Benkô László
A spanyol grófnô
1
2
BENKŐ LÁSZLÓ
ATLANTIC PRESS KIADÓ Budapest, 2013 3
A spanyol grófnô © Benkô László, 2013
Szerkesztô Bokor Pál Tipográfia, tördelés Soltész Attila Borítóterv Sobota
A címlapon Robert Henri: A spanyol nô címû festménye látható
Felelôs kiadó az Atlantic Press Kiadó igazgatója 1114 Budapest, Bartók Béla út 55. Telefon: 06-1/212-2443 E-mail: atlantic.new@chello.hu www.atlanticpress.hu
© Atlantic Press Kiadó, 2013 ISBN 978-615-5033-98-8 4
„Emberként örökös késésben vagyunk. Egyszerûen képtelenek vagyunk igazán felkészülni. Valami okból büntetésül kaptuk, hogy az úton csak visszafelé lássunk élesen, de elôre soha.” Elena Angela Morante
5
6
1. Elena Angela, a grófból vedlett ékszerész és drágakôkereskedô lánya ezerkilencszázharminchatban, amikor Spanyolországot polgárháborúba taszította az önzés, a hatalomvágy és az emberi butaság, tizenhat esztendôs volt. A polgárháborúnál borzalmasabb aligha létezik. A vér szaga mindig félelmetes, és megôrjíti azt, akiben amúgy is benne rejtôzik az ôrület hajlama. Elena mondta ezt nekem így, amikor sok évvel késôbb meglátogattam sevillai otthonában, hogy meghallgassam példa nélküli élettörténetét. Látogatásom alkalmával jegyzetfüzeteit is rám bízta, s mind szóbeli beszámolói, mind pedig írásos feljegyzései arról gyôztek meg, hogy ezt a történetet mindenkinek ismernie kell. Már csak azért is, mert különös tanulsággal szolgál: lehetséges, hogy végsô soron a háborúk is a nôi lélekben dôlnek el. Fiatalon Elena még nem sokat tudott a világ dolgairól, s a háborút sötét, személytelen és rideg gépezetnek képzelte. Mielôtt Spanyolország lángba borult, az apja hazahozatta az apácák sevillai iskolájából, a zárdából, ahol 7
gyermekéveit töltötte. Morante gróf tudta, hogy ha a katonák és a politikusok egymásra uszítják az ország két oldalát, a zárdák elsôsegélyhellyé, kórházzá alakulnak. Mégsem azért hozatta haza Elenát, mert féltette, hiszen sosem szerette igazán egyetlen leánygyermekét. Morante gróf a maga féktelen gôgjében azt nem viselte el, hogy egy grófkisasszony súlyos sebesülteket istápoljon és üszkösödô, undorító sebeiket kötözze. Pedig a család nemesi címe már alig érdekelt valakit, s nem voltak váraik, kastélyaik, földbirtokaik. A grófot, aki tökéletesen híján volt minden emberbaráti érzületnek, csakis az üzlet érdekelte. Elena Angelának apja szemében egyetlen megbocsáthatatlan hibája volt: nem fiúnak született. Igaz, a gróf azt sem vette jó néven, hogy a Teremtô nem áldotta meg leányát a férfiszem számára elsô látásra ellenállhatatlan, mondjuk így, kiugró testi bájakkal. Fiúörököse nem lévén, Morante mindazonáltal eltökélte, hogy hasznot húz a lányából. Úgy tervezte, hogy elônyös házasság útján majd megszabadul Elenától, akár egy kevésbé értékes családi ékszertôl, amit soha nem hiányol senki. A lány édesanyjának nem volt beleszólása ebbe a dologba se, mint semmi egyéb dologba, amiben a gróf egyszer döntést hozott. A jelölt kilencszázharmincötben lépett be a gróf sevillai házának ajtaján egy sármos olasz üzletember, Valerio Rienzo személyében. Rienzo nem rendelkezett elôkelô felmenôkkel, ám agilis, kísérletezô férfi volt, aki nem riadt vissza semmitôl, és szintúgy ékszerekkel üzletelt, ahogy a gróf is, legalábbis ezt mondta magáról. Morante gróf, amint tudomására jutott, hogy az olasz nem mindennapi kapcsolatokkal rendelkezik a drágakövek világában, azonnal kivetette rá a hálóját. 8
Elena Angela sokat tanult a zárdában, a latin és a francia nyelven, továbbá a bibliai ismereteken és a szabásvarrás fortélyain kívül már az ápolónôi képzettséget is majdnem megszerezte, amikor az apja kirángatta onnan. De mit sem tudott a férfiakról, mert a zárdában ezt a tárgyat nem oktatták. Ennek ellenére a harmincnégy éves Valerio, aki hazaköltözése után azonnal kitüntette ôt figyelmével, az elsô pillantásra megragadta fantáziáját. A mindig jókedvû olasz sosem érkezett ajándék nélkül. A grófnak egy kis hordó értékes, finom szicíliai bort, vagy kubai szivart hozott, a feleségének féldrágakôvel ékített brosstût, vagy ritka szép velencei csipkét, a könyveket kedvelô és franciául kiválóan beszélô Elenának pedig Verlaine és Appolinaire köteteket. Ezzel aztán végképp levette ôt a lábáról. Morante gróf leánya pedig a kellemes modorú, mûvelt és jóképû üzletembert azonosítani kezdte az ajándékba kapott könyvekkel, s a bennük megbúvó, szenvedélytôl lobogó versek tartalmával. Valerio nem volt túl rámenôs, se olyan tüzes, mint egy andalúz, de éppen ez tetszett benne a gyöngéd lelkülettel áldott-vert Elenának. Amikor Valerio már sokadik alkalommal érkezett Sevillába – és a gróffal letárgyalt már néhány jövedelmezô üzletet –, egyszer négyszemközt megvallotta Elenának, hogy fôleg miatta utazgat Spanyolországba. A végtelenül magányos és tapasztalatlan lány nyomban megnyílt, feledve minden óvatosságot és kötelezôen célszerû nôi tartást. Elena még nem volt húszéves, nem érzett maga mögött támaszt és maga elôtt választási lehetôséget. Apjához fûzôdô viszonya mindig is hideg volt, anyjára pedig 9
ösztönösen neheztelt amiatt, hogy némán és alázattal végrehajtotta a zsarnok férj minden parancsát, még ha tudta is, hogy akárcsak ô, félelembôl teszi. Elena útja semerre nem vezetett, ahogy az országé sem, amelyben élt. Spanyolország ezekben az években történelme során elsô ízben próbálkozott a demokráciával, holott nem voltak efféle hagyományai, s a gazdasági világválság kellôs közepén aligha a megfelelô idôpontot választotta erre a célra. Emiatt egyre-másra szervezôdtek a puccsok, s amikor Katalónia független köztársasággá nyilvánította magát, a spanyol köztársaság erôi lerohanták az új köztársaságot. Már senki sem tudta, mi a rossz és mi a jó, ki hoz nagyobb bajt rá, a király vagy a respublika. Az 1936-os választásokon még a Népfront pártjai gyôztek, de az országot a gazdasági romlás mellett súlyos és mély etnikai, ideológiai és politikai ellentétek marcangolták, melyekben a gróf és családja a bolsevizmustól és a baloldal istentelenségétôl való rettegésre építô Falangista Párt oldalán állt. Amikor Elena élete némiképp rendezôdni látszott, Hispániát már a polgárháború szele borzongatta. Amikor pár hónappal késôbb, ötödik sevillai utazása során az olasz egy nappal azelôtt érkezett meg Elenáék házába, mint Morante gróf várta, a plátói érzelmek Valerio és Elena között váratlanul és robbanásszerûen fejlôdtek fizikai szerelemmé. Elena azon a napon egymaga tartózkodott a házban, és talán nem is történik semmi, ha nem jön a késô esti vihar és nem csap bele az udvari pálmába a villám, s ha az égiháború nem teszi tönkre a villanytelepet. A családjában mellôzött, szeretetre éhezô lánynak nem volt elég ereje visszautasítani Rienzo közeledését. Úgy érezte, nem is akar erôs lenni. 10
Ô volt, aki nem engedte vissza a férfit a viharban a sötét, baljós utcákon a hostal barátságtalan szobájába. A nyitott ablakban álltak, kézen fogva nézték a villámokat, és ez volt az elsô alkalom, hogy Elena nôként egy férfi testi közelségét érezhette. Tudta, hogy szobája kulcsra zárt ajtaján senki nem fog dörömbölni. Egy picinyke lény története, aki Elena Angelától késôbb a Dominica Lorenza nevet kapta, voltaképpen ezen a viharos éjjelen kezdôdött. Elena azt mondta, soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg azt az éjszakát. Mély és naiv vallásossága ellenére úgy vélte, nem eshetett a paráznaság bûnébe, mert maga a Mindenható rendezte úgy, hogy végre neki is legyen valakije, aki csakis hozzá tartozik. Mibôl is tudhatta volna, hogy ô csak egy újabb áldozat az éppen unatkozó, ám végtelenségig számító Rienzo férfiúi hiúságának oltárán? Annyit tudott róla csupán, hogy ez a törekvô fiatalember nagyon mélyrôl jött, egy szicíliai földmûves családjában látta meg a napvilágot. Azt viszont nem tudhatta, hogy Valerio lovászfiú volt, és úgy futott be óriási karriert, hogy az egyik helyi maffiakeresztapa lányának ágyában nyújtott teljesítménye elismeréseként már húszévesen egy nagy lótenyésztô telep vezetôje lett, majd a La Sapienza egyetem geológiai karára is eljutott, s ott nyert elsô ízben betekintést a gyémántok birodalmába. A nôk és a gyémántkereskedelem képezték a férfi szenvedélyének tárgyát, így került a látókörébe Morante gróf és végtelenül naiv leánya is, de a polgárháború kitörésekor Valerio már nem várta meg Sevillában az elsô puskalövést. 11
Elena pedig senkinek nem merte elmondani, hogy gyermeket vár. Az egyetlen kivétel, aki iránt feltétlen bizalommal viseltetett, Juanita nôvér volt a zárdából. Amikor már hónapok teltek el, s Elena Angela a szobájába zárkózva rejtegette magát és állapotát a szülei elôtt, Juanita nôvér kétségbeesetten sürgette, hogy kerítsen egy orvost, ám ô ezt nem merte megtenni. Valerio Rienzóról pedig egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor már felesleges volt tovább hazudnia. Noha nem hívta, a doktor mégis megérkezett egy napon, mégpedig señora Morante kíséretében, aki észrevette rajta az állapotosság azon jeleit, amelyek ilyenkor csak egy nô számára nyilvánvalók. A grófnô azonban meg sem kérdezte Elenát, hogy mi történt, ijedtében megint a férjéhez fordult, neki mondta el, mire gyanakszik. Ahogy most ott álltak a szobaajtóban, az orvos és az anyja, Elenát a félelemtôl a rosszullét környékezte. Eddig tartott a titka. A doktor azt mondta, nincs mit tenni, az ötödik hónapban van, s egyetlen út létezik csupán. Morante gróf bólintott, és annyit mondott: – Nem léphetsz ki a házból, nem telefonálhatsz, és nem írhatsz levelet. Megértetted? Aztán a gróf elhagyta a szobát, és a következô hónapokban Juanita nôvér kivételével, akit anyja néhányszor beengedett hozzá, amikor a gróf üzleti úton tartózkodott, senki egy szót nem szólt hozzá, még az anyja se, aki most némiképp igazolva látta férje és uralkodója mélységes megvetését saját lányuk iránt. Elena január elején még a Háromkirályok ünnepét is magában töltötte, bezárkózva. 12
Szégyenfolttá lett, befeketítette a Morante nevet. A család mindent elkövetett, hogy megtudják, ki a gyermek apja, s mivel Elena nem árulta el, arra gondoltak, hogy egyszer kiszökhetett a házból, talán fiesta idején, amikor mindenki táncol és vigad Sevilla utcáin. Állapota hétpecsétes titok lett, mert a városban ujjal mutogattak volna a grófra: lám, a gazdag és befolyásos nemes úr, aki nem volt képes vigyázni a tulajdon lányára! Akkor üzleti ügyben hogyan bízhatnánk benne? Morante gróf pedig valójában csakis ettôl félt, sosem attól, hogy mi lesz a lányával. Dominica Lorenza kilencszázharminchét februárjában, egy esôs és hideg hajnalon született. Túlságosan kicsi volt és törékeny, azt hitték, meg sem marad. A szakácsnô segítette a világra, ugyanis hirtelen érkezett, s nem mert senki elszaladni a bábáért, mivel már Sevillában is tombolt a polgárháború. Szegény kislány épp akkor nyitotta mélykék szemecskéit a boldogtalan világra, amikor odalent az utcákon a falangisták kórusban üvöltötték a fasiszta köszöntést: Arriba España!, mások meg éppenséggel azt kiabálták, hogy Viva la Anarguia... Kerek kis arca, vékonyka ujjacskái, és kétujjnyi, sûrû, sötét haja révén a kislány sokkal inkább hasonlított Elenára, mint Valerióra, s amikor sírt, ugyanúgy ráncolta kis homlokát, mint az édesanyja. Elenát a szülést követô napokban láz gyötörte, és nem volt teje. Polgárháborúban anyatejet szerezni, ha senki nincs a környéken, aki nemrég szült, a lehetetlennel egyenlô, bár Morante gróf akkor sem keresett volna ilyen asszonyt, ha az újszülött éhen pusztul. 13
Elena Angelával a doktoron kívül alig törôdött valaki, miközben ô a szülést követô harmadik naptól önkívületben kóborolt az élet és halál közötti szûk mezsgyén. A lázálmokból ébredvén, elôször mindig a kislányát kereste, s boldog volt, hogy hallja a lélegzetét maga mellett az ágyban. Bölcsôre a gróf feleslegesnek vélte beruházni. Egy rettenetes napon, amikor a gyengécske kislány már sírni sem tudott az éhségtôl, csak csendesen nyöszörgött, Elena apja hivatalos emberekkel érkezett, s neki iratokat kellett aláírnia. Nem kapott idôt, hogy elolvassa, lázas delíriumban odakaparta a nevét a lapokra, majd végtelen elesettségében ismét eldôlt a párnákon. Aludni! Aludni... és túlélni! Ez volt minden vágya abban a különös lázálomban, amiben csaknem két hete vergôdött. A doktor azt mondta, Elena talán nem éri meg a következô napot. Morante nem szólt, de a fejében megfordult a gondolat: így lenne jobb mindenkinek. A történet e fordulópontján Dominica Lorenza már nincs a grófi házban. Amikor Elena a láz múltával a kislányát követeli, azt hazudják, hogy visszakapja a gyereket, csak elôbb teljesen meg kell gyógyulnia. A kicsinek anyatej kell, mondják, és biztonságos környezet. Visszakapja majd a kislányt, ezt mondja az anyja, akit néha gyötör a lelkiismeret-furdalás, hiszen a lányát az ô akarata ellenére küldte zárdába annak idején Morante gróf, de mint mindig, ez alkalommal is a beletörôdés következik. Elena számára pedig a tehetetlenség és a kétségbeesett várakozás napjai ezek. Anyja bizonytalan ígéretére késôbb így emlékezik naplójában: 14
„Hittem, mert nem tehettem egyebet, és ebbe a kegyes hazugságba kapaszkodtam. A kislányom nevét – akit még csak meg sem kereszteltek, mert apám nem engedte be hozzánk a tisztelendôt attól tartva, hogy a templomban kiprédikálja a családunkat – mindenkinek tilos volt kiejteni. Ki törôdött azzal, hogy mit érzek én? A kétségbeesés és a kibírhatatlan lelki fájdalom csaknem az eszemet vette. Gyenge voltam, és meggyötört agyam önvédelemhez folyamodott: úgy tett, mintha nem létezne körülöttem semmi. Egyre mélyebbre merültem abba a sötét ingoványba, amit a normális útról letért elmém kreált. Ma már mély depressziónak nevezik ezt, ám akkoriban nem sokat törôdtek vele. Zavaros hónapok süllyedtek el a szürke homályban. Egyszer azt álmodtam, hogy odakint égiháború dúl, s ott van mellettem Valerio... Pedig csak az ágyúk dörögtek Sevilla határában. Mindenki azt gondolta, bolond vagyok, de igazából ez sem érdekelt senkit. A doktor szánalomból hazudott: azt ígérte, közbenjár, hogy Dominica Lorenzát visszahozzák, amikor azt biztonságban megtehetik. De semmi sem történt, és a homályba zuhant két illékony, megfoghatatlan, füstként elkavargó esztendô az életembôl. Mégis, a rendszeresen szedett nyugtatók és altatók mellett a doktor kegyes hazugsága volt az, ami segített abban, hogy lassan talpra álljak. Továbbra is teljes elszigeteltségben éltem a szobámban. Azt sem tudtam, milyen évszakban járunk. Ha néha a tükörbe pillantottam, megrettentem a sápadt arc, a zilált haj, a szemem alatti fekete árkok látványától. 15
Nem szûnô fájdalom izzott bennem, de éppen ezért maradhatott meg kusza emlékeim kellôs közepén mindennél élesebben Dominica Lorenza.” Harminckilencben Franco tábornok a falangista csapatok élén bevonul Madridba. A fegyverek elhallgatnak, de a békére áhítozó emberek lelke az értelmetlen harcokban alig kiheverhetô sebet kap. A baljós intelem, melyet Morante gróf oly sokszor hallott már ismerôseitôl és üzleti partnereitôl, lassanként beteljesül: a megtorlástól rettegô spanyolok tömegesen menekülnek az országból. Ám a gróf nem mozdul. Anyagilag egyetlen pezetát sem veszített a belháborún, mert mindig megfelelô irányba helyezkedett. Mi egyébre várhatna, mint az üzlet fellendülésére? Valerio Rienzo harminckilenc nyarán váratlanul újra megérkezik Sevillába, hogy a gróffal nyélbe üssenek egy különös üzletet. Elenának a vacsorán meg kell jelennie a családi asztalnál. Bármirôl beszélhet az olasszal, csak arról nem, hogy szült egy kislányt. Ezt parancsolta az apja, s a grófnô is egyetértett vele abban, hogy a látszatot, miszerint Elena mégis csak úri kisasszony egy gazdag és konzervatív házból, tartani kell. Ám elzártsága miatt sok mindenrôl nem tudhat. Például arról sem, hogy apja a polgárháborúban mindkét félnek a kezére játszik: Franco híveinek hitelekkel, a köztársaságiaknak titkolt fegyverszállítással. Így megmaradhat a vagyon, még gyarapodhat is szépen, amit most kíván a 16
gróf megtöbbszörözni a Valerio Rienzo által felajánlott dél-afrikai gyémántüzletben. Elena azt sem tudhatja, hogy az elôkelô kapcsolataira oly büszke Valerio Rienzo részletesen feltérképezte a Morante-vagyont, s eltökélt szándéka, hogy abból minél nagyobb részt kiszakítson. Ennek érdekében az olasz bizonyos áldozatokra is kész. Morante pedig éppenséggel Rienzo kiterjedt európai és tengerentúli kapcsolataira vágyik, miközben az olasz által teremtett üzletbirodalom késôbbi, fokozatos és fondorlatos bekebelezését forgatja a fejében. Hogy ebben a játszmában Elenának egymástól függetlenül milyen szerepet terveztek, arról a lány végképp nem tud. Üzleti tárgyalásuk taktikáját bármely egyetemen taníthatnák. A két partner kölcsönösen és alaposan felkészült egymásból. Négyszemközti megbeszélésükön az udvarias érvek és a baráti hangú meggyôzés mellett jócskán hallani fenyegetôzést is. Mindketten felhalmoztak már annyi információt, amennyivel a másikat lehetetlenné tehetik, netán életveszélybe sodorhatják, mert abban a világban, amelyben mozognak, egyedül a nélkülözhetetlen és a másik által szinte leplezetlenül irigyelt kapcsolatok a fontosak. És mindkettôjüknek vannak ilyen kapcsolatai: emberek, akik magas állami, katonai vagy diplomáciai pozíciót töltenek be. S miután mindezt tudatosítják egymásban, Rienzo elérkezettnek látja az idôt, hogy kicsikarja a fordulatot a grófhoz fûzôdô kapcsolatában. E fordulat nyomán Elena Angela egyszerû adásvétel tárgyává lesz. Rienzo a gróf elôtt sikerrel eljátssza a hôsszerelmest. Az persze egyetlen szavát sem hiszi, de elismerve a teljesítményt, kedvteléssel figyeli az elôadást. Ezt követôen, mint két gazda, 17
megegyeznek a grófkisasszonyról, épp akár egy haszonállatról. Szerzôdésbe foglaltatik, hogy Elena Angela Morante de Cordoba az olasz Valerio Rienzo nejeként a közeljövôben egy apró észak-olaszországi sziget, s a rajta lévô villa tulajdonosnôje lesz. Ám e sikeres üzletkötés magában hordozza a robbanás veszélyét. Nyélbe ütésének módja ugyanis mindkettôjükben elülteti az egymással szembeni gyûlölet palántáját. A leánykérés álságos és színpadias jelenete két nap múlva következik, amikor a Morante család hivalkodó vacsorára hívja Valerio Rienzót. A férfi kiöltözik, sötétkék, halszálkás öltönybe bújik, és hófehér inge csak úgy villog, amikor kiszáll a taxiból. A sofôr egy hatalmas, vörös rózsacsokrot emel ki hátulról, s a virágok eltakarják az olaszt. Odafent az emeleten az egyik ablak mögött mozdul a függöny. Elena Angela összeszoruló szívvel várja az újabb találkozást. Késôbb a hatalmas, ébenfa vacsoraasztal körül ülnek ôk négyen. Mindenki rettentô udvarias. Az asztalon gyertyák égnek jókora ezüsttartókban, melyeket kétoldalt kerubok vigyáznak. A hallgatag, megkínzott lelkû és szomorú pillantású, természetes szépsége ellenére mindig sápadtnak és kialvatlannak tûnô Elena már csaknem mindenrôl lemondott, ami az életben örömet jelenthet. Ám Valerio Rienzo jól kigondolt, mondhatni mérnöki pontossággal megtervezett szavai most égô nyilakként vágnak szívébe, s Elena 18
elgyengül. Várta ezt a pillanatot lélekben, talán egy késôbbi idôpontban, ám semmiképpen nem ezen az estén. Hallgat, miközben könnyek szöknek a szemébe, s a tekintete riadtan szaladgál a szüleirôl Valerio Rienzóra és vissza. Egyre többször gyötri a lelkét a visszatérô gondolat: el kell mondania Valeriónak, hogy van egy kislánya. És akkor Dominica Lorenza végre visszakerül hozzá, s egy férfi oldalán, akit évek óta mélységes titokban szeret, saját családja lesz. A grófon semmi nyoma a viharos egyezkedésnek, amikor teátrálisan beleegyezését adja a „hirtelen jött” leánykérésbe. Azt tartotta mindig, hogy aki üzlettel foglalkozik, annak színészi képességekkel is rendelkeznie kell. Amikor beszélni kezd Elena Angeláról, az ô „egyetlen, s remegve féltett szemefényérôl”, Rienzón kívül mindenki tudja, hogy a szirupos mondatok végletekig hazug szavakból épülnek. Azt meg azért Valerio is érti, hol végzôdik a dráma, és hol kezdôdik a tragikomédia. Ôt mindez nem lepi meg. Elena Angelát azonban mélységesen megrázza ez a színjáték, amelyrôl naplójába az alábbi feljegyzés kerül: „Jót és szépet vártam, ám végül elkeserített a hazugságokkal teli este. Apám igazi színészként viselkedett, ahogy anyám is próbált örömittasnak látszani, bár ô sosem volt igazán jó ebben a mûfajban. Mindenki játszotta a szerepét, egyedül én ültem a családi „nézôtér” közepén sötétkék, nyakig gombolt ruhámban, amit gyûlöltem, mert páncélként zárt magába mindent, ami én voltam. Szerettem volna a fehéret, 19
amit magam alakítottam át anyám régi ruhájából, mályvaszín virágot varrva a dekoltázs közepére, de anya azt mondta, hogy csak a szajhák vesznek fel ilyet. Egyszer tényleg elsírtam magam az asztalnál, és mindenki azt hitte, hogy a meghatottságtól. Pedig csak a fájdalom munkált bennem apa végtelenül álságos szavai hallatán. Valamilyen kirándulásokról, együtt töltött vasárnapokról beszélt olyan pátosszal és részletességgel, mintha nem ott helyben találta volna ki az egészet. Beszélt valamiféle hegyvidéki sétákról, arról, hogy a szánunkat két ló húzta a Háromkirályok ünnepének délelôttjén odafent, a fehérbe öltözött Sierra Nevadán. Pónin ültem és hajókáztam apámmal. Éjszakába nyúló meséket mondott az ágyam mellett a szobalány... Mindebbôl semmi nem volt igaz. Soha nem vittek engem lovagolni, s nem hajókáztunk meghitt családi hármasban a Guadalquiviren, a télidôn ezüstbe öltözött, hófedte Sierra Nevadát pedig közelrôl még nyáron sem láttam. Minden este a szobámban kellett töltenem az idôt imádkozással kisgyerekkoromban is, mielôtt még az apácákhoz adtak. És sosem sétáltam apával a hegyekben, de még Sevillában sem nagyon. Valerio persze elismerô mosollyal hallgatta apa hazugságait, bólogatott és többször is hosszan a szemembe nézett. Én elpirultam, akár egy bakfis. Azon az estén sokszor eszembe jutott Dominica Lorenza, akinek az asztalunknál lett volna a helye.” 20
Most, hogy váratlan fordulatot vett az élete, Elena a kislány ügyében mégiscsak az apjától vár támogatást. Morante másnap ezzel állít be lánya szobájába: – A napokban sok mindent átgondoltam, Elena. Nincs kifogásom ellene, hogy a vôlegényeddel még az esküvô elôtt elutazzatok Olaszországba. Itthon mindenkinek azt mondjuk, hogy szûk körben megtörtént az eljegyzés. Olaszország most biztonságos, és különben sem várhatom, hogy a vôlegényed költözzék ebbe a zavaros országba. És te sem akarhatod, hogy unoka nélkül szálljak sírba. Nekünk még mindig kötelezettségeink vannak a de Cordobák évszázados famíliája iránt. Még mindig... – furcsán rezeg e két szó. Elena megdermed az utolsó két mondattól, tompán kondulnak benne, akár egy fakolomp. – Unoka nélkül...? De hiszen... apa... – Ennyit képes csak kinyögni, mert a következô pillanatban megérti, hogy a szülei számára az ô kislánya még most sem létezik. Tiltakozni próbál. – Dominica Lorenza nélkül én nem tudok... nem vagyok képes élni Olaszországban. – Így akarom, mert így látom jónak. – Ez az apja utolsó mondata akkor este, és úgy hangzik, mint egy jogerôs bírósági ítélet. Álmatlan és keserves éjszaka következik Elenára, de Morante másnap ismét benyit lánya szobájába. A hangja szenvtelen és hivatalos. – A vôlegényed holnap elutazik. Mi ketten egy hét múlva követjük. Van valami, amit el akarsz mondani? – Van, apa – mondja ô csendben, bár lélekben már feladott mindent, s tudja, hogy Dominica Lorenza ügyét a szülei soha nem támogatják. Bármit mondhat, annak 21
foganatja úgysem lesz, mégis megkísérli, mert bensô erô ösztökéli, hogy kimondja: – Apa, miért nem tudhatom meg, mi van a kislányommal? Most, hogy Valerio és én... Mikor vehetem magamhoz? Már lenne igazi édesapja... A gróf elkékült arccal mered a lányára, aki tudja, hogy innen már nincs visszaút, és folytatnia kell: – Apa, kérem, én már majdnem asszony vagyok. És azt szeretném mondani, hogy Dominica Lorenza... ô Valerio kislánya, és... – Fogd be a szád! – csattan Morante hangja. A szemében sárga fény lobban, s Elenát újból elfogja a rettegés. Egyetlen szemvillanás alatt megváltozik a gróf arca. – Kit érdekel, ki az apja? Neked nincs lányod! Nem is volt soha, megértetted? Zabigyerek! Nincs! Ki ne ejtsd elôttem a nevét! – De hát ô be van zárva egy árvaházba! És most már... Most már igazán... – Fejezd be, te kis...! – szisszen a hang, s bár a „szajha” szó nem hangzik el, helyette lendül a súlyos férfikéz. Nem az ütés miatti fájdalom, sokkal inkább a tett az, ami megalázó, s az utána következô szavak a legborzalmasabbak: – Az a gyerek nincs! Már odaadták másnak, én akartam így. Te is aláírtad... Elena alig kap levegôt. Alattomos fájdalom szorítja a torkát, hogy azon tiltakozó szó ki nem préselôdhet. A kiszolgáltatottság fájdalma egész testében szétterjed. Elena hallgat, Morante a hallgatását beletörôdésnek veszi, és az ajtóhoz lép. – Helyes! Semmi helye vitának. Egy heted van, csomagolj össze. És ne feledd, hogy te de Cordoba vagy, még akkor is, ha egy Rienzo oldalán élsz. A szerzôdésben 22
az áll, hogy az esküvôre karácsonyig sort kell keríteni, de csakis akkor, ha minden feltétel a helyén van. Megegyeztünk, Valerio tud mindent, neked nem szükséges átrágnod magad a szerzôdés minden egyes pontján. És nem is értenéd, de odaát kötelességed lesz a családunk érdekeit védeni. Ha okosan viselkedsz, akkor talán... Majd egyszer... Valeriónak semmit nem szólhatsz a kölykérôl addig, amíg nem engedélyezem. Akkor esetleg elintézem, hogy visszakapd a te... Azt a kis... Az ajtót a mondat közepén bevágja maga után, de így is elülteti Elenában a remény aprócska csíráját. Pedig Morantének esze ágában sincs segíteni. Sem anyagi, sem egyéb érdeke nem fûzôdik Dominica Lorenzához. Csakhogy Elena Angela még erre is vak és süket, ô csupán egy mellékszereplô naiva ebben a középszerû drámában, akire az elôadás után már senki sem emlékszik. Aztán összecsomagol, s nem tudja még, hogy sok idô eltelik, míg újra látja Sevillát. „A könyveimet egyetlen hatalmas, vasalt ládába rakosgattam, négy vagy öt arroba is megvolt a súlya. Magányos lelkem összes vagyonát azok tartalma jelentette. Három kötetet tettem mindössze a kisbôröndbe, amit kézipoggyászként vittem magammal. Az egyik az Apollinaire-verseskönyv volt, amit Valeriótól kaptam. A kézzelfogható dolgokban, tárgyakban és ékszerekben engem sosem az érték érdekelt, noha értettem az effélékhez. Sevillát egy felhôs hajnalon, kicsit ódivatú, szürke utazóruhámban hagytam el úgy, hogy távozásomról egyetlen ismerôs sem tudott. 23
Sevilla ebben az idôben már kezdett életre kelni. Az utcákról eltakarították a romokat, és az új hatalom, Franco tábornok kormányának képviselôi Rolls-Royceokon száguldoztak. De az egyszerû emberek arcáról még nem törölte le a félelmet a madridi bevonulás óta eltelt rövidke idô. A barcelonai vonaton apa ült velem szemben és Mariano Canizares, az ügyvédünk, egy sótlan, csontos arcú, ám minden hájjal megkent andalúz. Elôhúztam a kiskofferbôl egy könyvet, s elmélyedtem a versekben, mert tudtam, hogy velem úgysem fognak társalogni.” A Genovába tartó hajó elôbb Mallorca szigetének veszi az irányt, majd az esti órákban befut Palma kikötôjébe. Elena az apjával vacsorázni indul az elôkelô utasoknak fenntartott étterembe. – Fontos dologról van szó, ezért nem hívtam az asztalunkhoz Marianót – kezdi szürke hangon a gróf. – Azt akarom, hogy mindenrôl beszámolj nekem, amit a vôlegényed környezetében tapasztalsz. Levélben, táviratban... Mindegy, csak tudjak róla. Semmi nem kerülheti el a figyelmedet, és ez alapvetô. – Nem bízik meg Valerióban? – Elena döbbenten bámul az apjára. – Akkor mi értelme van ennek az egész... – Azzal ne törôdj... Elvárom, hogy tájékoztass a jövendôbelid minden lépésérôl, ami kapcsolatban van velem, de azokról is, ami nincs. Csavaros észjárású fickó, tudni akarom, mikor, merre tekereg, és mire készül. – Nem szereti ôt, ugye, apa? Sosem is szerette. Régóta tudja, hogy ô Dominica Lorenza apja, igaz? Most azt akarja, hogy áruljam el Valeriót? 24
– Akarod a lányodat, vagy sem? – Morante résnyire húzott szeme villan a dühtôl, s Elena nem feszítheti tovább a húrt. – Akkor be kell számolnod a vôlegényed minden lépésérôl. Az üzletfeleirôl, barátairól, a terveirôl és minden más körülményrôl, ami fontos lehet. Megteszed, vagy sem? Elena szavakat keresgél, s saját magát is meglepi a bátor hang, amit használni mer, mielôtt az alázat és a vágy, hogy visszakaphassa a kislányát, erôsebb parancsot ad. – Igen. Tudja, hogy megteszem – feleli. – Apám engem semmibe vesz. Egy tárgynak, egy eszköznek tart engem, amit így vagy úgy, felhasználhat. Ez engem mélyen megaláz és... és... – Sért?! Hát ne légy ennyire finnyás, kislányom. Amikor megcsináltad a zabigyereket, nem aggályoskodtál, igaz? Akkor meg most vedd tudomásul, hogy nekünk nincsenek barátaink, csak a család van. A család nélkül te is elvesztél. Neked sincs meg a háttered, ha a család nem áll mögötted. – Nekem lesz új családom – mondja Elena könnyek között fuldokolva. Nekem attól a férfitól van gyerekem, akit szeretek. Nem vehetitek el tôlem... – Elena most már kiabál, s néhány vendég rosszalló pillantást vet az asztaluk felé. Az apja ezúttal suttogva figyelmezteti, hogy ha így viselkedik, sosem látja viszont a kislányát. A lány végül mindent megígér. Hiszen semmije nincs, esélye sincs arra, hogy a maga lábán megállhasson. Nincs pénze, nem is tanították meg bánni vele, nincsenek kapcsolatai. Rettenetes tudni, hogy az apja ütôkártyának használja piszkos ügyleteiben Dominica Lorenzát. Hol lehet most? Vajon tisztességes családban nevelik, vagy árvaházban tengôdik még mindig? Mikor jön el 25
végre a nap, hogy láthatja? Milyen lehet most? Megismeri-e, és hogyan viselkedik majd szegény kislány, ha megtudja, ki is ô? Arra gondol, egyedül Valerio Rienzóra számíthat. És éppen ôt kellene elárulnia? Másnap reggel Elena rádöbben, hogy az apja magára hagyta. Még az éjjel kiszállt a hajóból a palmai kikötôben, így egyedül kell továbbutaznia Genováig. Morante gróf csak egy borítékot helyezett letétbe a hajópostán, rövid kísérô szöveggel és némi készpénzzel, mielôtt az ügyvéddel átszállt egy visszafelé induló hajóra. Hogy miért is...? Elôzô este Morantét, aki vacsora után a kabinjába tartott, félúton megállította Mariano Canizares, aki egy testôr, egy titkosrendôr és egy jogász bizarr elegyeként ôrködött az ékszerkereskedô érdekei és személyes biztonsága felett. Azt mondta, értesítést kapott arról, hogy otthon Sevillában komoly gondok támadtak a hatóságokkal, s jobban tennék, ha hazautaznának, de most rögtön. Mariano értesülése szerint Morante barcelonai kapcsolatait már két hete letartóztatták és kihallgatták a politikai rendôrségen a barcelonai fegyverüzlettel kapcsolatban. Valószínûleg tudnak a Francisco Pizarro nevû teherhajóról is, amivel a szállítást Olaszország felôl bonyolították. Morante élénken emlékszik arra a pár hónappal korábbi éjszakára, amikor Canizares visszaérkezett Barcelonából, és jelentette, hogy minden elrendezôdött, mivel 26