vagy hogy rácsapd a bilincset valakire azzal, hogy „Elkaptalak, fiacskám”? – Célom a Királynő békéjének fenntartása. A káosz megfékezése. Szomorúan ingatta a fejét. 27
BEN A ARONOVITCH
– Miből gondolod, hogy létezik rend? Szombat éjjel velem járőröztél. Szerinted az a Királynő békéje volt? Közönyösen nekitámaszkodtam egy lámpaoszlopnak, de félresikerült, és támolyogtam egy keveset. Lesley ezt viccesebbnek találta, mint amilyen szerintem volt. Leült a Waterstone’s könyvesbolt lépcsőjére, hogy levegőt kapjon. – Jó, te miért csinálod? – kérdeztem vissza. – Mert jó vagyok benne. – Annyira azért nem. – De igen. Légy őszinte: rohadt jó zsaru vagyok. – És én mi vagyok? – Az, akinek könnyen elterelődik a figyelme. – Nem igaz. – Szilveszter este, Trafalgar Square, nagy tömeg, egy rakás faszfej hugyozik a szökőkútba – sorolta Lesley. – Emlékszel? Az agyak eldurrannak, a faszfejek kiakadnak, és mit csinálsz te? – Pár pillanatra mentem csak el. – Azt nézted meg, mi van az oroszlán fenekére írva. Én részeg pöcsökkel birkóztam, te meg történelmi kutatást végeztél. – Tudni akarod, mi volt az oroszlán fenekére írva? – kérdeztem bizakodóan. – Nem, nem akarom tudni, mi volt az oroszlán fenekére írva, vagy hogy a Floral Street egyik oldala miért öregebb száz évvel, mint a másik. – Szerinted ezek nem érdekes dolgok? – Akkor nem, amikor vagányokkal birkózok, autótolvajokat kapok el vagy halálos balesetnél segédkezem. Kedvellek, tudom, hogy jó ember vagy, de mintha nem úgy látnád 28
a világot, ahogy egy zsarunak kell. Mintha olyasmit látnál, ami nincs ott. – Például? – Nem tudom – vont vállat Lesley. – Én nem látok olyasmit, ami nincs ott. – Olyasmit látni, ami nincs ott, hasznos képesség is lehet egy zsarunak. Lesley felhorkantott. – Komolyan – erősködtem. – Tegnap éjjel, amikor téged lekötött a koffeinfüggőséged, én találkoztam egy szemtanúval, aki nem volt ott. – Nem volt ott – ismételte Lesley. – Szinte hallom a kérdésed: Milyen szemtanú az olyan, aki ott se volt? – Kérdezem is. – Olyan szemtanú, aki kísértet – adtam meg a választ. Lesley egy pillanatig rám meredt. – Én azt mondtam volna, a térfigyelő kamerák operátora. – Mi? – Az a tanú, aki ott se volt. Térfigyelő kamerán nézte végig a gyilkosságot. De tetszik a kísértet megoldás is. – Kikérdeztem egy kísértetet – mondtam. – Szívatsz – mondta Lesley. Úgyhogy beszéltem neki Nicholas Wallpennyről és a gyilkos férfiról, aki visszafordult, átöltözött és leütötte a csóró… – Hogy is hívták az áldozatot? – kérdeztem. – William Skirmishnek. Benne volt a hírekben. – Leütötte a csóró William Skirmish fejét. – Ez már nem volt benne a hírekben. 29
BEN A ARONOVITCH
– A gyilkosságiak vissza akarják majd tartani a tanú megbízhatóságának igazolására. – Például a kérdéses kísértetére? – Ja. Lesley a lábára nézett, kicsit imbolygott, majd a szeme megint fókuszált. – Szerinted még ott van? A hidegben végre kezdtem kijózanodni. – Kicsoda? – A kísérteted. Nicholas Nickleby. Szerinted még a bűntett helyszínén van? – Honnét tudnám? Nem hiszek a szellemekben. – Nézzük meg, ott van-e. Ha én is látom, az már bzny… bizny… az már jó. – Oké. Egymásba karolva támolyogtunk a King Streeten a Covent Garden felé. Az aznap éjszakára Nicholas szellemének teljes hiánya volt jellemző. A templomnál kezdtük, ahol láttam, és mert Lesley még piásan is alapos zsaru volt, módszeresen átfésültük a területet. – Chips – mondta Lesley a második kör után. – Vagy kebab. – Talán azért nem mutatkozik, mert nem vagyok egyedül. – Talán váltásban dolgozik. – Le van szarva, legyen kebab. – Jó helyed lesz az Ügyfeldolgozó egységnél. És… – Ha az „értékes hozzájárulás” szavakat kimondod, nem felelek magamért. 30
– Azt akartam mondani, hogy hasznos leszel. De bármikor elmehetsz az Államokba. Az FBI tutira felvenne. – Miből gondolod? – Jó lennél Obama-hasonmásnak. – Na, ezért fizetheted a magad kebabját.
Túlságosan be voltunk nyomva még a kebabhoz is, úgyhogy elindultunk vissza a szállóra, ahol Lesley abszolút elfelejtett meghívni a szobájába. A részegségnek abban a stádiumában voltam, amikor fekszel az ágyadon a sötétben, a szoba forog veled, és te az univerzum természetén töprengsz, meg azon, hogy eljutsz-e a mosdóig, mielőtt kijön, aminek jönnie kell. Másnap volt az utolsó szabadnapom, és ha nem tudom bebizonyítani, hogy a modern rendőrnek elengedhetetlen képesség olyan dolgokat látni, amik nincsenek ott, az isten se ment meg az Ügyfeldolgozó egységtől.
– Sajnálom az estét – mondta Lesley. Aznap reggel egyikünk sem bírt szembenézni a szörnyű konyhafülkével, inkább a kapitányság kantinjában kerestünk menedéket. Annak ellenére, hogy az étkeztető személyzet zömmel lengyel nőkből és sovány szomáliai férfiakból állt, az intézményes tehetetlenség révén az étel a klasszikus angol üzemi konyha jegyeit viselte magán: a kávé pocsék volt, a tea forró, édes és bögrés. Lesley hagyományos reggelit evett, bacont, kolbászt és tojást, én csak teát kértem. – Te bánhatod, amit kihagytál. 31
BEN A ARONOVITCH
– Nem azt – csapott a kézfejemre a kése lapjával. – Amit a zsarukról mondtam. – Nem gond. A visszajelzést tudomásul vettem, ma reggel alapos megbeszélés tárgyává tettem, és úgy érzem, hogy karrierfejlesztési alapcélomért szorgalmasan, proaktívan és mindenekfölött kreatívan fogok dolgozni. – Mit akarsz csinálni? – Behekkelek a HOLMES-ba, hátha a kísértetemnek igaza volt.
Az ország minden rendőrőrsén van egy HOLMES szoba. Ez a rövidítés a Házi Operációs Lokális Műveleti Elektronikus Segédet takarja, amelynek révén a számítógép-analfabéta zsaruk is létezhetnek a huszadik század végén. Az, hogy a huszonegyedik században létezzenek, már túl nagy kérés lenne. A nagyobb nyomozásokkal kapcsolatban mindent gépre visznek, hogy a nyomozók kereshessenek az adatok között, és elkerüljék az olyan melléfogásokat, amelynek klasszikus példája a yorkshire-i hasfelmetsző utáni hajsza. A régi rendszert felváltó újat SHERLOCK-nak akarták hívni, de nem tudtak elég szót találni a betűszóhoz, úgyhogy nemes egyszerűséggel HOLMES 2 lett. Elméletileg egy laptopról is rá lehet kapcsolódni, de a rendőrség szereti az alkalmazottait fix terminálhoz kötni, amit nem hagyhatnak el vonaton, nem csaphatnak zaciba. Egy nagyobb nyomozás során a terminálokat el lehet vinni bármelyik terembe. Lesleyvel beosonhattunk volna a HOLMES szobába, megkockáztatva, hogy rajtakapnak, 32
de én inkább bedugtam a laptopomat az egyik üres szoba LAN-aljzatába, hogy biztonságban és kényelemben dolgozzam. Három hónappal azelőtt küldtek el egy HOLMES 2 tréningre. Akkor nagyon izgultam, mert azt hittem, hogy egy fontos nyomozásra készítenek fel, de most már tudom, hogy csak adatbeviteli robotnak képeztek ki. Fél óra sem kellett, hogy megtaláljam a Covent Garden-i nyomozás fájljait. Az emberek gyakran nem vigyáznak eléggé a jelszavukra, Neblett felügyelő pedig a kisebbik lánya nevét és születési évét használta, ami egyszerűen kriminális. Ezzel nemcsak bejuthattam, de simán elolvashattam a fájlokat. A régi rendszer nem bírt kezelni nagy adatfájlokat, de mert a HOLMES 2 csak tíz évvel van lemaradva a csúcstechnika mögött, a nyomozók fényképeket, beszkennelt dokumentumokat és még kamerafelvételeket is csatolhatnak az úgynevezett „névleges beszámoló” fájlhoz. Amolyan zsaru YouTube. A William Skirmish-nyomozással megbízott gyilkossági csoport azonnal lecsapott a térfigyelő kamerák felvételeire, hátha látják magát a gyilkosságot. Jó nagy mappa volt, és én egyből ezzel kezdtem. A jelentés szerint a kamera a James Street sarkán volt, nyugatnak nézett. Gyenge minőségű, félhomályos felvétel töltődött be másodpercenként egy képkockával, de még a gyér fényben is világosan látszott, hogy William Skirmish kisétál a kamera alól a Henrietta Street irányába. – Ott a gyanúsítottunk – mutatta Lesley. A képernyőn egy másik alak sétált el William Skirmish mellett – annyit lehetett megállapítani, hogy valószínűleg 33
BEN A ARONOVITCH
férfi, valószínűleg farmert és bőrdzsekit visel –, és eltűnt a képernyő alján. A jegyzetek szerint ő volt az „A” tanú. Ekkor egy harmadik alak jelent meg, aki távolodott a kamerától. Megállítottam a felvételt. – Nem hasonlít az előbbi fickóra – jegyezte meg Lesley. Határozottan nem hasonlított rá. Ez a férfi egy Hupikék Törpike-sapkát és Edward kori házikabátot viselt. Ne kérdezzék, honnan tudom, hogyan néz ki egy Edward kori házikabát, maradjunk annyiban, hogy a Ki vagy, doki?-hoz van köze, és kész. Nicholas azt mondta, vörös volt, de a feketefehér filmen ez nem látszott. Visszatekertem pár kockát, majd elindítottam. Az első alak, „A” tanú eltűnt a képből, és két kocka múlva lépett be a Törpike Sapkás fickó. – Két másodperce lett volna átöltözni – mondta ki Lesley. – Emberileg képtelenség. Előretekertem. A Törpike Sapkás elővett egy botot, és ügyesen William Skirmish mögé lépett. A lendítés éppen lemaradt két képkoca között, de az ütés világosan látszott. Aztán a következő kockán Skirmish teste már félúton volt a föld felé, és egy kis sötét golyó, ami csak a feje lehetett, még látszott az oszlopok mellett. – Istenem, tényleg lecsapta a fejét! – hüledezett Lesley. Ahogy azt Nicholas megmondta. – Na, ez az, ami emberileg képtelenség – mondtam. – Láttál már leesett fejet – mutatott rá Lesley. – Én is ott voltam, emlékszel? – Az autóbaleset volt. Két tonna fém volt a ludas, nem egy ütő. – Ja, de hát itt van – koppintott a képernyőre Lesley. 34
– Valami nem stimmel. – A szörnyű gyilkosságon kívül? Visszatekertem Törpike Sapkás belépőjére. – Te látod az ütőt? – Nem. Pedig mind a két keze látszik. Talán a hátán van. Előretekertem. A harmadik kockán megjelent az ütő Törpike Sapkás kezében, mintha odavarázsolták volna, de ez lehetett a képkockák közti másodperces hiátus eredménye is. Még volt valami, ami nem stimmelt. – Túl nagy baseballütőnek – morfondíroztam. Az ütő a férfi magasságának legalább kétharmadát elérte. Párszor vissza- meg előretekertem, de nem tudtam rájönni, hol tartotta. – Talán szeret halkan beszélni – vélte Lesley. – Hol lehet egyáltalán ekkora ütőt venni? – A Nagy Ütő Boltban? Az Ütő-Verő Szaküzletben? – Nézzük végig, hátha látjuk az arcát. – Az XXL Ütőben. Rá se hederítve előrekattintgattam. A gyilkossághoz három másodperc sem kellett, három kocka: egy a lendítés, egy az ütés és egy a kilendítés. A következő kockán Törpike Sapkás éppen elfordult, az arca háromnegyedes profilban látszott: kimeredő áll, horgas orr. A következő kockán már távozott, arra, amerről jött, lassabban, és a dadogó képből úgy láttam, közömbösen. Az ütő a gyilkosság után két kockával eltűnt. Nem láttam, hová. Arra gondoltam, hátha javítani tudok az arcok minőségén, és elkezdtem keresni egy grafikai funkciót.
35
BEN A ARONOVITCH
– Idióta, a gyilkosságiak tutira rajta vannak – mondta Lesley. Igaza volt. A felvétel mellett linkek vittek William Skirmish, „A” tanú és a Törpike Sapkás gyilkos feljavított képéhez. A tévéműsorok állításával ellentétben nagyon is van határa annak, hogy egy régimódi videofelvételről mekkora nagyítást lehet készíteni. Nem számít, hogy digitális, ha az információ nincs ott, akkor nincs ott. Ennek ellenére a technikai laborban valaki kitett magáért, és bár mindegyik arc elmosódott maradt, az legalább nyilvánvaló lett, hogy három különböző emberről van szó. – Maszkot visel – mondtam. – Most már csak a kétségbeesés beszél belőled. – Nézd meg az állát meg az orrát. Senkinek sincs ilyen arca. Lesley a képhez csatolt szövegre mutatott. – Na tessék, a gyilkosságiak egyetértenek veled. – A bizonyítékfájlhoz egy „teendők” listát is csatoltak, amelyen ott szerepelt a helyi jelmezkölcsönzők és színházak ellenőrzése a maszk után. Nagyon alacsony prioritást kapott. – Aha! – mondtam. – Tehát lehet, hogy mégis ugyanaz a személy. – Ki tud átöltözni alig két másodperc alatt? Ne már. Az összes bizonyítékfájl össze van kapcsolva, hát megnéztem, a gyilkossági csoportnak sikerült-e megtalálni „A” tanút, ahogy elhagyta a helyszínt. Nem sikerült, és a listán erős prioritást élvezett. Ebből sajtótájékoztató lesz, a publikum megszólítása. A rendőrség szeretne beszélni… – ez lesz a kulcsmondat. 36
Törpike nyomát végigkövették az egész New Row-n, pontosan arra, amerre Nicholas szerint ment, de a St. Martin’s Lane-en eltűnt a megfigyelő-hálózat szeme elől. A „teendők” lista szerint a gyilkosságiak fele jelenleg a környező utcákat fésüli át tanúk és nyomok után. – Nem – mondta Lesley, olvasva a gondolataimban. – Nicholas… – Nicholas kísértet – pontosított. – A materiális kihívásokkal küzdő Nicholas pontosan beszámolt a gyilkos érkezéséről, a támadás módjáról és a halál okáról. Igaza volt a menekülési útvonalban is, és nincs olyan képünk, ahol „A” tanú és Törpike Sapkás egyszerre látható. – Törpike Sapkás? – A gyanúsított. Ezt el kell mondanom a gyilkosságiaknak. – Mit fogsz mondani a vezető nyomozónak? Találkoztál egy kísértettel, aki azt mondta, „A” tanú maszkot vett fel, és ő tette? – Nem, azt mondom, hogy megkeresett egy potenciális tanú, aki ugyan távozott, mielőtt megszerezhettem volna a nevét és a címét, potenciális nyomokra világított rá, amelyek hozzájárulhatnak a nyomozás sikeres kimeneteléhez. Erre Lesley legalább hallgatott egy sort. – És szerinted ezzel megúszod az Ügyfeldolgozó egységet? – Egy próbát megér. – Nem elég – csóválta a fejét Lesley. – Egy: már vannak nyomok az „A” tanúhoz, például az a lehetőség is, hogy maszkot viselt. Kettő: az összes információt szedhetted volna erről a videóról is. – Nem fogják tudni, hogy hozzáfértem a videóhoz. 37
BEN A ARONOVITCH
– Peter, rajta van a videón, hogy levágják egy ember fejét. Reggelre tele lesz vele az internet. Ha nem lesz benne már a tízórás híradóban. – Akkor keresek még több nyomot. – Meg akarod keresni a kísértetet? – Jössz? – Nem. Holnap lesz az egész jövendő karrierem legfontosabb napja, korán ágyba bújok egy bögre kakaóval és A rendőrnyomozási munkafüzettel. – Talán nem is baj. Szerintem az éjjel is elijesztetted.
Kísértetvadászathoz kell: termál alsó (ez nagyon fontos); meleg kabát; termosz; türelem; kísértet. Már egész az elején felmerült bennem, hogy ennél bizarrabb dolgot még nem csináltam. Tíz körül foglaltam el az első őrhelyet egy kávézó teraszán, és vártam, hogy ritkuljon a tömeg. Amikor a kávézó bezárt, átcsoszogtam a templomhoz, és ott várakoztam. Ez is dermesztően hideg éjjel volt, a pubból távozó részegek annyira fáztak, hogy nem is estek egymásnak. Egyszer úgy tucatnyi nő ment el mellettem rózsaszín pólóban, nyuszifülben és magas sarkúban. Fehér lábuk piros foltos volt a hidegtől. Az egyikük kiszúrt. – Menj haza. Ma már nem jön álmaid lovagja. A barátnői visítva röhögtek. Hallottam, hogy az egyik panaszkodik, hogy „az összes jóképű meleg”. Én is pontosan erre gondoltam, amikor megláttam a férfit, aki a Piazza túlsó feléről engem figyelt. A meleg pubok, 38
klubok és fórumok elterjedésével már nem kell egy magányos férfinak nyilvános vécékben vagy dermesztő temetőkben keresni az azonnali kielégülést. Mégis vannak, akik alsóbb testtájaikat kockáztatják a hidegben. Ne tőlem kérdezzék, miért. Úgy száznyolcvan magas lehetett – régi pénzben hat láb –, gyönyörűen szabott öltönyt viselt, ami kihangsúlyozta széles vállát és keskeny derekát. Olyan negyvenesnek tippeltem, arca hosszú, finom csontú, barna haja régimódi oldalválasztékos. A gázlámpák fényében nehéz volt megmondani, de úgy véltem, szürke lehet a szeme. Ezüstnyelű sétapálcát fogott, és oda sem kellett néznem, kapásból tudtam, hogy kézzel varrott cipőt visel. Már csak egy kissé etnikai beütésű fiatalabb fiú kellett volna mellé, és hívhatom a klisérendőrséget. Amikor odasétált hozzám, azt hittem, tényleg egy félig etnikai fiút keres. – Helló – mondta. Tökéletes kiejtése volt, mint egy angol gonosztevőnek egy hollywoodi filmben. – Mit csinál? Gondoltam, kipróbálom az őszinteséget. – Kísértetre vadászom. – Érdekes. Egy bizonyos kísértetre? – Nicholas Wallpenny a neve. – Mi a maga neve és címe? Erre egyetlen londoni sem válaszol önszántából. – Tessék? A kabátjába nyúlt, és elővette a tárcáját. – Thomas Nightingale detektív főfelügyelő – mondta, és megmutatta az igazolványát. – Peter Grant közrendőr. – A Charing Cross-i őrsről? 39
BEN A ARONOVITCH
– Igen, uram. Furcsán mosolygott. – Folytassa csak, konstábler – mondta, és elsétált a James Streeten. Tessék, elmondtam egy rangidős főfelügyelőnek, hogy kísértetekre vadászom, ami, ha elhitte, azt jelentette, hogy dilisnek tart, ha nem meg hitte el, azt jelentette, hogy közszeméremsértésre készülök. És a kísértet, akit kerestem, csak nem mutatkozott. Szöktetek már el otthonról? Én kétszer is. Először kilencévesen, amikor csak az Argosig jutottam a Camden High Streeten, másodszor meg tizennégy évesen egész a Euston pályaudvarig, és már az induló vonatok táblánál álltam, amikor meggondoltam magam. Egyszer sem mentettek meg vagy vittek vissza, sőt amikor hazamentem, szerintem anyám észre sem vette, hogy elvoltam. Apám biztosan nem. Mindkét kaland ugyanúgy ért véget: felismertem, hogy akármi történik, végül haza kell mennem. Kilencéves énemnek az Argos bolt jelentette az ismert világ határát. Azon túl volt egy metróállomás és egy nagy épület macskaszobrokkal, messzebb pedig utak és buszjáratok, amelyek szomorú, üres és sörszagú pinceklubokba vezettek. A tizennégy éves énem racionálisabb volt. Senkit sem ismertem a táblán szereplő városokban, és nem hittem, hogy kedvesebb helyek Londonnál. Pénzem se nagyon lehetett több, mint hogy Potters Barig eljussak, és ha még el is potyázok valahová, mit fogok enni? Realisztikusan nézve három kajányi pénz volt nálam, aztán irány haza. Azonkívül, hogy
40
hazabuszozok, minden csak a visszatérés elkerülhetetlen pillanatát odázta el. Ugyanerre jöttem rá a Covent Gardenben hajnali háromkor. A potenciális jövők ugyanúgy összeomlottak egy szingularitásba, egy olyan jövőbe, amely elől nem menekülhetek. Nem fogok dögös verdával furikázni, és azt mondogatni, hogy „elkaptalak”. Az Ügyfeldolgozó egységben fogok értékes szerepet betölteni. Felálltam, és elindultam vissza a kapitányság felé. A távolban mintha valaki röhögött volna rajtam.
41