„Erôteljes és nyers, szívszaggató és távolról sem érzelgôs.” Washington Post Book World „Emlékezetes, megindító és felkavaró… A szereplôk szinte ragyognak az eredetiségtôl… Boston hangulata teljesen valóságos, érezzük a szagokat és az ízeket… Lehane durva, képszerû prózája teszi ezt a regényt annyira felejthetetlenné.” Cleveland Plain Dealer „Dennis Lehane a trónörökös. Ôt olvasva az ember úgy érzi, mintha a nagyok – Chandler, MacDonald, Parker – figyelnének rá, miközben ír. De a hangja tökéletesen eredeti.” Michael Connelly „Az egyik legjobb krimiíró.” Chicago Tribune „Uramisten, ô aztán tudja, hogy kell krimit írni.” Elmore Leonard „Dennis Lehane elsô osztályú író, akinek a szövevényes cselekmény és a vibrálóan élô hattér csak arra szolgál, hogy kiemelje az igazi tehetségét: azt a fantasztikus képességet, amivel ezeket a felejthetetlen, érzelmileg összetett szereplôket megalkotja.” Providence Journal-Bulletin „Az ütôs párbeszédek, a furcsa mellékszereplôk és a Kenzie-Gennaro románc adja a szükséges könnyedséget ehhez a sötét és szívbemarkoló történethez.” Newsday
A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:
Kenzie–Gennaro-sorozat: Egy pohárral a háború elôtt Sötétség fogd meg a kezem Megszentelt életek Egyéb kötetek: Titokzatos folyó Viharsziget
Hideg nyomon
Dennis Lehane: Gone, Baby, Gone Copyright © Dennis Lehane, 1998 Hungarian translation © Huszár András, 2011 A fordítás az alábbi alapján készült: Dennis Lehane: Gone, baby, gone Bantam Books, London, 1998 Fordította: Huszár András
ISBN: 978 61 5504 940 8 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Fodor Zsuzsa Korrektor: Boncz Éva Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2011-ben – Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató Mûfaj: krimi
Hideg nyomon
Testvéreimnek, Maureennak, Michaelnek, Thomasnak és Gerard-nak. Köszönöm, hogy mellettem álltatok és elviseltetek. Nem lehetett könnyû. Valamint JCP-nek, aki esélyt sem kapott.
Köszönet Köszönöm a szerkesztômnek, Claire Wachtelnek és az ügynökömnek, Ann Rittenbergnek, hogy újfent kibányásztak egy kéziratot az összevisszaságból, és sokkal jobb színben tüntették fel, mint amit jogom van elvárni. Mal, Sheila és Sterling elolvasta a nyers firkálmányokat, és átbeszélték velem a nehézségeket. Szintén köszönet illeti Larry Gillis ôrmestert a Massachusettsi Állami Rendôrség Sajtóosztályáról; Mary Clarkot a quincyi Thomas Crane Közkönyvtárból; valamint Jennifer Brawert a William Morrow-tól és Francesca Liversidge-et a Bantam UK-tôl, amiért számtalanszor nagylelkûen szellemi segítséget nyújtottak nekem.
Megjegyzés Azok, akik ismerik Bostont, Dorchestert, Dél-Bostont és Quincyt, illetve a quincyi kôfejtôket és a Blue Hills Természetvédelmi Parkot, látni fogják, hogy ezen helyszínek ábrázolásakor éltem a szerzôi szabadság adta lehetôségekkel, ahogyan a városok, a települések és a körzetek esetében is. Az esetleges torzítások szándékosak. Továbbá a történet szereplôi és eseményei, illetve a valós élet élô vagy halott személyei között fellelhetô bármiféle hasonlóság is pusztán a véletlen mûve.
Hideg nyomon 11
Port Mesa, Texas 1998. október Jóval azelôtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben. Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fáj a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak. Az a néhány nô, aki rákászhajón dolgozik, általában félrevonul, magának való. Ez itt a texasi partvidék, és mivel rengeteg férfi adta drágán az életét a halászat kétszáz éve alatt, leszármazottaik és életben maradt barátaik úgy érzik, kiérdemelték, hogy elôítéleteik lehessenek, hogy gyûlöljék a vietnami vetélytársaikat, és hogy ne bízzanak meg azokban a nôkben, akik hajlandóak efféle alantas munkát végezni, az ujjízületeken áthasító, vastag kábelek és kampók között tapogatózni a sötétben. – Bárcsak minden nô olyan lenne – szólal meg egy halász a virradat elôtti koromsötétben, amikor a kapitány lejjebb veszi a vonóháló mélyen morajló motorját, és a palaszürke tenger zavarossá válik –, mint Rachel. Az aztán nô a javából! – Bizony, az aztán nô a javából – helyesel egy másik halász is. – Bezony ám, a mindenségit! Rachel viszonylag rövid ideje él Port Mesában. Még júliusban bukkant fel a kisfiával és egy rozoga Dodge kisteherautóval. Kibérelt egy kis házikót a város északi részén, és levette a KISEGÍTÔT KERESÜNK táblát a Crockett a Vártán kikötôi bár ablakából. Az épület az ôsi, a tenger felszíne felé süppedô cölöpök tetején gubbasztott. Hónapok teltek el, mire egyáltalán vezetéknevét, a Smitht elárulta valakinek. Port Mesa csak úgy vonzza a Smitheket. Meg alkalmanként a Doe-kat is. A rákászhajók legénységének a fele olyanokból áll, akik menekülnek valami elôl. Amikor szinte az egész világ dolgozik, ôk alszanak, és amikor szinte mindenki alszik, ôk dolgoznak; a köztes idôt pedig azokban a kocsmákban töltik el az italuk mellett, ahová nem sok idegen merészkedne be. Életüket a kapás és az évszakok vezérlik. Munkájuk során eljutnak nyugatra tartva egészen Bajáig, délre pedig egészen Key Westig, és a fizetésüket készpénzben kapják. Dalton Voy, a Crockett a Vártán tulaja is készpénzben fizeti Rachelt. De akár aranyrúddal is fizethetné, ha a nô azt szeretné, hiszen amióta Rachel beállt a pult mögé, a forgalom húsz százalékkal megugrott, és bármilyen furcsa, a verekedések is megritkultak. A férfiak általában úgy szállnak le a hajókról, hogy a nap felhevítette a testüket és a vérüket, ettôl ingerlékennyé válnak, s hajlamosabbak egy meglendített üveggel vagy egy biliárddákó suhintásával pontot tenni a viták végére. A gyönyörû nôk társasága pedig…
12 Dennis Lehane
nos, Dalton tapasztalata szerint, csak ront a helyzeten. A férfiaknak hamarabb támad ugyan jókedvük, de a vizet is gyorsabban felkapják. Rachelben ugyanakkor van valami, ami lenyugtatja és óvatosságra inti ôket. A szeme árulkodik errôl: keményen, hidegen villan, ha valaki átlépi nála azt a bizonyos határt, például ha túl hosszan rajta felejti a csuklóján a kezét, vagy ha elereszt egy disznó viccet, ami egy cseppet sem humoros. Arca, árkolt vonásai, viharvert szépsége egy olyan Port Mesa elôtti életet sejtet, amelyben több sötét hajnalt és rideg tényt tapasztalt meg, mint a rákászok többsége. Rachel fegyvert hord a retiküljében. Dalton Voy ezt egyszer véletlenül vette észre, de csak azon akadt fent, hogy cseppet sem lepte meg a dolog. Valami oknál fogva mindig is tudta. Ahogyan valami oknál fogva mindenki más is tudott róla. Így soha senki nem szólítja le a meló után a parkolóban, hogy megpróbálja becsalogatni az autójába, és soha senki nem követi hazáig. Amikor viszont megenyhül Rachel tekintete, s eltûnik a távolságtartó arckifejezés, hát akkor, öregem, az egész kocsmát beragyogja a fénye. Úgy térül-fordul a bárban, akár egy táncosnô; hajlékonyan mozdul a csípôje, s kecsesen billen az üveg a kezében. Ha felnevet, teli szájjal, örömtôl szikrázó szemmel kacag, és ilyenkor a kocsma összes vendége egymást überelve egy-egy újabb viccel próbál elôrukkolni, csak hogy újra részesei legyenek az örömének. És akkor még nem is beszéltünk a csodaszép szôke kisfiáról, aki egyáltalán nem hasonlít az anyjára, ám amikor elmosolyodik, a vak is látja, hogy Rachel gyereke. Talán még a hangulatváltozásaiban is emlékeztet rá. Néha figyelmeztetés csillan a szemében, ami nem igazán megszokott egy ennyire fiatal gyerektôl. Alig tanult meg járni, és máris azt sugallja a világ felé: „Ne feszítsd túl a húrt!” Amikor Rachel dolgozik, az öreg Mrs. Hayley vigyáz a kicsire. Egyszer azt mondta Dalton Voynak, hogy kívánni sem lehetne a fiúnál szófogadóbb gyereket, de olyat sem, aki ennyire nyíltan rajongana az anyjáért. Szerinte ebbôl a fiúból különleges ember lesz. Elnök, vagy ilyesmi. Háborús hôs. „Ezt jól jegyezd meg, Dalton! Jól jegyezd meg”, hangsúlyozta többször is Mrs. Hayley. Egy este, naplementekor Dalton éppen a napi sétáját teszi a Boynton-öbölnél, amikor meglátja az anyát és fiát. Rachel a Mexikói-öböl derékig érô, meleg vizében áll, a hónaljánál fogva újra és újra megmeríti a kisfiút a habokban. A víz aranyló, selymes az alkonyuló napfényben, és Daltonnak úgy tûnik, mintha Rachel aranyban fürdetné a fiát, egy olyan ôsi szertartás részeként, amely védôburkot von a gyermek teste köré, nehogy baja történjen.
Hideg nyomon 13
A páros nevetgél a borostyánszínû tengerben, és a nap vörösen bukik le mögöttük. Rachel puszit nyom a fia nyakára, és a csípôjének támasztja a gyerek vádliját. A fiú hátradôl a kezében; egymás szemébe néznek. Dalton arra gondol, hogy talán még soha életében nem látott ehhez fogható gyönyörûséget. Rachel nem veszi észre a férfit, és ami Daltont illeti, ô sem igazán erôlteti ezt. Az igazat megvallva, betolakodónak érzi magát. Leszegett fejjel indul visszafelé. Valami történik az emberrel, amikor ilyen tiszta szeretetbe botlik. Egyszeriben kicsinek érzi magát; rondának, szégyenletesnek és méltatlannak. Dalton Voy a borostyánszínû vízben játszó anyát és fiát nézve egy hideg, egyszerû igazságra ébred rá: soha életében, egyetlen másodpercig sem szerette ôt még így senki. Ilyen mértékû is lehet a szeretet? Az ördögbe. Olyan tisztának tûnik, hogy az már szinte bûn.
ELSÔ RÉSZ Indián nyár, 1997
1. Ebben az országban naponta kétezer-háromszáz gyerek eltûnését jelentik be. Nagy részüket elhidegült szülôk rabolják el, és az esetek ötven százalékában egy pillanatig sem kérdéses a gyerekek holléte. Sok közülük egy héten belül hazakerül. Az eltûnt gyerekek egy másik része elszökött otthonról. Róluk is elmondható, hogy a többségük nem marad sokáig távol, és általában egybôl tudni lehet, hogy hol vannak, vagy könnyen kideríthetô – leggyakrabban egy barát házában kötnek ki. A harmadik kategóriát az elhanyagoltak alkotják, akiket kidobtak otthonról, vagy akik önszántukból szöktek el, a szülôk pedig úgy döntöttek, nem indulnak a keresésükre. Ôk azok, akik gyakori tagjai a hajléktalanszállóknak és a buszpályaudvaroknak, de megtalálhatók a vöröslámpás negyedek utcasarkain, majd végállomásként a börtönökben is. Évente több mint nyolcszázezer gyerek eltûnésérôl érkezik bejelentés országszerte. Ezekbôl csupán háromezer-ötszáz–négyezer eset esik abba a kategóriába, amit az Igazságügyi Minisztérium „családtaghoz nem köthetô elrablás” névvel illet, vagy azon esetek közé tartozik, amikor a rendôrség hamar kizárja annak eshetôségét, hogy a gyereket egy családtag vitte el, esetleg elszökött, vagy a szülôk ûzték el, netán csak eltévedt, vagy megsérült. Ezekbôl az esetekbôl háromszáz gyerek tûnik el évente úgy, hogy soha nem kerül elô. Senki sem tudja – se a szülôk, se a barátok, se a rendôri szervek, se a gyermekvédelmi szolgálatok, se az eltûntek felkutatására létrejött központok –, hol köthetnek ki ezek a gyerekek. Nagy valószínûséggel a temetôkben; esetleg a pincékben vagy pedofilok házaiban; de az is lehet, hogy elnyeli ôket az üresség, átesnek a világegyetem szövetén keletkezett réseken, s a túloldalról soha többé nem hallunk felôlük. Bárhol köt is ki ez a háromszáz gyermek, egyikük sem kerül elô. Ideig-óráig kísértenek még néhány idegent, akik hallottak az esetükrôl, a szeretteiket azonban jóval tovább háborgatják. A hátrahagyott holttest, azaz a haláluk bizonyítéka híján sosem halnak meg. Nem hagyják, hogy megfeledkezzünk róluk. És nem kerülnek elô.
18 Dennis Lehane
– A húgomnak – mondta Lionel McCready, fel-alá járkálva a harangtoronyban lévô irodánkban – nagyon nehéz élete volt. – A nagydarab Lionelre, akinek kissé bánatosan lógó kutyaarca és széles, csapott válla van, mintha valami láthatatlan súly nehezedett volna. Tétován, szégyenlôsen mosolygott, de kérges tenyerével erôsen szorította meg a kezem. A UPS-kézbesítôk barna egyenruháját viselte, és a hozzá illô barna baseballsapka sildjét gyûrögette húsos kezében. – Az anyánk… hát, ôszintén szólva egy piás volt. Apánk pedig elhagyott minket, amikor még mindketten kicsik voltunk. Ha valaki ilyen körülmények között nô fel, akkor én… azt hiszem, hogy… meglehet, hogy felgyülemlik benne a harag. Idôbe telik, mire benô a feje lágya, és megtalálja a saját útját. Nem csak Helene-rôl beszélek. Úgy értem, én is problémás eset voltam, és huszonéves koromban egy elég durva ügy miatt ki is kötöttem a zárkában. – Lionel – szólalt meg a felesége. A férfi leintette, mint akinek muszáj színt vallania: most vagy soha. – Mázlim volt. Találkoztam Beatrice-szel, és jó útra tértem. Ezzel azt akarom mondani, Mr. Kenzie, Ms. Gennaro, hogy idôvel, és ha az élet néha hagy nekünk egy kis szusszanásnyi idôt, felnövünk. Szerintem a húgom még nem nôtt fel teljesen. Talán… mert nehéz élete volt, és… – Lionel, ne mentegetôzz állandóan Helene nevében! – vágott közbe a felesége, majd beletúrt rövid, eperszínû hajába. – Ülj le, szívem! Kérlek szépen! – Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy Helene-nek nem volt felhôtlen az élete – makacskodott Lionel. – Ahogy neked sem – felelte Beatrice –, mégis jó apa vagy. – Hány gyerekük van? – kérdezte Angie. – Egy – mosolyodott el Beatrice. – Matt. Ötéves. A bátyám és a felesége vigyáz rá, amíg meg nem találjuk Amandát. Lionel egy kicsit mintha felélénkült volna a fia említésére. – Remek kissrác – jelentette ki olyan büszkén, hogy szinte maga is zavarba jött tôle. – Hát Amanda? – kérdeztem. – Ô is nagyszerû gyerek – mondta Beatrice. – És még túl fiatal ahhoz, hogy egyedül legyen a nagyvilágban. Amanda McCready három napja tûnt el a környékünkrôl. Azóta egész Boston azt találgatta, hol lehet. A rendôrség több embert ráállított a keresésére, mint amennyit négy évvel ezelôtt, az abortuszklinikák elleni robbantássorozat után John Salvi hajtóvadászatára. A polgármester sajtótájékoztatót tartott, ahol szavát
Hideg nyomon 19
adta, hogy a kislány eltûnése prioritást élvez a város ügyeivel szemben mindaddig, amíg meg nem találják. Még a csapból is Amanda esete folyt: reggelente ô szerepelt mindkét napilap címoldalán, esténként róla szóltak a három legnagyobb tévécsatorna vezetô hírei; a szappanoperák és a beszélgetôs mûsorok közti szünetekben pedig óránként követhette a közönség a legfrissebb fejleményeket. És a három nap leforgása alatt semmi eredmény. Semmi nyom. Amanda McCready négy évet és hét hónapot töltött ezen a földön, mielôtt eltûnt volna. Az anyja vasárnap este ágyba dugta, egyszer még benézett hozzá olyan fél kilenc tájt, aztán másnap reggel, nem sokkal kilenc óra után, amikor már csak lánya testének gyûrött lenyomatát látta a lepedôn. Amanda ruhái, amiket Helene McCready készített ki neki – egy rózsaszín póló, egy farmer rövidnadrág, rózsaszín zoknik és a fehér tornacipô – eltûntek, s velük együtt nyoma veszett Amanda kedvenc babájának is, egy hároméves kislány szôke hajú utánzatának, ami hátborzongatóan hasonlított tulajdonosára, és akit Amanda Borsószemnek hívott. A szobában semmi sem utalt dulakodásra. Helene és Amanda egy háromszintes bérház második emeletén lakott, és ugyan nem lehetett kizárni, hogy olyasvalaki rabolta el a kislányt, aki létrát támasztott Amanda hálószobájának ablaka alá, és a szúnyoghálót feltolva jutott be a lakásba, de nem is tûnt túl valószínûnek ez a lehetôség. A szúnyoghálót és az ablakpárkányt nem bolygatták meg, és az épület alapzatánál sem látszottak a talajon létranyomok. Sokkal valószínûbb volt – mivel nemigen szokott elôfordulni, hogy egy négyéves kislány fogja magát, és az éjszaka közepén elmegy otthonról –, hogy a rabló a bejárati ajtón hatolt be a lakásba, méghozzá anélkül, hogy feltörte volna a zárat vagy felfeszegette volna az ajtópántokat. Ilyesmire ugyanis semmi szükség, amikor egy ajtót elfelejtenek bezárni. Helene McCready bôven kapott hideget-meleget a sajtótól, amikor kitudódott ez az információ. Huszonnégy órával a lánya eltûnése után a News és a New York Post-féle bulvárlapok bostoni megfelelôje az elsô oldalon hozta le az alábbi szalagcímet: KERÜLJÖN BELJEBB! A kis Amanda anyukája nem zárta be az ajtót A szalagcím alatt két fénykép díszelgett: az egyiken Amandát, a másikon a lakás bejárati ajtaját lehetett látni. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, ami –
20 Dennis Lehane
amint azt a rendôrség kijelentette – nem felel meg a valóságnak. Igen, Amanda McCready eltûnésének reggelén nem volt kulcsra zárva az ajtó, de azért tárva-nyitva sem hagyták. A város nagy részét azonban nem különösebben érdekelte a kettô közti különbség. Helene McCready magára hagyta négyéves kislányát egy nyitott lakásban, míg ô átment a szomszédba, a barátnôje, Dottie Mahew otthonába. Ott aztán nekiálltak tévézni: megnéztek két szitkomot és a hét filmjét, a Bûnös apát. A híradó után még ott ragadtak az Entertainment Tonight Weekend Edition elsô felére, majd Helene hazament. Amanda McCreadyt durván három és háromnegyed órán át egyedül hagyták egy nyitott lakásban. A feltételezések szerint valamikor ez idô alatt történhetett, hogy a kislány magától kiszökött, vagy elrabolták. A többi bostonihoz hasonlóan Angie és én is figyelemmel kísértük az eseményeket, és ahogyan mindenki más, mi sem bírtunk napirendre térni fölötte. Tudtuk, hogy Helene McCreadyt hazugságvizsgálatnak vetették alá a lánya eltûnésével kapcsolatban, amin sikeresen átment. A rendôrség egyetlen árva nyomot sem talált, amin elindulhatott volna; az a hír járta, hogy médiumokkal konzultálnak. Az utcában lakó szomszédok azon az estén – egy meleg, indián nyári este volt, amikor a legtöbb ablakot kinyitják, és elég sok járókelô mászkál az utcán – semmi gyanúsat nem láttak, még gyereksikolyra emlékeztetô hangot sem hallottak. Senkinek sem rémlett egy magányosan kóborló, négyéves kislány, mint ahogyan gyanús személy vagy személyek sem cipeltek a karjukban gyereket vagy furcsa formájú csomagot. Amanda McCready jelen állás szerint úgy tûnt el, mint a kámfor. Mintha meg sem született volna. A nagynénje, Beatrice McCready ma délután hívott fel minket. Mondtam neki, hogy kétlem, hogy sokkal többet tudnánk tenni az unokahúgáért annál, mint amit száz rendôr, a bostoni újságírók fele, és több ezer átlagember tesz meg jelenleg is. – Mrs. McCready, találjon jobb helyet a pénzének – javasoltam. – Én inkább az unokahúgomat találnám meg – felelte. Most tehát, mialatt a szerda esti csúcsforgalom távoli zaja beszûrôdött az ablakon, Angie és én az irodánkban ültünk, a dorchesteri Szent Bertalan-temp-
Hideg nyomon 21
lom harangtornyában, és hallgattuk, amint Amanda nagynénje és nagybátyja szót emel Amandáért. – Ki az apja Amandának? – kérdezte Angie. A mázsás súly ismét rátelepedett Lionel vállára. – Nem tudjuk. Egy Todd Morgan nevû fickóra tippelünk. Közvetlenül azután lépett meg a városból, hogy Helene teherbe esett. Azóta senki nem hallott róla. – Hozzátenném, hogy hosszú a lehetséges apajelöltek listája – jegyezte meg Beatrice. Lionel lesütötte a szemét, és a padlóra nézett. – Mr. McCready – szólítottam meg. Felnézett rám. – Lionel. – Kérem, Lionel. Foglaljon helyet – intettem. Némi küzdelem árán beleszuszakolta magát az asztal túloldalán lévô székbe. –Todd Morganrôl… – szólalt meg Angie, miután leírta a nevet egy noteszbe – a rendôrség tudja, hogy hol van? – A németországi Mannheimben – válaszolta Beatrice. – Az ott állomásozó hadseregben szolgál, és Amanda eltûnésének idején a támaszponton tartózkodott. – Kizárták a gyanúsítottak körébôl? – ütöttem tovább a vasat. – Nem bízhatta meg, mondjuk, egy barátját az elrablással? Lionel megköszörülte a torkát, és megint a padlóra nézett. – A rendôrség szerint szégyelli a húgomat, és egyébként sem hiszi, hogy Amanda az ô gyereke volna. – Lionel rám emelte elveszett, szelíd tekintetét. – Azt mondták, úgy reagált a témára, hogy: „Ha azt akarnám, hogy egy kis szaros mindent telefosson, és folyton csak bôgjön, kerítenék magamnak egy németet.” Éreztem, ahogy végighullámzik rajta a fájdalom, amikor „kis szarosnak” kellett neveznie az unokahúgát, és bólintottam. – Meséljenek Helene-rôl. Nem volt sok mesélnivaló. Helene McCready négy évvel volt fiatalabb Lionelnél, vagyis huszonnyolc éves. A Monsignor Ryan Memorial Leánygimnázium tizenegyedik osztályában lemorzsolódott, és hiába esküdözött, soha nem érettségizett le. Tizenhét évesen elszökött egy tizenöt évvel idôsebb férfival, és hat hónapig éltek egy New Hampshire-i lakókocsiparkban, mielôtt Helene lilára dagadt arccal, és túl az elsô abortuszán a háromból, hazatért volna. Azóta sorra váltogatta a munkahelyeket – volt pénztáros a Stop & Shopban, eladó a Chess Kingben, kisegítô egy tisztítóban és recepciós a UPS-
22 Dennis Lehane
nél –, és sehol sem maradt tizennyolc hónapnál tovább. A lánya eltûnésekor szabadságot vett ki – félállásban kezelte a lottógépet a Li’l Peachben –, és minden jel arra mutatott, hogy nem is fog visszamenni. – A kislányt viszont szerette – közölte Lionel. Beatrice olyan arcot vágott, mint aki más véleményen van, de csendben maradt. – Helene most hol van? – firtatta Angie. – Nálunk – mondta Lionel. – Az ügyvéd, akivel kapcsolatba léptünk, azt tanácsolta, hogy tartsuk távol a nyilvánosságtól, amíg csak lehet. – Miért? – kérdeztem. – Hogyhogy miért? – kérdezett vissza Lionel. – Igen, miért. Úgy értem, elvégre nyoma veszett a gyerekének. Nem kellene nyilatkozatokban kérnie az emberek segítségét? Vagy legalább a környéket járnia? Lionel kinyitotta a száját, majd becsukta. Lepillantott a cipôjére. – Helene nem tudna megbirkózni ilyesmivel – felelte Beatrice. – Miért nem? – csodálkozott Angie. – Azért, mert… hát, mert ô Helene – hangzott a válasz. – Nem hallgatja le a rendôrség az otthoni telefonját, arra az esetre, ha valaki váltságdíjat követelne? – De igen – mondta Lionel. – Miközben ô nincs otthon – állapította meg Angie. – Túl sok lett volna neki – szabadkozott Lionel. – Egyedül akart lenni. – Széttárta a kezét, és ránk nézett. – Ó! Egyedül – mondtam. – Még szép – dünnyögte Angie. – Nézzék… – Lionel ismét morzsolgatni kezdte a sapkáját. – Tudom, hogy ez így milyen látszatot kelt. Tudom. De mindenki máshogy mutatja ki az aggodalmát. Nincs igazam? Meggyôzôdés nélkül bólintottam. – Ha már átesett három abortuszon – mondtam, mire Lionel arca megrándult –, miért döntött úgy, hogy megszüli Amandát? – Azt hiszem, arra jutott, hogy itt az ideje. – Elôrehajolt, és felderült az arca. – Ha látták volna, milyen izgatott volt a terhesség alatt! Értelmet adott az életének. Értik ugye, hogy mire gondolok? Biztosra vette, hogy a gyerek mindent szebbé és jobbá varázsol.
Hideg nyomon 23
– Mármint neki – jegyezte meg Angie. – Na és a gyerek? – Anno én is ugyanezt mondtam – bólogatott Beatrice. Lionel egyik nôrôl a másikra nézett, tágra nyílt szemébe megint kétségbeesés költözött. – Jó hatással voltak egymásra – erôsködött. – Szent meggyôzôdésem. Beatrice a cipôjét szuggerálta. Angie kibámult az ablakon. – Tényleg – fordult vissza hozzám Lionel. Bólintottam, erre a férfi szomorú kutyaarcát megkönnyebbülten hajtotta le. – Lionel – szólalt meg Angie, még mindig kifelé bámulva az ablakon. – Elolvastam minden riportot a lapokban. Senki nem tudja, hogy ki vihette el Amandát. A nyomozás megrekedt, és a beszámolók szerint Helene-nek sincs ötlete e téren. – Tudom – bólintott Lionel. – Jól van akkor. – Angie Lionelhez fordult. – Maga szerint mi történt? – Nem tudom – felelte, és olyan erôvel szorította meg a sapkáját, hogy azt hittem, széttépik a lapátkezek. – Mintha a föld nyelte volna el. – Helene járt mostanában valakivel? Beatrice felhorkantott. – Volt állandó partnere? – helyesbítettem. – Nem – felelte Lionel. – A sajtó azt rebesgeti, hogy kétes alakokkal szûrte össze a levet – említette Angie. Lionel vállat vont, mintha ez magától értetôdne. – A Filmore Tapbe szokott lejárni – mondta Beatrice. – Az Dorchester legdurvább késdobálója – döbbent le Angie. – És gondoljon csak bele, hány kocsma verseng ezért a titulusért – bólintott Beatrice. – Nem olyan vészes – vetett rám segélykérô pillantást Lionel. – Rendszeresen fegyvert viselek, Lionel – tártam szét a kezem. – És ideges leszek, ha be kell mennem a Filmore Tapbe. – A Filmore közismert drogtanya – magyarázta Angie. – Állítólag úgy cserél gazdát odabent a kokó és a heroin, mint máshol a rántott csirkecomb. A húga kábítószerezik? – Heroinra gondol? – Akármilyen drogra gondol – mondta Beatrice. – Néha elszív egy spanglit – ismerte el Lionel.
24 Dennis Lehane
– Néha vagy sokszor? – kérdeztem. – Mi számít soknak? – kérdezett vissza. – Tart vízipipát és dzsointos csipeszt az éjjeliszekrényén? – szûkítette le a kört Angie. Lionel elképedt. – Nem ragad le egy konkrét kábítószernél – felelt helyette Beatrice. – Ebbe is, abba is belekóstol. – Kokó? – kérdeztem. Bólintott, mire Lionel döbbenten meredt rá. – Bogyók? Beatrice vállat vont. – Tûk? – folytattam. – Jaj, dehogy – nyögött fel Lionel. – Tudomásom szerint, nem – hagyta rá Beatrice. – Várjunk csak… á, nem! Egész nyáron rövidnadrágot és ujjatlan fölsôt hordott. Láttuk volna a tûnyo mokat. – Álljon meg a menet! – emelte fel a kezét Lionel. – Elég! Amandát kellene keresnünk, nem pedig a húgom rossz szokásait felhánytorgatni. – Mindent tudnunk kell Helene-rôl, a rossz szokásairól és a barátairól is – világosította fel Angie. – Ha egy gyerek eltûnik, annak általában otthon keresendôk az okai. Lionel felállt, és az árnyéka beborította az asztallapot. – Ez meg mit jelentsen? – Ülj le! – csitította Beatrice. – Nem. Tudnom kell, hogy értette ezt. Arra célozgat, hogy a húgomnak köze lehet Amanda eltûnéséhez? Angie állta a tekintetét. – Maga mondja meg. – Nincs köze! – harsogta. – Rendben? Egyszerûen nincs. – Lenézett a feleségére. – A húgom nem egy bûnözô, oké? Csak egy nô, aki elvesztette a gyerekét. Érted? Beatrice kifürkészhetetlen arccal bámult fel rá. – Lionel – szólítottam meg. Elôbb a feleségére, majd ismét Angie-re meredt. – Lionel – ismételtem meg, mire felém fordult. – Éppen maga mondta, hogy olyan, mintha Amanda köddé vált volna. Jól van. Ötven zsaru keresi.
Hideg nyomon 25
Talán még annál is több. Maguk ketten is ezen munkálkodnak. A környéken élôk… – Igen – vágta rá. – Sok környékbeli is keresi. Nagyon rendesek. – Oké. Szóval hol van Amanda? Úgy bámult rám, mintha bármelyik percben elôhúzhatnám az asztalfiókból. – Nem tudom. – Lehunyta a szemét. – Senki nem tudja – bólintottam. – Ha pedig nyomozni kezdünk az ügyben… és még nem mondom azt, hogy fogunk… Beatrice kihúzta magát ültében, és haragosan meredt rám. – De ha így lesz, akkor feltételeznünk kell, hogy ha Amandát akarata ellenére vitték el, az elrablója közel állt hozzá. Lionel visszaült a székbe. – Úgy gondolják, hogy elrabolták? – Miért, maguk nem? – mondta Angie. – Ha egy négyéves kislány magától szökik el, akkor három nap alatt csak észrevette volna valaki. – Igaz – ismerte el Lionel, mint aki eddig megpróbálta elnyomni magában az igazságot, de most végre szembenéz vele. – Igaz. Valószínûleg igaza van. – Akkor most, hogyan tovább? – puhatolózott Beatrice. – Az ôszinte véleményemre kíváncsi? – kérdeztem. Beatrice oldalra döntötte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. – Nem vagyok biztos benne. – Van egy fia, aki most megy iskolába. Jól mondom? Beatrice bólintott. – Tartsa meg a pénzt, amit ránk költött volna, és fektesse az iskoláztatásába. Beatrice feje meg sem moccant, kissé még most is jobbra volt billentve, de egy pillanatra úgy festett, mint akit pofon vágtak. – Nem vállalja az ügyet, Mr. Kenzie? – Nem igazán látom értelmét. – Egy gyermek… – emelte fel a hangját Beatrice az apró irodában. – Eltûnt – szakította félbe Angie. – Igen. De rengetegen keresik. A híradások a legapróbb részletekre is kitértek. Mindenki tudja a városban, és valószínûleg államszerte is, hogy néz ki Amanda. És nekem elhiheti, hogy a legtöbben árgus szemekkel figyelik. Beatrice Lionelre nézett. Lionel megvonta a vállát. Beatrice levette róla a tekintetét, és ismét elkapta a pillantásom. Alacsony asszony volt, alig több mint százhatvan centi. Szív alakú, sápadt arcát a haja színével egyezô szeplôk
26 Dennis Lehane
pettyezték, fitos orrának és állának gömbölydedsége, valamint makkra emlékeztetô járomcsontja a kisgyerekek arcszerkezetét idézte. Ám ugyanakkor dühtôl vibrált körülötte a levegô, mintha számára a lemondás egyet jelentene a halállal. – Azért kerestem fel önöket – jelentette ki –, mert mások nyomára bukkannak. Ez a munkájuk. Azt a férfit is elôkerítették, aki néhány éve embereket öldösött; megmentették azt a csecsemôt és az édesanyját a játszótéren, és… – Mrs. McCready – emelte fel a kezét Angie. – Senki nem akarta, hogy idejöjjek – folytatta Beatrice. – Sem Helene, sem a férjem, sem a rendôrök. „Csak pénzpazarlás”, hajtogatta mindenki. „Nem is a te gyereked”, mondogatták. – Drágám – próbálta a kezével megnyugtatni Lionel. Beatrice lesöpörte azt, és elôredôlt; a karját az asztalra támasztotta, zafírszeme nem eresztette az enyémet. – Mr. Kenzie, ön képes lenne megtalálni. – Nem – feleltem lágyan. – Akkor nem, ha elég jól elrejtik. Ha az a sok-sok ember sem talált rá, aki legalább olyan jól ért ehhez, mint mi. Mi csak plusz két fô vagyunk, Mrs. McCready. Semmi több. – Vagyis? – A hangja mélyen, fagyosan csengett. – Vagyis mi hasznát vennék még két szempárnak? – kérdezte Angie. – És mi vesztenivalónk van? – mondta Beatrice. – Erre válaszoljon nekem. Mi vesztenivalónk van?